23. bennem.

.. egy szem van. mert az nem tud hazudni, soha. kivéve ha nincs. merthogy: amúgy van. csak máshol, nem rendes szemként. a fülben, az ujjhegyen, az orrban, de mindenütt van egy szem, legalább. 

az enyém olyan, mint a nőé, akivel az átjárón találkoztam. de pont olyan, vagyis rövid ideig láttam csak, így azt hiszem nem tudtam jobban megfigyelni. október huszonnyolcadikán délután négykor találkoztam az átjárónál, és a lemenő-félben lévő napba belelépve a járda-part árnyék-világából a barnának látszó szemeit reám vetette. mint kiderült: nem barnák voltak.

a lány türkizben és fehérben ragyogott, türkiz, vékony kelméje a ruhácskájának gyakran érintette combjai fehér harisnyába burkolt felületét, fehér kabátja nyakán nagy kivágású volt, amit tüdő színű sálba burkolt. vadász-zöld csizmácskájában ruganyos járással slisszolt el előttem, és mikor felemelte dús, festett-fekete haját tekintete a naptól sárgállva világított belém. nem volt arca. egy nagy szem volt az arca helyén, és az sárgállott bele az arcomba és melegített és vájkált, turkált bennem és kérte számon, amiket még én sem kérek számon önnön magamtól és megnyílt nekem a pupilla és árulkodott nekem az írisz, nap-sárga felülete pirította arcom, melege ágyékomban vibrált és agyamat simogatva haladt el mellettem csendben. utána hűvösebb volt a világ.

ilyen szemem van, legyen, kellene, hogy legyen. nem tudom, mindig csak a szem túlsó végén létezem, és még tükör sincs, ami kimutatná szemem milyenségét. rendes, fizikai szemeim kifejező-képességével teljesen meg vagyok elégedve. de ez a belső egy, ez maga a xibalba bukása, az univerzum köldöke, az örökkévalóság kulcslyuka, amin keresztül bele láthatok abba is, ami úgy tűnik, hogy még nincsen, de már ott gyökerezik valamiben. ez a parmenidésznek és a világnak ellentmondó „sentio ergo sum.”-szentencia. ez maga a bennem lévő kapu a világban rejlő sok, kicsi világ felé. mert tehetetlen az ember mindaddig, amíg a szem, a belső szem csak néz, bambul, s olyan ráncos, olyan beesett (hova esett be), mint a századfordulós, agyukat szétabszintozott nagyok addig nem is láthat igazán az ember. vagy csak annyira, amennyire egy szívtelen kisherceg.

22. bennem.

.. két ajtó (már megint csak) van. mindig csak kettő, bassza meg. vagyis általában úgy tűnik, vagy azt hisszük, hogy több van, de tüzetesebb, árgusabb vizsgálódás után mindig megbizonyosodhatunk: kettő ajtó szokott lenni valóban.

mert erről van szó tulajdonképpen, választási lehetőségekről.

szörnyen kellemetlen, mikor megjelennek. képzeld el: két ajtó, előtted, csak úgy megjelenik, teljesen ugyanúgy néznek ki, az az érzésed, mintha egy ajtót heccből megduplázott, leklónozott volna valaki. és mögöttük a jól látható tér, amerre lehetne menni, de nem kerülheted ki őket, még akkor sem, ha látszik, ha nyilvánvaló, hogy nincsenek falba beágyazva, hogy közöttük rés van, hogy nincs semmi tábla, vagy más tiltást tartalmazó figyelmeztető jel, hogy ne merészelj tovább menni, vagy ilyesmi. nem. ott vannak, megjelennek és az embert a frász kerülgeti. mert tudja. mert tudom. hogy itt most igen, itt most kell. muszáj dönteni. én utálom a döntéseket. mert azokat, ugye, meg kell hozni. és mind az összeset nekem (kell meghozni). és nincs kire, ki után várni és ha én hozom meg őket, akkor nincs ahogyan mást letolni az én döntéseimért. és ez szörnyű. mert önmagát ritkán pofozza fel az ember. nem esik rendesen a keze ügyébe a nem szembe álló arc (így egy nagy pofon eléggé érdekes egyensúlyban beálló változást tud eszközölni, ami röhejes tud lenni. ugyanakkor a helyzet komolyságát, mi több, tragikumát (is), egy pillanat alatt szétcincálja.).

