Csönd

Lehuppantam a deszkára. Ez újra egy olyan márunalmasanmegintaszépről szóló kicsike firka-maradék lesz, úgyhogy ne törd magad, aranybogár, csak ha olyan állapotban vagy, hogy kibírod az ilyeneket aczéélidegekkel.

 Lehuppantam a deszkára. Melegen simogatta a nap a vörösréz tetőt. Alatta minket is. De csak illemtudóan, finoman, kissé pasztellesen. Valahol négy óra felé lehetett az idő fölöttünk. A szél is csak halkan. Érdekes: egy idő után senki nem jött, csak magunk voltunk, pedig egy ideig léptünk egymás lábujjára. Csend. A szél is csak halkan. Kihajoltam. Alattunk romokat bányásztak. Ha az embernek hosszú nyaka lenne s épp kinyújtaná s épp balra nézne, tuti, hogy nem tudná kicenzúrázni tekintete a Szent László katedrálist, aminek a csipkékkel lyukasra dekorált tetején a kereszt olyan elalélóan tunnyadt, hogy Dali biztosan inspirációs-mindennapihoz jutott volna, a maga perverz egoszexuális módján. S a fény, amely hamarosan lenyugoszik, de megvár, ameddig vidám és eszeveszett-gyerekes vargabetűket leírva alatta, szentségesen-öreg lábainál kötünk ki, hogy elvarázsoljon engem, minket, de őt nem annyira, mert egy kutya kötötte le a figyelmét. Egy „jaaaaj, de éééééédes”- németjuhász. Kinekis voltak ilyen festményei... várj... hogyis volt: a Notre-Dame hajnalban, a Notre-Dame délben, a Notre-Dame alkonyatkor.. mindegy. Most is kellett volna készíteni egy ilyen századfordulós-csodaremekművet. Csak álltam ott, bandzsítottam egészen bambán, s azon gondolkodtam, hogy kamerám hijján(mármint ha nem lenne ott, mert ott volt azért, bár, szegényke, eléggé lemerülő-félben..) milyen jelzőket loccsantanék a méz-arany szolisz-máz dizájnerek százát kicsúfoló non-természetes ragyogására. Mögöttem Szűz Mária aranyló szobra, mögötte az egyáltalán nem aranyló hold-nyaláb. S később meg az egyik kupola hagymaoldalán a lecsúszdázó napsugarak De megint ugrottam egy nagyot.


 Lehuppantam a deszkára. Melegen simogatta a nap a vörösréz tetőt, a villámhárító hegyéig spriccelve fel sugarait. Alatta minket is. De csak illemtudóan, finoman, kissé pasztellesen, tudjátok. Csend. A szél is csak halkan. Kihajoltam. Alattunk romokat bányásztak. Ha az embernek hosszú nyaka lenne s épp kinyújtaná s épp jobbra nézne most, akkor zöldet látott volna ennek a hosszú nyakú embernek a szeme, Zelengaj, Jelenovac, Vrovec lejtőit borító erdő városra ráboruló csücskeit. Ezt a térképről néztem ki, nem kell nagyon elhűlni, hogy szilárdgyerek ugyanbiza mit is tud! És a lassú napot is. És elnyúlni van kedvem. El is nyúltam tisztességesen. Próbáltam bepréselni fejem a rácsok közé, de túl nagyra sikeredett(a fejem): meg kellett elégedjek a tarkóm kívül-lengetésével. Pedig fejjel lefele néztem volna a várost. S fagyit is ettem volna. Vagy vattacukrot. Mint kölyökként, hajdanán, de ezt is tudod. Ő mellettem. Néha fotózás közben lecsúszik a felsője a válláról. Olyankor megérinteném. Érdekes. Háttal fekszek a világnak. Előttem egy megzöldült bádogtető, de réz. Árnyékok az ólommal, vagy lehet csak 70 éves gipsszel odafogott nem új ablakszemek előtt, bennük, mögött. Madár száll el felettem. Nem szart le: jó előjel.. de ezt csak most gondolom hozzá. Akkor észre sem vettem, azt hiszem. Egy esernyő akadt fenn a hófogón, azt fotózza.

