Jorge Luis Borges: A tükör és a maszk

A clontarfi csata után, melyben porig aláztatott a norvég, a nagy király beszélt a költővel, és ezt mondta neki:
- A legfényesebb hőstett is elveszíti ragyogását, ha szavak pénzére nem váltják. Azt akarom, hogy megénekeld győzelmemet és dicsőségemet. Én leszek Aeneas; te pedig Vergiliusom leszel. Képesnek tartod magad rá, hogy véghezvidd e vállalkozást, mely mindkettőnket halhatatlanná tesz?
- Igen, király - mondta a költő. - Az Ollan vagyok. Tizenkét télen át tanultam a metrika tudományát. Emlékezetből tudom mind a háromszázhatvan fabulát, amely az igazi költészet alapja. Ulster és Munster dalfüzéreit maguktól zengik hárfám húrjai. A törvények felhatalmaznak rá, hogy bőkezűen ontsam a nyelv legősibb hangjait s a legösszetettebb képeket. Elsajátítottam a titkosírást, amely megvédi művészetünket a tolakvó, vizsla szemektől. Ünnepi versbe foglalok szerelmet, marhalopást, hajóutat, háborút. Ismerem Írország valamennyi királyi családjának mitológiai eredetét. Értek a füvekhez, a csillagjósláshoz, a matematikához és a kánonjoghoz. Nyilvános versenyben győztem le vetélytársaimat. Betörtem magam a szatíraírásra is, melytől különben viszketegséget, sőt leprát is kap az ember. Tudok bánni a karddal is, amint a csatában bebizonyítottam. Csak egyvalamit nem tudok: hogyan köszönjem meg mindazt a kegyet, melyet rám pazarolsz.
A király, akit hamar elfárasztott a sok és felesleges beszéd, megenyhülve mondta a költőnek:
- Tudom, tudom. Most mondják, hogy Angliában dalolt már a csalogány. Amikorra elmúlnak az esők, elolvad a hó, mikorra újra megjön a déli tájakról a pacsirta, elénekled dicshimnuszodat az udvar és a költők gyülekezete előtt. Kerek esztendőt adok rá. Kifényesítesz minden betűt, minden szót. A fizetség, amint tudod, méltó lesz királyi szokásainkhoz s a te ihletett virrasztásaidhoz.
- Királyom, az én legnagyobb fizetségem, ha láthatom arcodat - mondta a költő, hű alattvalóhoz híven.
Meghajolt és távozott, szemében már holmi verssorok ködével.
Letelt a határidő - járványok, zendülések éve volt -, s a költő bemutatta a dicsőítő éneket. Lassan, biztonsággal szavalta el, egyetlen pillantást sem vetett a kéziratra. A király főhajtással nyugtázta az elhangzottakat. Mindenki némán ismételte meg a mozdulatát, még az ajtókban összezsúfolódottak is, pedig nem értettek egy szót sem. A király végül így szólt:
- Elfogadom a munkádat. Győzelem ez is. Minden szót eredeti értelmével ruháztál föl, s minden főnevet avval a jelzővel díszítettél, amellyel az első költők. Nincsen egyetlen kép sem az egész himnuszban, melyet a klasszikusok ne használtak volna. A háború a férfiember szép szövétneke, a kard vize pedig a vér. A tengernek megvan a maga istene, és a felhőkből kiolvasható a jövendő. Ügyesen éltél a rímekkel, az alliterációval, az asszonánccal, a hosszú és a rövid hangokkal, Jól használtad a magas retorika eszközeit, tudóshoz méltón kezelted a metrumot. Ha netán - omen absit - Írország egész irodalma elveszne, hiánytalanul újra lehetne alkotni a te klasszikus ódádból. Harminc írástudó írja le rögvest, tizenkétszer.
Rövid csend következett, majd a király így folytatta:
- Minden rendben van, és mégsem történt semmi. Az erekben nem fut gyorsabban a vér. A kezek nem kaptak az íjakhoz. Senki el nem sápadt. Senki sem hallatott csatakiáltást, s a vikingeknek sem tárta oda a keblét senki. Egy esztendő leforgásával újabb hőskölteménynek tapsolunk, költő. Jóváhagyásunk jeléül fogd e tükröt; ezüst.
- Köszönöm és értem - mondta a költő.
Az ég csillagai visszatértek fénylő ösvényeikre. A csalogány újra dalolt a szász vadonban, s a költő ismét ott volt a kódexével, amely most rövidebb volt, mint az előző. Nem emlékezetből mondta föl; szembeszökő bizonytalansággal olvasta, ki-kihagyva egyes részeket, minthogyha maga sem értené, vagy félne közönséges fülek elé bocsátani őket. Különös mű volt. Nem a csatát írta le, maga volt a csata. Harci zűrzavarában ott kavargott az Isten, aki Három és Egy, Írország pogány istenségei s azok az istenek is, akik csak századok múltán, a Régibb Edda kezdetén hadakoznak majd. A forma sem volt kevésbé érdekfeszítő. Egyes számban álló főnevek többes számú igékhez kapcsolódtak. Az elöljárószók használata felrúgott minden bevett szabályt. Csikorgó fordulatok keveredtek lágy dallamokkal. A képek önkényesek voltak vagy önkényesnek hatottak.
A király váltott néhány szót a körülötte álló írástudókkal, majd így szólt:
- Első költeményedről megállapíthattam, hogy szerencsés summázata volt mindannak, amit Írországban eladdig énekbe, versbe szedtek Emez minden eddigit fölülmúl és érvénytelenít. Felfüggeszt, csodát teremt, tündököl. A tudatlanok ilyenre nem képesek, csak az értők, a kevesek. Elefántcsont szelence őrizze e példányt, az egyedülit. A tolltól, amely ily kiváló művet alkotott, még ennél is remekebb remeket várhatunk.
Mosolyogva fűzte hozzá:
- Íme, szereplői lettünk egy mesének, jogos tehát, hogy emlékeztesselek: a mesékben a leggyakrabban előforduló szám a három.
A költő önkéntelenül közbevágott, s ezt mormolta:
- A varázsló három adománya, a triászok és a kétségbevonhatatlan Szentháromság.
A király folytatta:
- Elismerésünk jeléül vedd ezt az arany álarcot.
- Köszönöm és megértettem - mondta a költő.
Újabb év telt el. A palota őreinek feltűnt, hogy költő nem hozott magával semmilyen kéziratot. A király is némiképp megdöbbenve felejtette a poétán a szemét; mintha nem ugyanaz az ember lett volna. Valami - s bizonyos, hogy nem az idő - felszabdalta és átrendezte a vonásait. A szeme mintha nagyon távolra nézett volna, vagy talán már nem is látott vele. A költő könyörögve kérte, hadd váltson néhány szót a királlyal. A rabszolgák kiürítették a termet.
- Nem írtad meg az ódát? - kérdezte a király.
- De igen - válaszolta szomorúan a költő. - Bárcsak a mi Urunk, Jézus Krisztus, megtiltotta volna.
- Elmondanád?
- Nem merem.
- Felruházlak a kellő bátorsággal - jelentette ki a király.
A költő elmondta a verset. Egyetlen sor volt.
S mivel nem vitte rá őket a lélek, hogy fennhangon kiejtsék, király és költő úgy ízlelgette a sort, akár titkos imát vagy istenkáromlást. A királyt ugyanúgy elkápráztatta, ugyanúgy lesújtotta a csoda, mint a másikat. Csak nézték egymást, s halottsápadtak voltak mind a ketten.
- Ifjúságom éveiben - szólalt meg a király - egy ízben napnyugatnak hajóztam. Az egyik szigeten ezüstagarakat láttam, amelyek arany vaddisznókat martak halálra. Másokon varázserővel bíró almák levével táplálkoztunk. Megint másokon tűzből épült falak kerültek utamba. A legtávolabbi szigeten pedig boltozatos, lefelé csüngő folyó szelte át az eget, s rajta bárkák, a vizében halak úsztak. Ezek csodák, ám egyikük sem fogható a te költeményedhez, amely valami módon mindet magába foglalja. Miféle varázslat íratta veled e sort?
- Hajnalban - mondta a költő - visszaemlékeztem, hogy néhány szót ismételgetek, melyeket kezdetben magam sem értettem. Hisz ez egy vers. Úgy éreztem, bűnt követtem el, talán olyat, amilyet nem bocsát meg a Lélek.
- S amelyikben immár ketten osztozunk - suttogta a király. - Az a bűnünk, hogy megismertük a Szépséget, amely tiltott adománya az embernek. Most rajtunk a sor, hogy megbűnhődjünk érte. Adtam neked egy tükröt és egy arany álarcot; vedd íme harmadik ajándékomat, amely az utolsó is egyben.
S egy tőrt adott a dalnok jobbjába.
A költőről annyit tudunk még, hogy megölte magát, mihelyt kilépett a palotából; a királyról pedig annyit, hogy még ma is koldusként bolyong volt királyságának, Írországnak az útjain, és azóta sem ismételte el soha a költeményt.
Csuday Csaba fordítása
Vissza a nyitólapra. Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.
UNDR
Előre kell bocsátanom az olvasónak, hogy az itt következő néhány oldalt hiába is keresné Brémai Ádám 1615-ös Libellus-ában; Brémai Ádám, mint tudjuk, a tizenegyedik században született és halt meg. Lappenberg az oxfordi Bodley-könyvtár egyik kéziratában akadt rá e sorokra, s az előbbi körülményeket figyelembe véve, utólagos betoldásnak ítélte, de azért érdekesnek találta és közzétette őket Analecta Germanica című kiadványában (Lipcse, 1894). Egy argentin könyvbarát vélekedése persze nem sokat nyom a latban; a kedves olvasó ítélje meg tetszése szerint a történetemet. Nem szóról szóra fordítottam spanyolra, de a szöveg hitelesnek tekinthető.
Brémai Ádám ezt írja:
*
"...Az Öböl túlsó partján elterülő puszta szomszédságában, túl a földeken, melyeken a vadló tenyészik, az urnok népe a leginkább említésre méltó. A kereskedők ködös vagy mesébe illő hírei, a találomra megadott útirányok és a fosztogató nomádok miatt sohasem sikerült eljutnom e néphez. Tudomásom van azonban róla, hogy szegényes és elszórtan fekvő falvaik a Visztula alsó folyásánál találhatók. Az urnok, a svédektől eltérően, igazi Jézus-hitet vallanak, amelyet nem szennyez azoknak az arianizmusa és véres démonkultusza, akiktől az angol és egyéb északi királyi famíliák származtatják családjukat. Pásztorok, csónakosok, varázslók, fegyverkovácsok és fonalkészítők. A kíméletlen háborúk miatt alig-alig szántják a földeket. A síkság s a rajta portyázó törzsek rendkívül ügyessé tették e népet a lovaglásban és az íjazásban. Az ember végül mindig hasonul az ellenségeihez. A lándzsáik hosszabbak a mieinknél, hiszen az urnok lovasok, nem gyalogosok.
Amint már feltételezhető is, a betűvetéshez nem értenek, s a szaru tintatartót és a pergament sem ismerik. Vésik a betűiket, akár a mi őseink a rúnákat, melyeket Odin nyilatkozott ki nekik, miután - Odin feláldozza Odint - kilenc éjszakán át függött a kőrisfán.
Emez általános híradáshoz hozzáfűzöm azt a beszélgetést, melyet Ulf Sigurdarsonnal, e komoly, megfontolt beszédű izlandi férfiúval folytattam. Uppsalában, a templom közelében találkoztunk. A rőzsetűz már kialudt; a fal hasadékain hideg és hajnalpír szüremlett be. Kint a havon bizonyára otthagyták már sunyi nyomaikat a szürke farkasok, melyek felfalják a három isten alá rendelt pogányokat. Társalgásunk - az egyházi személyek közti szokáshoz híven - latinul kezdődött, de csakhamar áttértünk arra az északi nyelvre, amelyet az Ultima Thulétől az ázsiai vásárokig mindenütt beszélnek. A férfiú azt mondotta:
- Skaldok családjából származom; elegendő volt megtudnom, hogy az urnok költészete egyetlen szóból áll, s máris e szó s az urnok földjére vezető utak felkutatására indultam. Nem csekély fáradságomba s munkámba került, míg egy esztendő múltán odaértem. Már leszállt az éjszaka; s látom, hogy az emberek, akikkel találkozom, görbe szemmel néznek rám, s már el is talált egy-egy felém hajított kő. Kovácsműhely fénylett föl előttem; sietve beléptem.
A kovács szállást kínált éjszakára. Orm volt a neve. A nyelv, amelyet beszélt, csaknem egyezett a miénkkel. Az ő szájából hallottam először a király nevét: Gunnlaugnak hívták. Megtudtam, hogy az utolsó háború óta gyanakvással tekint az idegenekre s az a szokása, hogy keresztre feszíti őket. Nem akartam erre a sorsra jutni, mely inkább istenhez, mint emberhez méltó, ezért rögvest egy drápa, vagyis dicsőítő ének írásához fogtam, amelyben a király győzelmeit, hírnevét és könyörületességét ünnepeltem. Épphogy emlékezetembe véstem a költeményt, már jött is értem két ember. A kardomat nem adtam át nekik, de hagytam, hogy elvezessenek.
Még csillagos volt a hajnal. Kunyhók közt mentünk egy darabon. Otthon piramisokról beszéltek nekem amit az első tér közepén megpillantottam, az csak egy sárga pózna volt. Fekete halat láttam a csúcsára tűzve. Orm, aki velünk tartott, azt mondta, az a hal az Ige. A következő téren vörös oszlopot vettem észre; korong volt a hegyén. Az Ige, mondotta Orm ismét. Kértem, hagy ejtse ki. Ő csak közönséges kézműves, nem tudja, válaszolta.
A harmadik s egyben utolsó téren feketére festett rudat találtam, ezen egy rajz volt; már nem emlékszem, hogy mit ábrázolt. A tér mögött hosszú, egyenes fal húzódott, végei homályba vesztek. Később meggyőződtem róla, hogy kör alakú, hogy vályog a teteje, és nincsenek rajta kapuk, s azt is felfedeztem, hogy körülfogja a várost. A palánkhoz kötött lovak kis növésűek és hosszú szőrűek voltak. A kovácsot nem engedték be. Fegyveres népséget találtam bent; mind gyalogosan voltak. Gunnlaug, a király éppen gyengélkedett s félig lehunyt szemmel hevert valami tevebőrös nyoszolyán. Sárgás bőrű, törődött ember volt, olyan, mint egy már-már elfelejtett szent; hosszú, régi sebhelyek húzódtak végig a mellkasán. Az egyik katona utat nyitott előttem. Valaki már kerített is egy hárfát. Térdre ereszkedtem, s fojtott hangon belekezdtem a drápá-ba. Nem hiányoztak belőle a retorikai fordulatok, az alliterációk, és a hangsúlyok is a műfaj által megkövetelt helyekre kerültek. Nem tudom, hogy a király megértette-e, de kaptam tőle egy ezüstgyűrűt, amelyet még ma is őrzök. A párna alól tőr villant elő. A király jobbján sakktábla hevert mintegy száz kockájával, s a táblán itt-ott néhány bábu.
Az őr hátrataszított. Egy ember lépett a helyembe; ő állva maradt. Úgy pengette a húrokat, mintha csak hangolt volna, s közben halkan ismételgette a szót, melyre olyannyira vágytam, s mégsem sikerült megértenem. Valaki jelentőségteljesen így szólt: Most semmit sem akar mondani.
Könnyek csillantak meg. Az ember hol fölemelte, hol pedig suttogóra fogta a hangját, s a csaknem azonos akkordok egyhangúan vagy inkább végtelenül szóltak. Azt kívántam, bárcsak örökké tartana a dal, bárcsak e dal volna az életem. Hirtelen vége szakadt. Hallottam a hárfa pendülését, amint a dalnok - biztosan kifáradt - a földre döntötte. Nagy zűrzavar közepette távoztunk. Az utolsók között léptem ki. Csodálkozva láttam, hogy már lehanyatlott a nap.
Néhány lépésnyire jutottam. Akkor megállított egy vállamra nehezedő kéz. Azt hallottam:
- A király gyűrűje a talizmánod, most mégis meg kell halnod, mert hallottad az Igét. De én, Bjarni Thorkelsson, megmentelek. Skaldok nemzetségéből származom. Dicshimnuszodban a vért a kard vizének, a csatát pedig a férfiak harcának nevezted. Emlékszem, még apám apjától hallottam e kifejezéseket. Költő vagy, s az vagyok én is; megmentelek. Most nem nevezünk néven minden eseményt, mely felgyújtja énekünket; most mindent egyetlen szóban, az Igében összegezünk.
Azt feleltem neki:
- Képtelen voltam megérteni. Kérlek, mondd meg, melyik az a szó.
Habozott néhány pillanatig, majd így válaszolt:
- Megesküdtem, hogy nem árulom el. Különben sem taníthatunk meg senkit semmire. Neked magadnak kell megtalálnod. Most pedig igyekezzünk, mert veszélyben az életed. A házamban rejtelek el, ott nem mernek majd keresni. Ha kedvező a szél, holnap már Dél felé hajózol.
Így kezdődött a kaland, amely oly sok télen át tartott. Nem térek ki a véletlen fordulataira, s arra sem törekszem, hogy rendben idézzem föl a viszontagságokat. Voltam evező s, rabszolga-kereskedő, rabszolga, favágó, karavánokat fosztogató rabló, vándorénekes belepillantottam a mély vizek s az ércek titkaiba. Álló esztendeig tűrtem a rabságot a fogakat lazító higanybányákban. Mikligarthr (Konstantinápoly) alatt együtt álltam a vártán a svéd katonákkal. Az Azovi-tengernél szeretett egy asszony, akit nem felejtek el; elhagytam vagy ő hagyott el engem, egyre megy. Elárultattam, és árulóvá lettem. A sors nemegyszer hozta úgy, hogy ölnöm kellett. Egy görög katona kihívott párbajra, s két kardot nyújtott felém, hogy válasszak Az egyik arasznyival hosszabb volt a másiknál. Rájöttem, hogy a görög meg akar félemlíteni, s a rövidebbet választottam. A katona megkérdezte, miért. Azt feleltem, hogy az öklöm és a szíve közt mindegy, hogy mekkora a távolság. A Fekete-tenger partján áll az a sírkő, amelyet rúnaírással magam véstem ki harcostársam, Leif Arnarson emlékére. Küzdöttem a serklandi Kék Emberekkel, a szaracénokkal Az idők során sokféle emberré váltam, de ez a forgószél csupán hosszú álom volt. Az Ige volt a lényeg. Olykor már megrendült a belé vetett hitem. Folyvást az járt az eszemben, hogy esztelenség lemondani a szép szavak összerakásának pompás játékáról egyetlen - s talán sosem volt - szó kedvéért. Hiába. Egy misszionárius az Isten szót javasolta; visszautasítottam. A megvilágosodás, azt hiszem, virradatkor, egy folyó partján ért, amely tengerré szélesedett.
Visszatértem az urnok földjére de nagy fáradságomba került, míg rátaláltam a dalnok házára. Beléptem, s a nevemet mondtam. Már éjszaka volt. Thorkelsson a padlón feküdt, onnan kért, gyújtsak meg egy gyertyát a bronz gyertyatartóban. Annyit öregedett az arca, hogy önkéntelenül arra gondoltam, magam is megvénültem. A szokásokhoz híven királya felől érdeklődtem. Így felelt:
- Már nem Gunnlaug a neve. Most másképpen hívják. De meséld el apróra, hogy merre jártál.
Meg is tettem, az események lehető leghívebb sorrendjében, kimerítő részletességgel, amit azonban most mellőzök. Mielőtt bevégeztem volna, megkérdezte:
- Sokszor énekeltél azokon a földeken jártadban?
Kissé megütköztem a kérdésén.
- Kezdetben - válaszoltam - énekeltem, hogy fel ne kopjon az állam. Később, valami félelem miatt, melyet máig sem értek, felhagytam az énekléssel és a hárfapengetéssel.
- Úgy - bólintott. - Folytathatod a történetet.
Betartottam az időrendet. Hosszú csend követte szavaimat.
- Mit adott neked az első asszony, akit bírtál? - kérdezte végül.
- Mindent - feleltem.
- Nekem is mindent megadott az élet. Mindenkinek mindent megad, csak a legtöbben nincsenek tudatában. A hangom már fáradt, az ujjam gyenge, de hallgass ide.
Az Undr szót mondta, mely csodát jelent.
Mélységesen felkavart a haldokló éneke, és mégis, ebben a dalban s a kíséretében valamiképp a saját dolgaimra ismertem, a rabnőre, aki megajándékozott az első szerelemmel, a férfiakra, akiket megöltem, a fagyos hajnalokra, a pirkadatra a vizek felett, az evezőkre. Megragadtam a hárfát, s egy másik szóval énekeltem el ugyanazt.
- Jól van - mondta a dalnok, s egészen oda kellett hajolnom hozzá, hogy meghalljam, amit mond. - Megértettél."
Csuday Csaba fordítása

