kép-pillanat.

k.-nek, tavaszra

k.-nek, télre.

a vadmacska

Lajos a nagyapja gúnynevét örökölte, kényszerből. Ki örülne egy olyan névnek, hogy Fingós? Valószínűleg senki. Azt nem tudni, hogy honnan származott a név, tény csak annyi, hogy az öreg százkét évet élt meg egészségben és a nyoma mindenen meglátszott, amire rátette a kezét: szorgos, pontos ember volt mindenben, rá mindenki tisztelettel nézett. Gyerekként egy olyan név, hogy Fingós felettébb kínos tud lenni. Lajos azonban jámbor ember volt, tűrte a gúnyolódást, alázattal. Egy idő után aztán valahogy senki se vette komolyan. Mivel soha sem akart meggyőzni senkit semmiről, és akaratát sem próbálta meg ráerőltetni senkire, hangját is ritkán hallatta, akkor, mikor megkérdezték: szürke volt, már-már láthatatlan a falu lakóinak számára. Mindig szívesen segített, ha dolga engedte, és voltak, akik a szívességéből profitálni is próbáltak. Lajos, mivel hiányzott belőle a falusi és a városi emberekre egyaránt jellemző gyanakvás, az ilyen kihasználásokat általában későre vette észre és olyankor felettébb csalódott volt. Egy ilyen csalódás alkalmával el is határozta, hogy amint lehet, maga mögött fogja hagyni az emberi települést és kiköltözik valahova, a természetbe. 

Idővel úgy adódott, hogy olcsón hozzá tudott jutni egy tanyához. A tanya utolsó lakója is meghalt, az örökös meg sietősen túl akart adni a házon meg a telken, mert sürgős elintéznivalója volt valahol nyugaton. Lajos, aki sohasem költekezett és be tudta osztani úgy az idejét, mint ahogy a többi javait is, miután megvásárolta a tanyát, eladta a házát a faluban és a pénzzel ellátta új lakhelyét minden szükségessel: állatokkal, növényekkel és nyersanyagokkal,  majd hozzá látott az új életét rendszerezetten kiépíteni.Veteményest alakított ki magának, voltak cseresznye-, meggy-, barack-, alma- és körtefái is, a bokrosban meg szilvafákat talált, melyeket külön elkerített. Lova lett, tehénkéje, majorsága, még kecskéje is. Spuri, a pulikutya, hű társként kísérte el minden felé, amerre járt, míg Kuvasz, a nagy házőrző a tanyára vigyázott ilyenkor.


Lassan elfelejtették Lajost a faluban az emberek. Amikor a tanyához közel lévő földeken dolgoztak a falu lakói, mindig üdítő volt egy-egy szelet kenyér, kecskesajttal meg finom hideg vízzel, öblítőnek, amit Lajos jó szívvel ajánlott fel mindenkinek, a segítsége mellett. Mikor azonban haza értek, mintha elködösültek volna estére a nap eseményei, Lajos képe, a folyton szimatoló, körülötte bolyongó Spurival inkább álomnak hatott, mint valóságnak. Úgy tűnt, hogy Lajost beleálmodják az emberek a hétköznapjaikba, csak épp senki sem teszi szóvá ezt a kollektív álom-képet. Mindegy, végül is, Lajos boldog volt, mert végre önmaga lehetett, teljes szabadsággal, gúny és lenézés nélkül, egy kiközösítéstől mentes környezetben. 


Egyszer aztán Lajos megváltozott. Az állandónak ható álomkép alig észrevehetően titokzatossá vált. Minden egy tavaszon kezdődött. Ködös, esős idő volt, az a fajta, amikor a hideg a nedvességgel együtt az ember húsáig hatol, nem csoda hát, hogy senki sem volt a határon, Lajos tanyája körül. Lajos begyújtott, s a melegedő házban reggelihez látott. Ráérősen mozgott, az asztalt kényelmes gyorsasággal terítette, Spuri reggeliének a kikészítése is kétszer, háromszor annyi időt vett igénybe, mint normális esetben. Az állatokat már elrendezte, más dolga ebben az időben meg nem igen akadt. Kint az ember az orráig alig látott a sűrű ködben, szitáló esőben, úgyhogy a reggeliéhez lámpát is gyújtott, mert a szobában alkonyati sötétség uralkodott. Lajos vidám volt, őt a rossz idő nem hangolta le, értékelni tudta az égből jövő vizet, meg az áldásos ködöt, ami a növények leveleit mindig tisztára törülgette, úgyhogy most is mosolyogva ült asztalához. Mikor hozzálátott volna a reggeliéhez, valami furcsa dolog történt. Kinyílott a tornác ajtaja, a veranda ajtaja és a szoba ajtaja is, egyszerre mind a három, dermesztő csendben. Spuri szokatlanul reagált, odahúzódott gazdája lábához és hallgatott, csendben remegett a félelemtől. Lajos nem értette, hogy miért hatott így a szél tréfája kutyájára, és már azon volt, hogy feláll és becsukja az ajtókat, mert kimegy a meleg, mikor lépések hangját hallotta. A száraz padlón valaki lépkedett. A lépések furák voltak, könnyűek, légiesek, és túl sűrűk egy emberi láb számára. Lajos nem tudta, hogy mi mászkál kint, a tornácon meg a verandán, de azt tudta, hogy nem ember. Megjelent az ajtóban egy sötét, már-már vészjósló árnyék, majd az árnyékhoz tartozó furcsán homályos sziluett. Megállott az ajtóban a lény, és macska-szemével, tágult pupillákkal nézte Lajost. Lajos megdermedt. Nem ijedt meg, nem félt, csak meglepődött. Ilyen nagy vadmacskát még soha sem látott, ráadásul ilyen eleven zöld szemekkel, ilyen furcsán fehér-vörös színű szőrzettel, ami, Lajosnak feltűnt, a kinti ítélet-idő dacára száraz volt. Hirtelen egy csomó dolog végigfutott Lajos agyán, de nem érezte magát feszültnek, így hamarosan úrrá lettek rajta azok a gondolatok, melyek egy jól nevelt házigazda magatartását szorgalmazták. Lajos megtörülte a száját, a kezét, majd felkelt az asztaltól, ügyelve arra, hogy ne álljon háttal a fura szerzetnek. A vele szembe levő széket kihúzta az asztalnál és a székre mutatott. Magában furcsállta tettét, picit kuncogott is a naivitásán, de akkor a vadmacska elindult feléje és illedelmesen helyet foglalt a számára felkínált széken. Lajos megnyugodott, bár meglepő volt számára a benne szétáradó nyugodtság. Becsukta az ajtókat, új terítéket tett az asztalra, természetesen evőeszközökkel, majd illedelmesen megtöltötte rendhagyó vendége tányérját mindazzal, amit ő is evett, nem tudván, hogy vendége mit fog majd szeretni és mit nem. Vendége tiszteletére finom bort is töltött két pohárba, egyiket vendégének kínálta, másikat meg oda tette a tányérja mellé, majd visszaült a helyére. Spuri csöndben figyelt, már kíváncsi volt, nem reszketett többé. 