 Nézem a napot. Szép, igaz nem látom, de ha hunyorítok: kicsit el Shebalbasodik a világ. Hagyom. Egész nap járt a szám. Tegnap is. És holnap is fog, asszem. Most legalább hallgatok. Írás közben eszembe jutnak a borzok: „beszél, aki keres; hallgat, aki talál...” és valóban. Fejemben az ok. Itt nem lényeges. A gondolataim, amik tizenkétezerszázmillióezeröt elektronként szokás szerint kavarognak paraszt agyamban, most lassú péppé, lusta masszává merevednek. Létezem.


Csak létezem.

Elég nekem ennyi. Behunyom szemem. A napot így sem rekeszthetem ki: keresztülvetül a szemhéjam cigarettapapír-hártyáján, s melege pórusaimon keresztül tovább ívódik belém, s kicsit én is eltúlvilágiasodok, ott, bent valahol, magamban. Nagy energia ez: bele is alszom. Ő játszik velem: fotóz. Soha, senki nem fotózott ennyit. Engem. Nevetségesen festek, mikor ráborulok a deszkára, s embrió-pózban alszom tovább. Alattam soksok méter, és semmi nem tölti ki, csak a napocska által izzított levegő. A szél is csak halkan. Olyan üres vagyok most, így, szövegen kívül, mint az ősszel, mikor elkezdődött otthon az egyetemem s én nem kezdődtem vele. Vagy mikor bejöttem, s becsuktam az ajtót, ez a hétvége után, amiről végül is most írok. Vagy most vasárnap, mikor az évfolyamom ballagott el, s én ültem a gépem előtt, infómorzsákra várva, hogy hogyan ballagnak, amúgy elég aktívan, otthon mások. Valamelyik részem velük kezdődött, ott maradt, elballagott velük. Talán az volt a jobbik, s most szarban hagyta a többieket. Van ez így. Éreztem az illatát. Halványan, pedig a szél is csak halkan. Lehet a nap miatt. Talán ő is magába itta a nagy részét. Nem lehet enyém a világ csak egy sűrített kivonata belőle. Az esszencia.

Pedig. Ott van folyton az a redvás Pedig. Pedig nem kellene, hogy ott legyen. Nem itt. Nem most. Nehéz dönteni. S ha mégis rávisz a lelked, akkor jönnek a pedigek. A kurva hétszázát! De legalább csend van. A szél is csak halkan. Néha azért a haját megmozgatja, felemeli kissé, muchás ívet rittyent nekik egy pillanatig. Azért többesszám, mert tincsek. De ezt se látom. Elképzelem. Pedig olcsóbb lenne rápillantani. De nem. Jobb így. Ja, igen, még ez is: a csigaházasdi. Vagy a teknőc-játék. Huzzukcsak be nyakunk, meert az, ugye, biztonságos. Nem érhet baj, sem ilyenek. Sem az ilyenekhez hasonlító ilyenek. Biztonságos rejtekünkben hízzuk ki magunkat páncélunkból, s oszt csodálkozik az agyunk, de veszettül ám, hogy hirtelen miért lett az egész testünkből céltábla. De főleg azon, hogy mért rogyunk össze, mi testrészek, a nyilak alatt. Megint szürreális rónákon bicsaklok előre. Nem lesz ez így jó nekem.

„Apa, apa, ki az a néééni ott melletted a kééépeeeeen?
Ő? Nem tudom. Nem emlékszem már, fiam. Régen volt. Azt sem tudom, hogy hol készült az a kép...”

Mi a különbség az előbbi és a most következő párbeszédrészlet között, meg tudná valaki mondani?


„Apa, apa, ki az a néééni ott melletted a kééépeeeeen?
Jaaaj, kicsim, hát tényleg nem tudod, hogy ki az a néni ott? Teeeeee, te füllentesz ám! Nem? NEEEEM? Teee.. kis ravasz. Igen. Úgy van. Látod? Felismerted: anya az.”

