részlet egy beszélgetésből

... persze, mondta, azért ő se volt semmi. tudod, ő, a lány. jó fogdmeg teremtés volt, érted, fogd, meg és baszd meg, tudod. no, s akkor elmeséltem az egész életemet itt, most, neked, néhány óra alatt. finom a tea.

- örülök, hogy ízlik. mesélj még. jó most itt.

- a hegyi levegő meg a ropogó tűz, meg az enyhén füstölt zöld tea csodákra képes, mondtam én.

- szívesen vájkálnék a magánéletedben.

- csak tessék. csak nehogy aztán valami cikk legyen belőle, vagy hasonló.

- de nem akarok indiszkrét lenni, sem agresszív és pofátlan sem..

- vájkálni ezek nélkül pedig nem lehet, barátom, senki életében.

- hát jó. akkor vájkálok... voltál valaha szerelmes?

- hát... ezt férfiak nem szokták gyakran kérdezni egymástól.

- miért, mit szoktak kérdezni egymástól a férfiak?

- hát hogy hányat, milyen körülmények között és miért basztál meg. és hasonlókat. de a szerelem... az bajos dolog... kérsz még teát?

- bajos? miért bajos? nem, köszönöm.

- most tényleg úgy kérdezel, mint egy újságíró. vagy mint egy gyerek. vagy mint egy féltékeny nő. pedig te is tudod, hisz mesélted is, emlékszel? nem tudom. bajos, mert nem csak a farkunk van benne. nekünk is van lelkünk. több, mint a nőknek. és jóindulat is több szorult belénk. azért, mert tiszteletben tartjuk egymás fájdalmát.

- a nők nem?

- ők kibeszélik. elmondják mindennek az illetőt, aki otthagyta őket, majd levonják a következtetést: biztos nem érdemelte meg az illető, hogy ő, a nő vele legyen, majd mint aki jól végezte dolgát, máris új pasik után néznek, miután hajszínt és -formát, valamint parfümöt változtatnak. részben igazuk van: nem voltak jók egymásnak. viszont magukba nem néznek, nem adnak időt maguknak megérteni, mi is történt valójában. kétszersültet?

- nem, köszönöm. ez úgy hangzott, mintha nem tartanád sokra a nők lelki világát.

- ó, ellenkezőleg. a nőknek színes lelki világuk van. mi több, ha lehet ezt mondani: a nőknek leginkább lelki világuk van. persze az is csak a felszínen, hogy ne kelljen igazán foglalkozniuk a rájuk váró problémákkal. szeretnek a dolgok felszínén létezni, fönt, a fényben, ahol pezsgés van meg ragyogás. olyanok, mint az olaj a víz színén: könnyűek, színesek, megfoghatatlanok és általában károsak az egészségre!

-ő is olyan volt?

- ő?.. ő is, legalábbis egy darabig.

- mi történt?

- biztos nem kérsz teát? ma este már nem fogok mást főzni...

- nem kérek, tényleg. vagy! mégis kérek, egy keveset. köszönöm.

- na úgy, látod. igyál csak, mert jót tesz. tisztítja a fejet.

- szóval mi történt?

- semmi. vége lett. megviselt rendesen. sokáig nem voltam jó semmire. senkire.

- de mi miatt? mármint: meg akarom érteni, hogy hogy is van ez az egész szerelem-dolog. ez a ragaszkodás, ez az odaadás, meg az egész hormonális meg érzelmi cécó meg tébolyda...

- te voltál már szerelmes?

- én nem... tudom. lehet.

- akkor nem voltál. az ember vagy tudja, hogy szerelmes, vagy nem biztos benne. de akkor vagy csak elképzeli, hogy az, vagy még nem az igazán.

- és olyan, hogy nem szerelmes?

- mi van vele?

- olyan lehetőség nincs, hogy az ember nem szerelmes?

- nincs. olyan lehetőség nem létezik.

- de miért?

- mert amikor szerelmesek vagyunk, akkor tulajdonképp nem történik velünk más, minthogy kinyílik a szemünk és a lelkünk. és a lelkünkkel látunk meg a szemünkkel érzünk és amit a szemünkkel érzünk az mind csodálatos, hisz a lelkünkkel látjuk azt, amit érzünk.

- hú, ez kicsit bonyolult...

- egyáltalán nem az. sőt. magától jön, persze nem ingyért, és nem olcsó mulatság. igazából semmi érdekes nem történt az elején. nekem pina kell, neki férfi, én csalódok, mert nőt kapok, ő csalódik, mert faszt kap. aztán elkezdtük komolyan venni egymást. figyelni egymásra. a mosolyok, amivel egymást illettünk őszinték lettek, s az érintések zöme is. már a szex is jó volt, mert nemcsak, hogy ismertük egymás testét, de szerettünk volna egymásnak örömet is okozni. játszottunk, úgy hívják a szerelemnek ezt az időszakát: játék. észre sem vettem, és minden ráncom kisimult, lefogytam és olyan igazi stramm pasas lettem. olyan, tudod, aki után megfordulnak a nők. ugyanakkor, először, nem érdekeltek más nők, persze egy ideig. csak ő érdekelt, érezni akartam magam mellett. persze ezt nem tudtam volna így elmondani akkor, sőt, észre sem vettem volna akkor, hogy ennyire komoly a dolog. viszont furcsán néztem volna a mostani önmagam, aki az egekig dicséri azt a kapcsolatot.

- miért, nem volt olyan jó kapcsolat?