kíváncsi vagyok, hogy így m
ködni fog-e a blogom.

köszönet (ünnep táján)

tudod: nem félek.
te szellem, te lélek:
minden te vagy.

nekünk, embereknek nehéz dolgok ezek.
nem félni, meg
lelkekben remélni
s tudni meg tudni akarni önmagunkról.
élni és élni hagyni, magunktól.

az ember szeret ragaszkodni.
tudom jól, ember vagyok.
alattam mindig valami kemény van,
fölöttem meg mindig csillagok.
körülveszem magam tárgyakkal,
néha emberekkel, az utóbbi néha problémás.
hiányzik a társ, a másik ember
aki mellett teljesebb leszek
s valós a legtöbb békés látomás.

kényelmes emberként üdvöm mástól várom,
a megmentő lehet valami harmadik személy,
okos gép, földön kívüli entitás, isten, vagy lehet
valami egészen más, például valamiféle káros szenvedély.
lényeg: nekem ne kelljen semmit sem tennem.
így könnyebben és tovább félhetek.
cserébe az leszek, mi szeretnéd, te üdv hozó,
cserélek hitet, nevet, nemet
elveheted szabadságom, elmém s a pénzemet.

ez volt eddig.
most már nem félek.
mert tudom, hogy te, szellem, te, lélek
vagy és kitöltesz mindent, engem.
hogy isten vagyok, mert isten vagy bennem.

mióta nem félek, csendes, nyugodt a lélek.
elmém tisztább, kezem sem reszket,
pulzusom nyugodt, könnyebben lélegzek,
ártani is, gondolom, ritkábban ártok.
visszafogottan ömlenek belőlem a hazugságok,
igyekszem nem ragaszkodni sem emberhez sem tárgyhoz.

szeretek.
leginkább embereket.
szeretek még állapotokat, érzelmeket,
csak pillanatokban mérhető csönd-szigeteket,
s önnön kíváncsiságomat, feléd, veled.

a tudomány nem érti ezt.
a vallás nem érti ezt.
mindkettő elvont, légi entitás.
ez valami más.
elvontan nem magyarázható.
hittel, tudattal felfogható elemi tudás.


köszönöm neked,
te lélek, te szellem,
létezésem.

szavak, tekintet.

settenkednek meg lebzselnek körülöttem a szavak. így, a kettőt egyszerre, pedig az ember azt hinné, hogy kizárja a két fajta cselekvés egymást. pedig hát nem is: néha settenkedve lebzselnek, máskor lebzselve settenkednek. nem hívja őket senki. előteremnek az emberekből. mindent ellepnek, szörnyű egy népség.

nem hívja őket senki, hazudom. mindenki hívja. éjjel van az, mikor a legkevésbé hívják őket. olyankor van a legtöbb csend. a legtöbb szócsend. ilyenkor van a legkevésbé szükség rájuk. mert túl hangos a zene, mert elég bor lett elfogyasztva, hogy egyenesen tettekké váljanak a gondolatok, vagy épp a testek beszélnek, s ha ők beszélnek, minden más hallgat. még a zene is, nemhogy a szavak.

mindenki hívja. úgy tanultuk, hogy kell őket hívni. szavak kellenek mindenüvé, mondták. szavak kellenek, hogy "érvényesülj". szép szavak kellenek, ha kellemes a környezet. még szebb szavak, ha diplomatikusak akarunk lenni, vagy enyhén feszült a levegő. csúnya szavak, ha gorombák akarunk lenni, és szóban akarjuk megmutatni, hogy erősek vagyunk. félszavak, ha barátokról, szeretőkről, családtagokról van szó és barokk körmondatokba gyűjtött szavak, ha valamely tudományos traktátusról. kell egy jó szó mindenkihez, mert szavad se lehet, ha még ennyit is megtagadsz. mondhatsz egy jó szót az érdekében, ha segíteni akarsz valakin és csupán egy szavadba kerül valahol, hogy valakinek nagyon rossz legyen. vannak szótlanok és szószátyárok, vannak szó-kereskedők, szó-szabók és szó-tornászok. még szó-pojácák is vannak. s ezen kívül ott vannak az egyszerű emberek, ők itt szóra sem érdemesek. és ők, mi, mind-mind ontjuk a szavakat, szavainkat. borzasztó.