 No? Tudja-e valaki? Senki? Hümm.. Gondoltam. Én sem tudnám pontosan megmondani... de valahol az idő legkisebb egységei között kell keresni. Valahol olvastam, hogy tudósok kiderítették: végtére is nincs szabad akarat. Az emberben már azelőtt vagy tíz másodperccel ott rejtezik a döntés/elhatározás, mielőtt tudatosulna benne a dolog. Viccesek lehettek a kísérletek.. de nem is erről akarok beszélni. De miről is akartam.. nem fontos.. csak zselédzik a massza a fejemben, s a gondolataim, keményen betépve a nap és a szél és a fellegek és a világtalan, behunytszemes világ hatására, össze vissza zötyögnek, egész kellemetes súlytalansági állapotot utánzó tükör-állapotban.

Jó itt feküdni. Létezni csak a város felett, lenézni a zágrábi világra, beleszippantani levegőjébe, csókolózni illataival, ízlelni a szagokat, az életet, s a felesleges széndioxid-kibocsájtás ihol es elkerülhetetlen jelenségének halványan ragyogó délibábját, ott messze... már nem fotóz. Csak néz valahova ő is, messze. Lehet ugyanoda. Egy helyre nézünk. Talán nem. Ez sem fontos, végül is, nem?


Jönnek. Megint hallom a toronyba vezető lépcső megviselt porcikáinak edzett ropogását. Ennyi neked, Csend. Most megint gondolkodhatok! De ez sem baj. Összeszedelőzködünk. Indulunk lassan lefele. A többiek már fent. Baktatunk a sötét torony – alagútan keresztül a katedrális fényeibe bele. Vargabetűkben, mint írtam. A sikátorok ragyogó csodáitól kísérve. Meg a gondolatoktól. S játéktól. S valami sütitől, amit magával hozott, hogy megegyük. Illatokat halásztunk a levegőben, s mikor beleakadt a horgunk, akkor nagyot szippantva a másikat is magunkkal rántottuk.

Ilyen is az élet. Ilyen is lehet.



Most megint morzsákat lesek. És létezem. Csak. Elég az most nekem. S mint a főnixem: én is újraéledek majd, néhány hónap múlva. Lesem a tornyot, itt előttem. Benne sokkis emberke tesz-vesz, tehet-vehet mostan. És várok. És érzek, és írok. Mert elmondani ritkán. Érted?

Valami Csönd volt odafenn. S az a fajta intimitás, ami csak azok között lehet, akik szokva vannak. Egymással. A világgal. És azt hiszem: valahol a boldogsággal.

pirosvirág

Egyszer nekem is volt szívem. De elvesztettem valahol.


 Manapság sok helyen el lehet veszíteni egy szívet a szív olyan kicsi.. a világ meg akkora nagy.. könnyen elkallódhat az öklömnyi holmi.

 Már nem is igazán emlékszem, hogy hol történt.. csak egyszer arra eszméltem rá: üres vagyok. Baj van. Nem létezik már semmilyen töltelék ott, ahol a szívemnek lennie kell..

 Te mit írsz most? Nem figyelsz... jah, hogy azt, amit mondok? Akkó írd nyugodtan. Még úgysem írta le senki ezt. Főleg azért, mert nem hiszik. De nem baj. Nem zavar. Az én bajom, végülis, nem?

Már egy ideje keresem. Először tárgyakban. Pénz, autó, ilyesmi. Tudod: a szokásos. Nem találtam, persze.. majd jöttek a növénykéim, a halaim, a macskák, meg a kutyák.. még makim is volt. De ők is érezték: üres vagyok. Nekem kellett volna adnom. De nem tudtam. Most sem tudok. Üres vagyok.

 Egyszer, mikor kicsi voltam, egy lány adott nekem egy piros virágot. Körülbelül így nézett ki, ni! Ezek maradtak meg nekem, ezek a szív-hiány csökkentők.. vagy nem is, inkább: stabilizálók. Az emlékeim. Meg az illatok. Azz illat, az több, mint emlék. De kevesebb van belőle a fejemben, mint az emlékből. A lányt nevezék vala .:. –nak. Azóta sok idő telt el. Azóta sok minden megváltozott. Csak a pirosvirág nem. Az állandó. Az az örök. Tudod.. nem is tudom, hogy magyarázzam el.. nekem a pirosvirág az Isten. Benne van. Benne létezik.