A vendég páratlan eleganciával evett. Nyelvét használta villa helyett, a falatokat fogheggyel ragadta meg, majd nyelte le, sűrű, apró rágások után. Lajos igazán akkor lepődött meg, amikor vendége eltolta orrával magától a borral teli poharat, jeleként annak, hogy nem óhajt inni belőle. A vadmacska tisztelettudóan megvárta, hogy Lajos is elköltse komótos reggelijét, majd lehuppant a földre székéről. Abban a pillanatban, amikor földet ért, ismét kinyíltak az ajtók, a vendég meg, lassú, könnyű léptekkel elindult kifelé. Az ajtóban visszafordult, Lajos szemébe nézett hatalmas, zöld szemeivel, majd meghajtotta a fejét és eltűnt a ködben. 


Lajos meg volt babonázva. Nem értette, hogy mi történt, meg hogy miért történt, de érezte, hogy nagy élményben volt része. Spuri is csendesebb, komolyabb lett az eset után. Másnap már jó idő volt, meg is érkeztek a faluból az emberek, hogy földjeiket műveljék a környéken, Lajos változása viszont sokáig nem volt feltűnő, bár még többet hallgatott, mint azelőtt, kevesebbet mosolygott és amint tehette, eltűnt az emberek szeme elől, ritkán is látták, ugyanakkor furcsa kezdett lenni, hogy olyan helyeken bukkan fel kutyájával, ahol azelőtt még sosem látták. Úgy nézett ki, mintha keresett volna valamit, mintha kutatna valami fontos dolog után. Ez a továbbiakban sem változott, mert minden ködös napon, mikor a környék elcsendesedett és csak egymagában volt Lajos az erdő alatt, eljött a vadmacska vendége. Néha reggelikor, néha ebédkor, máskor vacsorára. Volt olyan, hogy nem is evett, csak ült, és nézte Lajost, hogy mit csinál és hogyan. Lajos nem értette, hogy mi történik vele. Néha el-elpirult, mikor a vadmacskára pillantott, máskor meg olyan érzelmeket, indulatokat érzett vendége iránt, amit nők iránt szokott érezni egy férfi. Néha mesélt neki. Gyerekkoráról, a falubeli életéről, gondolatairól, vágyairól, álmairól, terveiről. Máskor csak hallgattak. Nézték a tüzet, vagy hogy hogyan csordogál az eső az ablakon, meg-megkoppantva az üveget. Spuri nézte a két szerzetet, a gazdáját és a vendégét és úgy tűnt, hogy többet ért, kutya létére, mint amennyit Lajos, ebből az egészből. 


Évek teltek el így. Lajos hajában már kezdtek megjelenni az ősz szálak, bár arca töretlen simasággal tükrözte ártatlan lelkét. Egyik este, mikor már ágyban volt és már Spuri is elhelyezkedett a lábánál, meghallotta az ismerős hangokat. Kicsapódtak az ajtók, könnyedén koppantak a lépések és a hálókamra ajtajában megjelent a vendég. Lajos kikelt az ágyból, papucsba lépett és beinvitálta kamrájába a vendéget. Mikor vissza tért a szokásos ajtó-zárásból, a vadmacska már az ágyban feküdt, a fal mellett, a lábain nyugtatva a fejét. Spuri az ágy lábánál kíváncsian nézte gazdáját, mintegy kérdezve, hogy na, akkor most mi lesz. Lajos, mintha megértette volna, azt válaszolta: - Semmi. Alszunk., majd betakarta takarójával a vendégét és ő is melléje bújt. Egy ideig furán érezte magát, ezért alig jött álom a szemére. Már majdnem elaludt volna, amikor Lajos valami furcsát érzett a mellkasán. Egy kéz volt az, egy női kéz. A szíve hevesen kezdett el verni, nem tudta, hogy most mit kell tennie, hogyan kell viselkednie, meg hogy egyáltalán: mi történik pontosan, de a kéz megsimogatta az arcát, mutatóujját az ajkára tette, majd lecsúszott a mellkasára. Lajos érezte a lány leheletét a nyakán, a tarkóján és elöntötte a forróság, közben a kéz végigsimogatta a testét, különös figyelmet szentelve ágyékának. Lajos érezte, hogy ha nem hagyja abba a lány, lassan el fogja önteni az agyát a vér. De a kéz visszatért az arcához, azt cirógatta egy darabig, majd megfogta Lajos kezét és, finoman irányítva, a lány végigvezette a férfi kezét a saját testén. Csodálatos teste volt, tele élettel és energiával, vággyal és élvezettel. A vadmacska-lány halk sóhajokat hallatott, zöld szeme világított a sötétben, mikor ráült Lajosra. A mellkasára könyökölt, úgy nézte a férfit. Hosszan, mélyen, pislogás nélkül. Lajos érezte, hogy a nő a lelke legmélyebb pontjába is belát, minden eltitkolt vágyával tisztában van és valamiért elfogadja, kívánja őt. A lány belecsúsztatta ágyékába Lajos férfiasságát, közben félig behunyt szemmel, mélyeket lélegezve tovább szemlélte a férfit. A két test nem mozgott, a nő hüvelyizmai viszont lüktetni kezdtek, s miközben a vadmacska-lány remegni, nyöszörögni kezdett Lajos érezte, hogy ágyéka táját elönti a lányból ömlő, meleg folyadék. A lány egy idő után már nem bírta tovább, körmeivel Lajos bordáin végigszántva egyenesedett ki, Lajos érezte a hüvelyizmok változását, a kétszeres lüktetést és a lány remegését, kezei a lány combtövét ragadták meg, majd lassan felcsúsztak a testére, hasáról a melleire, a hátára. A nő becsukott szemmel csókolta Lajost, aki ezt az egészet nem értette csak érezte, hogy elborítja agyát az élvezet és az, amit a nő iránt érzett és tapasztalt, visszacsókolta hát, és szorosan, fojtogatóan ölelve merültek el mindketten egymásban és az élvezetben. 


