"Néha, mikor nem vetted észre: figyeltelek. Olyankor voltál igazán enyém. Olyankor éreztem teljesen a lényed s olyankor lett úrrá rajtam az a felmérhetetlen és körülírhatatlan érzés: szeretlek.
Merülj alá, kisleány. Öblítsd ki a világot magadból.
Mindig is szeretted a vizet. Vízben érzed csak igazán jól magad, mondtad mindig, olyankor csillogtak a szemeid aminek mostanra fényét elnyelte a múlt.
Amikor megismertelek akkor is, emlékszel, a tó partján voltál a többiekkel és pancsoltál a vízben. A legtöbb lány a parton szeretett ücsörögni, napozni és magát mutogatni a srácoknak. Te még akkor sem jöttél ki teljesen a vízből, mikor elnyúltál napozni a sekély vízben. Nyaldostak a parton a tömeg által életre keltett hullámok, meg-megtörtek a combod fényes felületén, néha a könyöködig szöktek, olyankor a melleid tájéka is tele lett tűzdelve sok apró és fényes szilánkkal s te mindezt figyelmen kívül hagyva és már-már szemérmetlen gyönyörrel élvezted. Akkor varázsoltál el.
Meglepő, hogy annyi év után már minden hozzád kötő emlékem vízzel kapcsolatos. A játékaink, a folyó partján a fogócska meg a hirtelen összeütött „saláta-partik”, mert ugye csak arra volt pénzünk, meg borra, aztán ott voltak a kirándulások, a Szent Annától a Schlachtenseeig, s te bennük, én a parton ülök inkább habár néha berángatsz engem is magaddal. Ülök, benned gyönyörködöm s legszívesebben még lélegezni sem lélegeznék, a szívem sem engedném, hogy dobbanjon, szemem se pisloghatna, csak hogy minden energiámmal és figyelmemmel téged nézhesselek. Néha az volt az érzésem az ilyen hipnotikus pillanatokban, hogy benned vagyok, egy negyedik áramként benned keringek, lüktetek, oszlok szét és gyűlök össze ritmikus játékként, életed részeként töltöm ki ereidet.
Sohasem féltél a vízben. Hosszan tudtál a víz alá merülve úszni, amit nagyon nehéz volt megszoknom. Féltettelek is, egy darabig, mígnem rájöttem: ha valahol otthon lehetsz az biztos csak a víz lehet. Meg kell vallanom, most már szégyennel tölt el, hogy valaha ilyet gondoltam, de irigy voltam a vízre. A féltékenység nem engedte, hogy értsem azt, amit most olyan könnyű számomra megérteni, olyan felettébb nyilvánvaló... Azt hittem, hogy a víz elszakít tőled, hogy a víz az, ami kettőnk közé áll, pedig épp a víz volt az, ami olyan szorosan egymásba vezetett minket. Ő ugyanis a nagy vezető. Néha azonban azt kívántam, hogy bárcsak megfoghatnálak és magammal vihetnélek egy sivatagba, vagy egy hegy tetejére, egy helyre, ahol nincsen semmi víz s ott az ereimből a vért lecsapolva hagyjam, hogy megfürödj bennem. Beteg, tudom, de vajon nem-e az a szerelem is? Malformáció, mutáció az agyban, mikor kimegy a biztosíték. De nem a szerelem mibenlétére szeretnék most fény deríteni, hanem őszintén, már-már levetkezve a világ felé elbarikádolt önmagamat szeretném meggyónni mindazt, amint eddig nem sikerült bevallani, még önmagamnak sem, nemhogy neked.
Most itt van, minden gondolatom, minden irántad érzett rajongásom, minden vágyam, minden egyes rémálmom, minden egyes rettegésben eltelt napom, hogy elveszíthetlek. A többi napjaim is itt vannak, míg nem voltál és mióta nem vagy. Itt vannak mind és én megosztom most veled, neked adom őket, hisz amúgy is a tied mind. Én is a tied vagyok.
Sokszor hülye voltam, tapintatlan és megátalkodott, elmerülve saját szürkeségembe nem vettem észre dolgokat. Talán ha megtettem volna most másképp lenne minden.
Vihar előtt csend van, azt mondják s én kénytelen vagyok elhinni már. Csend volt. Meg voltam elégedve önmagammal, veled, a kapcsolatunkkal, a világgal, a társadalom rigolyás szabályaival. Az elégedettség mindig kicsit már halál. A tepsedő halál illatával szórja tele az életet. Mint minden nagy változás: apró furcsaságokkal kezdődött. Egyre ritkábban villant fel a mosolyod, a lakásunk egyre sötétebbé válott, holott ugyanaz a nap sütött be minden egyes reggel, régen és most is. A csend egyre terhesebb lett, nyálkás lett a levegő miatta s elbágyadtak benne még a régen oly színesen tovaröppenő közös hétvégék is. Én kezdetben nem vettem észre, később meg nem értettem, tehetetlenül bámultam a szilánkjaira repedt szerelmünket s egyre jobban kétségbe esve rettegtem, hogy mikor esik már széjjel. Ez az időszak félelmetes volt, a kitalálható és kivitelezhető kínzások leggyötrelmesebbike. Nem mertem tükörbe nézni, ha mégis megtettem meg kellett kapaszkodnom- szédültem. Túl későn jöttem rá, hogy megpróbálhatnánk megbeszélni. Túl későn kezdtem el keresni a megoldást. Amikor leültünk, hogy megbeszéljük te már nagyon messze voltál akkor. Bólogattál csupán, mosolyogva egyetértettél velem, biztosítottál arról, hogy ez ezentúl másképp lesz, de a szemeid s a szemeiddel te máshol jártatok. Volt olyan pillanat, hogy úgy éreztem, nincs mit tennem, már teljesen késő van, már tökéletesen elkéstem, a kapcsolatunk elhervadt. Egyik ilyen pillanatban, mikor reszkető ajkakkal kerestem a megoldást s a megoldásban kapaszkodót a gondolathoz, hogy még nincs vége, még nem lehet vége kettőnknek, nem lehet, hogy vége legyen: akkor jutottak eszembe a kirándulásaink. Egy héttel később már útban is voltunk, hogy újra meglátogassuk azokat a helyeket, melyek régen oly sok energiával töltötték fel kapcsolatunkat.