hamarabb rutinból csináltam. ajtó megjelent, szemem behunytam, elszámoltam tízig (néha órákba telt. ilyenkor izzadtam nagyon.), ajtónak neki, kilincs, beront, másik ajtó eltűnik. később logikáztam. ez volt a legszánalmasabb. listát írtam, hogy mért jobb a jobbik ajtó, mint a bal, meg hogy mért rosszabb. meg hogy mért rosszabb a bal ajtó, mint a jobb, vagy mért jobb. bonyolult kalkulációkat végeztem annak megállapítása érdekében, hogy most akkor a kettő közül melyiket válasszam, melyiket választom. aztán olyan időszak is volt, hogy próbáltam cselezni (kivel is, ugye.): egyszerre két ajtót kinyitni, ajtókat kikerülni, otthagyni őket, egymásra tenni őket, valamelyiket eltüntetni, hogy csak egy dolog közül kelljen választani (ezt nem is tudom, minek nevezzem: legyen inkább paradox spekuláció, vagy csak egyszerűen hülyeség.). ezek nem sikerültek nekem. aztán belenyugodtam. most ha arra koncentrálok, hogy ne koncentráljak akkor úgy történik a döntés, hogy valami választ belőlem. valami(-m), aminek jogosultsága van az éppen fennálló helyzetben döntést hozni. s akkor jó a döntés, ha a többi azon a bizonyos valamin kívül egyetért a valami döntésével. mert olyankor igazából nem remeg a kéz, nem izzad a homlok. olyankor van béke, és lesz béke, az ajtó kinyitása után is. mert, ugye, a másik ajtó lehetőségei elhalnak. de az új tér születése az ajtó mögött mindenért kompenzál.

persze ez még nem változtat azon, hogy nekem kell (minden egyes alkalommal) kinyitni az ajtót.