 Most őt keresem. A lányt. Vagy egy lányt. Akinek van szíve, kettőnk helyett is. S aki szereti a pirosvirágot. A pirosvirágokat. Nem tudom, ki ő. Csak annyit, hogy: van. Biztos létezik. Néha vele álmodom. Anyajegy van a jobb térd hátulsó részénél. És a bal mellén. Néha nevet is. Vagy gyakran?.. ezek a lökött álmok annyira bolondok! És olyan ködösek, mikor felkelek. Múltkor is azt álmodtam: rátottát sütünk. Mikor felébredtem, merevedésem volt. Biztos volt ott más is.. de nem lényeges. Mindegy.

 Ha látsz majd lányt, aki majd pirosvirágot szagol szólsz nekem? Vagy bár gondolj rám. Nem az, úgyis megtalálom.. csak így gyorsabban menne, azt hiszem. Köszönöm. Sziaszia.. nem, hagyd csak, elmosogatok én. Gyere még. Ehj.. az a pirosvirág..

Világ világa
 Világnak virága.. mikor jössz már?..

az érem két oldalú. LEGALÁBB kettő!

Egyszer, már nem is tudom, hogy miért, azt merészeltem mondani a főnökömnek, a Házból: az éremnek két oldala van. Mire ő, széles vigyorral, hunyorgó szemekkel azt válaszolta: „Legalább!”

És tényleg. Legalább kettő. Természetesen Borgesnek itt is kivételnek kell lennie, az Odin egylapú korongjával. De ezt igazán nem lehet gyakorinak mondani.. 2 oldal. A válasz meglepett. Lehet-e több is, talán? S kicsit megfacsartam agyam tekervényeit. Vagy legalábbis megpróbáltam. Az eredmény a DE-szó lett. Miért ne lehetne? S most, ha már megroppant a határ, más kérdés ötlött fel: jójó – de mennyi? Mennyi lehet maximum? Jobb választ nem sikerült kiszorítani magamból, mint az amennyit akarok.

De nem a Münzékről van itt szó, lényegében. Hanem a nézőpontokról. A szerepekről. Az életről is, talán. Mert azért meg kén’ vallani: szörnyen könnyen ítélkezik az ember. Vagy ha nem is, a hajlam nagyon erős. Nagy a kísértés az ítélkezésre.

Fr. Charlotte Bemba meghalt. Ma szedtük le a tapétát a szobájában. Megint egy meztelen szoba.. Egy aszott, csontésbőr öregasszony. És savanyú. És keserű. Kicsit nagyot hallott, Isten nyugosztalja. S mindig ki/megmondta, ami épp a szívét nyomta neki. Egyszer valami listát kellett megírjak, s leültem egy pillanatig, mert így könnyebben ment a lista-szerkesztés. Leült mellém. Elkezdett beszélni. Az elején még bele voltam merülve a lista-összeállításba, de lassan-lassan teljes figyelmemmel feléje fordultam. S elképesztett! 2 világháború, 3 gyerekkel egyedül maradt egy felszívódott férj után. Dolgozni, hogy a kölykök tanuljanak, gyarapodjanak, meglegyen nekik ami, ugye, kell. Elveszteni az egyik fiút. Három héttel a beszélgetésünk előtt a másikat. Képzeljem csak el – mondta – , hogy mit érezhetett, mikor mondják neki, hogy üljön le, nyugodjon meg, nem történt semmi különösebb, csak a fia halt meg egy balesetben. Én hogy éreztem volna magam? Nem válaszoltam. Nem volt mit mondanom. Ön eléggé rendes, már rég megfigyeltem. De ezek itt – s lefitymálóan az egyik elrohanó ápolónőre mutatott, akinek valószinüleg több helyen is dolga volt – ezek egy fikarcnyit sem adnak ránk. Nem érdeklik őket, hogy mi van velem. Az sem, hogy másokkal mi van. Úgy beszélnek velem, mint egy utolsó kutyával! Ezért éltem ennyit, hogy ezt is megéljem? Ahhh.. nemnem... hát nem!