Emlékszem: nyár volt, az a kellemes időszak, mikor esőkkel lett frissítve a nap által kiszárított föld s az erdők és mezők zöldje lépten-nyomon új erőre kapott. Mikor megérkeztünk újra láttam megjelenni a ragyogást a szemeidben, azt a fényjátékot, amit annyit kerestem hosszú-hosszú ideje már. Három napra mentünk, emlékszel? A fenyves közepében lágyan fodrozott a víz s hívogatta a benne megmerülni vágyókat. Nem siettél. Először a sátrat húztuk fel, majd megebédeltünk. Miután bementünk a vízbe minden úgy tűnt, mintha teljesen rendben volna. Te nevettél, pancsoltál, lefröcsköltél a vízzel s én, istenem, én eszméletlenül boldog voltam, hogy most már minden rendben lesz. Elszaladtam a dolgom végezni a fák közé, visszafelé osonva gondoltam, jó hecc lesz megijeszteni téged. A cserjék közül kikandikálva azonban észrevettem, hogy te ülsz a vízben és sírsz. Valami szörnyen rossz érzés kerített hatalmába, hogy valami... valami fog történni hamarosan, így sietve és egy zajosabb utat választva csörtettem elő a bozótból. Te csak később bukkantál fel a víz alól és nevettél, pajkos voltál és vidám, mint annak előtte...
Egyik reggel nem találtalak. Gondoltam elmentél az autóhoz, de ott sem voltál. Egy darabig vártalak, addig elkészítettem a reggelit, közbe meg titokban bekaptam pár falást, mert már nagyon éhes voltam. Egy idő után gyanús volt az eltűnésed így lementem a tóhoz, hátha reggeli fürdőzésre mentél. Végigjártam a tó partját, mígnem arra lettem figyelmes, hogy egy helyen, a parton a felsőd van ledobva. Alatta volt az alsóneműd. Én mosolyogva settenkedtem be a nád közé, gondoltam megleplek. Nem hallottam a pancsolásod, s mikor megláttalak elkezdtem hányni. Ha valahol otthon vagy, az a víz. S most már, úgy tűnt, hogy nem is akarsz tőle többé elszakadni.
Sok idő telt el azóta. Utáltalak, mert nem volt kit utáljak s mert magaddal vitted önmagam nagyobb részét is. S mindketten hiányoztatok, szörnyen hiányoztatok.
Utolsó ribanc, a geci anyádat, mondtam néha nyálat fröcskölve szét a mellkasomon két üveg pia között és a könnyeim összefolytak a nyálammal. Megöltelek volna, megfojtottalak volna, egyszerűen kicsavartam volna a nyakad, csak lennél itt, előttem, mellettem, mögöttem, mindegy, hogy hol, csak érezzelek, csak tudjam, hogy élsz és szeretsz s hozzám bújsz s én ölelhetlek, már megint. De te már sehol sem voltál, s az a részed, amit nálam hagytál, az is hosszú időre elnémult.
Évek teltek el, évtizedek. Minden valamikor hozzád tartozott dolgod megőriztem. Nem bírtam elválni tőled. Próbáltam, sok mindent kipróbáltam, de nem ment, vagy rosszabb volt tőle, vagy ugyanolyan. Nemrég aztán megváltozott valami. Megtaláltalak. Újra megtaláltalak. Egyik leveledben azt írtad rólam „... beléd meg akkor szerelmesedtem be, mikor holt fáradtan egyik este, a tó partján azt mondtad:»...menjél, merülj alá, kisleány. Öblítsd ki a világot magadból«. Szerintem nem is tudtad, hogy mit beszélsz, de ahogyan mondtad, úgy, annyi szerelemmel és szeretettel, hogy tied lettem. Teljesen.”
Enyém lettél. Teljesen. Nos, sok időnek kellett eltelnie, hogy hogy ezt tudatosítani tudjam. Hogy mi romlott el, mégis- azt hátha még egyre közelebb settenkedő halálom előtt sikerül kideríteni. De ébren vagyok, te ébresztettél fel. Élek és tudom is, hogy élek. Ami még hátra van, azt nekem kell elrendezni-lerendezni, önmagammal. A te segítségeddel.
De most merülj alá, kisleány. Öblítsd ki a világot magadból. Csak engem őrizz meg benned. Hogy ha majd találkozunk- tiszták legyünk, körülöttünk víz, bennünk meg egymásnak adott életszilánkjai. Köszönöm, neked, mindezeket.
A kezem most már nem reszket, mint akkor, mikor nekikezdtem ennek a megírásához. Akkor még tél volt. Most tavasz van, napsugaras, élet-dús tavasz a kinti világ. S én kimegyek, vele örülni. Mert élni akarok még."