A következő szint

üdvözöllek
hol vagyok
a következő szint előtt
szóval átmentem
igen gratulálunk
s miért ebben a formában
gyakorolunk a következő szintre
az mi lesz
ember
ember
igen terra ők humanoidoknak nevezik magukat
és amúgy mik
hármas egységek a fizikain túl még két tér érzékelésére képesek bár mérsékelten tudnak eligazodni a másik kettőben mégis vigyázz velük
nem lehet sokkal nehezebb mint az előző szint a két terével
nem ez sokkal bonyolultabb lesz mint ahogy elsőre tűnik
miért.
mert kiszámíthatatlanok és önzőek.
három szint még kiszámítható. nem ezt tanultuk.
de igen az ember azonban kivétel.
mitől lenne az.
egyrészt még kísérleti stádiumban vannak.
másrészt.
másrészt mert a kísérlet azt mutatja hogy sikertelen nem képesek jelentős változásokra.
nem értem.
amikor készítették az embert az egyikünknek lett egy bizarr ötlete. hogy adjunk nekik szabad akaratot.
mitől bizarr ez. szerintem a leglogikusabb a maximális, szint-nyújtotta hatékonyság elérésében.
nem. mi is így gondoltuk. de másként alakultak a dolgok.
Hogyan.
Amikor egy lét-szint már rendelkezik három térrel akkor kezdenek el csak igazán bonyolodni a dolgok. Tanultunk a hibából a többieket már átszerveztük ott már nem lesz baj. Ha sikerül ezt a szintet is végigcsinálni a többi egészen könnyű lehet. Ott nem bukott még el soha senki.
S a Terrán.
Ott nagyon sokan.
Hogyan.
Ott ragadnak.
Mi van ott ami arra készteti őket hogy ott maradjanak.
A lehetőség. A lehetőség illúziója.
Egyre érdekesebb számomra a hely.
Mondom legyél óvatos.
Az leszek. De miért létezik még Terra, ha olyan bajos hely.
Ugyan az első terraiakat szétszedtük már rég, a hely és a körülmények törvényei túl jó szűrők ahhoz, hogy eltüntessük. Fokozott figyelem kíséri a Terrát, biztonságos távolban van tőle minden más, általuk veszélyeztethető létezési forma, az a galaxis olyan, mint maga a bolygó, s benne az emberek: csak egy vízió, egy kellemetlen utópia, ami kesernyés ízt hagy az ember szájában.
Ezt ők találták fel.
Ezt.
A nyelvet.
Igen.
Tetszik. Íze van, zamata.
Igen és nagyon sok mindent feltaláltak még. De mivel egyre távolabb kerülnek a saját, legkonkrétabb tereiktől még ezeket is csak alig használják.
Jól érzem a feszültséget a hangodban?
Igen.
Ez így mi?
Ez kérdés.
És ez!
Felkiáltás. Több az érzelem benne.
Miért más a hangod, ha róluk beszélsz?
Mert annyi mindenre lehetőségük van. Csodálatos dolog embernek lenni.
S akkor mért nem vagy ember?
Mert mindig 2 dolog van jelen bennük, egyszerre. S mindig az ellentétek.
Miért?
Az első terraiak hatalmasak voltak. Gyorsan tanultak. Sokat tudtak nagyon gyorsan fejlődtek.
Nem értem.
Mindjárt. Félő volt, hogy felkerülnek a mi szintünkre, s túl is haladnak minket. A teremtőknek is tetszett, teljesek voltak, kerekek. Egészek.
És?
És akkor feldaraboltuk őket. Négybe. Két-két külön részbe zártunk egy-egy terrait. Egy egész terrai két két részre osztott ember lett. A test szintjén kettő rész, a többi emberen belüli felosztás. Persze megteremtettük a lehetőséget, hogy egyesüljenek, de tökéletlenségük miatt fel sem merült bennük.
A teremtők tudtak erről?
Igen. Nem örültek neki.
Ezt mit jelent pontosabban?
Hát... mindegyikünknek ki kell próbálnia az emberi létet. Büntetésből.
És?
S mindegyikünk ki is próbálta.
És?
És majd meglátod. Többet nem mondok.
Rendben.
Két dolog még, mielőtt belépsz. Az egyik: ne próbálj változtatni rajtuk.
-Ezt hogy érted?
-Egyesek közülünk nem felejtettek el mindent. Ők változtatni próbáltak, de csak még nagyobb kavarodást okoztak. Igaz, még mindig dicsőítik őket az emberek, mert jót akartak, de más az ember és más az emberekből álló tömeg. Ne akard megváltoztatni őket. Nekik maguknak kell megváltozni. Te próbálj meg úgy kikerülni onnan, hogy átléphess a következő szintre.
-Értem. Mi a másik.
-A másik az, hogy mindent el fogsz felejteni. Amikor belépsz, akkor nem fogsz emlékezni semmire.
-Egyáltalán semmire?
-Egyáltalán semmire. Mindent visszaadunk, ha visszatértél, hozzáteheted az új tapasztalatokat. A Terrán mindenki nulláról indul.
-Nulla?
-Az egy szám.
-Ezt is ők találták ki?
-Igen.
-Jó, de akkor mibe kapaszkodjak?
-Önmagadba. Odalent ez a legjobb, amit tehetsz.
-De nem önző leszek akkor?
-Nem. Ha igazán figyelsz, akkor nem.
-Figyelem?
-Ébrenlét.
-Értem.
-Kész vagy?
-Igen.

21. bennem.

..EGY VALÓJÁBAN SOHA MEG NEM SZŰNŐ, KONSTANS KIÁLTÁS (MAGZATI ÁLLAPOTBAN NÉMA SIKOLY, ELMÚLÁS ELŐTT HALÁLTUSA. AMÚGY MEG, ÁLTALÁBAN EMLÍTVE, ÉLETNEK IS BECÉZHETŐ (igaz, hozzáállás kérdése az egész...).)

20. bennem.

.. de kezdjük inkább nem is így.

kezdjük úgy, hogy van egy belső tér, amiben az elemek alaphelyzetben a legoptimálisabban vannak elhelyezve, egymáshoz és az egyénhez viszonyítva. nevezzük ezt a teret énnek és a térben előforduló elemeket az én-t alkotó tulajdonságoknak, képességeknek, hajlamoknak és habitusoknak. alaphelyzetben az elemek egyenként mozdulnak el valamilyen irányba, attól függően, hogy az én tulajdonosa hogyan változik milyen hatásoknak van kitéve a környezetében és milyen elem-asszociációkat váltanak ezek a hatások úgy hosszú, mint rövid távon. ezek az elem-mozgások egyensúly megtartóak, tehát minden mozgást követ egy, a mozgás hatását relatív ellensúlyozó mozgássor is azért, hogy az én tulajdonosa megőrizze személyes egységét és következetességét, ezáltal az orvosi értelemben vett normalitását is.