- ugyan... mindig lesznek mélypontok, rövid összezörrenések, zsörtölődések és veszekedések, általában valami banális dolog fölött, fáradság, vagy más frusztráció miatt... ezeket fel sem kell venni. akkor még játszottuk a pszichológust, egymást cukkoltuk, egymást tettük féltékennyé és egymással flörtöltünk másokkal, hogy aztán az este ismét egy hihetetlenül jó szeretkezésben érjen már megint véget.

- és ezért volt olyan megrázó a szakítás?

- ej, be fiatal vagy... mindig csak a maximák mentén akarod észlelni az életet...

- én nem...

- az életem nagy dolgai apróságok sorozatából állnak és álltak. kiüresedett az egész kapcsolat. üresek lettünk, mindketten, üres az ágy és az egymáshoz intézett szavak. de még mindig együtt voltunk.

- de miért?

- a béke miatt. látod az van, hogy a szerelem, a szerelmem a békéről szólt. a jelenléte megnyugtatott, békét éreztem magamban és elégedettséget a legtöbb dologgal és emberrel szemben. aludtam éjjel és rémálmaim sem voltak, mint a szakítás után oly sok ideig. tudtam az emberek szemébe derűvel és bizalommal nézni, nem csak szorongó gyanakvással. és, bár kiüresedett a kapcsolatunk, mert minden lehetséges dolgunk megosztottunk egymással, szerettük egymást. ez a szeretet volt az, ami megőrizte a békét bennem, bennünk, meg egy jó ideig. utána következett a szakítás. majd a csend.

- a feleségednek mesélted ezt?

- ő tudja, amit tudnia kell. a többit sejti, de nem kérdez.

- szereted?

- igen. nagyon. nehéz lenne elképzelnem magam nélküle. de ez másfajta szeretet-szerelem. ez érettebb, öblösebb és lassúbb. csendesebb. az sebes volt és hangos, sodró, mint a hegyi patak. az a fajta szerelem, amire mindenki vágyik, de amikor megkapja, akkor senki sincs megelégedve vele, mert kiüríti az embert a sok hevesség és a sok játszma. persze az, akkor jó volt. más valószínűleg nem lett volna annyira jó. annyira energia-levezető. mert ez volt igazából, hogy sok energiánk volt, és kevés tapasztalatunk. azt hittük, hogy mindent tudunk és abban a helyzetben ez így is volt. tökéletesek voltunk egy darabig, mert nem volt semmi és senki, aki tükröt tarthatott volna elénk, egymásnak pedig egymás tökéletességét mutattuk. hát igen... 

- milyen volt a szakítás után? vagy ezt már kérdeztem?

- magányos volt. úgy éreztem magam, mint valamilyen magára hagyott repülő-hangár, egy sivatag közepén. nem volt célom és álmom sem volt. léteztem, önkényesen, csak úgy.

- és most?

- mi van most?

- hát most milyen?

- most ott vannak a gyerekek. és néhány gyerek csodákat művel az emberrel. ott vannak a barátaink, akikkel együtt dolgozunk, és ezen felül gyakran gyónunk egymásnak és önmagunknak. és félelmetes az élet, mert ez is jó, meg az is jó, ami akkor volt. más időben, más helyzetben eltérő a jó, ezért félelmetes az élet, hisz bele még ez is belefér.

- érdekes változásokon mentél keresztül, az biztos...

- ugyan. más is ezt csinálja. csak másképp. no, térünk nyugovóra?

- igen.

- sejtettem, laposakat pislogsz. holnap megmutatom a környéket. tetszeni fog...

a gyerek, aki elindult a nagyvilágba

volt egyszer, hol nem volt...

egyszer egy gyerek elindult a nagyvilágba.

nem volt semmije, két dolog hajtotta: a megismerni vágyás és még valami, amiről nem tudta, hogy mi az, csak érezte, hogy motorként hajtja, folyton tovább, az emberek világának a furcsa bugyraiba.

az emberek világában egyszer csak elérkezett egy szent helyre. a szent hely egyszerű volt és közönséges, semmilyen látható jel nem utalt arra, hogy a gyerek, aki elindult a nagyvilágba, egy szent helyre érkezett. mégis, a szentség, az ami még az emberek számára is megfoghatatlan ott volt a szent helyet övező gyomok és füvek leveleiben, száraiban, a fák lédús testében, a madarak gombszemében és a szél levél-zizgető duruzsolásában. a gyerek, aki elindult a nagyvilágba gondolta, itt pihenőt tart. egy öreg remete élt a szent hely közepén, egy földbe szúrt bot tetején üldögélt naphosszat. testét körülnőtte a gyom, s a magasra nőtt bürök meg   keserűlapi jótékony árnyékot vetett a remete csupán az eső által fényezett, sima, haj nélküli homlokára. a gyerek, aki elindult a nagyvilágba, csodálkozva nézte a mosolygó öreg remetét, aki a boton ülve mozdulatlanul ült és akinek sárgás-fehér, mosdatlan szakállát önfeledten lengette a szél. a bot tövéhez ment, majd felnézett az öreg remetére, majd a bot tövét kezdte el pislogó szemmel vizsgálni. három lépésre hátrált a remetétől a gyerek, aki elindult a nagyvilágba, majd leült ő is, a remetével szemben, a földre. miután kényelmesen elhelyezkedett és behúnyta a szemét mindenre csend borult.

hetednapra rá, hogy a gyerek, aki elindult a nagyvilágba, megérkezett a szent helyre, a remete kinyitotta a szemét. vele szemben, több méter magasan a gyerek ült, mozdulatlanul, a levegőben. homlokán lüktető fénnyel három pont lüktetett fényesen: egy vörös, egy fekete és egy fehér. amikor a remete, aki már évek óta nem használta testét, kinyitotta a szemeit, a szent hely ismét zsongani kezdett, s a néma szentség ismét elkezdte körüllengeni önkényes ritmusban a terét. a remete leszállott a botjáról és a gyereknek, aki addigra már a földön ült és szemeit dörzsölve csodálkozva tekintett maga köré adott három golyót. 