szavainkat, mert mindenkinek más van. másmilyen. van, akinek kevés szava van. van, akinek sok van. van olyan is, akinek csak kevés dologra van sok szava, másoknak sok dologra van csupán egy-két, tehát aránylag kevés szavuk.  vannak, akinek mosolygós szavai vannak és vannak olyanok is, akinek a szavai után borús kedvűvé válnak az emberek. vannak nevettető szavúak, vannak simogató szavúak, vannak játékos szavúak, vannak kimért szavúak. vannak illedelmesek és, mint fentebb is említettem volt, gorombák. vannak mély szavak és mélyen ejtett szavak, mint ahogyan vannak magas szavak is, meg magasan ejtett szavak is. mindenből van sok, és sok helyzetre jut sok-sok szó és minél civilizáltabb valaki, minél inkább "ad magára", annál több értelmetlen szót használ, valamilyen mondvacsinált okból kifolyólag. ilyenkor van az, hogy zöldségeket beszélnek az emberek.

nekem mondjuk semmi bajom velük. nekem tanították, hogy hogyan kell bánni velük. szó szerinti szó-idomítást tanultam, kérem szépen. de rosszul tanították, egyre inkább látni vélem. azt mondták: a szavak kellenek, ugye, ez másképp nem lehetséges. de mi megtanítunk bánni a szavakkal. megtanítjuk használni őket, hajlítani őket. manipulálni őket. persze az ember elhiszi, amit neki tanítanak. merthogy miért ne hinné, azért tanul másoktól, akiknek papírjuk van arról, hogy szakképzettek, hogy ő is szakképzett legyen.

aztán egyszer csak csend lesz.

valamilyen banális okból kifolyólag. s amikor nem lehet szavakat használni: az ember megijed. hogyhogy nem lehet? miért nem lehet? vajon most akkor mi lesz? biztos itt a világ vége.

vannak, akik tudják, hogy nincsen szükség mindig a szavakra. volt idő, amikor egyáltalán nem volt rá szükség. és, bízom benne, egyszer ugyanúgy el fog jönni ugyanaz a forma idő. addig viszont használnunk kell őket. de nem felelőtlenül.

meg lehet nevelni őket. idomítani lehet, magunkhoz babusgatni és vigyázni rájuk, hogy ne szabaduljanak rá senkire, akire mi nem akarjuk. mert mi irányítjuk őket. képesek vagyunk mi irányítani.


leginkább megkerülném őket, hogy ne kelljen használnom őket. egy érintéssel, mosolyokkal, lökött és bárgyú arckifejezésekkel. őszinte tekintettel. mert mindenki drágakő szavakat vár, és mindenki azt szeretné, hogyha ékszerként hordhatná szavainkat. de mi meg nem ékszerészek vagyunk, nem szó-ékszerészek. mi csak emberek vagyunk. s szavaink, mint gazdáik, esetlenek, néha. de ha mindig a csodát várják tőlük, megharagszanak, mindenkire. vigyázni kell rájuk, kímélni kell őket.

tekintet. ezzel lehet pihentetni őket, például. nézz. addig ne beszélj, amíg nem muszáj. ne bambulj, ne akarj sejtelmesen végzetes lenni, kivéve ha épp sejtelmesen végzetes vagy. úgy nézz, ahogy érzed, aki vagy, úgy nézz.

mennyi szó, s mind arról akar szólni, hogy ne szólj, ha csak teheted. de hát így van ez. mert a világ logikája paradox. meg mert nem tudtam volna egyetlen tekintettel ezt a gondolat-fürtöt veled megosztani.

az légy

Feloldódik a város az alkonyi csendben.

A felhők színe, meg az égé,

meg a habos csíkkal a repülőgépé

enyhén illuminált, pazar lelkű

és pezsgő fantáziájú festő

színeinek finom keveréke,

ecsetének könnyelmű vonásai.

S mindez valami megnyugtató,

kiegyensúlyozott rendben.

Csönd vagyok, csak csönd, neked.

Ha vártál lángot, az nem lehetek.

Fölém hajolj, lásd, hamu vagyok,

belőlem csak jövőd jósolhatod.

Azt hiszem öregedni kezdtem.

Idézetekkel telik meg a fejem

s a testem már nem működik nekem

csak neked.

Ezt egyféle szeretlek-nek vedd,

ha veheted

s tedd, ahova tenni jónak véled,

nekem nincs dolgom már ezzel.

Én csak szeretlek téged.

Nem akarlak magamnak.

Másnak sem akarlak.

Azt akarom, lelkem, az maradj, magadnak,

aki mindig is voltál. Egy ember s egy árnyék.

Pezsdítő ágyék, pihenő váll, büszke halánték

és ragyogó elme, és nő, és asszony, és lány és gyermek,

mondanám. De állati dolog ez s azt a rengeteg termet,

mi lényed várában ezidáig hihetetlen csodákat termett

mind-mind bezáratnám, csak a fönti néhányat

eszközölném ki magamnak, s belőlük csinálnék gyárat.

Az légy, aminek lenned lehet.

De ne engedd szabadon önző feled,

az önzetlened mélyebb és tisztább

és tudom, hogy önző ez most tőlem,

de én őt szeretem. Ő a jobb belőlem,

bár nem belőlem van, mégis kitölti űröm,

valahogy enyhíti a legtöbb bűnöm.

Nem akarlak magamnak.

Másnak sem akarlak.

Maradj meg te örökkön magadnak,

magaddal változz és magaddal telj ki.

S engem engedj mindezt megfigyelni.

röviden

röviden, kérem, csak röviden.

kínban játszó, benne fetrengő, de nem baj, csak röviden, nem elnyújtani, mert nincsen idő reá. félszavakban is ott az igazság, megtalálni nem kiváltság, de mára már kényszer. zagyván kapar a torok, zörög a hang, félénken villannak meg a tekintetek, majd remegő szájszéllel konstatálja az ember: őt is lenyúlták előlem. meg hogy: bezzeg engem senki sem nyúl ne senki elől. meg hogy: a fene egye meg.

napi rutinok halvány fényében teng a lét, reggeli kávé, korty tea, valami harapnivaló, kint zajok, bent csend s a többi igazából szemét. meg én. 

lehet túlzás ez az egész, bár ezt állítani senki sem meri, vagy pusztán csak annyi van, hogy könnyebb nem-állítani. mert kényelemesebb. s a kényelem mindenek felett való.

még álmomban is zakatol az agyam. minden helyzetre jut néhány lehetőség s minden lehetőség végtelen számú további lehetőséget takar. az ember összefut az utcán valakivel, zakatol az agya, hogy tenni kéne most mit, közben az illető ajkait nézi, vagy a szemét, vagy a nyakát, a melleit, közben érzi az illatokat, az övét is, közben a zajokat is hallja, tudomásul kell vennie, hisz ott van, neki zörög a világ, de közben úgy kell tennie, mintha figyelne rá, hát figyel is rá, mert az a leggazdaságosabb, legkifizetődőbb megoldás egy ilyen helyzetre. meghívhatlak? persze. hová? ahová szeretnéd (máris ismét felbúgva zakatolnak a gondolatok, térképeket, fotókat tölt be az agy, alkalomhoz illő lokált keres az agy, haza mégse viheted, pedig azt szeretnéd, az meg blődség volna, hogy né, veszünk egy üveg fehéret s kiülünk a fellegvárra mitszólsz. legyen ez, vajon. hű, de jól néz ki ebben a ruhában. kár, hogy el van jegyezve). rendben akkor menjünk ide. hogyvagy, mitcsinálsz, mitiszol? villan az ajkán a fény, betölti arcod, szemei tükrében látod a sziluetted, már megint látod, ő meg figyel téged, csodál téged, legalábbis te ezt szeretnéd. használja a kezét, tudja használni a kezét, téged érint vele, még ha csak a csésze fülét is fogja, belekortyol, kimérten, kecsesen, civilizáltan. nem vagyunk mi állatok. eszedbe jut, mikor gumicsizmával topicskolt a sárban,  rád ugrott, feldöntött, rád kente, lecsókolta, szeretett. én is jól vagyok, csodálatosan, végre megnyílt a jövőm, stb. megérintene, de nincsen idő rá, rohanunk tovább, ő arra, én vissza, el. szomorú vagyok, valahol tragédia ez, két ember, aki szerette egymást, akik szeretik egymást, elrohantak most egymás mellett, az időre meg a körülményekre hivatkozva, izzad a homlokom, a hónaljam is izzad, meglazítom a nyakkendőt, a szemüveget a homlokomra tolva törlöm zsebkendőmmel arcomat, közben az órámra nézek, kísértés, hogy visszarohanjak, utána, hátranézek, még látom libbenni a szoknyáját meg a haját, mielőtt befordulna a sarkon, istenem, de gyönyörű, s én tőle rohanok, el, ez őrültség, félek és kívánom és akarom, mindenkit akarok, aki mellett elrohanok, de én rohanok tovább, mert fontos dolgom van, mert fontos vagyok, mert felnéznek rám és egy embernek, akire felnéznek, rohannia kell, soha meg nem állni, kreatívnak lenni, felettébb merészen, fiatalosan újat mutatni, mert ezért élünk, nem, végül is. az illatát még mindig érzem, hullámokban jönnek az emlékek, a nyakkendő megint túlságosan szoros, a homlokom ismételten gyöngyözni kezd, félek, mondanám, ha merném, de nem merem, mert félek. a kezeimben papírokat tartalmazó mappát viszek, meg egy ernyőt, mert esősnek ígérkezett a reggel, a szemüvegemen megjelennek a szitáló cseppek, a fejemben érzem a légnyomás-különbséget, jó reggelt, önnek is, mit adhatok, csak a szokásosat, becsomagoljam, természetesen, mennyi lesz, hétnegyven, köszönöm viszlát, viszlát. 

és, végre, esik az eső. esernyőt kibontani, jólesően nyugtázni, hogy jó döntés volt magunkkal hozni és egy pillanatra, csak egy pillanatra megállni.

s miközben áll, rájönni, hogy az élet, az az élet, amelyre vágyott, mely mellett letette a voksát gyerek korában épp elillant, az ellenkező irányba, lobogó szoknyában. a gondolatra megsemmisülni, épp csak egy perc erejéig, mert késésben vagyunk, épp ezért rohanni kell, be kell hozni a lemaradt időt. szapora léptekkel indulni hát tovább. a könnycseppeket az esőre lehet fogni.

Bella és a történet-ember.

A szokásos nyári dögmeleg volt. Bella nem találta a helyét a lakásban. Ő oroszlán volt és egy oroszlánnak nem ketrecben a helye, pláne nem ilyen rekkenőségben. Egy pillantás a tükörben és már tudta, hogy ma egész nap kint lesz. Nincs sok pénze, de nincs is szüksége sok pénzre ahhoz, hogy mindenkit elkápráztasson. Bella szerette az embereket elkápráztatni. Ilyen volt ő: káprázatos. Bella káprázatos teremtés volt és ezt tudta is magáról. Teste minden tekintetet magához ragadt, főleg ilyenkor, nyáron, mikor minden ruha feszült rajta. Alacsony volt, az átlagnál alacsonyabb. De feszülő melleine A tartása viszont egyenes, már-már katonásnak ható volt, a magasra szegett állának, magasan ívelő szemöldökének s nem utolsó sorban a testéhez viszonyítva picit talán kissé nagy, ám formás, feszes melleinek köszönhetően alacsonysága soha senkinek sem tűnt fel. Ahol Bella megjelent, ott ő dominált. Nem csak a testét tudta használni, de a gondolatait is: mindig tudta, hogy meddig mehet el egy férfival a vitában, annak függvényében, hogy mit szeretne tőle elérni. A nőket általában lenézte meghunyázkodottságuk, behódoló viselkedésük miatt, őt viszont minden nő irigyelni látszott s ez számára jól is volt így. Nem találni a városban senkit azokból a körökből, melyeket látogat, aki szembe merne szállni vele. Volt valami a vérében a Fridáéból, vannak, akik azt állítják, hogy távoli rokonságban áll a Kahlo-családdal. 