aztán van egy érdekes reakció-sor, mely két én-tulajdonos között zajlik le. a fent említett és nagyon pontos egyéni egyensúlyt megtartó változással párhuzamosan észlelhetővé válik az én-ek közötti kommunikáció, melynek köszönhetően mindkét én stabil elemei elmozdulnak egymás irányába oly módon, hogy az egyensúlyt fenntartó erő már nem személyre szabott, hanem személy-közöttivé válik. az egyik én a másik én-t tartja egyensúlyban ez az elmozdulás által és ez a szimbiózis minél intenzívebb annál hamarabb teljesedik ki egy ahhoz hasonlatos kapcsolattá, mintha mondjuk két ember (egy, akinek a bal lába hiányzik és egy, akinek a jobb) egymáshoz szíjaznák egymást, hogy így hatékonyan járni tudjanak, mivel megvan bennük az erő, az akarat, a vonzalom, tehát minden lehetséges motiváció egy ilyen tett végrehajtására (megvallom: a fenti egy kissé morbid példa).

természetesen ez csak labor-körülmények között ilyen optimális, a valóságban eléggé mérsékelten tapasztalni. hétköznapi nevén ezt szerelemnek hívják.

amikor ennek a bensőséges, egyedi és egyéni térnek az elemei mind elmozdulnak a tér külső zónája felé az egyén egyensúlya kibillen, a tér perifériájára összegyűlő elemek energiája terek közötti kaput nyit. sajnos abban az esetben is, ha a másik énnek nem áll szándékában kaput nyitni az előző számára. ám ha mégis mindkettő teret nyit, akkor a két személyben fellelhető megfelelő elemek egymásra vetülnek a kapuban így egy, az előző két elemtől eltérő, összetettebb, teljesebb elem tud létrejönni. az ilyen elemek aztán közös teret alkotnak, egy olyan közös világot, amit az elkövetkezőkben ketten táplálnak. röviden: ha az ember szerelmes lesz, akkor másfél világgal rendelkezik az alaphelyzetben fellelhető egy helyett.

van, amikor az elmozdulás egy másik én irányába hiábavalónak bizonyul, feleslegesnek, vagy csak egy idő után rájön az én, hogy a másik énnek nem áll szándékában kaput nyitni felé, vagy a kapunyitását elfogadni. ilyenkor távolodni kezdenek az elemek az én terének a perifériájától és ha nem ügyel az én tulajdonosa, akkor az elemei, túllépve azt a zónát, ahol alaphelyzetben lenniük kéne (ugyanoda sohasem kerülnek az elemek, hisz a periférián észlelt változásoknak köszönhetően az elemek már az új ráhatások súlya alatt újraszerveződnek, bár nagyvonalakban meg kéne egyezzen a felállás a másik én felé való elmozdulás előtti konstellációval.) mozgásukban nem állnak meg, hanem tömörülni kezdenek a tér centrumában, egymáshoz, egymásba szorulva.

az emberben nagyon ritkán észlelhető teljes és viszonylag stabil én-elem-konstelláció, folyton egymástól távolodó majd egymáshoz közelítő mozgást végeznek az elemek.

s akkor most: olyan intenzív egy pontba való tömörülése észlelhető már egy ideje az én-terem elemeinek, hogy félő, hogy hamarosan ki fog robbanni, valamilyen belső ősrobbanás-szerű formában, melynek úgy a kiváltó oka, mint a maga után vont hatásai teljességgel átláthatatlanok, még következtetni sem lehet a huszon-egynéhány év folyamán összegyűlt adatok alapján.

19. bennem.

.. volt egy fontos, titkos jelentéssel bíró árnyék, még a délutánban (aztán egyszeriből este lett, s az árnyék átalakult valósággá.).

18.bennem.