Ahh, biztos bűz van odabenn – mondja Anja, az egyik ápolónő a harmadikról. –Mindig odabenn bagózott. Mikor azt mondom neki, hogy kicsit azért nekem hiányozni fog, akkor furán néz rám. Tudod – mondta – nem mindég volt ilyen nyugodt meg csendes. Valamikor régebb olyan volt, mint egy igazi boszorka. Akkor kellett volna látnod! Mindenkit csak kínozott! Egy igazi boszorka, én mondom!

..s igazán pénzesek, tudod? Igazán pénzesek. Annak idején, mikor elromlott a tévéje a szégyentelen lánya azt mondta: minek vegyen tévét neki-úgysem látja már nézni. Most meg ide jön a ravatalozásához, s játsza a szerető lányt: „jaaaj, jaaaj, anyus, elmentél, jaaj, nem vagy már nekem”. Igazán seggbe tudtam volna rúgni, hogy hazáig repült volna. Nem értem. Huhhhh – sóhajt a főnököm – hiányozni fog Fr. Bemba! Szerettem. Volt benne élet, minden gyengesége ellenére. Nó, mit csinálni? Gyere, menjünk, akkor felhozod a spaklikat, a rolót, a vizet, s hozzáfogtok leszedni. Hétfőn jönnek a padlólerakók, addigra kész kell lenni..

Sok a lap. A korong-lap. Igen. Mennyi mindent megváltoztatna, Istenem, már csak az is, hogyha ezt tudatosítani tudnánk magunkban. Ugye?

szag? illat? aroma..

Annak idején szinte már három éve, mikómég másvilágvótitt, atyámfija, nem gyermekjátík.. no, hát így nem fog hihetően hangzani.. próbálkozzunk másképp:

Szóval, három éve, mikor be sikeredett kerülni a filológusok erdélyi fellegvárába(mert a sok kő-denevérrel s faragott bagolyval, meg az érdekes díszítésű kapuival kicsit fellegváros. Főleg mert olyan árnyas, meg hűs. De leginkább azért, mert nemmessze tőle nyugoszik már egy ideje a Fellegvár..), érdekességként tapasztaltam azt a tényt, hogy nem egyformán beszélünk, mi, filósok. Nóu, felfedezted a spanyolviaszt, mondhatnák egyesek, de várni kell: mert nem a szavak mások. Vagyis azok nyilvánvalóan mások, főleg, ha egy erdővidéki léjánykát lökünk egy szamosvölgyi lányzó mellé. De a szavakat más jelentéssel használjuk, s más-más értelmi halmazt társítunk egy-egy szóhoz, mint ahogy azt az évfolyamtársnők/-ak tennék.

Első ilyen élményem az volt, mikor az egyik székőjj lányka- nem akarom szűkíteni az azonossági-kört, mert ha kiderülne, hogy hol is lakik, tuti, hogy többet szóba sem állna velem- felvilágosított, hogy, kérlek, a rózsának nem szaga van, hanem illata. Biztos címeres parasztnak tarthatott, hogy egy ilyen nemes növénykét ennyire deminutivizáló jelzővel illetek, hehe.. de engem elgondolkodtatott. Nagyon. S valahogy el lett bennem ez a gondolat-csomag ZIP-formátumban raktározva. Valahova. Nagyon messze, nah, oda, be. Ám nemrég, mikor legedes legelőször olvastam vala amaz Saint-Éxuperynek azt a csodabogárról szóló röpke firkálmányát, már csak néhány hétre volt szüksége a hippergyóóóórs agyacskámnak arra, hogy felfedezze: nem is lehet illata egy rózsának. Számomra semmiképp. Ez olyan( ha egy kicsit feltuningolva szemléltetnénk), mintha minden lánynak azt mondanám(hazudnám): szeretlek. Nem lehet, nem sikerülhet. Még azoknak se akik ebből sportot űznek-mire az összes látott jánykát megszólítják, s eldadogják-sóhajtják-nyekergik-vihogják-nyöszörgikhogy: szeretlek, bakker.. háát.. egy kis időbe beletelik. Meg idegekbe, persze.