Nem volt jó módú, de sohasem törekedett meggazdagodni. Szerette az egyszerűséget, konyhájában, Ffürdőszobájában minden a célszerűséget szolgálta. Két dologra volt büszke, saját magán kívül: a könyvtárára és a ruháira. A könyvtára összesen négyezer háromszáznyolcvanöt kötetet tartalmazott, s könyvtárának tetemes százalékát olvasta, már többször is. Semmi sem tudta úgy szórakoztatni, mint egy jó könyv. Az emberek kényelmesek, szeretnek a rutin mentén cselekedni, az állatokért nem igen rajongott. A növényekért odavolt, viszont unta gondozni őket. Utazni szeretett s a könyvek révén oda utazott, ahová épp kedve volt utazni. Akkor hagyta abba a kiruccanást, mikor kedve volt abbahagyni. 

Ruháit maga varrta. Divatosak voltak, merészek és pont rá voltak szabva. Ügyes kezének köszönhetően egy-egy ruha néha hat-hét átalakításon is átesett, míg elnyerte végleges formáját, de ha nagyon szerette, még néhányszor változtatott rajta itt-ott, a divattól függően. Nem volt nagyon sok ruhája, körülbelül tizenkettő-tizenhárom ruha-együttessel rendelkezett, szigorú szabályok között tárolva annak függvényében, hogy milyen alkalomra voltak készítve. 

Bella 8 nyelven beszélt folyékonyan és 10 nyelven tudott szöveget írni. Ezzel kereste a kenyerét: fordító volt. 

zuhogott az eső. ez mindig megnyugtatta. az írógép kattogott, a kisujja még szokta a nemrég megjavított billentyűket. belekortyolt a kávéjába, majd felvette a cigarettát és meglobogtatta a levegőben. nem bírta az ízt a szájában, viszont a levegőben a cigarettafüst számára a múzsa közelségét jelentette. az ablak az íróasztal előtt volt, a függöny a visszafogott légmozgástól folyton meg-meglibbent. beletúrt  hajába. a hőség a szobában rekedt, a kinti hűs levegő még nem érkezett a szobába beáramlani. 

nem tudja folytatni. kész. nem tudja folytatni. minden szöveggel ez van, ez a kurva megrekedés. pedig látta már, ó, annyiszor látta. mindig oda ül a kocsmában, abba a sarokba, ahonnan az egész termet be lehet fogni egy mérsékelten nyilvánvaló tekintettel. ő is bejön, majd' minden este ott van, iszik és flörtöl és mesél. jól tud mesélni. az emberek hallgatják, körülülik és kérdezik, majd hallgatják. hamarabb azt hitte: azért, mert szép. mert testének adottságai diktálják a férfiaknak és a nőknek is egyaránt. de nem, ő, egyszerűen el kell ismerni: tudott mesélni. 

aki mesélni tud, mindent tud. akinek történetei vannak, az a világ legértékesebb embere. minél több történeted van a világ számára a világról, annál stabilabban létezel a világban. ez nem spekuláció, nem hipotézis hanem tény. rágyújt a cigarettára, belekortyol a poharába, hátra hajtja a fejét, s félig behunyt szemmel hallgat egy pillanatig. majd, ugyanúgy, ugyanazzal a test-tartással mesélni kezd. ilyenkor minden megváltozik a kocsmában. a füst lassabban gomolyog a fejek fölött, a figyelő tekintetek mintha a testébe fúródnának, az ő testébe s a testén keresztül a történetei testébe. a székek halkabban nyekkennek, a kocsmára jellemző alapzaj is mintha elhalványodna, a fények meg eltűnnek a teremből, köréje koncentrálódnak s ő mintha vászon lenne, a teste vásznára festené fel, tetoválná belé a testébe a történetek képeit. miközben mesél: játszik. hogy kinek játszik, azt nem tudni, de átkozottul jól csinálja. minden szereplő más-más test-tartást igényel, szereplőnként változik az arckifejezése és a hangja árnyalata is folyton alterál. neki, a mesélő, a történet-ember számára ő konkurencia kéne legyen. de ő, a történet-ember, a kétnaponta egy-egy tárcát, karcolatot, novellát megíró fiatal író számára nem konkurencia, hanem egy másik dimenzió. ő az egész testével mondja a történetet, míg ő, a történet-ember csak a szavaival. a szavak, leírva, nagyon üresek tudnak lenni. csupaszok, szárazok, majdnem használhatatlanok önmagukban. csak mondatokban válnak szervessé az olvasó számára, minél több a jó mondat, annál inkább érthető egy-egy szó s annál inkább személyes a történet amit a mondatok mesélnek. de ő... ő szavakban mesél. néha, mikor már túl részeg, már csak szavakat lövell a levegőbe. ezek a szavak élnek. ezeknek a szavaknak nem csak élük van, de mélységük is. hangjával a füstbe belerezonál, s a borgőzös tekintetektől kísérve a szavak életre kelnek, történeteket szórnak szét a hallgatóság között és mindenki réveteg tekintettel, már-már extázisban figyel a szavak körül vibráló néma történetekre, mialatt ő már pakol, taxit hív és haza viteti magát. 

el kellett ismernie: csodálta őt. mi több: tisztelte őt. és az a hetente két-háromszor megismétlődő csodálat- és tisztelet-akkumuláció az idők folyamán szerelemmé változott. ha, valamely ok folytán el kellett utazzon nem bírt nem rágondolni, főleg este, mikor magányosan feküdt egy-egy hotelszobában, vagy a kisebb fogadókban, ahol épp megszállt. hangja, a cigarettafüst, ami glóriaként övezte dús testét, a társaság, mely majd felitta tekintetével... ilyenkor valami nedves, zaftos álomnak tűnt, irracionális valótlanságnak, amit csak azért álmodik az ember, hogy ne kelljen a hétköznapi rutin unalmas szürkeségére gondolnia. aztán, ha ismét hazakerül újra meg újra megbizonyosodott róla: ő valóság. néha kétségbe esve kellett azt is tapasztalnia, hogy ő a valóság, számára, a történet-ember számára. sokszor használta fel a sztorijait egy-egy novellájához, karcolatához, mindig pedánsan ügyelve arra, hogy jól átgyúrja a sztorik húsát, de a magja, szerinte mindig teljesen nyilvánvalóan, nem az övé. lopta. tőle. 

igazából nem irigyeli. volt idő, amikor irigyelte, az irigység átalakult csodálattá, babonázott szerelemmé. kellett neki, mint valami drog, vagy mint az étel, mint a víz, az ágy, a levegő.  

sohasem beszélt vele. szégyellős volt, pedig mindenki meg volt győződve róla, hogy ő egy nagy nőcsábász. szégyellős volt és kiábrándult és ez, tudta, rossz kombináció. de ő, a kis, füstös kocsmában, ő mindig reményt adott számára, hogy van még esélye. hogy boldognak lenni-e, vagy jó történet-írónak, vagy valami másra, azt sosem sikerült magának ilyenkor megállapítani. a remény angyala lett számára. bizalmat kapott. az élettel szemben. saját magával szemben. s most őt akarja megírni. ez szánalmas, egyszerűen szánalmas. 

még egyszer beletúrt a hajába, sóhajtott s az írógép billentyűi ismét kattogni kezdtek. 

Tisztelet övezte a városban a tudásáért. De leginkább a meséi miatt csodálták ők az emberek. Amikor megjelent a törzshelyének számító kis vendéglő teraszán minden szem a mozdulatait kísérte. Miután egy darabig egyedül ült az asztalnál és ezalatt olvasott, vagy a tér eseményeit szemlélte, felállt és bement a vendéglőbe, a bárpulthoz, italt rendelni. Ez volt a jel: Bella mesélni fog. Tequilával kezdte mindig. miután egy pohárkával felhajtott arca kikerekedett, tekintete még inkább áthatóvá vált és tartása meglazult picit kevéssé. Az emberek köréje gyűltek, csendben figyelték, várták, hogy mesélni kezdjen. És akkor egyszer csak Bella mesélni kezdett. A vendéglőben a duruzsolás elhalt s nem mozgott más, csak a füst a levegőben, meg Bella érzéki ajkai között a ki-be settenkedő levegő. Hangja búgott, érzéki volt és már-már drámai. Történetei viszont színesek voltak, a hangját is színessé tették s a sűrű füstben, melyet megtört néha egy-egy fény-nyaláb az utcáról, vagy a lámpákból attól függően, hogy mikor mesétl mesélt Bella. S amikor mesélt: istennő volt. Történetei olyanok voltak a hallgatósága számára, mint egy mindig tisztán tartott ablak a világra: ezen az ablakon keresztül nemcsak a távoli világot vélték megtekinteni, de a világ hozzájuk közel eső, hétköznapi része is más megvilágításba került. Ha igazán figyeltek, néha még önmagukat is látták meg-megcsillanni az ablak üvegében. Ilyenkor könny szökött a szemekbe és vékonyra préselődtek az ajkak ám lehajtott fejjel is tovább hallgatták Bellát. Bella volt a mesélés alatt mindenük: az úrnő, a messiás, a próféta, a jobb holnappal és a szebb jövővel összekötő reménysugár. Történeteiből mindenki tanult, sőt, történeteit szegényesebb formában tovább mesélték mások, akik szintén tovább mesélték más embereknek, idegeneknek, s minden történet így kezdődött: "Valahol messze, egy kis baszk városkában van egy Bella nevű nő, akinek meséi csodákra képesek."

Meséi és a varázsa ellenére Bella magányos volt nő volt. Néhányszor nekifutott egy-egy kapcsolatnak, de egyik férfit sem találta méltónak arra, hogy beleszeressen. Az emberek lassan kezdtek belenyugodni, hogy Bella egyedül él, már beszédtémaként is csak ritkán merült fel, mikor valami megváltozott.
 

Úgy kezdődött, h Minden úgy kezdődött, hogy egy Paolo nevű férfi érkezett a városba. Több időt is itt kellett töltsön, valamely üzleti ok folytán. Egyik este Paolo nem akart korán lefeküdni, így gondolta, hogy a hozzá legközelebb lévő vendéglőbe néz be s ha már ott van, meg is vacsorázik. Mikor azonban megpillantotta Bellát...

Fehér. A történet elkezdődik.

nem igazán nevezhette magát valakinek, hisz ő, a névtelen, akiből mégis író lett (a szava járásával: így vagy úgy, per definitionem). vannak, akik ezt felháborítónak tartanák, hogy ők márpedig, kikérik maguknak, nem senkik, mert ők valakik ám. itt, állításuk bizonyításaként, felsorolnak egy-két, tényként ható dolgot, például hogy a múltkor is ott voltak valami elit művész-bulin (ott van, meg lehet nézni az xy datálású mappában ott vannak a képek), vagy felolvasó-esten, vagy színházi előadáson, stb.őket olyan embereknek tartja, akik szeretnek megjelenni: nem sok vizet zavarnak, meghúzódnak egy sarokban és nekik elég ennyi, mert ők ott voltak - tehát ők valakik. ő meg senki. ez azért kezdetnek egészen jó, vigyorodott el kajánul, mert mindenkinek kell egy kiinduló pont, nevezzük nullpontnak. ez a nullpont elég stabil. 