.. egy angyal volt, aki várt egy ágy szélen ülve, hogy valakinek őrizze az álmát. gyűrött volt az ágynemű, a párnák széthányva, a takaró a földön, mintha valaki csak leugrott volna a boltba, hogy vásároljon dolgokat a vacsorához. az angyal ült az ágy szélén, és addig várt, míg szörnyen unni kezdte magát. az angyalok, tudvalevő, nem esznek, nem isznak, még cigizni sem szoktak (néha ugyan el-elszívnak egy szálat, de azt semmiképp sem a hálóban). nem tudta, hogy mivel foglalja le magát és mivel kissé mazochista volt ez az angyal: elkezdte tépdesni a tollait. elmélete egyszerű volt: a személy akire várt meg fogja érezni a fájdalmát és sietni fog aludni, hogy ne okozzon álom-angyalának több fájdalmat. az elején csak óvatosan tépte ki a legkisebb pihéket, közben emlékezve a népszerű emberi mondóka-szerűségre, mely hasonló mozdulat-sorokat szokott követni elkezdte mondogatni, hogy: (tépés) szeret, (tépés) nem szeret, (tépés) szeret, (tépés) nem szeret, stb. a játék (játék-e vajon) kezdetén még nem gondolt bele annak komolyságába, később meg, mikor már megtette már elég nehéz lett volna abbahagyni. egyre nagyobb szenvedéllyel tépdeste az önnön tollait és egyre nagyobb megszállottsággal szajkózta a szeretnemszereteket. minden kitépett toll egy fény-villanás volt (hisz mindenki tudja, hogy az angyalok csillagokból lesznek és fényből vannak stb.), hamarabb egymástól jól elkülöníthető villanásokat lehetett megfigyelni, majd egyre gyorsabban pulzáltak a fények majd a vég előtt már egy, konstans erős fényt lehetett csak látni több kilométerről is akár, mielőtt kialudt volna teljesen a fény.

nemszeret.

a szárnyai (azaz az élete) voltak a játék tétje. a tudás meg az édes-kesernyés, pőre jutalom. a szeretet létének vagy nemlétének a tudása. és, mivel minden alkalommal, minden szeretnél és minden nemszeretnél más dologra, jelenségre, más tárgyra, személyre, más anyagra gondolt, mást helyezett a szeret-nemszeretet fókuszába ezért a világ iránta gyakorolt szeretete vagy nem-szeretete volt a tét, a világé, mely körülöleli, mely magába fogadja.

egy angyalnak, mint tudvalevő, pontosan 374 473 tolla van. a világot angyalunk háromszázhetvennégyezer négyszázhetvenhárom tollra osztotta fel. azaz csak háromszázhetvennégyezer négyszázhetven-kettőre. ott állt meztelenül az angyalunk, meztelenül és röhejesen, kétségbeejtően sután és kiszolgáltatottan egy fájdalmas hívást sem meghalló ember miatt (meg persze az ő angyali hülyesége miatt, de főleg a rendszer-hiba folytán, minek következtében egy ilyen felettébb rendhagyó jelenség megtörténésére sor kerülhetett) és arra gondolt, amire csak egy angyal gondolt eddig, rajta kívül: a nem-létre. fogta magát és körmeit mellkasába mélyesztve szétnyitotta azt s csak mikor kivette a benne rejlő, őt ebben a formában létezni megengedő, neki energiát adó csillagot, csak akkor vette észre, hogy szárnyának egyik hajlatában kifelejtett egyetlenegy pihét (hiába: a fény-viszonyok sem voltak a legjobbak, no, meg mire a hajlatához ért már eléggé megszállottá válott...). a háromszázhetvennégyezer négyszázhetvenharmadikat (tévedni angyali dolog (is)). tudta, hogy alig pár tizedmásodperce van még hátra, kitépte a pihét, elsuttogta (önmagára gondolva), hogy szeret, majd több trilliárd apró fény-sziporkára bomlott egy tizedmásodperc töredéke alatt.

hiába. ha az ember angyal, akkor ne játsszon szeret-nemszeretet. nem igazán talál hozzá. s különben is: ne a szárnyaival, basszameg. s ha mégis ezt teszi, mert gyogyós, vagy mi, akkor próbáljon meg számolni, szárny-rongálás közben. meg aztán: nem volna jó letesztelni az angyalt, mielőtt életre hívják vagy ilyesmi... ha nem másért azért, hogy ne menjen egy csillag-darab sem kárba (mert sok van belőle, de (a környéken legalábbis) véges azért a számuk (s különben is: ha jól tudom minden kihatással van mindenre. (az angyalok meg pláne))).

amióta nem létezik angyal formában, azóta nem igazán tudok aludni.

17.bennem.