Reggel a lány eltűnt, Lajos, miután megetette az állatokat, asztalához ült és elfogyasztotta eledelét. Az elkövetkező napokban minden éjjel vadmacska képében jött a lány, vagy a vadmacska lánnyá változva szeretkezett Lajossal. Napközben Lajost soha sem lehetett a tanya környékén látni. A tanya rendezett volt, viszont Lajos nem volt sehol. Csak messze, a tanyától távol látták őt Spurival sétálni, erdők szélén, ültetvények között, gabonamezők határában. Egy idő után ismét előkerült, viszont az embereknek feltűnt, hogy Lajoson kívül más is lakik a tanyán. Egy fehér bőrű, vörös hajú lány, aki soha sem beszél, de aki folyton Lajos nyomában mászkál. Furcsállták a dolgot erősen az emberek, Lajos soha sem járt bálba, vagy fonóba, táncba sem járt soha. Mire kezdték volna megszokni a néma, vörös hajú lányt, eltűnt. Akkor viszont az lett feltűnő, hogy gyerekzsivaj lepte el a tanyát: három vörös fejű lurkó rohangászott naphosszat a tanyán, meg a környező területeken. Máskor, mikor a tanya gyanúsan csendes volt, vadmacskákat láttak az ólak körül, hármat. Néha elkergették őket a segítőkész emberek, máskor csak odakiabáltak, hátha megijednek. Egy idő után a gyerekek is eltűntek és a vadmacskák sem háborgatták többet a tanya környékét. Lajos pedig lassan, csendesen, alig észrevehetően megöregedett.

pillanat

Kádban. Vagy párás nyári alkonyatkor. Vagy
mikor a taxis tankolással barmol.
Mikor téli estén a hideg jégvirágot karcol, vagy
mikor piheg csendben melletted valaki.
Kávé mellett, a hajnali csendben.
Árnyékos fűben a déli melegben.
Kórházban, mikor már hat a nyugtató.
Jegypénztárnál, ha nincs sor és nem siet az ember.
Tömegben, ha csak úgy odatévedtél, vagy
tetőn, mikor nem tombol, épp csak simogat a szél.
Víz felett,
víz mellett, vagy
vízben.
Ha lelkiismereted aránylag tiszta, sötétségben.
Írás előtt és
írás után és
közben is, ha szerencsés vagy és nem sürget valaki.
Néha álmodva,
vagy alkoholos révületben.
A hirtelen elkapott, meleg tekintetben.
És halál előtt is, gondolom.
Szeretkezés alatt, ha őszinte a játék, vagy
szakításkor, ha meglepnek vele.
Ha alkonyi árnyékok nyúlását figyeli az ember, vagy
ha kullancsot keres, kirándulás után, a testén.
Szerkesztett kép fotózása közben, vagy
rajzoláskor, ha nem csak úgy firkálgat.
Ha csak úgy firkálgat, akkor is.
Koncerten, kotta lapozásakor.
Ária előtt és van úgy, hogy ária után is.
Ha vársz valakire, akit nagyon vársz és nem jön.
Ha vársz valakire, akit nagyon vársz és épp megérkezett.
Közönség elé kiállva, az első néhány másodpercben.
Kitágulnak a csend körei,
                   az idő körei és
új értelmet adnak a pillanatnak.

nulla óra

könnyen megbomló, kénes szerkezetek
válnak köddé, olvadnak vízzé, forrnak szénné most.
ez itt egy nulla óra.
levedlett előítéleteinkre, csúnya tapasztalatainkra
könyökölve ülünk, egymással szemben,
egyre inkább egymásra hangolódva


nem kérded semmim és
nem félted semmid
új szél ez
csúcsokat élez
tejfehér habokba
halványan sejlő reményeket
az életből a sűrűt, a rengeteget

a rettegettet
talán. akár.

és nem mondod, persze, s lehet nem reméled
csak érzed
értékeled s amíg él
megéled

mert lehet, hogy csak egy röpke mozzanat.

és, persze: lehet, hogy nagy és örök és éget
mint a nap.

félelem nélkül
tavaszkor
tavaszban reményül
ébred öntudatra pillanatonként
minden pillanat.

egy elcsípett entellektüel dialógus, finomkodó modorban (részlet)

- kedves kolléga, be kell vallanom, hogy ön remekül lovagol a nyelven. ez önnek nyilvánvalóan sok vita megnyerésében segített. de akkor is tény az, hogy két fajta irodalom létezik, legalábbis a szakma szempontjából: az egyik a szép irodalom, a másik a ponyva irodalom. ez a kettőn kívül pedig, már megbocsásson: semmi más nincsen.

- ne nevezzen, kérem, kollégának. feláll a hátamon a szőr, ha lekollégáznak, ez olyan lenéző foghegy-baráti hátbaveregetés-féleség, mint amit az öcskösökkel csinálnak a placcon, hogy "ejnye, kölök, van még mit tanulnod". 

- de, ha jól értesültem, ön is szakmabeli, nem-é?

