Lajos a nagyapja gúnynevét örökölte, kényszerből. Ki örülne egy olyan névnek, hogy Fingós? Valószínűleg senki. Azt nem tudni, hogy honnan származott a név, tény csak annyi, hogy az öreg százkét évet élt meg egészségben és a nyoma mindenen meglátszott, amire rátette a kezét: szorgos, pontos ember volt mindenben, rá mindenki tisztelettel nézett. Gyerekként egy olyan név, hogy Fingós felettébb kínos tud lenni. Lajos azonban jámbor ember volt, tűrte a gúnyolódást, alázattal. Egy idő után aztán valahogy senki se vette komolyan. Mivel soha sem akart meggyőzni senkit semmiről, és akaratát sem próbálta meg ráerőltetni senkire, hangját is ritkán hallatta, akkor, mikor megkérdezték: szürke volt, már-már láthatatlan a falu lakóinak számára. Mindig szívesen segített, ha dolga engedte, és voltak, akik a szívességéből profitálni is próbáltak. Lajos, mivel hiányzott belőle a falusi és a városi emberekre egyaránt jellemző gyanakvás, az ilyen kihasználásokat általában későre vette észre és olyankor felettébb csalódott volt. Egy ilyen csalódás alkalmával el is határozta, hogy amint lehet, maga mögött fogja hagyni az emberi települést és kiköltözik valahova, a természetbe.
Idővel úgy adódott, hogy olcsón hozzá tudott jutni egy tanyához. A tanya utolsó lakója is meghalt, az örökös meg sietősen túl akart adni a házon meg a telken, mert sürgős elintéznivalója volt valahol nyugaton. Lajos, aki sohasem költekezett és be tudta osztani úgy az idejét, mint ahogy a többi javait is, miután megvásárolta a tanyát, eladta a házát a faluban és a pénzzel ellátta új lakhelyét minden szükségessel: állatokkal, növényekkel és nyersanyagokkal, majd hozzá látott az új életét rendszerezetten kiépíteni.Veteményest alakított ki magának, voltak cseresznye-, meggy-, barack-, alma- és körtefái is, a bokrosban meg szilvafákat talált, melyeket külön elkerített. Lova lett, tehénkéje, majorsága, még kecskéje is. Spuri, a pulikutya, hű társként kísérte el minden felé, amerre járt, míg Kuvasz, a nagy házőrző a tanyára vigyázott ilyenkor.
Lassan elfelejtették Lajost a faluban az emberek. Amikor a tanyához közel lévő földeken dolgoztak a falu lakói, mindig üdítő volt egy-egy szelet kenyér, kecskesajttal meg finom hideg vízzel, öblítőnek, amit Lajos jó szívvel ajánlott fel mindenkinek, a segítsége mellett. Mikor azonban haza értek, mintha elködösültek volna estére a nap eseményei, Lajos képe, a folyton szimatoló, körülötte bolyongó Spurival inkább álomnak hatott, mint valóságnak. Úgy tűnt, hogy Lajost beleálmodják az emberek a hétköznapjaikba, csak épp senki sem teszi szóvá ezt a kollektív álom-képet. Mindegy, végül is, Lajos boldog volt, mert végre önmaga lehetett, teljes szabadsággal, gúny és lenézés nélkül, egy kiközösítéstől mentes környezetben.
Egyszer aztán Lajos megváltozott. Az állandónak ható álomkép alig észrevehetően titokzatossá vált. Minden egy tavaszon kezdődött. Ködös, esős idő volt, az a fajta, amikor a hideg a nedvességgel együtt az ember húsáig hatol, nem csoda hát, hogy senki sem volt a határon, Lajos tanyája körül. Lajos begyújtott, s a melegedő házban reggelihez látott. Ráérősen mozgott, az asztalt kényelmes gyorsasággal terítette, Spuri reggeliének a kikészítése is kétszer, háromszor annyi időt vett igénybe, mint normális esetben. Az állatokat már elrendezte, más dolga ebben az időben meg nem igen akadt. Kint az ember az orráig alig látott a sűrű ködben, szitáló esőben, úgyhogy a reggeliéhez lámpát is gyújtott, mert a szobában alkonyati sötétség uralkodott. Lajos vidám volt, őt a rossz idő nem hangolta le, értékelni tudta az égből jövő vizet, meg az áldásos ködöt, ami a növények leveleit mindig tisztára törülgette, úgyhogy most is mosolyogva ült asztalához. Mikor hozzálátott volna a reggeliéhez, valami furcsa dolog történt. Kinyílott a tornác ajtaja, a veranda ajtaja és a szoba ajtaja is, egyszerre mind a három, dermesztő csendben. Spuri szokatlanul reagált, odahúzódott gazdája lábához és hallgatott, csendben remegett a félelemtől. Lajos nem értette, hogy