Fura. Mikor rájöttem: naagyon felragyogott a képem. Tudniillik felsoroltam magamnak-vagyinkább megpróbáltam összeszámolni: mik nekem illatok, s mik csak szagok. Az aromáról később. Nevetnem kell: az az illat, vagyis sima beszélgetésben valószínűleg azt nevezném illatnak-amihez kötődök. Ami fontos számomra. Vagy valami fontosat takar. Valaki azt mondta nekem, aki szintén fontos számomra máskülönben, hogy nem írok semmi konkrétat magamról. Nos ennél konkrétabbat nem is írhatok. Azt, hogy vizuális lények vagyunk, mert az agyunk(több vicces kísérlet kimutatásában) a legtöbb világra vonatkozó infót a képekből szedi: ezt nem tagadhatom. A soksoksok fotóból. De ami a legjobban befolyásol minket.. hát.. azbizony az illat. Mondok példát. Egy vonzó külsejű személy gyanús szaggal? Mindenképp távolságot tartasz. Legalább addig, amíg meg nem szokod az őt körülvevő illatot. Vagy meg nem ismered. Most mind a kettőt használni szeretném, mert mindkettő használható. Mármint a két szó. De ha egy nem túl megnyerő személyből valami elképesztően kellemes illat árad... mmmmmmmmm... az kétségkívül vonzz. Vagy legalább szimpatikussá teszi a hordozóját. Nem?


S amiért igazán mosolygok, hogy groteszk módon az otthoni disznóganéj szag itt, most, Németország dél-nyugati részében határozottan illat. Meg a tej. Meg a frissen lekaszált/levágott fű. Meg a picit izzadt bőr. Meg a kutya. Meg a... de sok van. Inkább nem is sorolom tovább... még túlságosanis megismersz a végén. S hogy mi a szag? Körülbelül: mindenmás. Az, ami másnak illat. Meg szag. Meg bűz. Meg ilyenek.

Aroma. Tejnek, kávénak van. És a női bőrnek. De most nem A Parfüm című filmre szeretnék utalni, vagy belőle merítkezni.. bár meg kell hagynom: eszméletlen az a film! Csak saját tapasztalatomra. Mert egyike azon illatoknak, amik pihentetnek. Csendet árasztanak. Nyugalmat. Mint mikor kisbaba voltam. S később is, gondolom. Valami ami ezerszer több, mint a szag, s tízszer, mint az illat. Valami, ami képes visszahozni pillanatokat. Akár napokat is. Egy régi önmagam.


A te mélyebb bőröd jut most eszembe, Cortázartól. Fantasztikus. Elképesztő. Újabb csoda. Illat. S benne egy élet. Világ. A Minden.

Ennyi. Kinyíltak az ablak alatt a körtefa-virágok. Mind. Azt szippantom most, a nyirkos éjszakában.. és illatokról álmodok. Szagokról. Meg aromákról. Meg rólad, szerelmem.

..bár még gőzöm sincs, ki lehetsz. S miféle.

aludj csak: én álmodom..

 .. egy lassan tíz éves film címe. asszem. Vagy még több. Sandra Bullock játszik benne, érzelgős romantikomédia, vagy hogyhíjják az ilyeneket... hogy mi közöm van nekem ehhez az egészhez?.. nem tudom.. vagyis: megválik. Olvasd!


 Valakivel nemrég beszélgettem. Természetesen az időről, mi másról lehet valakivel beszélni, ha az a valaki épp véletlenül, amúgy, mellékesen, a legjobb barátod? Nos.. beszélgettünk. S egyszer csak azt mondja nekem az a valaki, aki, amúgy, mellékesen: a legjobb barátom, hogy- idefigyejj, baszki, igen sokat nyaggatjuk a múltat. Merthogy jó ám azt a részét nyaggatni, amiből lehet tanulni, dde az a máásik piszkálása, azé a bibisé, az már egyáltalán nem jó. El kell engedni. Meg félre kell tenni. Vagy nem. S most, hogy megelőzzem az ilyen kitmitkellfélretennimellőznirendberakni-féle kérdéseket: terrrmészetesen múltunk iszonyatos és ránk iszonyatosann kihatással lévő női egyedeit értjük azon a ködösített rejtett alanyon. Mert ragaszkodunk-forma hozzájuk, biza.