- azért, mert hasonló dogmákat tömködtek belénk, még nem tartom magam az ön szakmabelijének. az irodalomról meg az a véleményem, hogy két fajta van, valóban, csak én másként nevezem az általam beazonosított két kategóriát: van az élő irodalom és van az előbbinek a halott változata. minden olyan szöveg, amit nem azért olvasnak, minden olyan könyv, amit nem azért lapoznak, mert muszáj: élő szöveg, élő könyv. a többi, lélegeztetőgépre kötött irodalmi alkotás már halott. már nem él. már csak muszájból létezik. kérem várja meg, hogy befejezzem. lehet, kissé romantikusnak tűnik a szövegek ilyentén katalogziálása, bevallom, nem mentes a tudománytalanságtól, de megéri elgondolkodni rajta. az ember azt, amit nem külső muszájból tesz: szeretettel teszi. a muszáj itt egy külső, erőszakos ráhatás az elmére, az én-re, talán jobb szó is volna erre, de most nem tudok semmit improvizálni. hisz az is kényszer, ami belülről fakad. a tudásvágy, a tanulni akarás egy belülről indukált állapot, mely folyamat tartósabb és energiatakarékosabb, illetve inkább energia-megtartóbb, mint a fent említett, külső kényszer. az, amit én magamhoz akarok venni, amit én magamévá akarok tenni valamely belső indíttatás folytán: sokkal inkább enyém, mint az, amit nyomást gyakorolva belém akarnak tömni. hisz az információra is meg kell érjen az ember és, ha már megért rá, akkor ki tudja megmondani, hogy ki talált meg kit: az ember az információt, vagy az információ az embert? az a baj a régi szövegekkel, hogy régiek. és régiségükkel nem veszítenek semmit sem kvalitásaikból, egyetlen tulajdonságukat leszámítva: érthetőségüket. ha egy kód elveszíti érthetőségét, mi értelme van a létezésének? ha valami elveszíti funkcionalitását: mi értelme van annak, hogy tovább létezzen? evolúciónak hívják, szelekciónak, természetes kiválasztódásnak. az irodalom is fejlődik. evolvál. és néha csodálkozva figyelem a "kollégákat", amint magyarázzák "az irodalmat" a "következő nemzedéknek". ez az egyik lehetséges megoldás, valóban, a problémát áthidalandó: magyarázni. feloldani a kód homályát, a szövegnek értelmet adva, átfogalmazva azt. ez az unalmasabb, bár néha sikerrel jár a metódus. a másik a közös helyek újra beépítése az új, kortárs szövegekbe. ez érthető is, elérhető is és ki meri azt mondani, hogy kevésbé értékes, mint az elődje. hogy plágium? lehet. de eredeti-e az eredetinek tartott történet, vagy az is valami másnak a másolata? meggyőződésem, hogy az utóbbi.

másrészt: az önnel hasonszőrűek szakbarbárok. szőrszálhasogató, túl sok idővel és túl kevés valós problémával küzdő népség, aki azzal tölti az idejét, már bocsánat, hogy az újat leminősítse (igaz, meg kell vallani: hellyel-közzel joggal) és a régit dicsőítse. mert a régi, az milyen csodálatos s az új mellette csak halvány délibáb. ez, kérem, meglátásom szerint: minimum beteg. a szakma, ahogy ön nevezi: szervetlenné teszi azt is, ami élő. kivesézi, kibelezi az élőt a művekből, majd ott hagyja az egész döglött alkotást a boncasztalon. s a kibányászott néhány szöveg-orgánum a trófea, meg valami, még a babérkoszorú szimbolikus dicsőségénél is elvontabb filológusi dicsőség. amit, jobbik esetben, majd valaha valamilyen anyagi formában, meghálál az intézmény, meg a szakma. rosszabbik esetben az illető az áldozatával hal, a boncasztalon. egyedül, aszottan, kiszáradva az életből, szervetlenül elhull.

- tisztelt kolléga, ön bámulatos rétor. valószínűleg besegített kicsit az imént elfogyasztott alkohol is, kétségtelenül, de véleményem szerint ön kicsit elfogult. egyrészt önmagával szemben, másrészt a szakmával szemben, harmadrészt a kategorizálásommal szemben, negyed részt pedig az értékeimmel, nevezzük elveknek, szemben. 

először is: az előbb ön volt oly bátor, hogy olyan kijelentéseket tegyen, melyek, véleményem szerint, melyért előre is elnézést kérek: arcátlanok, elfogultak, szubjektívek és valóban, felettébb romantikusak is. ön azt képzeli, hogy ön olyan válaszokat tud, melyek általánosan érvényesek és az egész rendszerünk, az intézmények és a szakma létjogosultságát egy füttyre kétségbe fogják vonni. merész dolog, sikerült is meglepnie, mérsékelt kellemességgel, ennek azonban, ha jól gondolom: semmi helye most itt. ön csak egy individuum. semmi más, semmi több. és az, amit ön lát, amit ön tapasztal: teljes létjogosultsággal bíró kijelentések birtokába juttatja, melyekbe senkinek sincs joga belekontárkodni, amennyiben azokat ön nem szándékszik kivetíteni az ön szubjektumát meghaladó, az önénél több objektivitást megkövetelő kulturális jelenségekre, gondolok itt intézményekre, a szakmára, illetve a nem tapintható, ám érzékelhető kulturális üledékekre, melyek nagyban megalapozzák a civilizációnk milyenségét, gondolok itt elsősorban az elvekre. kétségtelen, hogy ön vakmerő, de finoman szeretném figyelmeztetni: erre önnek nemhogy joga, felkészültsége sincsen. gondolok itt elsősorban a tudásra. és csak ez után következnek az olyan, komplexebb tényezők, mint a dolgok mélystruktúrájába való belelátás, az egymással indirekt összefüggő szerkezet-tényezők egymás viszonylatában folyton újra-alakuló hálója, satöbbi. arcátlanság kijelentést tenni valamiről, amit nem tudunk leírni, körülhatárolni. ha a tudósok hasonló módon cselekedtek volna, valahol a középkorban lennénk még, ahol kényelmesen minden megmagyarázhatatlan jelenséget az isten által direkt irányítottnak, tehát szentnek, tehát hozzáférhetetlennek, tehát elhanyagolhatónak tartottak, legalábbis a keresztény világ nagy része.