gondolkodott, hogy most akkor mi van. rá jött, kevés gondolkodás és egy szelet sárgadinnye elmajszolása után, hogy néhány dolog biztos. elsőként ott van az, hogy ő: van. ezt nem tudja bebizonyítani, de kiegyezéses alapon (saját magával) eldöntötte, hogy ez az egyetlen olyan elem ebben az egyenletben, amit csak azért kell elfogadni, mert. csak úgy. a másik ilyen dolog az elsőből indul ki (mint ahogyan a többi is, mindegyik biztos dolog egy darab ingadozó biztonságú, kompromisszum révén elfogadott biztos dolgon alapszik (haha, vicces.).), tudniillik, hogy ő senki. természetesen nem szó szerint, hisz ha ő van, akkor már nem senki, hanem valaki, aki már van (s itt be is rekesztette a gondolat-foszlányt attól való féltében, hogy lehet torkán fog akadni a filozófálgatás.). a harmadik hasonlóan fura az előző kettőhöz: ő, aki csak úgy van és senki, írni akar. miről írhat egy van? miről írhat egy senki? a kérdés igénybe vett egy kevés időt és még egy darab sárgadinnyét. a sárgadinnye finom volt, mézes-édes, jól választott a piacon, igaz, hogy ez nem ide tartozik, de nem kétséges. először azt gondolta, hogy semmiről sem írhat egy senki, aki van. mert hogy hogy is képzeli, hogy egy senki valamikhez, akár csak téma szintjén, hozzáérjen. már épp a sárgadinnye héját kapargatta a fogaival, ami szörnyű jele annak, hogy ismét kevesebb van egy sárgadinnye-szelettel a frissen vásárolt sárgadinnyéből, mikor felcsillant a szeme, mert megtalálta a választ. a válasz: egy senki mindenről írhat. logikai levezetés: ha valaki vagy, akkor annak függvényében írhatsz dolgokról, hogy mi vagy. egy politikus nem írhat időjárás-jelentést, kivéve ha érdekében áll azt írnia és valamely legitimnek tekinthető feljogosítás mentén teszi ezt. egy fizikus nem prédikálhat, csak ha pap is, vagy épp krónikus szófosásban szenved, vagy odaadóan szereti hallani/hallatni a hangját (értelmiségieknél ezek gyakoribbak, mint gondolná az ember), a rendőr nem virágkötő, a sakkjátékos nem űrpilóta, s ha egyik sem a másik, akkor nem is írhatnak azokról a dolgokról. punctum. de hát ő senki. neki mindenről szabad, legfeljebb nem veszik figyelembe (mert, ugye, ő egy senki, hogyan is írhatna valamirevaló dolgokat.).

elégedetten vigyorgott dinnyés bajusszal a névtelen, ő, akiből író lett (rájött, hogy egy ilyen eposzi jelző-féle név-helyettesítő nem előnyös sem a mondanivalója, sem saját az olvasó számára formált író-kép számára, így máris elkezdte törni a fejét valamilyen "ütős" néven), mert már ezen az akadályon is túl jutott. a név és a téma hiányzott még. és már csak két szeletre való dinnye volt az asztalon. hamarabb kellett volna elkezdje, gondolta fehér, aki még jobban vigyorgott, mert már a nevét is megtalálta. igaz, hogy csak egy melléknév, de az ödönnél, vagy a karcsinál jobban hangzott. és különben is: aki senki, annak fehérnek kell lennie s akkor ne óhajtozzon színekre, árnyalatokra s olyan nevekre, mint ödön meg karcsi. legyen csak büszkén az, ami: senki. aki fehér.

miután elmajszolta az utolsó előtti szelet sárgadinnyét érezte, hogy jól fog lakni az utolsó szelettel. jó érzés jóllakni gyümölccsel. nem terheli le a gyomrot. nem fosztja meg az embert az erejétől, ugyanakkor új erőket, vitaminokat visz be a gyümölcs húsa a szervezetbe s ilyesmik. kivéve, ha a magot is lenyeli. az nem vitamin, azt nem lehet megemészteni.persze, hogy nem. kemény a héja. de abból lesz a kisdinnye. azért nem. meg nemcsak. biztos másért is, csak ő nem tudja, mert ő a névtelen. de akkor írjon az élet magjairól. igen, eléggé közhelyes, meg minden, de hát ha valakinek, hát neki szabad. akkor magvakról fog írni. amikből, ha kikelnek, valamik lesznek. s ha meg nem kelnek ki, akkor lehet, hogy csak azért, mert nem sikerült megemészteni.

fehér elmajszolta az utolsó szelet dinnyét is. jól esett. elégedett volt. épp a születésnapján pattant ki az ötlet a fejéből. mint valami kikelt mag. igen, végül is az ötlet is mag. kikel, ha megemésztődnek azok a dolgok, amik elengedhetetlenek az ötlet kipattanásához a fejből. és akkor már meg is írta az első történetet is. mert ez ilyen történetes dolog lesz. történetenként egy mag. vagy több mag, mikor hogy futja a magvakra. s ha nincsen mag, akkor valahol máshol van, nem épp a történetben. talán épp  egy másikban, benne. 

fehér megtörülte a kezét, letörülte a billentyűzetet és lekapcsolta a számítógépet. elkezdődött, gondolta és kivitte a tányért a héj-szeletekkel a konyhába.

fókusz

válasz K-nak a(-z idő híján fel nem tett) kérdéseire

Finom mozdulatok hátán lapuló, bús hajzuhatagok.
Egy perc csak éltem s mitől féltem (ha féltem):
Bekövetkezett. Az életnek egy pillanatra vége lett.
Majd folyt, lomhán, tovább.

Az idő, a nem létező anyagcsere-szegmens
beletenyerelt a tudatunkba, nagyon.
Időben kell élnünk az időben, mer időnkkel
nem élhetünk időtlen, grimaszolnád, reszketve
időtlenségemre s néznél rám, mint idő által
többszörösen lefejezettre.

Persze, mondanék én is valamit erre,
válaszként akár,
vagy egy képzelt idő-vádbeszédre,
mintegy a védelmemre,
néhány szót, néhány gondolatot bár, de
nincs idő.
Pontosabban: van s éppen ezért sürget,
te meg már-már ügetve sietsz
egy másik stációra,
előtted ismét kávé lesz (vagy tea, vagy kóla),
te meg beszélsz, vádolsz, lesajnálsz, kiosztasz
másokat neki, vagy éppen őt saját magának...
Ez volt az akció.
Reakcióra nincsen már idő,
rohannod kell, pulzusod
(a kávétól vagy a kólától) nő,
meg különben is: mi újat mondhatna neked
a különböző stációba rekedt
halandó-emlékezet
által alig követhető arc, meg hang
meg a temérdek arc mögötti gondolat-halmaz?
Lehet, hogy ezt-azt mind tapasztaltak,
de te, persze, tapasztaltabb vagy,
ők csak csajszik meg "faszik" s ami a lényeg:
hogy hangod hallasd, végtére elérted
s hogy elmeséld magad
s kiadd magad alig szerénynek,
regénynek,
eszelős, direkt, merész nőszemélynek,
ösztön-lénynek,
aki mégis mérnöki mércével tervez.
Persze kritikára nincs idő a tervhez,
s a tervnek, hitelesség avagy következetesség
(s ezáltal józan ész) híján kártyavárnyi
stabilitása sincsen.
A rosszt tervért valaki szenvedhetne, akár.
Te meg, mint általában, idő-bilincsben,
így magad felelősségre vonni, kibúvót találva:
nincs időd.

Szenvedhetne, bizony.
Ott van, például, a hat évvel ezelőtti énem,
na, ő szenvedne keményen.
És vannak mások, most, akiket a hasonló,
felszínes tervek fölötti ácsorgások szoktak volt
padlóra küldeni.
Igaz ugyan, hogy nemesít a bibi,
de kerülni kéne, ha lehetne s csak
néhány pillanattal kell időzni többet
egy-egy bután megtervezett
tökéletlen terv-tervezet
felett.

Érdemes, ugyanis, időt félretéve,
le-lelassulni a komoly dolgok fölött.
(bár mindezen fenti élet-felfogás kérdése,
a fájdalom, érezted talán, egyáltalán nem az.)

kép-pillanat.

k.-nek, tavaszra

k.-nek, télre.

a vadmacska

Lajos a nagyapja gúnynevét örökölte, kényszerből. Ki örülne egy olyan névnek, hogy Fingós? Valószínűleg senki. Azt nem tudni, hogy honnan származott a név, tény csak annyi, hogy az öreg százkét évet élt meg egészségben és a nyoma mindenen meglátszott, amire rátette a kezét: szorgos, pontos ember volt mindenben, rá mindenki tisztelettel nézett. Gyerekként egy olyan név, hogy Fingós felettébb kínos tud lenni. Lajos azonban jámbor ember volt, tűrte a gúnyolódást, alázattal. Egy idő után aztán valahogy senki se vette komolyan. Mivel soha sem akart meggyőzni senkit semmiről, és akaratát sem próbálta meg ráerőltetni senkire, hangját is ritkán hallatta, akkor, mikor megkérdezték: szürke volt, már-már láthatatlan a falu lakóinak számára. Mindig szívesen segített, ha dolga engedte, és voltak, akik a szívességéből profitálni is próbáltak. Lajos, mivel hiányzott belőle a falusi és a városi emberekre egyaránt jellemző gyanakvás, az ilyen kihasználásokat általában későre vette észre és olyankor felettébb csalódott volt. Egy ilyen csalódás alkalmával el is határozta, hogy amint lehet, maga mögött fogja hagyni az emberi települést és kiköltözik valahova, a természetbe. 

Idővel úgy adódott, hogy olcsón hozzá tudott jutni egy tanyához. A tanya utolsó lakója is meghalt, az örökös meg sietősen túl akart adni a házon meg a telken, mert sürgős elintéznivalója volt valahol nyugaton. Lajos, aki sohasem költekezett és be tudta osztani úgy az idejét, mint ahogy a többi javait is, miután megvásárolta a tanyát, eladta a házát a faluban és a pénzzel ellátta új lakhelyét minden szükségessel: állatokkal, növényekkel és nyersanyagokkal,  majd hozzá látott az új életét rendszerezetten kiépíteni.Veteményest alakított ki magának, voltak cseresznye-, meggy-, barack-, alma- és körtefái is, a bokrosban meg szilvafákat talált, melyeket külön elkerített. Lova lett, tehénkéje, majorsága, még kecskéje is. Spuri, a pulikutya, hű társként kísérte el minden felé, amerre járt, míg Kuvasz, a nagy házőrző a tanyára vigyázott ilyenkor.


Lassan elfelejtették Lajost a faluban az emberek. Amikor a tanyához közel lévő földeken dolgoztak a falu lakói, mindig üdítő volt egy-egy szelet kenyér, kecskesajttal meg finom hideg vízzel, öblítőnek, amit Lajos jó szívvel ajánlott fel mindenkinek, a segítsége mellett. Mikor azonban haza értek, mintha elködösültek volna estére a nap eseményei, Lajos képe, a folyton szimatoló, körülötte bolyongó Spurival inkább álomnak hatott, mint valóságnak. Úgy tűnt, hogy Lajost beleálmodják az emberek a hétköznapjaikba, csak épp senki sem teszi szóvá ezt a kollektív álom-képet. Mindegy, végül is, Lajos boldog volt, mert végre önmaga lehetett, teljes szabadsággal, gúny és lenézés nélkül, egy kiközösítéstől mentes környezetben. 


Egyszer aztán Lajos megváltozott. Az állandónak ható álomkép alig észrevehetően titokzatossá vált. Minden egy tavaszon kezdődött. Ködös, esős idő volt, az a fajta, amikor a hideg a nedvességgel együtt az ember húsáig hatol, nem csoda hát, hogy senki sem volt a határon, Lajos tanyája körül. Lajos begyújtott, s a melegedő házban reggelihez látott. Ráérősen mozgott, az asztalt kényelmes gyorsasággal terítette, Spuri reggeliének a kikészítése is kétszer, háromszor annyi időt vett igénybe, mint normális esetben. Az állatokat már elrendezte, más dolga ebben az időben meg nem igen akadt. Kint az ember az orráig alig látott a sűrű ködben, szitáló esőben, úgyhogy a reggeliéhez lámpát is gyújtott, mert a szobában alkonyati sötétség uralkodott. Lajos vidám volt, őt a rossz idő nem hangolta le, értékelni tudta az égből jövő vizet, meg az áldásos ködöt, ami a növények leveleit mindig tisztára törülgette, úgyhogy most is mosolyogva ült asztalához. Mikor hozzálátott volna a reggeliéhez, valami furcsa dolog történt. Kinyílott a tornác ajtaja, a veranda ajtaja és a szoba ajtaja is, egyszerre mind a három, dermesztő csendben. Spuri szokatlanul reagált, odahúzódott gazdája lábához és hallgatott, csendben remegett a félelemtől. Lajos nem értette, hogy miért hatott így a szél tréfája kutyájára, és már azon volt, hogy feláll és becsukja az ajtókat, mert kimegy a meleg, mikor lépések hangját hallotta. A száraz padlón valaki lépkedett. A lépések furák voltak, könnyűek, légiesek, és túl sűrűk egy emberi láb számára. Lajos nem tudta, hogy mi mászkál kint, a tornácon meg a verandán, de azt tudta, hogy nem ember. Megjelent az ajtóban egy sötét, már-már vészjósló árnyék, majd az árnyékhoz tartozó furcsán homályos sziluett. Megállott az ajtóban a lény, és macska-szemével, tágult pupillákkal nézte Lajost. Lajos megdermedt. Nem ijedt meg, nem félt, csak meglepődött. Ilyen nagy vadmacskát még soha sem látott, ráadásul ilyen eleven zöld szemekkel, ilyen furcsán fehér-vörös színű szőrzettel, ami, Lajosnak feltűnt, a kinti ítélet-idő dacára száraz volt. Hirtelen egy csomó dolog végigfutott Lajos agyán, de nem érezte magát feszültnek, így hamarosan úrrá lettek rajta azok a gondolatok, melyek egy jól nevelt házigazda magatartását szorgalmazták. Lajos megtörülte a száját, a kezét, majd felkelt az asztaltól, ügyelve arra, hogy ne álljon háttal a fura szerzetnek. A vele szembe levő széket kihúzta az asztalnál és a székre mutatott. Magában furcsállta tettét, picit kuncogott is a naivitásán, de akkor a vadmacska elindult feléje és illedelmesen helyet foglalt a számára felkínált széken. Lajos megnyugodott, bár meglepő volt számára a benne szétáradó nyugodtság. Becsukta az ajtókat, új terítéket tett az asztalra, természetesen evőeszközökkel, majd illedelmesen megtöltötte rendhagyó vendége tányérját mindazzal, amit ő is evett, nem tudván, hogy vendége mit fog majd szeretni és mit nem. Vendége tiszteletére finom bort is töltött két pohárba, egyiket vendégének kínálta, másikat meg oda tette a tányérja mellé, majd visszaült a helyére. Spuri csöndben figyelt, már kíváncsi volt, nem reszketett többé. 