-ezekre vigyázz. mindhárom értékes portékát rejt magában. ha a három közül egy is elvesztődik: elfelejted, hogy ember vagy. ha mindhármat sikerül kibontanod és magadévá tenned: ember leszel és tudatában is leszel emberségednek.- mondta a remete, majd visszamászott a botjára, behunyta a szemét és ismét belepett mindent a csend.

a gyerek, aki elindult a nagyvilágba a nyakába tűzte egy kis erszényben a három golyót, majd tovább bolyongott az emberek világában.

sokáig nem jutottak eszébe a nyakában fityegő golyók. el volt foglalva az emberek világában látottakkal, tapasztaltakkal. az emberek milyenségével. furcsállta tetteiket, gondolataikat, egymáshoz való viszonyulásukat.

egyszer, miután több napig víz nélkül bóklászott egy aszály által sújtott területen, megérezte a víz illatát. hűs, árnyas fák rejtekében kis patak csörgedezett, a gyerek sietve arra irányította lépteit, majd a patak partján letérdelt és fejét a vízbe dugva, jót ivott a hűvös finomságból. mikor kiemelte fejét a vízből, az élvezet hangja szakadt fel torkából, egy hosszú, elnyújtott ááá-t. roppanást érzett a melle tájékán, és valami mintha homlokon ütötte volna, erősen sajogni kezdett a halántéka. az erszényhez kapva érezte, hogy valami nincs rendjén, így helyet csinálva az avarban kiszórta az erszény tartalmát a földre. a fekete, meg a fehér golyó megvolt és ép volt, viszont a vörös szét törött a nyakában.

emberek jöttek a patakhoz, ki inni, ki azért, mert meghallotta a gyereknek, aki elindult a nagyvilágba, a metsző, még sohasem használt hangját. körülvették az emberek és kérdezték, hogy ki ő, meg hogy került ide, és miért kiáltott akkora nagyot az előbb. ő, aki elindult a nagyvilágba, azon kapta magát, hogy magyarázza az embereknek azt, hogy ki ő, hogy került ide és miért kiáltott akkorát az előbb. az emberek örültek neki, mert szent jelnek tartották a homlokán a világító vörös pontot és befogadták maguk közé.

idővel ő, aki elindult a nagyvilágba, megtanulta mindazt, amit az emberek tudnak. megtanult enni és ételt készíteni, megtanult inni és italt készíteni, megtanulta azt is, hogy nem végezheti el a dolgát bárhol. megtanult szépen beszélni és szépen énekelni, megtanult táncolni és zenélni. megtanult úgy, mint az emberek, gondolkozni és gondolatait árnyaltan kifejezni. megtanult harcolni, fegyvert készíteni a vadállatok és más emberek ellen. megtanult bizalmatlannak lenni, ugyanakkor megtanult hinni is, néma és láthatatlan istenekben. megtanult szeretni is, nevetni, ölelni, megtanulta a szerelem tudományát is, hisz azok az emberek, akik őt, aki elindult a nagyvilágba, körülvették mind rendes, jóra való, életvidám, pezsgő lelkű és pezsgő vérű népek voltak. a fekete golyó mégis csak akkor tört ketté, a fekete jel a homlokán mégis csak akkor jelent meg, mikor ő, aki elindult a nagyvilágba, gyűlöletet érzett egy gyerek iránt. a gyerek kíváncsi volt és matatni kezdett a dolgai között, így talált rá az erszényre, amiben a remetétől kapott golyókat őrizte. a gyerek kivette a két ép golyót és játszani kezdett velük. fémesen-élesen kongott a két golyó és szikrákat hányt, mikor a gyerek egymásnak ütötte őket, lett is nagy kacagás, sivítás, ő is úgy találta a gyereket: kipirult arccal, és ragyogó szemmel, boldogan a szikráktól meg a fémes-éles kongásoktól. kikapta a gyerek kezéből a golyókat és a gyereket kipenderítette  hálókamrájából. csak úgy zilált a dühtől, gyűlölte a gyereket, amiért rátalált a titkára és már azon törte az agyát, hogy hová rejthetné el az erszényt, mikor fájdalom hasított a kezébe meg a homlokába. széttört a második, a fekete golyó is, mély sebet hagyva a kezén, míg homlokán fekete fénnyel izzott a vörös pont mellett az újonnan megjelent jel.

az eset után félni kezdtek az emberek tőle. féltek, hogy szerencsétlenséget hoz a fejükre és a a félelem szerencsétlenséget szül. a szerencsétlenségekből az emberek égi jeleket csináltak, s ezen jelek okán elkergették őt, aki elindult a nagyvilágba. 

híre mindenütt megelőzte és zárt ajtókra talált. félelem övezte alakját és rettegés.

addig-addig kóválygott az emberek világában, míg egy nagy sziklára nem talált. a szikla fekete kőből volt és nagyon meredeken nyúlt a semmibe a semmiből. ő, aki elindult a nagyvilágba, leült a sziklával szemben, tőle három méterre és kényelembe helyezte magát. süvített a szél a szikla ormain, a hátrahagyott erdő fái pedig búsan zúgtak hozzá. valahol, a horizonton, megdördült az ég. 

hétszer hét napra rá, hogy ő, aki elindult a nagyvilágba, megérkezett a fekete sziklához kinyitotta a szemét. a sziklán ült, a szikla tetején. pázsit volt itt, meg egy viharvert tölgyfa, néhány tiszafa meg néhány áfonyabokor. egy üreget talált, a szikla egyik hasadékában, azt mohával meg száraz füvekkel bélelte ki, majd kiürítette a moha-fészekbe a remetétől kapott ajándékokat. vörös és fekete szilánkokkal volt a fehér golyó körülvéve. ő, aki elindult a nagyvilágba, kiült a szikla tetejére és lehunyta a szemét. és csend lett.

egyszer, sok, nagyon sok nap és év után megértette. a golyó ketté válott, fénye a homlokára került és ő eggyé vált a fénnyel, eggyé vált önmagával, eggyé vált az emberekkel és a világgal.