másodsorban: ön a szakmát kritizálja. szíve joga, hisz valamelyest van betekintése a "függöny mögé", ha szabad így fogalmaznom, bár, a hozzám eljutott információk alapján, még így is, a függöny mögötti, a felszínhez relatív közel lévő struktúra ismeretében sem remekelt látványosat. ami, feltételezem jel. azt jelzi, hogy ön nem szak-szerű, ha szabad így fogalmaznom. ön egy szabad szellem, a maga zabolázatlan tökéletlenségével. ez, kérem, akár rendben is volna. az viszont számomra probléma, hogy azt a szakmát, amit ön, fogalmazzunk így: kitanult-forma, semmibe veszi, meggyalázza és romantikus érvek mentén próbálja illegitimmé, értelmetlenné tenni. az a tudás, amit a filológia tár a világ elé jelentős. van értékes információ és van értéktelen. van olyan, amire érdemes odafigyelni és van olyan, amit hanyagolni lehet, mi több: hanyagolni kell, mert eltereli a figyelmet az igazán értékes információról. kell egy meder, hogy kordában lehessen tartani a sok művész-lelket, ezeknek a feltörekvését és könyöklését ugyanakkor kell egy orgánum, ami valamilyen rögzített normák mentén kijelöli az utat az ön által ironikusan említett következő generációnak. mert nincs baj az odüsszeiával, és a kultúránkkal sincs baj, viszont ha nem hozzuk össze a kettőt, valamely pedagógiai-pszichológiai ráhatás mentén, akkor mindhárman rosszul járunk: az odüsszeia feledésbe merül, a következő nemzedék még nálunknál is csenevészebb lesz és a kultúránk, civilizációnk értékei is szegényebbek lesznek. és amilyen mértékben üresedünk ki, válunk aneszteziáltakká-anesztetizáltakká: olyan mértékben pusztul el az emberiség. ezt nem ártana önnek is tudatosítania.

harmadszor: szép irodalom van és ponyva van. az előbbi jelentős, az idő folyamán megállta a helyét és sok későbbi írónak, költőnek, esztétának és kritikusnak szolgált példaként. az utóbbi új és csillogó ugyan, de leginkább szemét. az idő az, és a szakma, ami megszűri. a szakma a gyorsabb általában, hisz több generációnak is kell váltania egymást, míg nyilvánvalóvá válik valamely irodalmi alkotásnak az értéke, ugyanakkor a szakma általában egészen emberi gyorsasággal képes rámutatni valamely kortárs irodalmi alkotás jelentőségének a mértékére. a szakma a meder és szűrő is egyben, kiveti azt, ami értéktelen, bár értékesnek kíván feltűnni. nem tűri meg a hulladékot magában.

negyedrészt: ön az elveimet kritizálja. szerintem ez is betekintést enged az ön szabad szellemiségébe, annak kétségbe vonható strukturáltságába. mert, ahogyan a szakmára is szükség van, úgy elvekre is szükség van ahhoz, hogy a decens életre esélyünk legyen. azok tartják kordában a zabolázatlan testet épp úgy, mint a zabolázatlan, bár első sorban nem feltétlenül testi ösztönöket. az, hogy ön, már megbocsásson: csapnong, az a szíve joga, bár szerintem felettébb értelmetlen, ugyanakkor felettébb alantas, helyenként szánalomra méltó tulajdonság. de, mint mondtam: szíve joga. az ön élete, az ön szabályai. de hogy az ön szabályai mentén megkérdőjelezi az én szabályaimat, ez már arcátlanság. persze én is voltam az ön helyzetében, tudom milyen azt gondolni, hogy megváltom a világot a szabad szellememmel, de ön ezzel a meg nem értett művész magatartásával és a makacssággal elegyített felszínességgel nem lehet messzire jutni. meg kell dolgozni érte. tíz évvel ezelőtt én is így álltam hozzá a dolgokhoz, aztán elkezdtem dolgozni. a szakmáért és az elvekért, mert megkaptam a leckét az élettől az egyetemen. meg aztán: a művész, bármennyire is azt akarja gondolni és ezt akarja magáról elhitetni- nem csak magának alkot és igenis, érdeklik a kritikák, hisz mindig gyomorgörccsel várja a recepciót. vagy a kritikától, vagy a kritikától szenved. nyilván nem a szakmának alkot az ember, de úgy jut el a méltó helyére, ha azon már túlmegy. 

kérem ne vegye rossz néven a fentieket, merem remélni, hogy tudatában van annak, hogy csak jót akarok. 

- rossz néven nem veszem, viszont érdekes megfigyelni, hogy ön minden művészt egy kalap alá vesz. igaz, valaki egyszer azt mondta: a kritikus az az olvasó, aki azt hiszi magáról, hogy író, de ez azért vissza tetsző kicsit, nem? 

- ön is ezt tette a fenti kijelentéseiben.

- én nem a művészeket vettem egy kalap alá, hanem a tudósokat, illetve a tudálékoskodókat. a művészek individuumok, a tudós tudálékoskodók, illetve a tudálékos tudósok meg egyforma állatfaj. 

- már megbocsásson, de ha elismerném, hogy individuumok léteznek csak, akkor képtelen lennék objektívnek maradni, márpedig én szeretek objektív lenni.

- ez egy felszínes, elhamarkodott kijelentés. ember nem lehet objektív. ön ember, elsősorban. így nem képes az ön által oly nagyra tartott objektivitás megvalósítására. ami szerintem korrekt is és helyénvaló. az ön fenti kijelentéseiből ordít a dogma, az előre betanult formulák affektáló mellékzöngéi kicsengnek. olyan, mintha papokat hallanék beszélni, vagy katonákat. az ilyesmit intézményesített gondolkozásmódnak szoktam nevezni. de nem áll szándékomban továbbra is vitázni, lázadónak érzem magam kicsit, ezt meg, ebben az esetben, úgy érzem: nem helyénvaló. arról meg, hogy az ön szándéka jó, nincs kétségem, bár azokat a gyerekkori élményeket juttatják eszembe, amikor azért vertek, mert a javamat akarták. tudni illik veréssel. ezt nem nevezném feltétlenül pozitív visszacsatolásnak, de élménynek nem rossz. 

- nekem ez a véleményem a verésről: 

Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:
Veréshez szokott fajta,
Cigány-népek langy szívű sihederje,
Verje csak, verje, verje.


Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem:
Én magyarnak születtem.
Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon,
Üssön csak, ostorozzon.


Ha van Isten, földtől a fényes égig
Rángasson minket végig.
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk.

- nekem ezen nevetnem kell, egyrészt mert a fentiekben a romantikus, mérsékelten ésszerű énem volt megkritizálva, míg itt, az ostoros isten-atya imázzsal rendelkező természetfelettiség pont egy ilyen romantikus agynak a szüleménye. erről a nacionalista tulajdonságáról nem volt tudomásom, így ez is mosolyogni valónak hat, jelen körülmények között. a fenti vers, a beszélgetésünk kontextusában mindannak a karikatúrájának hat, amit ön a fentiekben volt oly szíves kijelenteni. ennyit az állítólagos objektivitásáról. 