miért hatott így a szél tréfája kutyájára, és már azon volt, hogy feláll és becsukja az ajtókat, mert kimegy a meleg, mikor lépések hangját hallotta. A száraz padlón valaki lépkedett. A lépések furák voltak, könnyűek, légiesek, és túl sűrűk egy emberi láb számára. Lajos nem tudta, hogy mi mászkál kint, a tornácon meg a verandán, de azt tudta, hogy nem ember. Megjelent az ajtóban egy sötét, már-már vészjósló árnyék, majd az árnyékhoz tartozó furcsán homályos sziluett. Megállott az ajtóban a lény, és macska-szemével, tágult pupillákkal nézte Lajost. Lajos megdermedt. Nem ijedt meg, nem félt, csak meglepődött. Ilyen nagy vadmacskát még soha sem látott, ráadásul ilyen eleven zöld szemekkel, ilyen furcsán fehér-vörös színű szőrzettel, ami, Lajosnak feltűnt, a kinti ítélet-idő dacára száraz volt. Hirtelen egy csomó dolog végigfutott Lajos agyán, de nem érezte magát feszültnek, így hamarosan úrrá lettek rajta azok a gondolatok, melyek egy jól nevelt házigazda magatartását szorgalmazták. Lajos megtörülte a száját, a kezét, majd felkelt az asztaltól, ügyelve arra, hogy ne álljon háttal a fura szerzetnek. A vele szembe levő széket kihúzta az asztalnál és a székre mutatott. Magában furcsállta tettét, picit kuncogott is a naivitásán, de akkor a vadmacska elindult feléje és illedelmesen helyet foglalt a számára felkínált széken. Lajos megnyugodott, bár meglepő volt számára a benne szétáradó nyugodtság. Becsukta az ajtókat, új terítéket tett az asztalra, természetesen evőeszközökkel, majd illedelmesen megtöltötte rendhagyó vendége tányérját mindazzal, amit ő is evett, nem tudván, hogy vendége mit fog majd szeretni és mit nem. Vendége tiszteletére finom bort is töltött két pohárba, egyiket vendégének kínálta, másikat meg oda tette a tányérja mellé, majd visszaült a helyére. Spuri csöndben figyelt, már kíváncsi volt, nem reszketett többé.
A vendég páratlan eleganciával evett. Nyelvét használta villa helyett, a falatokat fogheggyel ragadta meg, majd nyelte le, sűrű, apró rágások után. Lajos igazán akkor lepődött meg, amikor vendége eltolta orrával magától a borral teli poharat, jeleként annak, hogy nem óhajt inni belőle. A vadmacska tisztelettudóan megvárta, hogy Lajos is elköltse komótos reggelijét, majd lehuppant a földre székéről. Abban a pillanatban, amikor földet ért, ismét kinyíltak az ajtók, a vendég meg, lassú, könnyű léptekkel elindult kifelé. Az ajtóban visszafordult, Lajos szemébe nézett hatalmas, zöld szemeivel, majd meghajtotta a fejét és eltűnt a ködben.
Lajos meg volt babonázva. Nem értette, hogy mi történt, meg hogy miért történt, de érezte, hogy nagy élményben volt része. Spuri is csendesebb, komolyabb lett az eset után. Másnap már jó idő volt, meg is érkeztek a faluból az emberek, hogy földjeiket műveljék a környéken, Lajos változása viszont sokáig nem volt feltűnő, bár még többet hallgatott, mint azelőtt, kevesebbet mosolygott és amint tehette, eltűnt az emberek szeme elől, ritkán is látták, ugyanakkor furcsa kezdett lenni, hogy olyan helyeken bukkan fel kutyájával, ahol azelőtt még sosem látták. Úgy nézett ki, mintha keresett volna valamit, mintha kutatna valami fontos dolog után. Ez a továbbiakban sem változott, mert minden ködös napon, mikor a környék elcsendesedett és csak egymagában volt Lajos az erdő alatt, eljött a vadmacska vendége. Néha reggelikor, néha ebédkor, máskor vacsorára. Volt olyan, hogy nem is evett, csak ült, és nézte Lajost, hogy mit csinál és hogyan. Lajos nem értette, hogy mi történik vele. Néha el-elpirult, mikor a vadmacskára pillantott, máskor meg olyan érzelmeket, indulatokat érzett vendége iránt, amit nők iránt szokott érezni egy férfi. Néha mesélt neki. Gyerekkoráról, a falubeli életéről, gondolatairól, vágyairól, álmairól, terveiről. Máskor csak hallgattak. Nézték a tüzet, vagy hogy hogyan csordogál az eső az ablakon, meg-megkoppantva az üveget. Spuri nézte a két szerzetet, a gazdáját és a vendégét és úgy tűnt, hogy többet ért, kutya létére, mint amennyit Lajos, ebből az egészből.