A vendég páratlan eleganciával evett. Nyelvét használta villa helyett, a falatokat fogheggyel ragadta meg, majd nyelte le, sűrű, apró rágások után. Lajos igazán akkor lepődött meg, amikor vendége eltolta orrával magától a borral teli poharat, jeleként annak, hogy nem óhajt inni belőle. A vadmacska tisztelettudóan megvárta, hogy Lajos is elköltse komótos reggelijét, majd lehuppant a földre székéről. Abban a pillanatban, amikor földet ért, ismét kinyíltak az ajtók, a vendég meg, lassú, könnyű léptekkel elindult kifelé. Az ajtóban visszafordult, Lajos szemébe nézett hatalmas, zöld szemeivel, majd meghajtotta a fejét és eltűnt a ködben. 


Lajos meg volt babonázva. Nem értette, hogy mi történt, meg hogy miért történt, de érezte, hogy nagy élményben volt része. Spuri is csendesebb, komolyabb lett az eset után. Másnap már jó idő volt, meg is érkeztek a faluból az emberek, hogy földjeiket műveljék a környéken, Lajos változása viszont sokáig nem volt feltűnő, bár még többet hallgatott, mint azelőtt, kevesebbet mosolygott és amint tehette, eltűnt az emberek szeme elől, ritkán is látták, ugyanakkor furcsa kezdett lenni, hogy olyan helyeken bukkan fel kutyájával, ahol azelőtt még sosem látták. Úgy nézett ki, mintha keresett volna valamit, mintha kutatna valami fontos dolog után. Ez a továbbiakban sem változott, mert minden ködös napon, mikor a környék elcsendesedett és csak egymagában volt Lajos az erdő alatt, eljött a vadmacska vendége. Néha reggelikor, néha ebédkor, máskor vacsorára. Volt olyan, hogy nem is evett, csak ült, és nézte Lajost, hogy mit csinál és hogyan. Lajos nem értette, hogy mi történik vele. Néha el-elpirult, mikor a vadmacskára pillantott, máskor meg olyan érzelmeket, indulatokat érzett vendége iránt, amit nők iránt szokott érezni egy férfi. Néha mesélt neki. Gyerekkoráról, a falubeli életéről, gondolatairól, vágyairól, álmairól, terveiről. Máskor csak hallgattak. Nézték a tüzet, vagy hogy hogyan csordogál az eső az ablakon, meg-megkoppantva az üveget. Spuri nézte a két szerzetet, a gazdáját és a vendégét és úgy tűnt, hogy többet ért, kutya létére, mint amennyit Lajos, ebből az egészből. 


Évek teltek el így. Lajos hajában már kezdtek megjelenni az ősz szálak, bár arca töretlen simasággal tükrözte ártatlan lelkét. Egyik este, mikor már ágyban volt és már Spuri is elhelyezkedett a lábánál, meghallotta az ismerős hangokat. Kicsapódtak az ajtók, könnyedén koppantak a lépések és a hálókamra ajtajában megjelent a vendég. Lajos kikelt az ágyból, papucsba lépett és beinvitálta kamrájába a vendéget. Mikor vissza tért a szokásos ajtó-zárásból, a vadmacska már az ágyban feküdt, a fal mellett, a lábain nyugtatva a fejét. Spuri az ágy lábánál kíváncsian nézte gazdáját, mintegy kérdezve, hogy na, akkor most mi lesz. Lajos, mintha megértette volna, azt válaszolta: - Semmi. Alszunk., majd betakarta takarójával a vendégét és ő is melléje bújt. Egy ideig furán érezte magát, ezért alig jött álom a szemére. Már majdnem elaludt volna, amikor Lajos valami furcsát érzett a mellkasán. Egy kéz volt az, egy női kéz. A szíve hevesen kezdett el verni, nem tudta, hogy most mit kell tennie, hogyan kell viselkednie, meg hogy egyáltalán: mi történik pontosan, de a kéz megsimogatta az arcát, mutatóujját az ajkára tette, majd lecsúszott a mellkasára. Lajos érezte a lány leheletét a nyakán, a tarkóján és elöntötte a forróság, közben a kéz végigsimogatta a testét, különös figyelmet szentelve ágyékának. Lajos érezte, hogy ha nem hagyja abba a lány, lassan el fogja önteni az agyát a vér. De a kéz visszatért az arcához, azt cirógatta egy darabig, majd megfogta Lajos kezét és, finoman irányítva, a lány végigvezette a férfi kezét a saját testén. Csodálatos teste volt, tele élettel és energiával, vággyal és élvezettel. A vadmacska-lány halk sóhajokat hallatott, zöld szeme világított a sötétben, mikor ráült Lajosra. A mellkasára könyökölt, úgy nézte a férfit. Hosszan, mélyen, pislogás nélkül. Lajos érezte, hogy a nő a lelke legmélyebb pontjába is belát, minden eltitkolt vágyával tisztában van és valamiért elfogadja, kívánja őt. A lány belecsúsztatta ágyékába Lajos férfiasságát, közben félig behunyt szemmel, mélyeket lélegezve tovább szemlélte a férfit. A két test nem mozgott, a nő hüvelyizmai viszont lüktetni kezdtek, s miközben a vadmacska-lány remegni, nyöszörögni kezdett Lajos érezte, hogy ágyéka táját elönti a lányból ömlő, meleg folyadék. A lány egy idő után már nem bírta tovább, körmeivel Lajos bordáin végigszántva egyenesedett ki, Lajos érezte a hüvelyizmok változását, a kétszeres lüktetést és a lány remegését, kezei a lány combtövét ragadták meg, majd lassan felcsúsztak a testére, hasáról a melleire, a hátára. A nő becsukott szemmel csókolta Lajost, aki ezt az egészet nem értette csak érezte, hogy elborítja agyát az élvezet és az, amit a nő iránt érzett és tapasztalt, visszacsókolta hát, és szorosan, fojtogatóan ölelve merültek el mindketten egymásban és az élvezetben. 


Reggel a lány eltűnt, Lajos, miután megetette az állatokat, asztalához ült és elfogyasztotta eledelét. Az elkövetkező napokban minden éjjel vadmacska képében jött a lány, vagy a vadmacska lánnyá változva szeretkezett Lajossal. Napközben Lajost soha sem lehetett a tanya környékén látni. A tanya rendezett volt, viszont Lajos nem volt sehol. Csak messze, a tanyától távol látták őt Spurival sétálni, erdők szélén, ültetvények között, gabonamezők határában. Egy idő után ismét előkerült, viszont az embereknek feltűnt, hogy Lajoson kívül más is lakik a tanyán. Egy fehér bőrű, vörös hajú lány, aki soha sem beszél, de aki folyton Lajos nyomában mászkál. Furcsállták a dolgot erősen az emberek, Lajos soha sem járt bálba, vagy fonóba, táncba sem járt soha. Mire kezdték volna megszokni a néma, vörös hajú lányt, eltűnt. Akkor viszont az lett feltűnő, hogy gyerekzsivaj lepte el a tanyát: három vörös fejű lurkó rohangászott naphosszat a tanyán, meg a környező területeken. Máskor, mikor a tanya gyanúsan csendes volt, vadmacskákat láttak az ólak körül, hármat. Néha elkergették őket a segítőkész emberek, máskor csak odakiabáltak, hátha megijednek. Egy idő után a gyerekek is eltűntek és a vadmacskák sem háborgatták többet a tanya környékét. Lajos pedig lassan, csendesen, alig észrevehetően megöregedett.

pillanat

Kádban. Vagy párás nyári alkonyatkor. Vagy
mikor a taxis tankolással barmol.
Mikor téli estén a hideg jégvirágot karcol, vagy
mikor piheg csendben melletted valaki.
Kávé mellett, a hajnali csendben.
Árnyékos fűben a déli melegben.
Kórházban, mikor már hat a nyugtató.
Jegypénztárnál, ha nincs sor és nem siet az ember.
Tömegben, ha csak úgy odatévedtél, vagy
tetőn, mikor nem tombol, épp csak simogat a szél.
Víz felett,
víz mellett, vagy
vízben.
Ha lelkiismereted aránylag tiszta, sötétségben.
Írás előtt és
írás után és
közben is, ha szerencsés vagy és nem sürget valaki.
Néha álmodva,
vagy alkoholos révületben.
A hirtelen elkapott, meleg tekintetben.
És halál előtt is, gondolom.
Szeretkezés alatt, ha őszinte a játék, vagy
szakításkor, ha meglepnek vele.
Ha alkonyi árnyékok nyúlását figyeli az ember, vagy
ha kullancsot keres, kirándulás után, a testén.
Szerkesztett kép fotózása közben, vagy
rajzoláskor, ha nem csak úgy firkálgat.
Ha csak úgy firkálgat, akkor is.
Koncerten, kotta lapozásakor.
Ária előtt és van úgy, hogy ária után is.
Ha vársz valakire, akit nagyon vársz és nem jön.
Ha vársz valakire, akit nagyon vársz és épp megérkezett.
Közönség elé kiállva, az első néhány másodpercben.
Kitágulnak a csend körei,
                   az idő körei és
új értelmet adnak a pillanatnak.

nulla óra

könnyen megbomló, kénes szerkezetek
válnak köddé, olvadnak vízzé, forrnak szénné most.
ez itt egy nulla óra.
levedlett előítéleteinkre, csúnya tapasztalatainkra
könyökölve ülünk, egymással szemben,
egyre inkább egymásra hangolódva


nem kérded semmim és
nem félted semmid
új szél ez
csúcsokat élez
tejfehér habokba
halványan sejlő reményeket
az életből a sűrűt, a rengeteget

a rettegettet
talán. akár.

és nem mondod, persze, s lehet nem reméled
csak érzed
értékeled s amíg él
megéled

mert lehet, hogy csak egy röpke mozzanat.

és, persze: lehet, hogy nagy és örök és éget
mint a nap.

félelem nélkül
tavaszkor
tavaszban reményül
ébred öntudatra pillanatonként
minden pillanat.

egy elcsípett entellektüel dialógus, finomkodó modorban (részlet)

- kedves kolléga, be kell vallanom, hogy ön remekül lovagol a nyelven. ez önnek nyilvánvalóan sok vita megnyerésében segített. de akkor is tény az, hogy két fajta irodalom létezik, legalábbis a szakma szempontjából: az egyik a szép irodalom, a másik a ponyva irodalom. ez a kettőn kívül pedig, már megbocsásson: semmi más nincsen.

- ne nevezzen, kérem, kollégának. feláll a hátamon a szőr, ha lekollégáznak, ez olyan lenéző foghegy-baráti hátbaveregetés-féleség, mint amit az öcskösökkel csinálnak a placcon, hogy "ejnye, kölök, van még mit tanulnod". 