ő, aki gyerekként elindult a nagyvilágba, megérkezett. 

egy nő

Van egy nő. Szeret. Színésznő.

Bejön, szétnéz, leül. Visszafogottan gesztikulál, az ablak mögötte világossá teszi a kontúrját: bal lábát behajlítva a szék alá, a jobb fölé hajolva szerényen de mégis határozottan gesztikulál. Elbújik a haja mögé, de ez nem menekülés. Olyankor megpihen. Színésznőnek is kijár a pihenés.

Szeretem a kezét, a kézfején az ereket. A fehér ujjait. Az ajkait. De leginkább a szemét. Nem szeretem a körmeit, bár sosem néztem meg igazán, úgyhogy ez a kijelentésem nem annyira konkrét, mint az előző.

Hozzám szól és elpirul. Erre én is elpirulok. Jó érzés. Minden piros, ami él, szokta mondani Linnankoski Olavija. Ő él. És szeret.

Nem engem szeret. Lehet, hogy konkrétan senkit sem. Ő ilyen szeretős mégis, egy olyan ember, aki leginkább mosolyog és, csak úgy, szeret. Ezt gondolom, hisz nem ismerem. Már kétszer láttam ruha nélkül, mégis: sosem volt meztelen. Az ismeretlenség titok-leplében állt ott, ruha nélkül. Kétszer is.

Sohasem értem hozzá. Közöttünk mindig, minden helyzetben volt valami átléphetetlen. A levegő néha megkövül. Olyankor üveg. Olyankor páncél. Meg páncélszekrény. Kívülről nyílik, mi meg bent várjuk, hogy kinyissanak.

A torkom összeszorul, szívem alig észlelhetően felgyorsul és mosolyoghatnékom van, ha látom. Néha elbiciklizik mellettem. Néha észre is vesz. Általában nincs itt. Ott van, valahol máshol, ahol mindenki mosolyog. Ahol mindenki biciklin gurigázik, mindenki ablak fényétől felemelve, pihenés nélkül, mosolyogva gesztikulál. Pirul és szeret.

istenek

 -őrület egy felvonásban-

Azzal kezdte, hogy „istenek vagyunk”. Leült mellém és ezzel kezdte. Mi a faszért kezdte ezzel?

„Istenek vagyunk, bukott istenek” -mondta.

„Szárnya- és lelke-szegett istenek”, mondta s közben nevetett. Nem értettem, semmit nem értettem ebből az egészből, leül elém, beledumál a délutánomba és a hamutartó meg a pohár söröm között átfolytak belém a szavai.

• Istenek volnánk, csakugyan?
• Igen.
• Miből gondolod?
• Belőled. Belőlem. Belőlünk.
• Én nem vagyok isten.
• Mi vagy hát.

Gondoltam neki szökök és kitekerem a nyakát, összekarmolom a képét, lelohasztom az öntudatos vigyorát, hogy egyszer fogja már be és kotródjon innen, hagyjon engem, magamra, egyedül.

• Nyomorult. Leginkább nyomorult.
• Idenyújtod a kezed?
• Mi van?
• Ide nyújtod a kezed?
• Minek?
• Szeretném látni.
• Felőlem...

Megnézte a kezem, a tenyerem, kiszélesedett a mosolya. Bal kezével megfogta a csuklóm, jobbjával meg benyúlt a kabátja zsebébe, kivett onnan egy fecnit, a tenyerembe nyomta és elengedte a kezem. A szemembe nézett, hülyén vigyorogva, majd felkelt, elment. Otthagyott.

Miért hagyott ott?

Leginkább istenek vagyunk.

Leginkább nyomorultak.

Leginkább magányba fulladók,

Leginkább élőn halottak.

A papírfecnin verset írt, egy hülye kis verset, banális kis cirkalmas marhaságot, nem tudom, hogy miért írnak manapság még verset az emberek, egyáltalán.

„Lehet, hogy hab,

vagy cukrozott tejen, méla, andalgó árnyék,

vagy karácsony, húsvét, tavasz íze bár.

Ez vagy te.

Röviden: ajándék.”

Vannak pillanatok, mondta gyakran, amikor szárnyaim vannak. Amikor ugyanazt tudok, mint amit érzek is. És ugyanaz van, mint amit érzek és tudok. Aztán elmúlnak a pillanatok és én megint csak egy ember vagyok, mondta. Ezeket a pillanatokat megölném, mondta. Tüzes késsel, hogy sisteregjen. Beteg ember... beteg ember...

Utána rohantam, fecnivel a kezemben egy érzéssel a hasamban, amit soha sem éreztem: ha nem érem utol – meghalok. Utolértem és meghaltam. Meghaltam. Fekszem magam körül, magam alatt. Fenébe az egész szerelemmel.