.. hó lesz, hamarosan. itt minden megtörténhet, például annak is nagy az esélye, hogy nyár van, dög meleg, haláli kánikula és akkor csak egyszer behavazódik minden. csak úgy jön. nem hideg. igaz, melegnek sem meleg. csak egyszerűen hó. sohasem olvad el. nem olvad: oldódik. ha megoldódik, akkor feloldódik. addig véd.

a hó szigetel. szörnyen szigetel. van, amikor ködből vált hóra, mert a köd is nagyon tud szigetelni, de az mégis szellősebb, könnyedebb, mint a hó. a hó mindent tompává tesz. még a szemet is. még a szívet is. a gondolatok high-key-fényben úsznak és a peremük áttetsző és beleolvadnak a fénybe és akkor nem is lehet pontosan tudni, hogy mire is gondol az ember. csak sejteni lehet. és ropog a hó, mert tompa léptekkel járnak  a környezetem történései, de kit zavar egy kis hó-ropogás, hisz minden, még a léptek zaja is csak alig hallható, mint mikor átfordul az ember a nagyszülei ágyában, éjjel és félálomban hallja a sok-tízéves rugókat valahol a mélyben a mozgására válaszolni. megnyugtatja. ettől alszik vissza. álmokat köt meg ez a ropogás, mélyebb vágyakat.

válsághelyzet van, ha hó van (majdnem mindig). sebek vannak akkor. meg gyengeségek és félelmek. valahogy úgy néz ki minden a hó előtt idebent, mint késő ősszel a környezetem: hideg, pőre és elhagyatott, ugyanakkor kiszolgáltatott. szex-rabszolga a világ. ezek a sebek, ezek a nyomok javarészt miattam vannak. én vagyok az oka. meg a többiek. de ne részletezzük. próbál felgyógyulni a vidék, próbál erőre kapni a táj, belegömbölyödik magába, kitelni próbál, megnyílni, átváltozni. kihajtani újra. hó csak akkor lesz, ha már nincs más kiút. ha már nem kell más, csak a puha párna a paplannal, ami alatt meg lehet bújni, amik között hallani lehet holle anyó életet vidámító nevetését. 

16. bennem.

.. nő van. az a közös ős, akitől (akiből) mindnyájan származunk. méghogy ádám és a sztorizgatások körülötte... ugyan már.

elzárva tartom a kurváját. lekötözve. meztelenül egy nagy, sötét pince-odúban. elég gyakran lejárok hozzá. olyankor megitatom vízzel és pisiltetem, hashajtót adok be neki és nézem, ahogy megalázva összefossa magát. verem, folyton verem. áramot vezetek a testébe, hogy dögöljön már meg egyszer. egész teste feszül olyankor és én érzem, hogy éget, éget minden, hogy meghalok. ő meg szeret.

máskor mesét olvasok fel neki. mindig retteg ilyenkor, mert tudja, hogy valami szörnyű dolog fog következni. és igaza van: gyújtóval égetem a mellbimbóit és karikás ostorral tépem cafatokra minden egyes alkalommal a szeméremajkait. ordít. nem könyörög, ilyenkor már nincs ereje. az elején még elég gyakran tette. de ez most rosszabb. megalázva és megtörve lóg a láncon a levegőben, alatta a széklete. sír. zokog. száraz sírás ez, már nincsenek könnyei. szeret. és ilyenkor megölném a világot felborítanám, hogy dögöljön meg minden és mindenki. nyeli a kiszáradt könnymirigyeiből párolgó száraz könnyeit és csapzott, büdös haja alól szeretettel telve néz rám. ő a mindenem. nélküle nem is volnék. nélküle nem volnék (nélküle nem).

mikor nem nála vagyok, akkor csak úgy elvagyok. rettegek, hogy megszökik, hogy elhagy, hogy fölém emelkedik, hogy megbüntet. pedig tudom: még halálom esetén sem hagyna el, megszökni sem akar, ő nem emelkedhet fölém mert örökkön fölöttem volt és ő az, aki sosem büntet. ha lent járok nála véresen ébredek. vérzik a szemem, véreznek a nyílásaim. egy világ sír, szenved.