- de, ha jól értesültem, ön is szakmabeli, nem-é?

- azért, mert hasonló dogmákat tömködtek belénk, még nem tartom magam az ön szakmabelijének. az irodalomról meg az a véleményem, hogy két fajta van, valóban, csak én másként nevezem az általam beazonosított két kategóriát: van az élő irodalom és van az előbbinek a halott változata. minden olyan szöveg, amit nem azért olvasnak, minden olyan könyv, amit nem azért lapoznak, mert muszáj: élő szöveg, élő könyv. a többi, lélegeztetőgépre kötött irodalmi alkotás már halott. már nem él. már csak muszájból létezik. kérem várja meg, hogy befejezzem. lehet, kissé romantikusnak tűnik a szövegek ilyentén katalogziálása, bevallom, nem mentes a tudománytalanságtól, de megéri elgondolkodni rajta. az ember azt, amit nem külső muszájból tesz: szeretettel teszi. a muszáj itt egy külső, erőszakos ráhatás az elmére, az én-re, talán jobb szó is volna erre, de most nem tudok semmit improvizálni. hisz az is kényszer, ami belülről fakad. a tudásvágy, a tanulni akarás egy belülről indukált állapot, mely folyamat tartósabb és energiatakarékosabb, illetve inkább energia-megtartóbb, mint a fent említett, külső kényszer. az, amit én magamhoz akarok venni, amit én magamévá akarok tenni valamely belső indíttatás folytán: sokkal inkább enyém, mint az, amit nyomást gyakorolva belém akarnak tömni. hisz az információra is meg kell érjen az ember és, ha már megért rá, akkor ki tudja megmondani, hogy ki talált meg kit: az ember az információt, vagy az információ az embert? az a baj a régi szövegekkel, hogy régiek. és régiségükkel nem veszítenek semmit sem kvalitásaikból, egyetlen tulajdonságukat leszámítva: érthetőségüket. ha egy kód elveszíti érthetőségét, mi értelme van a létezésének? ha valami elveszíti funkcionalitását: mi értelme van annak, hogy tovább létezzen? evolúciónak hívják, szelekciónak, természetes kiválasztódásnak. az irodalom is fejlődik. evolvál. és néha csodálkozva figyelem a "kollégákat", amint magyarázzák "az irodalmat" a "következő nemzedéknek". ez az egyik lehetséges megoldás, valóban, a problémát áthidalandó: magyarázni. feloldani a kód homályát, a szövegnek értelmet adva, átfogalmazva azt. ez az unalmasabb, bár néha sikerrel jár a metódus. a másik a közös helyek újra beépítése az új, kortárs szövegekbe. ez érthető is, elérhető is és ki meri azt mondani, hogy kevésbé értékes, mint az elődje. hogy plágium? lehet. de eredeti-e az eredetinek tartott történet, vagy az is valami másnak a másolata? meggyőződésem, hogy az utóbbi.

másrészt: az önnel hasonszőrűek szakbarbárok. szőrszálhasogató, túl sok idővel és túl kevés valós problémával küzdő népség, aki azzal tölti az idejét, már bocsánat, hogy az újat leminősítse (igaz, meg kell vallani: hellyel-közzel joggal) és a régit dicsőítse. mert a régi, az milyen csodálatos s az új mellette csak halvány délibáb. ez, kérem, meglátásom szerint: minimum beteg. a szakma, ahogy ön nevezi: szervetlenné teszi azt is, ami élő. kivesézi, kibelezi az élőt a művekből, majd ott hagyja az egész döglött alkotást a boncasztalon. s a kibányászott néhány szöveg-orgánum a trófea, meg valami, még a babérkoszorú szimbolikus dicsőségénél is elvontabb filológusi dicsőség. amit, jobbik esetben, majd valaha valamilyen anyagi formában, meghálál az intézmény, meg a szakma. rosszabbik esetben az illető az áldozatával hal, a boncasztalon. egyedül, aszottan, kiszáradva az életből, szervetlenül elhull.

- tisztelt kolléga, ön bámulatos rétor. valószínűleg besegített kicsit az imént elfogyasztott alkohol is, kétségtelenül, de véleményem szerint ön kicsit elfogult. egyrészt önmagával szemben, másrészt a szakmával szemben, harmadrészt a kategorizálásommal szemben, negyed részt pedig az értékeimmel, nevezzük elveknek, szemben. 

először is: az előbb ön volt oly bátor, hogy olyan kijelentéseket tegyen, melyek, véleményem szerint, melyért előre is elnézést kérek: arcátlanok, elfogultak, szubjektívek és valóban, felettébb romantikusak is. ön azt képzeli, hogy ön olyan válaszokat tud, melyek általánosan érvényesek és az egész rendszerünk, az intézmények és a szakma létjogosultságát egy füttyre kétségbe fogják vonni. merész dolog, sikerült is meglepnie, mérsékelt kellemességgel, ennek azonban, ha jól gondolom: semmi helye most itt. ön csak egy individuum. semmi más, semmi több. és az, amit ön lát, amit ön tapasztal: teljes létjogosultsággal bíró kijelentések birtokába juttatja, melyekbe senkinek sincs joga belekontárkodni, amennyiben azokat ön nem szándékszik kivetíteni az ön szubjektumát meghaladó, az önénél több objektivitást megkövetelő kulturális jelenségekre, gondolok itt intézményekre, a szakmára, illetve a nem tapintható, ám érzékelhető kulturális üledékekre, melyek nagyban megalapozzák a civilizációnk milyenségét, gondolok itt elsősorban az elvekre. kétségtelen, hogy ön vakmerő, de finoman szeretném figyelmeztetni: erre önnek nemhogy joga, felkészültsége sincsen. gondolok itt elsősorban a tudásra. és csak ez után következnek az olyan, komplexebb tényezők, mint a dolgok mélystruktúrájába való belelátás, az egymással indirekt összefüggő szerkezet-tényezők egymás viszonylatában folyton újra-alakuló hálója, satöbbi. arcátlanság kijelentést tenni valamiről, amit nem tudunk leírni, körülhatárolni. ha a tudósok hasonló módon cselekedtek volna, valahol a középkorban lennénk még, ahol kényelmesen minden megmagyarázhatatlan jelenséget az isten által direkt irányítottnak, tehát szentnek, tehát hozzáférhetetlennek, tehát elhanyagolhatónak tartottak, legalábbis a keresztény világ nagy része.

másodsorban: ön a szakmát kritizálja. szíve joga, hisz valamelyest van betekintése a "függöny mögé", ha szabad így fogalmaznom, bár, a hozzám eljutott információk alapján, még így is, a függöny mögötti, a felszínhez relatív közel lévő struktúra ismeretében sem remekelt látványosat. ami, feltételezem jel. azt jelzi, hogy ön nem szak-szerű, ha szabad így fogalmaznom. ön egy szabad szellem, a maga zabolázatlan tökéletlenségével. ez, kérem, akár rendben is volna. az viszont számomra probléma, hogy azt a szakmát, amit ön, fogalmazzunk így: kitanult-forma, semmibe veszi, meggyalázza és romantikus érvek mentén próbálja illegitimmé, értelmetlenné tenni. az a tudás, amit a filológia tár a világ elé jelentős. van értékes információ és van értéktelen. van olyan, amire érdemes odafigyelni és van olyan, amit hanyagolni lehet, mi több: hanyagolni kell, mert eltereli a figyelmet az igazán értékes információról. kell egy meder, hogy kordában lehessen tartani a sok művész-lelket, ezeknek a feltörekvését és könyöklését ugyanakkor kell egy orgánum, ami valamilyen rögzített normák mentén kijelöli az utat az ön által ironikusan említett következő generációnak. mert nincs baj az odüsszeiával, és a kultúránkkal sincs baj, viszont ha nem hozzuk össze a kettőt, valamely pedagógiai-pszichológiai ráhatás mentén, akkor mindhárman rosszul járunk: az odüsszeia feledésbe merül, a következő nemzedék még nálunknál is csenevészebb lesz és a kultúránk, civilizációnk értékei is szegényebbek lesznek. és amilyen mértékben üresedünk ki, válunk aneszteziáltakká-anesztetizáltakká: olyan mértékben pusztul el az emberiség. ezt nem ártana önnek is tudatosítania.

harmadszor: szép irodalom van és ponyva van. az előbbi jelentős, az idő folyamán megállta a helyét és sok későbbi írónak, költőnek, esztétának és kritikusnak szolgált példaként. az utóbbi új és csillogó ugyan, de leginkább szemét. az idő az, és a szakma, ami megszűri. a szakma a gyorsabb általában, hisz több generációnak is kell váltania egymást, míg nyilvánvalóvá válik valamely irodalmi alkotásnak az értéke, ugyanakkor a szakma általában egészen emberi gyorsasággal képes rámutatni valamely kortárs irodalmi alkotás jelentőségének a mértékére. a szakma a meder és szűrő is egyben, kiveti azt, ami értéktelen, bár értékesnek kíván feltűnni. nem tűri meg a hulladékot magában.

negyedrészt: ön az elveimet kritizálja. szerintem ez is betekintést enged az ön szabad szellemiségébe, annak kétségbe vonható strukturáltságába. mert, ahogyan a szakmára is szükség van, úgy elvekre is szükség van ahhoz, hogy a decens életre esélyünk legyen. azok tartják kordában a zabolázatlan testet épp úgy, mint a zabolázatlan, bár első sorban nem feltétlenül testi ösztönöket. az, hogy ön, már megbocsásson: csapnong, az a szíve joga, bár szerintem felettébb értelmetlen, ugyanakkor felettébb alantas, helyenként szánalomra méltó tulajdonság. de, mint mondtam: szíve joga. az ön élete, az ön szabályai. de hogy az ön szabályai mentén megkérdőjelezi az én szabályaimat, ez már arcátlanság. persze én is voltam az ön helyzetében, tudom milyen azt gondolni, hogy megváltom a világot a szabad szellememmel, de ön ezzel a meg nem értett művész magatartásával és a makacssággal elegyített felszínességgel nem lehet messzire jutni. meg kell dolgozni érte. tíz évvel ezelőtt én is így álltam hozzá a dolgokhoz, aztán elkezdtem dolgozni. a szakmáért és az elvekért, mert megkaptam a leckét az élettől az egyetemen. meg aztán: a művész, bármennyire is azt akarja gondolni és ezt akarja magáról elhitetni- nem csak magának alkot és igenis, érdeklik a kritikák, hisz mindig gyomorgörccsel várja a recepciót. vagy a kritikától, vagy a kritikától szenved. nyilván nem a szakmának alkot az ember, de úgy jut el a méltó helyére, ha azon már túlmegy. 

kérem ne vegye rossz néven a fentieket, merem remélni, hogy tudatában van annak, hogy csak jót akarok. 

- rossz néven nem veszem, viszont érdekes megfigyelni, hogy ön minden művészt egy kalap alá vesz. igaz, valaki egyszer azt mondta: a kritikus az az olvasó, aki azt hiszi magáról, hogy író, de ez azért vissza tetsző kicsit, nem? 

- ön is ezt tette a fenti kijelentéseiben.

- én nem a művészeket vettem egy kalap alá, hanem a tudósokat, illetve a tudálékoskodókat. a művészek individuumok, a tudós tudálékoskodók, illetve a tudálékos tudósok meg egyforma állatfaj. 

- már megbocsásson, de ha elismerném, hogy individuumok léteznek csak, akkor képtelen lennék objektívnek maradni, márpedig én szeretek objektív lenni.

- ez egy felszínes, elhamarkodott kijelentés. ember nem lehet objektív. ön ember, elsősorban. így nem képes az ön által oly nagyra tartott objektivitás megvalósítására. ami szerintem korrekt is és helyénvaló. az ön fenti kijelentéseiből ordít a dogma, az előre betanult formulák affektáló mellékzöngéi kicsengnek. olyan, mintha papokat hallanék beszélni, vagy katonákat. az ilyesmit intézményesített gondolkozásmódnak szoktam nevezni. de nem áll szándékomban továbbra is vitázni, lázadónak érzem magam kicsit, ezt meg, ebben az esetben, úgy érzem: nem helyénvaló. arról meg, hogy az ön szándéka jó, nincs kétségem, bár azokat a gyerekkori élményeket juttatják eszembe, amikor azért vertek, mert a javamat akarták. tudni illik veréssel. ezt nem nevezném feltétlenül pozitív visszacsatolásnak, de élménynek nem rossz. 