„Lehet, hogy hab vagy, cukrozott tejen,

lehet, hogy zörej, meredt éjjelen,

lehet, hogy kés vagy ónos víz alatt,

lehet, hogy gomb vagy, amely leszakad -

a cselédlány könnye a kovászba hull,

ne keress csókot, ez a ház kigyúl,

hazatalálsz még, szedd a lábodat -

füstölgő szemek világítanak - -”

beteg ember, bukott isten, szárnya-szegett, már-már lelketlen-testetlen könyörtelen istenverése, átok és átok. És átok, megint.

„lehet, hogy gomb vagy, amely leszakad”

FILM

Szeretlek, mondta.

Szeretlek, mondta és ez olyan szomorú.

Őrült volt.

„gomb, amely leszakad.”

S a ház kigyúlt.

ÁRNYAK-ZENE

• Nem félsz? Pasi (közben a lány táncol, majd lassan abbahagyja és egy lepedőt simogat, a férfi árnyát)
• Mitől?
• Tőlem?
• Nem.
• Miért?
• Kéne?
• Néha én magam sem tudom.
• Félsz?
• Mitől?
• Magadtól?
• Nem.
• De kéne?
• Kéne. Nagyon kéne.

Sötét van.

Az utcákon még nem gyúltak ki a lámpák.

Az arcom fújja a szél.

Hajam a számban.

Botladozok.

Ez az egész nem lehet igaz.

Az emberek furcsán néznek.

Az emberek csendben kikerülnek.

A kutyák megugatnak.

Arcom fújja a szél, hajam a számban.

Térdig hamum vagyok.

„lehet, hogy gomb, mely leszakad.”,

vagy sűrűn tajtékzó, véres pirkadat,

vagy lápos, iszapos poshadt vizek

mentén kókadó, fakult íriszek.

Vagy csak csend.

És akkor jön a rutin.

Mert mindenre megoldás a rutin.

Mert MINDENRE MEGOLDÁS A RUTIN!

Reggel kelsz, borzosan kelsz,

kávét főzől, bögrét töltesz,

kiflit vágol, kiflit megkensz

híreket olvasol, harisnyád húzod,

szoknyád igazítod, cipzárát zárod,

melltartód a melled köré,

láncod a nyakad köré,

ruhád a tested köré fonod.

Fogad megmosod,

arcod bekened,

ajkad veresre fested,

körmeid vörösen izzanak

szempilláid feketére nyúlnak,

nyílik az ablak,

cigaretta s a kávé maradéka még.

Csatolod a csatod,

hurkolod a cipőd,

hajad útra készen,

arcod útra készen,

tested útra készen

s már rohannak is lefele a lépcsőn

íves lábaid.

A rutin, a rutin.

Mindenre a megoldás.

Este nincs rutin.

Este magány van.

Este fájdalom van.

Este érkezik a tehetetlen kétségbeesés.

Rémálmok.

Lázálmok.

Vágyálmok.

Rémálmok.

Lázálmok.

Vágyálmok.

Rémes lázálmok.

Lázas vágyálmok.

Vágyó rémálmok.

Rémes vágyálmok,

lázas rémálmok,

vágyó lázálmok,

lázas lázak,

rémes rémek,

vágyó vágyak,

S MINDEN

ELŐLRŐL

MEGINT.

Őrület ez,

őrület bent,

őrület kint.

Őrület és meddő tehetetlenség.

„lehet, hogy gomb vagy, amely leszakad”

lassan nem ismerem az arcom. A kezeim idegen ceruzák,

néma jeleket írnak a levegőbe éjjel, amikor nem tudok aludni.

Utálok nő lenni.

Utálok lenni.

Férfi lennék. Vagy nem lennék, egyáltalán.

Tarolni, teperni, tiporni, fosztani.

Ütni, sebezni, vérezni, orozni.

S közben hang nélkül röhögni halkan,

fütyörészni, míg a többiek el-elvesznek egy dalban,

vagy egy általam felrobbantott, őrült gondolatban.

Tenni az egészre, úgy ahogy van.

Erős szeretnék lenni.

Akarni akarok.

Lenni, mint ő, a bukott isten, aki engem is lerángatott.

Vagy csak csend.

Láttam a bukott istent. Isten volt és bukott.

A tegnap láttam. Ült a várban

és vedelt valami papírba tekert, iszonyú piát.

Egyedül volt és magányos.

Sírt.

Ilyen egy bukott isten?

Nem röhögött,

nem tiport

orozott,

vérezett,

ütött, vagy sebezett.

Ivott és sírt.

Posztókabátjába, a tőlem kapott gyapjúsáljába gubózva

piált és sírt.

Borostás volt és szörnyen ápolatlan. Talán büdös is.

Megöleltem volna.

De nem értem.

Ő is gomb, ami leszakad?

Leszakadhat?

Úgy látszik: egyedül mind leszakadunk.

Egyedül csak bukottak vagyunk.

Habként, cukrozott tejként lenni

lenni akarni,

lenni úgy, hogy leszakadtam,

mint egy gomb.

Van ennek értelme?

Van a fájdalmamnak értelme?

Én nem tudom.

Azt tudom csak, hogy most

haza megyek,

lezuhanyzom forró vízzel,

bekenem magam illatos krémmel,

teát iszok, másfél,

pontosan másfél csészével,

és lefekszem.

És aludni fogok,

egy napot, vagy két napot.

És utána új ember leszek.

Habnak lenni, vagy leszakadt gombnak:

végül is mindegy.

Én élni akarok.

És egyik a másik nélkül nem megy.

Ismét kiülök a teraszra, cigarettával a kezemben, sörrel az asztalon és

bevállalom, mindkettőt.

csönded vagyok

Anna szeret

 „I don't have a soul. I am a soul. I have a body.”