persze attól még kemény vagyok. sőt: attól vagyok kemény, hogy elnyomom a mocskos kurvát, a kibaszott ribancát. nehogymár. nehogymár ő hasson rám, nehogymár izé. nem fogok én érzelgősködni. kapja be mindenki. férfi vagyok. és különben is: az ő érdekében is teszem. mennyi rosszat csinálna, ha kiengedném... mindent, az egész síró és vérző világot nyomorba döntené. mi nem vagyunk egyenlőek. meg kell neki tanítani, hogy ki az úr, hogy ki parancsol. hogy ki az, aki vigyáz rá. akinek egyáltalán köszönheti, hogy van. mocskos szájú cafat. be is tömtem a száját, hogy ne is halljam. a sikítások ellen nincs mit tenni. dehát addig fogom rúgni a picsáját, amíg kikészül. amíg nyikkanni sem tud, bazmeg. hogy lássa, ki viseli a nadrágot. hogy lássa: mért épp én. nem való neki ez a világ. minek, hogy még jobban szenvedjünk s ezt mondtam is neki.

sohasem hagyna el. szeret. részem.

néha, reggelente, mikor vérzem: könnyezek. nem sokáig, gyors dolog ez, jön-megy dolog.

ilyenkor őt látom a tükörben. azt, hogy szeret.

15. bennem.

.. egy szakadék van. a pereme mindig alacsony, akárhányszor állok a szélénél. olyan, mintha mondjuk a part a tengerszint alatt volna. és érzem, hogy a szakadék az magasság egyben, sőt, a szakadék maga a magasság, és én nem lezuhanok, ha elrugaszkodom a szakadék szélétől (még sohasem mertem), hanem felesek a magasság lehető legmagassabbjába. a fel meg a le itt nem is térleírás, hiszen itt nem kartográfiai szempontból felkutatható területek, tájak meg ilyesmik vannak, hanem vannak fentek, meg lentek és a mélység. ami mély igaziból az amúgy magas, mert a mély felfelé mélyül, de a magasból nem lehet leesni, hiszen lentről esik fel az ember. mikor kiállok a peremére, a tengerszint alatti perememre akkor érzem a szelet, ahogy fentről sodorna, sodorna lefelé, bele a sötét szakadékba és mindig megijedek, mert nagyon hasonlít ám a valósághoz ez a mélység-szédület. és csak amikor eltávolodtam a szakadéktól, csak akkor, amikor már a peremet is szem elől tévesztettem, szóval csak akkor jut eszembe, döbbenek rá, hogy nem kellett volna félnem, mert nem zuhantam volna le, hanem felemelkedtem volna, fel a fenti valamibe. ilyenkor persze nem térhetek vissza, mert már rájöttem, hogy mi van, már agyból mernék szökni és nem önmagamból, önmagamtól, elszakadva teljesen a külvilágtól. pedig azt mondják (a hangok), hogy fény vár rám a mélységben, de még soha-soha sem hallgattam rájuk. mit nekem hangok. nekem agyam van. mitöbb: nekem agyaim vannak. sőt: én magam vagyok az agy. nem hallgatok a hangokra. persze ettől még csalódott vagyok. állok a perememen, a tengerszint alatti perememen és érzem, hogy hatalmam van, megadatott nekem, hogy hatalmam legyen: dönteni. és büszkén magamra vonulok el, vissza a peremtől, mert hollá, babám: győzött a ráció, mégsem érzem jól magamat, mert férgek másznak, a ráció férgei és büszkén és megszégyenülten vágtatok, aztán trappolok, majd cammogok vissza, valahová, el a perememtől és már alig húzom a lábam, mikor megvilágosodik a nem-agyam, hogy ugorhattam volna akár, mert fel estem volna és akkor vágyni kezdek, vissza, és megint meg akarom próbálni, ordítom vonszoló magányomban, hogy "méég egy esélyt! méég egy esélyt!" de a csend röhög szembe, merthát már annyi esélyem volt és mégis, és mégsem és ugyanakkor: tudom, hogy még lesz, ugyanakkor sejtem, hogy akkor is győz a rációja, a világok sűrített rációja egyesül, hogy ne, semmiképpen sem lehessen le (fel) ugranom.

érdekes, mert az ember mindig fél a mélységtől, de sohasem a magasságtól. pedig a mélységnek is van magassága. és a magasság is mélységet takar. ennél a gondolatnál már mozdulni sem tudok. belecserepesedek abba a magányba és hétköznapiságba, ami miatt nem ugrottam le (fel) a tengerszint alatti perememről.