- érdekes meglátás. az előbbi gondolatához még csak annyit szeretnék hozzáfűzni: ön nem lázadó. sőt, ön épp az ellenkezője. épp attól nem rebellis ön, hogy nem ért velem egyet. ön az, aki a tömeg szintjén a tömeg gondolkodásmódja mentén gondolkodik. mi, a szakmabeliek vagyunk azok, akik az ellen lázadnak, ami épp normálisnak van tartva. és, figyelembe véve a jelenleg normálisnak tartott dolgok és jelenségek hosszú sorát: ez egyáltalán nem bóknak volt szánva.

Ádám

Ádám egyszerű férfi volt, visszahúzódó és szerény. alig lehetett látni az utcán: hajnalban elment dolgozni, délután hazament a munkából. néha bevásárolt, feltöltötte a spájzot, meg lecserélte a ruhatárát. évente kétszer az utóbbit, havonta nyolcszor az előbbit. csendesen élt. szabadidejében beült egy-egy kávézóba, vagy teázóba, nagy ritkán sörözőbe és miután kihozták a rendelt italt, elővett egy füzetet, meg egy tollat és írni kezdett. szeretett írni. nem kacérkodott a gondolattal, hogy ő, Ádám író. azzal sem, hogy esetleg költő volna. őt, Ádámot nem érdekelték az ilyen aprócska részletek. azt szerette, ha a gondolatainak meg tudja teremteni a kényelmes, lehetőleg optimális írott nyelvi formát. sok jó gondolata volt Ádámnak, a legtöbb mind érett, kiforrott gondolat, méltó arra, hogy babráljanak vele, hogy elidőzzenek fölötte. Ádám szerette a gondolatait, az embereket viszont alig, ezért minden szabadidejét kitöltötték a szavak.

egyszer Ádám ismét beült valahová. mivel nagy városban élt, nem volt szükséges mindig ugyanoda visszatérnie, hogy írhasson, relatív magányban és relatív békében. ezúttal teát rendelt, sötét pu-erh teát, ami alig tíz perc múlva már ott sötétlett az asztalán, egy kannában egy hófehér csésze társaságában. pu-erh-t nem illik sem mézzel, sem tejjel, de még cukorral sem inni. a föld tisztította feketére s így, szüzen érdemes csak inni ezt a fekete különlegességet.

Ádám tétlenül üldögélt még, a kanna mellett, mígnem megitta az első csésze teáját. utána hátra tolta a kannát, melléje tolta a csészét a tányérral és ismét elővette a tollát meg a füzetét. néhány óra is eltelt már, hogy Ádám nem csinált mást a teázóban, csak írássá formálta a gondolatait, néha ki-kibámulva a hatalmas kirakatokon, mikor furcsa érzés kerítette hatalmába. Ádám azt érezte, hogy valaki figyeli őt. szétnézett a teázóban, szemügyre vette lassan és óvatosan, a maga szerény módján az asztaloknál ülők arcát, mozgását. semmi gyanúsat sem észlelt, úgyhogy egy idő után visszatért a mindenkori hobbijához, tovább tökéletesíteni az öreg gondolatok írásba formálását, de alig telt el úgy fél óra és már megint hatalmába kerítette az előbbi fura érzés, hogy valaki őt figyeli. türelmetlenül, már-már gorombán végigtekintett a teázó vendégseregén, és megakadt a szeme egy lebegő újságon. a lebegő újság zöld teát szürcsölt és néha meg-megroggyantak a lapjai, sőt, kissé összeesett, mikor lapozására került sor. hatalmas újság volt, az olvasóját teljes mértékben eltakarta. de az vékony, pici ujjakról, melyek a hatalmas újságot tartották sejteni lehetett, hogy az olvasó nő lehet. 

