- Tudod mit, kérdezte felbőszülve és gyönyörű volt úgy, égnek álló hajjal, mint egy fúria- tudod mit? A nők mind hülyék, jó? Megöleltem volna, mert úgy sejtettem, hogy nem gondolja komolyan azt, amit mond.
- Jó. De most mi a bajod a nőkkel?
- Semmi. Csak hülyék.
- De miért hülyék?
- Csak, jó? Mert folyton fejetlenül viselkednek és folyton hülyeségeket pofáznak és folyton azt hiszik, hogy szerelmesek, pedig sose azok. És azt akarják hinni, hogy szépek, holott úgy tudják, hogy nagyon rondák és várják meg elvárják, hogy hiúságuk minél több hím pozitív irányba stabilizálja. És várják, hogy kitörhessenek, követelik az esélyeket, az egyenlőséget, a hímekkel való egyenlőséget kikövetelik maguknak, aztán meg épp ők azok, akik nem törnek ki, épp ők azok, akik elszalasztják az esélyt és épp nekik kell rájönniük arra, hogy a férfi és a nő között soha nem volt és soha nem is lesz egyenlőség és egészen kiemelkedő marhaság ezt mégis elvárni, ezt mégis megfogalmazni, ezt hangoztatni meg főleg.
- És ezért hülyék a nők?
- Ezért.
- Megölelhetlek?
- Te csak hagyj engem békén és ne ölelgess most, jó? Éppen eléggé hülyén érzem magam így is. Még pont egy ölelés hiányzik a teljes megaláztatásomhoz.
- De az én ölelésem...
- De a te ölelésed is csak egy ölelés, olyan, mint a többi, csak valószínűleg még megalázóbb volna, mert érzelmi szempontból mélyebb töltettel rendelkezik. Szóval hagyjál, rendben?
Mérges voltam rá. Kikövetelte az egészet és aztán kajánul vigyorgott, miközben én kiakadtam és rázúdítottam az egészet. Hiszem tudom én. Én is csak nőből vagyok. Olyan vagyok és sem több, sem kevesebb. Életemet kitölti az, hogy nő vagyok és nem értem, hogy miért, mitől vagyok az és próbálom megoldani nőiességem mibenlétének a rejtélyét, miközben úgy teszek, mintha már régóta tudnám, hogy miben áll. Sejtéseim vannak ugyan, hogy ne volnának, mindenkinek vannak, neki is, hát mért épp nekem ne volnának, de azzal semmit nem érek, én tudni akarom, hogy konkrétan mi a nő, hogy ki a nő, hogy mennyire mélyen és mennyire mélyből. És a kaján vigyora kiborít, mert férfi, mert ő is ugyanakkora szarban van, mint én, ő sem tudja igazán a mikéntjét és a hogyanját férfiasságának és szenved ezért néha ő is, néha kétségbe esik néha ő is, de férfi és ezen státusza már más értelmezést ad a problémáinak, a gondolatainak, az állapotai mikéntjének. Mert férfi.
Persze, azért mert férfi valaki úgy tűnhet, hogy könnyebb neki, én tudom, de mégis annyira szeretném, ha a nők, hacsak egy rövid ideig is, hacsak egy vagy két hónapig is férfiak lehetnének. Nem azért, hogy lássák a férfiaknál fellépő problémák másságát, hanem hogy lássák: a probléma, bár nagyjából ugyanaz, mint a nőknél, a mi fejünkben más a problémáknak a megközelítése, más maga a kezelés is, a problémának, mint valami megoldandónak a boncolása, felosztása, darabolása. Nemtörődöm. Hanyag. Könnyed. Talán inkább ledér. Vagyis ilyennek tűnhet. De ez más világ, hogyan tudjam elmagyarázni neki, hogy ez más világ. Persze lehet, hogy nem így van, nem merek általánosítani: ez csak egy férfi agya, egy férfinak a pőre gondolatai. Egyetlen egy gondolatséma, az is pofátlanul leegyszerűsítve. És mindezt elmondanám, mindezt leírnám, lerajzolnám neki, de nem lehet, bassza meg, nem lehet, nem értené meg, nem érezné át, hisz nőből van és nőből nővé válik, fiatalabból idősebbé de sosem lehet férfi, soha sem válhat azzá.