Évek teltek el így. Lajos hajában már kezdtek megjelenni az ősz szálak, bár arca töretlen simasággal tükrözte ártatlan lelkét. Egyik este, mikor már ágyban volt és már Spuri is elhelyezkedett a lábánál, meghallotta az ismerős hangokat. Kicsapódtak az ajtók, könnyedén koppantak a lépések és a hálókamra ajtajában megjelent a vendég. Lajos kikelt az ágyból, papucsba lépett és beinvitálta kamrájába a vendéget. Mikor vissza tért a szokásos ajtó-zárásból, a vadmacska már az ágyban feküdt, a fal mellett, a lábain nyugtatva a fejét. Spuri az ágy lábánál kíváncsian nézte gazdáját, mintegy kérdezve, hogy na, akkor most mi lesz. Lajos, mintha megértette volna, azt válaszolta: - Semmi. Alszunk., majd betakarta takarójával a vendégét és ő is melléje bújt. Egy ideig furán érezte magát, ezért alig jött álom a szemére. Már majdnem elaludt volna, amikor Lajos valami furcsát érzett a mellkasán. Egy kéz volt az, egy női kéz. A szíve hevesen kezdett el verni, nem tudta, hogy most mit kell tennie, hogyan kell viselkednie, meg hogy egyáltalán: mi történik pontosan, de a kéz megsimogatta az arcát, mutatóujját az ajkára tette, majd lecsúszott a mellkasára. Lajos érezte a lány leheletét a nyakán, a tarkóján és elöntötte a forróság, közben a kéz végigsimogatta a testét, különös figyelmet szentelve ágyékának. Lajos érezte, hogy ha nem hagyja abba a lány, lassan el fogja önteni az agyát a vér. De a kéz visszatért az arcához, azt cirógatta egy darabig, majd megfogta Lajos kezét és, finoman irányítva, a lány végigvezette a férfi kezét a saját testén. Csodálatos teste volt, tele élettel és energiával, vággyal és élvezettel. A vadmacska-lány halk sóhajokat hallatott, zöld szeme világított a sötétben, mikor ráült Lajosra. A mellkasára könyökölt, úgy nézte a férfit. Hosszan, mélyen, pislogás nélkül. Lajos érezte, hogy a nő a lelke legmélyebb pontjába is belát, minden eltitkolt vágyával tisztában van és valamiért elfogadja, kívánja őt. A lány belecsúsztatta ágyékába Lajos férfiasságát, közben félig behunyt szemmel, mélyeket lélegezve tovább szemlélte a férfit. A két test nem mozgott, a nő hüvelyizmai viszont lüktetni kezdtek, s miközben a vadmacska-lány remegni, nyöszörögni kezdett Lajos érezte, hogy ágyéka táját elönti a lányból ömlő, meleg folyadék. A lány egy idő után már nem bírta tovább, körmeivel Lajos bordáin végigszántva egyenesedett ki, Lajos érezte a hüvelyizmok változását, a kétszeres lüktetést és a lány remegését, kezei a lány combtövét ragadták meg, majd lassan felcsúsztak a testére, hasáról a melleire, a hátára. A nő becsukott szemmel csókolta Lajost, aki ezt az egészet nem értette csak érezte, hogy elborítja agyát az élvezet és az, amit a nő iránt érzett és tapasztalt, visszacsókolta hát, és szorosan, fojtogatóan ölelve merültek el mindketten egymásban és az élvezetben.
Reggel a lány eltűnt, Lajos, miután megetette az állatokat, asztalához ült és elfogyasztotta eledelét. Az elkövetkező napokban minden éjjel vadmacska képében jött a lány, vagy a vadmacska lánnyá változva szeretkezett Lajossal. Napközben Lajost soha sem lehetett a tanya környékén látni. A tanya rendezett volt, viszont Lajos nem volt sehol. Csak messze, a tanyától távol látták őt Spurival sétálni, erdők szélén, ültetvények között, gabonamezők határában. Egy idő után ismét előkerült, viszont az embereknek feltűnt, hogy Lajoson kívül más is lakik a tanyán. Egy fehér bőrű, vörös hajú lány, aki soha sem beszél, de aki folyton Lajos nyomában mászkál. Furcsállták a dolgot erősen az emberek, Lajos soha sem járt bálba, vagy fonóba, táncba sem járt soha. Mire kezdték volna megszokni a néma, vörös hajú lányt, eltűnt. Akkor viszont az lett feltűnő, hogy gyerekzsivaj lepte el a tanyát: három vörös fejű lurkó rohangászott naphosszat a tanyán, meg a környező területeken. Máskor, mikor a tanya gyanúsan csendes volt, vadmacskákat láttak az ólak körül, hármat. Néha elkergették őket a segítőkész emberek, máskor csak odakiabáltak, hátha megijednek. Egy idő után a gyerekek is eltűntek és a vadmacskák sem háborgatták többet a tanya környékét. Lajos pedig lassan, csendesen, alig észrevehetően megöregedett.