C.S.Lewis

A lényeg a mértéken van.

Anna kerek. Gyereket vár. Szerény. Visszahúzódott életmódot folytat, délelőtt munkahely, délután minden erejét a megszületendő gyerek gondoskodására folytatja, tehát látszólag nem tesz semmit. Egyedül él.

Látszólag nem tesz semmit. Ül és mereng. Áll és mereng. Biciklizik és mereng. Meg eszik és mereng. Meg alszik. Olyankor nem mereng, de álmodik.

Anna boldog. Gyereke egészséges. Szerelme halott.

Nem szereti a szavakat. Pontatlan és homályos találmány a beszéd, főleg egy olyan világban, mint ez, itt. Anna szótlan ezért, leginkább hallgat. Dolgozik és hallgat. Biciklizik és hallgat, eszik és hallgat, ül, áll, fekszik és miközben mindezeket csinálja nem szólal meg. Hallgat. És folyton mosolyog.

Minden, ami létezik számára, minden megfogható és tapinthatatlan lényege ott gyarapodik a nagy, már-már gigantikus pocakjában. Ezért mosolyog Anna. Ezért boldog.

A gyereknek nincsen apja. Nem is volt, nem is lesz. A gyerek, a szó lehető legszorosabb értelmében: apátlan.

Nemárt megpihenni itt egy kicsit. A gyerek apátlan és fiú. Anna fiút fog szülni. Egészséges, erős, merész szellemet, csillogó szemű pofátlanul aranyos mosolyú hímnemű csodabogarat, aki vörös sörényét meg-megrázva a hűvös északi szélben belemosolyog majd Anna életébe, mint ahogy sötét felhők mögül a meleg napsugár szokott az esős és kellemetlenül hideg napokon. Olyan lesz pont, mint a szerelme. Pontosan olyan.

A gyerek ugyanis klón. A halott szerelmének a klónja. Banális dolog miatt kellett meghalnia. Nem is fontos, sem az ok, sem a halála. Hisz szerelme él. Benne él. Ismét csak a szól legszorosabb értelmében.

Hogy mi vette rá Annát, hogy a szerelmének a klónját a saját testébe ültesse, hogy onnan, őbelőle keljen új életre a szerelme: nem tudjuk. Nem is baj, nem is kell. Nem töltjük felesleges dolgokkal az időnk. Van Anna, aki fontos és van a halott szerelmének a klónja, benne, Annában, akit Anna szívszorongva vár, és akiért, meg akinek mereng és aki miatt Anna boldog. Ennyi a fontos.

A gyerek megszületik. Félelmetes, hogy mennyire ő. ugyanúgy eszik, ugyanúgy jár, ugyanúgy lélegzik, mint ő. ugyanúgy és ugyanannyit gondolkozik, mint ő. szemöldöke is ugyanúgy mozog, mosolya ugyanolyan pofátlanul édes és ugyanúgy közvetlen, mint amennyire ő is az volt. Anna boldog. Anna fél. Anna végre ismét él.

Anna él, boldog meg fél. Helyenként zavarodott. Össze van zavarodva. A fiú már nagy lett és Anna szereti őt. Nagyon. Úgy szereti, mint anya a fiát, mint férfi a nőt, mint lélek a lelket. Tisztán. Anna az övé. Mindenét odaadja. Végigfut a hideg a hátán, ha csak hozzáér, mosolya melegséggel tölti ki, hangja simogatja, jelenléte pumpálja Annába az endorfint. Anna szép. Anna boldog. Anna öregszik.

Anna magányos. A fiú távol van, iskolába, egyetemre jár. Néha hazalátogat. Olyankor Anna él. Amúgy nem, amúgy csak létezik.

Egyszer egy lánnyal jön haza. Anna féltékeny. Anna viselkedik. Anyaként, házigazdaként. Minden porcikája kívánja a fiút, aki most épp annyi idős, mint ő, amikor a baleset történt... Anna elkeseredett. Meztelenül áll a fiú iránti szerelme és a fiú iránti szeretete között és pőrén engedi magát rángatni az érzelmeitől. Anna anya, és szerelmes. Szeretetének és szerelmének tárgya és célpontja ugyanaz.

Én ezt nem tudom befejezni. Férfi vagyok. Végigfut a hideg rajtam, párásodik a tekintetem, mikor ezeket a sorokat írom. A többiről nincsenek ismereteim.

Én nem tudom, hogy mi a szerelem. És, talán, azt sem, hogy mi a szeretet. Hogy mi a hűség, a kitartás, vagy az elkötelezettség. Annak a szomorú ténynek a tudata sem vigasztal, hogy nem vagyok egyedül. Hogy az elsöprő többséghez tartozom. Én csak azt tudom, hogy Anna tud valamit. Még akkor is, ha ez a személy, Anna, csak puszta kitalálmány, délibáb, illúzió. Anna tud valamit. És az, amit Anna tud... az a minden.

Nem hiszek a világ jóságában, nem hiszek a politika jóra irányuló, jót létrehozni akaró erejében, úgy, ahogy a vallás erejében, a közigazgatáséban, a pénzében, de még a média jóra irányuló, jót létrehozni akaró erejében sem hiszek. Manapság túl sok figyelmet kapnak, méltatlanul, azok, akik a politikát, a vallást, a közigazgatást, vagy a pénzt, a médiát képviselik. Én az emberben hiszek.

Én Annában hiszek.

Anna tud valamit. Nem lángész, nem géniusz Anna, de megtapasztalta azt, amit mi, oly sokan, talán soha sem fogunk. Hitt benne, kitartott érte, levetkőzte az előítéleteket és a konvenciókat, félretette az embereket megbénító, benne is létező rettegést és cselekedett. Ez a tudás a világ energiája. Ez az erő, amiért létezhetünk.