 S hirtelen emlékezni kezd az ember. Megnyittya vala azt a DONOTOPEN-zsákot, amibe a tiltott emlékek vannak bele tapodva-gyömöszölve.. s engedi az embernek távolba bambuló fia elkápráztatni magát az által, ami már nem is létezik, ugye, fizikailag körülhatárolható módon: az emlékei, tudniillik. S képek bukkannak fel. Hangok. Illatok. Jók, rosszak, hogy pálanna se tudjon belekötni:P. Most csak egy derengett fel. Amire találó a cím is, leggalábbis pillanatnyi hangulatomban.

 A személyek, rajtam, azaz önmagamon kívül nem fontosak most. Reggel, este... mind egy. Az idő sem számít igazán. Csak én. Aki álmodik. Leszarom, hogy esetleg „nézzteoda, a kis Egós”-nak titulálhatnak egyesek, esetleg. Mert akkoris csak én.

 Fekszem. Vagy ülök. Vagy hasalok. Vagy guggolok. S Ő alszik. Érdekesen tudnak az Ő-k aludni. Ahány Ő, annyi alvás. Ki összegömbölyödik, mint egy hermelin, vagy mormota, a téli durmi alatt.. ki meg csak oldalra libben, megcsalva engem az álmaival. Ki felém fordul, hozzám bújik, ki meg el, egyedül, magába. Ez nagyon soknak hangzik, ooolyan igazi falubikája-féle tapasztalatoknak.. pedig nem. Mindegy. S nézed Őt. Bámulod, ha úgy teccik. Legelteted a szemezeted. Lehet, hogy egy egész élet roghan le eszeveszettül, a képkockák fókuszában az arccal, az alvóéval. Lehet, csak őt látod, lehet magad is melléképzeled-alkotod. Talán még egy-két puját is, ki tudja... talán csak az arca változik a képek során, dundi csecsemő-pofiból a kamaszodó nyurga-csontos pattanás-tanyán keresztűl, mignem csak egy jóságos öregasszony magábaaszott orcája látszik, s egy ráncos mosoly a ráncos arc sarkában, ahogy ráncaiba elmerűlve alszik. S álmodik. Tiszta Klimt, tudom. Pálgium a zzegész világ, bakker! Ám folytassuk. Ilyenkor tiszta az arc. Nincs tudat rajta. A szemek sem befolyásolnak: feltöltődnek épp új ragyogással. Az arc: most őszinte. Nem tettet, nem takar semmit, sem mosollyal, sem könnyekkel.. csak önmagát adja. Ilyenkor, mikor a fény csak halványan szűrődik be akárhová is(mert sötéjtittő nékütt nem lehet alunni, nah..) annyira ellazító berohangászni a pofiját. Az Ő-ét. Szemöldököknél jó kezdeni. Olyan mint a bobszánkó: iramot ad, sebességet. A vonala. Majd a pici ráncocskákat, ami, hateccik Kultakutrinak, hanem: minden arcon vannak, a pici arc-pihék erdejét végigfésülni, a meg-megremegő száj-szögletre egy-egy virtuális csókot cuppantani(másképp felkölteném szegényt..). S ez mind megszakításokkal. Sajna. Mert tudom, ha soktat bambulok, Ő felébred, s akkó lőttek mindennek. A tekkknikám: számolok. Egy-kettő-három-négy-öt-szemet leválsztani-egy-kettő-szem vissza-egy-kettő-három-négy-öt-szem leválik- egy-kettő-és újra.. működik. Ha igazán alszik. Mélyen.