- nekem ez a véleményem a verésről: 

Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:
Veréshez szokott fajta,
Cigány-népek langy szívű sihederje,
Verje csak, verje, verje.


Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem:
Én magyarnak születtem.
Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon,
Üssön csak, ostorozzon.


Ha van Isten, földtől a fényes égig
Rángasson minket végig.
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk.

- nekem ezen nevetnem kell, egyrészt mert a fentiekben a romantikus, mérsékelten ésszerű énem volt megkritizálva, míg itt, az ostoros isten-atya imázzsal rendelkező természetfelettiség pont egy ilyen romantikus agynak a szüleménye. erről a nacionalista tulajdonságáról nem volt tudomásom, így ez is mosolyogni valónak hat, jelen körülmények között. a fenti vers, a beszélgetésünk kontextusában mindannak a karikatúrájának hat, amit ön a fentiekben volt oly szíves kijelenteni. ennyit az állítólagos objektivitásáról. 

- érdekes meglátás. az előbbi gondolatához még csak annyit szeretnék hozzáfűzni: ön nem lázadó. sőt, ön épp az ellenkezője. épp attól nem rebellis ön, hogy nem ért velem egyet. ön az, aki a tömeg szintjén a tömeg gondolkodásmódja mentén gondolkodik. mi, a szakmabeliek vagyunk azok, akik az ellen lázadnak, ami épp normálisnak van tartva. és, figyelembe véve a jelenleg normálisnak tartott dolgok és jelenségek hosszú sorát: ez egyáltalán nem bóknak volt szánva.

Ádám

Ádám egyszerű férfi volt, visszahúzódó és szerény. alig lehetett látni az utcán: hajnalban elment dolgozni, délután hazament a munkából. néha bevásárolt, feltöltötte a spájzot, meg lecserélte a ruhatárát. évente kétszer az utóbbit, havonta nyolcszor az előbbit. csendesen élt. szabadidejében beült egy-egy kávézóba, vagy teázóba, nagy ritkán sörözőbe és miután kihozták a rendelt italt, elővett egy füzetet, meg egy tollat és írni kezdett. szeretett írni. nem kacérkodott a gondolattal, hogy ő, Ádám író. azzal sem, hogy esetleg költő volna. őt, Ádámot nem érdekelték az ilyen aprócska részletek. azt szerette, ha a gondolatainak meg tudja teremteni a kényelmes, lehetőleg optimális írott nyelvi formát. sok jó gondolata volt Ádámnak, a legtöbb mind érett, kiforrott gondolat, méltó arra, hogy babráljanak vele, hogy elidőzzenek fölötte. Ádám szerette a gondolatait, az embereket viszont alig, ezért minden szabadidejét kitöltötték a szavak.

egyszer Ádám ismét beült valahová. mivel nagy városban élt, nem volt szükséges mindig ugyanoda visszatérnie, hogy írhasson, relatív magányban és relatív békében. ezúttal teát rendelt, sötét pu-erh teát, ami alig tíz perc múlva már ott sötétlett az asztalán, egy kannában egy hófehér csésze társaságában. pu-erh-t nem illik sem mézzel, sem tejjel, de még cukorral sem inni. a föld tisztította feketére s így, szüzen érdemes csak inni ezt a fekete különlegességet.

Ádám tétlenül üldögélt még, a kanna mellett, mígnem megitta az első csésze teáját. utána hátra tolta a kannát, melléje tolta a csészét a tányérral és ismét elővette a tollát meg a füzetét. néhány óra is eltelt már, hogy Ádám nem csinált mást a teázóban, csak írássá formálta a gondolatait, néha ki-kibámulva a hatalmas kirakatokon, mikor furcsa érzés kerítette hatalmába. Ádám azt érezte, hogy valaki figyeli őt. szétnézett a teázóban, szemügyre vette lassan és óvatosan, a maga szerény módján az asztaloknál ülők arcát, mozgását. semmi gyanúsat sem észlelt, úgyhogy egy idő után visszatért a mindenkori hobbijához, tovább tökéletesíteni az öreg gondolatok írásba formálását, de alig telt el úgy fél óra és már megint hatalmába kerítette az előbbi fura érzés, hogy valaki őt figyeli. türelmetlenül, már-már gorombán végigtekintett a teázó vendégseregén, és megakadt a szeme egy lebegő újságon. a lebegő újság zöld teát szürcsölt és néha meg-megroggyantak a lapjai, sőt, kissé összeesett, mikor lapozására került sor. hatalmas újság volt, az olvasóját teljes mértékben eltakarta. de az vékony, pici ujjakról, melyek a hatalmas újságot tartották sejteni lehetett, hogy az olvasó nő lehet. 

Ádám megvonta a vállát, töltött még egy csésze pu-erh teát és rendelt egy újabb főzetet a pincértől, majd nekilátott, ismét, az aprólékos gondolat-formáláshoz. ám amikor rövid időn belül újra elfogta az a furcsa érzés már nem érezte olyan kényelmetlenül magát. önmaga is meglepődött a nyugodtságán, a ráérős, kényelmes mozdulatain, ahogy hátradőlt a székben és ahogy karba font kézzel nézni kezdte az asztalról hirtelen fellendülő újságot. csend volt, csupán a forró vízzel töltött szamovárok zakatoltak néha, meg a süteményeket és a tejtermékeket magukba rejtő hűtőgépek. az újság egy darabig lengedezett, majd, annyira óvatosan, hogy majdnem teljesen hangtalanul, a bal oldalának a felső sarka betűrődött. egy szempár bukkant elő, meg néhány göndör tincs, de csak egy pillanatig, majd mindez hirtelen ismét eltűnt az újság lapjai mögött. Ádám mosolygott. összepakolta a dolgait, fizetett és kilépett a teázóból. kint kellemes meleg nyári nap volt, a mérsékelten forróak közül, könnyedén szeles, bárányfelhős volt az utca, narancssárga az alkony fényében. Ádám mosolyogva ballagott, ráérősen, mert nem sietett igazán sehová. a sétálást úgy tartotta számon, mint egy olyan tevékenység, amikor az ember igazán el tud kezdeni gondolkozni. nem erőltette sem a képzeletét, sem az akaratát semmire, engedte, hogy magával ragadja a szabad gondolatok árama és vigye arra, amerre az áramnak éppen kedve szottyan. már kezdett is elmerülni a mélyebb gondolatok világában, amikor megint el kezdte érezni azt, hogy valaki őt figyeli. nem értette, nem tudta felérni ésszel, hogy mi van rajta, ami olyan néznivaló, amit annyira bámulni kell. elkezdte gyorsabban szedni a lábait.  már az sem érdekelte, hogy kimarad a szokásos esti séta, meg az általa generált értékes gondolatok, csak otthon akarta magát tudni, a hűvös szobában, az éjjeli lámpa mellett, az íróasztala előtt, egy csészényi forró és jó tea társaságában. kapkodni kezdett, egyszer még a piroson is átrohant, szerencsére nem ütötték el. Ádám nem szokott rohanni, nem olyan típus, most is rövid időn belül visszanyerte nyugalmát. bosszús volt, haragudott önmagára, hogy nem bírt parancsolni magának és nem tartotta vissza az indulatait. elhatározta, hogy nem engedi, hogy ez még egyszer előforduljon. tudatosan lassította lépteit, és nyugodtabban is vette a levegőt, és alig pár perc elteltével már képes volt kuncognia a saját, valószínűleg komikus menekülésén. a következő átjáró előtt már megállt és megvárta, hogy átváltson a lámpa, csak azután indult el, a többi emberrel együtt. mielőtt fellépett volna a járdára, valamiért hátranézett. követték. a lány, kezében az újsággal épp őt nézte. szemérmetlenül mélyen néz, gondolta Ádám, és bármennyire is igyekezett lassítani a lépteit, két utcát gyorsított tempóban tett meg. utána sikerült ismét lassítania, s a lassú léptekkel a gondolatai is megnyugodtak. közeledett a lakásához. itt már szűk, csendes és bensőséges utcák vannak. a nyári alkony fényei egyre tompulnak és a levegő meleg lesz, fülledt. a kicsi utcákban nem fúj a szél, és nem zörögnek az autók sem, Ádám így könnyebben ellazulhatott a csendben, útban a lakása felé. betért az egyik útba eső kisboltba és üdítő citrusokat vásárolt. amikor mosolyogva kilépett a boltból, a bolttal átellenben megpillantotta az újságos lányt. haja sok volt és göndör, barna fürtjei mintha betakarták volna, rejtekhely volt az idegen szemek elől. zöld szeme ijedten nézte Ádámot, nem merte levenni róla a tekintetét, két karját, mintha fáznék, melle alatt összefonta, leeresztett vállal. Ádám megijedt. Ádám sosem ijed meg, de most megijedt és kapkodni kezdett. sietős léptekkel elindult a lakása felé, majd hirtelen megtorpant, mert mi van, ha követni fogja őt az újságos lány. hátat fordított, el kezdett gyors léptekkel az előbbivel ellenkező irányba menni, de ismét megtorpant, mert ugyan már, ez hülyeség, hát most ő mi a szöszt csinál, csak nem menekül el. megtorpant a kisbolt előtt, majd türelmetlenül állott, egyik lábáról a másikra, és esetlenségében elkezdte a fejét vakarni, majd letette a papírszatyrot a földre és kivett belőle egy narancsot. hámozni kezdte, egész ügyes volt, ebben is, meg jó fajta narancsot sikerült vásárolnia, könnyen válott a héjától. elkezdte enni, és már a fél narancsot elnyelte, mikor eszébe jutott a lány. ő még mindig vele szemben állt, karját melle alatt összefonva bámulta őt, félénk-kíváncsian. Ádámnak hirtelen támadt egy jó ötlete, szétnézett, majd lelépett a keskeny úttestre és odament a lányhoz. minden erejét és belső nyugalmát összeszedte, hogy az arcán bárgyú vigyorral a lány elé tudjon lépni, oda tudja neki nyújtani a majdnem megevett másik fél narancsot és meg tudja várni, míg az félénken elveszi. a lány hatalmas, zöld szemei könnybe lábadtak, de nem szólt semmit, csak nézte Ádámot. Ádám viszont erre zavarba jött. vissza ment a kisbolt elé, elvette a szatyrát a gyümölcsökkel meg a füzetet és elindult, a lakása felé. nem sietősen, nem is kényelmesen, normálisan, ahogy ő járni szokott. közben folyton nyomában érezte az újságos lányt és ez a dolog valahogy vidámmá tette, noha még mindig ezerfelé zakatoltak a gondolatai.


miután megérkezett a kapuhoz rutinból elővette a mágnes-kulcsot és kinyitotta vele az ajtót. még hallotta a lépcsőn, ahogy az majdnem becsattan, de valaki vissza löki és csak néhány másodperccel később hallatszik a kapu ismerős csapódása meg a zár kattanása, de ő ekkor már a liftben állt. a lány is belépett a fülkébe. kicsi, egyszerű lift volt, kevés ember használatára tervezték. a fülkében Ádám és az újságos lány egymáshoz értek. amikor egymáshoz értek, a lány megremegett és Ádámot elöntötte valami furcsa, ismeretlen forróság. a lift csilingelt, és az ajtó kinyílt. a nap utolsó sugaraival vörösbe áztatta a folyosót. Ádám kezében babrált a kulccsal és mintha lassabban lépegetett volna, mint ahogy azt tőle elvárná az ember. betette a zárba a kulcsot, majd elfordította. a zár kattant, és a vörös fényáradat folytatódott a  nappaliban, amibe belenyílott Ádám frissen kinyitott lakásajtaja. Ádám állt, a lakásának a nyitott ajtaja előtt és babrált a kulcsaival. gondolatok cikk-cakkoztak a fejében, nem tudta, hogy mit kell, vagy mit illik ilyenkor csinálni. lehajtotta a fejét, majd a liftajtóval szembe fordulva hátrált egy lépést, felszabadítva a bejáratot. a hatalmas zöld szemű, göndör hajú újságos lány lassan, félénken lépett be a lakásba. Ádám utána lépett, majd becsukódott az ajtó. az alkonyat épp most teljesedett ki, most a legpompásabbak a lemenő nap színei, melyek mintha a folyosó falairól csorognának, már-már magukkal mosva a kis akvarelleket a falról. bentről ennyi hallatszik csak:
- hogy hívnak?
- Évának.
- kérsz teát, Éva.
- igen, kérek.