Ádám megvonta a vállát, töltött még egy csésze pu-erh teát és rendelt egy újabb főzetet a pincértől, majd nekilátott, ismét, az aprólékos gondolat-formáláshoz. ám amikor rövid időn belül újra elfogta az a furcsa érzés már nem érezte olyan kényelmetlenül magát. önmaga is meglepődött a nyugodtságán, a ráérős, kényelmes mozdulatain, ahogy hátradőlt a székben és ahogy karba font kézzel nézni kezdte az asztalról hirtelen fellendülő újságot. csend volt, csupán a forró vízzel töltött szamovárok zakatoltak néha, meg a süteményeket és a tejtermékeket magukba rejtő hűtőgépek. az újság egy darabig lengedezett, majd, annyira óvatosan, hogy majdnem teljesen hangtalanul, a bal oldalának a felső sarka betűrődött. egy szempár bukkant elő, meg néhány göndör tincs, de csak egy pillanatig, majd mindez hirtelen ismét eltűnt az újság lapjai mögött. Ádám mosolygott. összepakolta a dolgait, fizetett és kilépett a teázóból. kint kellemes meleg nyári nap volt, a mérsékelten forróak közül, könnyedén szeles, bárányfelhős volt az utca, narancssárga az alkony fényében. Ádám mosolyogva ballagott, ráérősen, mert nem sietett igazán sehová. a sétálást úgy tartotta számon, mint egy olyan tevékenység, amikor az ember igazán el tud kezdeni gondolkozni. nem erőltette sem a képzeletét, sem az akaratát semmire, engedte, hogy magával ragadja a szabad gondolatok árama és vigye arra, amerre az áramnak éppen kedve szottyan. már kezdett is elmerülni a mélyebb gondolatok világában, amikor megint el kezdte érezni azt, hogy valaki őt figyeli. nem értette, nem tudta felérni ésszel, hogy mi van rajta, ami olyan néznivaló, amit annyira bámulni kell. elkezdte gyorsabban szedni a lábait.  már az sem érdekelte, hogy kimarad a szokásos esti séta, meg az általa generált értékes gondolatok, csak otthon akarta magát tudni, a hűvös szobában, az éjjeli lámpa mellett, az íróasztala előtt, egy csészényi forró és jó tea társaságában. kapkodni kezdett, egyszer még a piroson is átrohant, szerencsére nem ütötték el. Ádám nem szokott rohanni, nem olyan típus, most is rövid időn belül visszanyerte nyugalmát. bosszús volt, haragudott önmagára, hogy nem bírt parancsolni magának és nem tartotta vissza az indulatait. elhatározta, hogy nem engedi, hogy ez még egyszer előforduljon. tudatosan lassította lépteit, és nyugodtabban is vette a levegőt, és alig pár perc elteltével már képes volt kuncognia a saját, valószínűleg komikus menekülésén. a következő átjáró előtt már megállt és megvárta, hogy átváltson a lámpa, csak azután indult el, a többi emberrel együtt. mielőtt fellépett volna a járdára, valamiért hátranézett. követték. a lány, kezében az újsággal épp őt nézte. szemérmetlenül mélyen néz, gondolta Ádám, és bármennyire is igyekezett lassítani a lépteit, két utcát gyorsított tempóban tett meg. utána sikerült ismét lassítania, s a lassú léptekkel a gondolatai is megnyugodtak. közeledett a lakásához. itt már szűk, csendes és bensőséges utcák vannak. a nyári alkony fényei egyre tompulnak és a levegő meleg lesz, fülledt. a kicsi utcákban nem fúj a szél, és nem zörögnek az autók sem, Ádám így könnyebben ellazulhatott a csendben, útban a lakása felé. betért az egyik útba eső kisboltba és üdítő citrusokat vásárolt. amikor mosolyogva kilépett a boltból, a bolttal átellenben megpillantotta az újságos lányt. haja sok volt és göndör, barna fürtjei mintha betakarták volna, rejtekhely volt az idegen szemek elől. zöld szeme ijedten nézte Ádámot, nem merte levenni róla a tekintetét, két karját, mintha fáznék, melle alatt összefonta, leeresztett vállal. Ádám megijedt. Ádám sosem ijed meg, de most megijedt és kapkodni kezdett. sietős léptekkel elindult a lakása felé, majd hirtelen megtorpant, mert mi van, ha követni fogja őt az újságos lány. hátat fordított, el kezdett gyors léptekkel az előbbivel ellenkező irányba menni, de ismét megtorpant, mert ugyan már, ez hülyeség, hát most ő mi a szöszt csinál, csak nem menekül el. megtorpant a kisbolt előtt, majd türelmetlenül állott, egyik lábáról a másikra, és esetlenségében elkezdte a fejét vakarni, majd letette a papírszatyrot a földre és kivett belőle egy narancsot. hámozni kezdte, egész ügyes volt, ebben is, meg jó fajta narancsot sikerült vásárolnia, könnyen válott a héjától. elkezdte enni, és már a fél narancsot elnyelte, mikor eszébe jutott a lány. ő még mindig vele szemben állt, karját melle alatt összefonva bámulta őt, félénk-kíváncsian. Ádámnak hirtelen támadt egy jó ötlete, szétnézett, majd lelépett a keskeny úttestre és odament a lányhoz. minden erejét és belső nyugalmát összeszedte, hogy az arcán bárgyú vigyorral a lány elé tudjon lépni, oda tudja neki nyújtani a majdnem megevett másik fél narancsot és meg tudja várni, míg az félénken elveszi. a lány hatalmas, zöld szemei könnybe lábadtak, de nem szólt semmit, csak nézte Ádámot. Ádám viszont erre zavarba jött. vissza ment a kisbolt elé, elvette a szatyrát a gyümölcsökkel meg a füzetet és elindult, a lakása felé. nem sietősen, nem is kényelmesen, normálisan, ahogy ő járni szokott. közben folyton nyomában érezte az újságos lányt és ez a dolog valahogy vidámmá tette, noha még mindig ezerfelé zakatoltak a gondolatai.


miután megérkezett a kapuhoz rutinból elővette a mágnes-kulcsot és kinyitotta vele az ajtót. még hallotta a lépcsőn, ahogy az majdnem becsattan, de valaki vissza löki és csak néhány másodperccel később hallatszik a kapu ismerős csapódása meg a zár kattanása, de ő ekkor már a liftben állt. a lány is belépett a fülkébe. kicsi, egyszerű lift volt, kevés ember használatára tervezték. a fülkében Ádám és az újságos lány egymáshoz értek. amikor egymáshoz értek, a lány megremegett és Ádámot elöntötte valami furcsa, ismeretlen forróság. a lift csilingelt, és az ajtó kinyílt. a nap utolsó sugaraival vörösbe áztatta a folyosót. Ádám kezében babrált a kulccsal és mintha lassabban lépegetett volna, mint ahogy azt tőle elvárná az ember. betette a zárba a kulcsot, majd elfordította. a zár kattant, és a vörös fényáradat folytatódott a  nappaliban, amibe belenyílott Ádám frissen kinyitott lakásajtaja. Ádám állt, a lakásának a nyitott ajtaja előtt és babrált a kulcsaival. gondolatok cikk-cakkoztak a fejében, nem tudta, hogy mit kell, vagy mit illik ilyenkor csinálni. lehajtotta a fejét, majd a liftajtóval szembe fordulva hátrált egy lépést, felszabadítva a bejáratot. a hatalmas zöld szemű, göndör hajú újságos lány lassan, félénken lépett be a lakásba. Ádám utána lépett, majd becsukódott az ajtó. az alkonyat épp most teljesedett ki, most a legpompásabbak a lemenő nap színei, melyek mintha a folyosó falairól csorognának, már-már magukkal mosva a kis akvarelleket a falról. bentről ennyi hallatszik csak:
- hogy hívnak?
- Évának.
- kérsz teát, Éva.
- igen, kérek.

de a csend segít

nem tudom, mert nem engedett tudnom
a világnak mindenféle mélyebb dolgait.
de a csend segít.
a csend, s az időtlen, olykor visszatérő árnyék,
ami még az élettől igazi ajándék,
az idő, mivel szembenézek napomnak üresebb óráiban.

itt most van.
nem tudom milyen időtlenül élni,
úgy élek mégis, tudatom bezár.

de a csend segít.
vannak más fajta élvezetek, tudod,
zajban nem érthető világ ez, mind.
a fények csöpögnek, le a falon
s egy húr nélküli hegedűn játszó zenész
pajkosan kacsintva ismét csendre int.

felszínen élünk mi emberek.
egykoron mélybe nyúltak gyökereink
s a mélység, titokban, még mindig fényeket rejt.