A kezét fogom meg és kulcsolom közre kezeimmel. Szeretem. Tényleg szeretem. Veszettül, eszméletvesztésig szeretem és szerelmem meg szeretetem most ennél jobban nem is tudnám kifejezni iránta. Talán egy ragyogó szemmel, egy biztató mosollyal vagy egy otthon-öleléssel, de most ezeket mind nem engedi meg nekem, s muszáj minden egyes nyavalyás pulzáló érzelem-egységet belesűrítenem egy kéz fogásába, a fogásának a melegségébe. És fáj, hogy olyan, amilyen és úgy, ahogyan, de teszem, mégis. Szeretem.
És ezért utálom, ez miatt érzem magam esetlennek, tramplinak, macának, taknyos kölöknek, dívának meg femmfátálnak, tapasztalatlan lánykának, szédelgő tyúknak, anyának, anyósnak, társnak, zenélő doboznak és konyhai robotnak magam, mert ő férfi, mert ő teljesít ki. Persze: én is őt. Mert akkor vagyok anya, mikor ő gyerek, mert akkor vagyok díva, mikor ő imád, femmfátál, mikor szétroppan a combjaim között, akkor vagyok trampli, mikor ő ragyog mellettem, akkor vagyok tyúk, mikor öl meg a féltékenység érte és anyósként hisztizek, akkor vagyok lányka, tapasztalatlan, mikor kézen fogva fekszünk valahol, akárhol, vagy ülünk is, mindegy, és nézzük a semmit, vagy épp egymást. Csak úgy. A semmiért, egymásért. És esetlen akkor vagyok, mikor azt a szekrényajtót, amit levertem és fél órát kínlódtam a visszarakásával ő fél perc alatt visszaszerel. Valóban nem egy a nő és a férfi. Azaz egy, mert egymásnak kiegészítő felei talán, de mégsem egyformák. Együtt vagyunk egy egész, egymás nélkül fél-lényekként kóvályogunk és nem is tudunk róla. Na. Most megfogja a kezem. A kaján vigyora nem lankad képéről és én érzem, hogy az övé vagyok, hogy ő az enyém és nem csinál semmi mást, minthogy kajánul vigyorog és két kezével fogja körül kezem. Meleg és finom az érintése, illatos és én utálom, mert férfi és én szeretem, mert nő vagyok, holott tudom, hogy semmi, de semmi más nem lehetnék ezen a bolygón, ebben a világban, csak az a nő, akinek a kezét ő fogja és teszi ezáltal teljessé. Csak ne öleljen meg, mert nekem annyi.
Nekem támaszkodik egész felsőtestével, és érzem, hogy ellazult és érzem, hogy az egész olyan valóságos, holott lehet nem is az, csak egy játék, vagy mit tudom én: egy álom, egy mese, egy épp kipukkanóban lévő buborék, ami ellep, körülfog és nem enged lélegezni, mert nincs is szükségem levegőre. Mert rá van szükségem. Mindenem megvan. Várja az ölelést, kéri az ölelést, ki akar teljesedni egy ölelésben de mégsem vallaná be, vagy kérné azt az ölelést. Nem. Vagy adjam úgy, hogy önmagamból jöjjön, önmagamtól, ajándékként, csak úgy, mintha ez olyan veszettül természetes dolog volna, mintha a világ szabályai, mely alapján minden rendszer rendszeresen mozog és az adott rendszer szerint kikötnék, hogy én őt kérése, parancsa, hogy én őt ne öleljem meg, ellenére meg kell ölelnem és nem kell semmi mást sem éreznem, tilos volna mást éreznem, minthogy ez nagyon jó és hogy ezt így kell, ennyire kell és ilyenformán. Hátborzongató.
Megölel és én annyi mindent mondanék neki, de helyette elterülök a mellkasán, mert azt szeretem leginkább érezni és ki vagyok teljesedve. Igen, így: ki vagyok teljesedve. Agyamat kitölti a forró köd és nem érdekel semmi. Gondolataim sem. Esküszöm, hülyék vagyunk. És ugyanakkor: esküszöm, hogy örülök neki.