 Most jön azabizonyos üntrebáré-débárázs: mikor az ember, valaki mellett, Ő mellett egy egész életet, mi több: életeket álmodik meg-át-stb., egy szikrányi idő alatt, miközben Ő alszik... s ezek az életek valahogy az agyazatában tárolt emlékeknek a szerves részévé válnak: EZEKET az életeket hajíccsa el, mondjon le róla, csomagolja-gyömöszölje-tapodja be egy zsák fenekére, attól a naivitástól éltetve, hogy „ááááááááááááááááááááááááááh, úgysem leszitt ebbő mán’ semmi, s már lejárt lemez, stb...”.. nem kellene rögtön maga után vonnia azt a kérdést ez a tett, hogy: „Embeeeer, há’ noooooormális vagy?” ? Nem az-e a naivabb, aki ezeket a kincseket, az élmenyeket, s egyúttal az önmagához azokkal a bizonyos emlékekkel hozzáfejlődött Többet fogja, ledarálja, mint a cégpapírokat szokás, mint az, aki ezekhez foggal-körömmel ragaszkodik, s magához öleli? Ja... a kapcsolat póker-paklijában a szakítás erős lapként van jelen. De ez csak egy lap, azistenszerelmééére! S egy lap miatt eldönteni azt a kártyavárat, amelyből már sosem lesz téglaház, ahelyett, hogy gyönyörködnénk ennek merészségében, komplexitásában és megismételhetetlenségében... szerintem nem vall uralkodó Ráááráációra. Vége. Semmi sem lesz belőle. Egy piszkozat aza terv, ami alapján ugyanbiza építeni lehetett vón’, több kevesb sikerrel. Egy piszkozat. De az enyéééééééééééém!!! S nem van köze seenkinek hozzája, úgy ám. Mert elrejtem, mert elrakom. Hogy majd egyszer, mikor majd megkérdik, akkárhányszor is történjék ez meg, hogy hovááámerültelszééépszemed viláága, azt válaszolhassam, titokzatos, boldog mosollyal, amiből sugárzik a szeretet: „áááááh... seehova..”. hogy én igazán Én legyek.

csigaháázzzz. . .

az ember véges. az Isten az Istenből benne(többet úgysem bírnánk meg, mint amennyi van bennünk. így gondolom) azonban határtalanul határtalan. és egyszerűen kimeríthetetlen. meglátásom szerint egy egészséges ember még akkor is tudna nevetni és játszani, ha egy sötét szobában kellene tengesse fanyarú életét, s nincs fény ott, s nincsen tükör se, nincs semmi, csak ő egyedül. persze én nem próbáltam még, nem beszélhetek tehát tapasztalatból. meglátásom szerint egy egészséges embernek soha sem muszáj szomorúnak lennie. de azért mégis sokan szomorkodnak. talán mert szomorúak akarnak lenni. vagy unják a folytonos boldogságot. vagy elfelejtik Istent. vagy önmagukat. vagy nem tudom:"]. de mindenképp el kell ismernem, hogy ahhoz, hogy teóriám ne sántítson, meg kellene határoznom az egészséges embert és a szomorúságot. meg a boldogságot. meg annyi mindent, hogy főhetne a fejem tőle, úgyhogy rátok bízom inkább, hogy egyetértetek velem, vagy sem, kimentvén magam a további bonyodalmak szövevénye alól. csak még annyit, hihi: azért kimeríthetetlen ez a csodálatos energiaforrás, ami minden non-fizikait magába foglal, ami egy emberi lényben megtalálható és fellelhető, mert automatikusan önmagukat aktiváló energia-feltöltő állomások vannak szétszórva a világban, amik arra hivatottak, hogy a "szintet" mindég tartsák. sőt, hogy nagyobbat mondjak: A ZEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEGÉSZ VILÁÁÁÁÁÁÁG EGY NAGY PEKÓÓÓÓÓÓÓ, hihi. mert bármikor, mikor a szinted(az életerő- és vidámságszinted) csökkenő-forma, megjelenik valami körülötted, egy szinte alig észrevehető valami, ami azelőtt is ott volt, megvolt, talán ismerted is, de most új tartalommal lett ellátva. egy esély, hogy megtaláld a középpontod. azt, ami tényleg vagy. samitől eegy picikét eltévelyedtél vala. mert ha önmagad vagy, nem lehetsz boldogtalan. ugye?... hahóóóóóóóóóóóóóó... van ott valakiiiiiiiiiii...kiiiiiii...kiiiii...kiii. senki. megint senki. mindig csak senki. megigérték, hogy a gumiszobába visznek, ott legalább nincs visszhang. s nincs fény. s nincs tükör. 

csak én vagyok.

csak én.