Anna ember. A szó legszorosabb, legteljesebb értelmében. Embersége, még fikció voltában is, engem is emberebbé tett.

Köszönöm, Anna.

Lásd: Womb.

szeplő

Az ember hajlamos belefásulni dolgokba, mindegy, hogy mit értünk dolgok alatt. Bámulatos, hogy csak milyen rövid idő kell elteljen ahhoz, hogy bizonyos közönnyel vizsgálja magát, vagy a környezetét, aránylag koherens és következetes szempontok mentén. Ez a vizsgálódás, megfigyelés, ez a fásultság nem beletörődés. Nem jelenti a fásultság, mint állapot, feltétlen elfogadását. Tudomásul veszi, hogy most ez van és figyelni kell, hogy mikor lehet másképp, hogy akkor lépjen, energiát, idegeket és nem utolsó sorban: időt megtakarítva. Mindenki fukarkodna, ha a saját idejéről, a saját idegeiről vagy a saját energiájáról van szó. Esetemben sincs ez másképp.

Ez a fásultság: zsibbadtság. A relatív közöny, ami a fásultsági állapotban az emberen eluralkodik, az állapot tipikus jellemzője. A szerelem rózsaszín felhőjének, illetve szemüvegének az analógiájára: mintha szürkébe látná, bizonyos arányosan koherens és következetes szempontok mentén, a világot. Nem rossz dolog ez, és jó dolognak sem mondható. Leginkább tényekre, vagy tény-szerű jelenségekre lesz figyelmes, és ezen tények, vagy tény-szerűségek alapján ilyen vagy amolyan elemzési következtetéseket hajlamos levonni, majd az összegzett információt eltárolva tovább szemlél, relatív-közönyösen, zsibbadtan, fásultan.

A történet most kezdődik.

Az ember hajlamos belefásulni saját kémiájának a stabil semlegességébe. Ezért is lesz aztán meglepő, sőt, az új meglepetésével hatni tudó egy-egy pillanat, amikor az ember teste, szubtilisan bár, de határozottan, néhány pillanat alatt kijelenti: igenis, élek.

A hely, ahol dolgozom: egy teakereskedés. Réz mérőedényekkel, klasszikus mérlegekkel, illatos teákkal teletömött, ezüstösen csillogó fémdobozokkal, kellemes, meleg fényekkel, tea-mécsesekkel, üveg és porcelánedényekkel és egy olyan illattal vagyok nap-mint-nap körülvéve, amelyet, a tömörség kedvéért szeretek diszkréten mosolyt teremtőnek nevezni.

Egyre rutinosabb mozdulatokkal szokom a napi teendők ceremóniáit, és egyik ilyen pillanatban történt. Az ajtó, mivel kelet felé nyílik, fény-kontúrral vette körül, mikor belépett. Nem szeretem bámulni az embereket, így, miután megállapítottam, hogy vásárló, ráköszöntem és megkérdeztem, hogy segíthetek-e. Ijedt angolsággal mondta, hogy nem, ő csak nézelődne. Nyugodtan, mondtam, az ilyenkor használt formulákkal megfűszerezve. Kék szeme volt és én nem szeretem a kék szemeket. Szeplői rozsdavörösek, lófarokba lazán bekötött haja ott vöröslött a mosolya körül. Gyönyörű ajkai voltak.

Kivörösödtem, mint a munkakötényem, tenyerem felettébb izzadt, elöntött a forróság, hirtelen nagyon melegem lett, pedig a bordó légkondi okádta magából a 23 fokot. Dadogtam. Nem találtam a szavakat, és olyan jelzőket használtam, mint a „glorious”, „marvellous”, „brilliant”, amitől úgy éreztem magam, mint egy gyenge genetikai állománnyal megáldott, ványadt angol nemesi sarjadék, aki ráadásul tipikus amerikai angolsággal dadog. Kényelmetlenül éreztem magam, annál is inkább, mert csodálkozva figyelte agyam egyik része, hogy mint idétlenkedik a másik része. Viszont mindez eltörpült a csodálat mellett, amit a lány kb. 22-23 éves alakja kiváltott. Néztem s miközben a szemeim teljességgel rá koncentráltak, agyam váltotta a hátteret a lány mögött: láttam hegygerinccel mögötte, tengerparttal, vetetlen, fehér ággyal a fürtjei mögött, meg láttam hóban, nevetve, virító szeplői perzselő fényében. Láttam az ölemben, a hátamon, alattam, fölöttem. Remegtek a lábaim. A kezeim is, így az 50 g-os tea-csomagot két kézzel fogtam, a biztonság kedvéért. Izgultam, imponáló bók-formulák és mosolyt csaló, angol nyelvű poénok alig követhető gyorsasággal váltakoztak az agyamban csak épp egyiket sem tudtam megragadni. Bámultam őt, bárgyún vigyorogva, vörösen, mint a rák. Sikerült összeszednem magam annyira, hogy megkérdezzem: honnan érkezett hozzánk. „From Sweden”, mondta ő, és szeplős mosolyával tovább pirította az arcom. Nekem meg csak annyi jutott hirtelen eszembe, hogy az északon van, a Skandináv-félszigeten, meg Láng Zsolt A szomszéd nő-jének köszönhetően a min fitta, amiről sejtettem, hogy mit jelent, így nem dicsekedhettem el a svéd nyelvi kompetenciáimmal.