de a csend segít.
hallani a hálók tompa reccsenéseit.
a világunk, a tükör, grimaszol velünk,
csúnya gyerek, bűzös és sápadt,
de mi akartuk, a mi gyerekünk.

persze, te sírsz, kedves, és én is
sírnék, de ennyi síró ember hiába volna,
s még ott van a bömbölő fattyú is, megint.
szavaink színesek, de üresek mind,
szavaink pára, mi a szomjat nem oltja
csak homokot töm a fülbe, az orrba,
a gyerek szájába és feneke lyukába,
hátha elhallgat, hátha úgy tehetnénk, megint, hogy mintha.

s a csend, ismét, segít.
ha megengeded.

a zongorista

- Nem értek a fényekhez,- mondta, mikor elkezdtem volna az interjúmat vele, és ez a mondat lefagyasztott. Azok a banális kérdések, hogy mióta zenél, hogyan jött rá, hogy van tehetsége, mi motiválja hirtelen elködösültek a mondatától, én meg tágra nyílt szemmel figyeltem, hogy hogyan nem vesz számba ez a kiegyensúlyozott, nyugodt, erős ember, miközben önkéntelenül letettem az ölembe a noteszt a tollal. Úgy éreztem, hogy semmi szükség nincs rájuk, ez nem egy rendes interjú lesz.- már-már bosszantóan nem értek a fényekhez... Szomorú, mondják, mikor szóvá teszem, de a legtöbben nem mondanak semmit, csak mosolyognak illedelmesen. Érdekes, hogy mennyire nagy az igény a példaképre... Ha szimatot kapnak, kegyetlenül és magától értetődő módon lehámozzák az emberről a fogyatékait, és csak azt hagyják meg, ami őt szerintük értékes mássá teszi. Piedesztálra állítják a lenyúzott embert és mutogatják, és mindezt élvezettel... Röhej, nem?

Közben zongorázott. Nekem zongorázásnak tűnt, pedig csak simogatta a billentyűket, valami exotikus hang-minta alapján, s a zongora, mint valami szelídített állat, engedelmesen simult az ujjai alá. Nem nézett fel. Az egész beszélgetés alatt a billentyűket nézte, vagy behunyta a szemét. Ilyenkor hallgatott.

     - Pedig engem zavar... hogy nem értek a fényekhez. Fény nélkül minden sötét. És ami sötét... az nem is létezhet igazán. Próbáltam órákat venni. Beszélgettem építészekkel, festőkkel, grafikusokkal, még egyházi személyekkel is, hogy hátha. Mind sokat magyaráztak a gyakran több dolgot is, össze-vissza, mind fura szavakat használt és mind ugyanúgy beszélt a fényről, természetesen és nyugodtan, sőt, magabiztosan, mintha... mintha magától értetődő volna, hogy van fény, meg hogy a fény az, amire ő gondol. Mintha a fény megfogalmazható volna... Én végül is nem tudom. Lehet nekik van igazuk. Ők legalább tudnak valamit... Ők legalább tudni vélik, hogy mi az, hogy fény...

A hangulat maga, ami ezt a beszélgetést övezte, kissé bizarr, kissé komor volt, de volt benne valami őszinte, vágatlanul nyílt ebben az emberben, ami nem engedte, hogy közbeszóljak. Varázslatos volt, mint néha egy-egy finomabb nő elnémító illata. Az illata a zenéje volt, az a néhány égő, ami a színpadot megvilágította beletompult a zongora hangjaiba, és a távolban matató színházi alkalmazottak is valahogy megszűntek létezni.

     - Volt már ön szerelmes? Én azt hiszem voltam, egyszer... De hiányos ez a szó. Fogyatékos, mint az ember. Mint én, vagy ön... Ő fénnyel foglalkozott. Mikor megkérdeztem... hogy pontosan mit is jelent az, hogy fénnyel foglalkozik és próbáltam megvillantani az optikai ismereteimet, akkor egyszerűen annyit válaszolt: pont azt, amit mondtam. Fénnyel foglalkozom... érdekes, hogy az ember nem gondol arra, hogy ember is lehet fény. Valaki számára. Vagy önmaga számára, csak másképp... az ember nem gondol arra, hogy mi potenciális fények vagyunk... fénynek, sajnos, nem igazán tudjuk magunkat elképzelni.

Legszívesebben magára hagytam volna. Nem is nézett rám, egyszer sem. Beszélt maga elé, halkan, lányan, mintha csak a meg-megértintett billentyűknek mondaná. Közben a késő délután mézes, sűrű fényei megnyúltak, vörösen ragyogták be a termet. A játék a billentyűkkel, meg ez a fény hátborzongató melankóliát volt képes kiváltani belőlem.

    - Tudja, hogy hol szeretnék most igazán lenni? Egy fehér sivatagban. Képzelje csak el: fehér homok mindenütt, néhol, a fehér sivatag kék tengerszemei partján egy-egy szívósabb fa van, ami árnyékot tart a víz fölé... rajtam türkiz lepel volna, olyasforma, mint a beduinok viselnek, a ruhám is hasonló és kémlelném magam a nagy fehérségben. Jeleket rajzolnék a homokba, amit elfújna aztán a szél. Tanulnám a fényt és megélném a szél által meg-megszaggatott csendben a zenét, a meg nem szólaltathatót. Szembe néznék önmagammal. Hisz fények vagyunk végül is. Fények vagyunk, nem?

Rám nézett. Ultramarin szemei a szép metszésű arc mélyén világítottak. A vörös, alkonyati fényben, mely a mögötte lévő barnás tapétával bevont falakat vörösre festette, ezek a kék szemek hipnotikusak voltak. Mosolyogni próbáltam, de nem sikerült uralkodni az arcizmaimon, csupán a döbbenet ülhetett ki az arcomra, keveredve a rémülettel, mint mikor az ember valami olyat tapasztal meg, amire nem számított. Felálltam, sietősen összeszedtem a dolgaimat, majd bárgyú mosollyal követte mozdulataimat. Mikor az ajtóból visszanéztem, behúnyt szemmel simogatta zongoráját, miközben mögötte lassan kialudtak a vörösben lángoló, iszonyú falak. Játszani kezdett, mikor becsukódott mögöttem az ajtó.