Fizetett, mosolygott, köszönt és elment. Kapaszkodtam a pultba és közben rohantam volna utána, hogy sziahelóvárjmegmárnagyonaranyosszeplősmosolyodvanéshanemnagybajénelhívnálakegyitalraegysétáraegymozibaegybárhova, csak mégegyszerlássalak. Mozdulni nem tudtam azonban, mert alig bírtam állni a lábaimon.

A fenti történet tanulságos számomra. Egyrészt azért, mert, amint gyanítottam: van bennem, ilyen szempontból is, élet. Másrészt azért, mert bebizonyosodott: a kémia nem ismer nyelvi korlátokat: ha tarkón csap, nemcsak magyarul nem tudok normálisan beszélni, de angolul sem (és valószínű, hogy a többi, általam használt nyelven sem). Harmadrészt meg azért, mert következő ilyen alkalommal tudom, hogy mindennél fontosabb rákérdezni az illető nevére: egy név identitást takar. Egy névtelen, kék szemű, szeplős mosolyú, vörös hajkoronájú svéd lány alakja sokkal inkább ki van téve a felejtésnek, név nélkül. Meg neten is nehezebb rákeresni (ami tűnhet viccesnek, de egyáltalán nem elhanyagolandó dolog).






fotó: http://andrea-h.deviantart.com/#/d4b3tdp

Tengerparti vidék volt, kopár táj, növény a környéken alig. A színek langyosak voltak, a levegő hűvös. Minden hallgatag.

Megöregedtél. Nem is: elhasználódtál. Ráncaidba belefulladtak a megszokott hétköznapok és a tettetett felhőtlen valóságok apró átkai. Közel ültél hozzám, egészen közel. Törődött voltál és aggódó, mint aki félt, hogy valamit végérvényesen elveszített: már a létezés spirális mozgása sem hozza vissza többé, nem ad új esélyt a kezdésre. Megöleltél volna, zavarban voltál emiatt is, folyton rám tekintettél, de pillanatokra csak, majd a tenger távolát nézted, meg a lábad, ahogy a sok fészkelődés közben belesüpped majdnem bokáig a homokba. Készültél valamire. Láttam, de egy kicsit távolinak tűnt az egész: gondoltam csöndben maradok, amíg nem győződöm meg a pillanat közelségéről.

- Vele vége. Most már vége. Nem tudom, nem értem, hogy miért volt vele ez az egész. Hogy miért maradtam vele,- mondtad, miközben egy héjától fosztott ágat, annak korhadt testét morzsoltad.- más voltam akkor,- mondod, mintegy magyarázatként- könnyelmű, felnőttes, céltudatosan buta. Akartam, hogy jó legyen, de nem akartam úgy csinálni, ahogy jó lett volna, igazán. Makacs voltam. Meg félénk... meg hát te sem segítettél...-mondtad, majd hirtelen feleszméltél. A vádolás elhallgattatott, féltél, hogy elillan, megszűnik ez a pillanat. Bátorságot gyűjtöttél, előre hajoltál egy újabb ágért, s a mozdulat biztonságot adott: miközben kiegyenesedtél, arcodat félig felém fordítva kérdezted- Nem lehetnénk újra együtt?

Érdekes ez a tengerparti táj. Könnyű, meg kevés. Ugyanakkor, teljesen ellentmondásosan, minimalizmusába bele van rejtve a sok titok. A sivárság itt gazdagság, csak ásni kell kicsit. Megfigyelni. Elmerülni. Tenni, nem tetetni. A sivárság a mértéktelen tettetés nyoma. A tevés, mint a tettetés megszüntetése viszont ott rejtőzik minden homokbucka, minden hullámsor mögött.

- Szeretnék veled lenni,- mondtad lágy, őszinte hangon, és mintha egyszerre roskadtál volna bele és teltél volna ki a kimondott mondatba. Megfogtam a bal kezed. Olyan rég nem érintettem már. Finom volt, kecses, ugyanakkor egy meggyötört ember keze: aszott, ráncos, eres. Hiteles, gyönyörű. Megcsókoltam volna legszívesebben, de simogattam csak, az ujjbegyek bőr-labirintusainak a recéit kitapintva. Fújt a szél. A hullámok hangosabban csapódtak a partoknak, a homok hangosabban sercegett a szélben. Egyedül voltunk és egyedül voltam. Tenni kéne már, nem tetetni.

- Nem lehet. Sokáig szerettem volna. Ha jössz. Nem kellett volna mást csinálnod, csak jönnöd. Ruhát készítettem volna elő neked, törülköző kendőt, hogy zuhanyozz, kávét, hogy belül is felfrissülj s elvittelek volna a magas füvű rétre, hogy meztelen talpakkal megtisztuljunk mindketten, belemosakodva egy naplementébe, az éj harmatába, a hajnal fényeibe. Aztán egymásba is. De most

Felébresztett a reggel. Pihent vagyok és éber. Az álom meg rendhagyó, szokatlan. Tenni kéne. Nem tetetni.

A 31. napon

A 31. napon végre lejárt az önkarantén. Reggel automatikusan nyíltak ki a szemeim, hétkor üdén pattantam ki az ágyból. A kávé már csak formalitás volt a gyümölcslé meg a vaníliás almalekvárral meg vajjal megkent pirítós mellett. Már majdnem csak dekoráció.

Elkezdhetem.

Reggeli után felkapcsoltam a gépet, leszedtem az ágyról meg az íróasztalról a könyveket, a lapokat meg az ételmaradékokat és rendet raktam: kiporszívóztam, felmostam, port törültem, elmosogattam. Miután mindezzel kész voltam zuhanyoztam. A zuhany alatt az elmúlt harminc napra gondoltam, mindarra, ami megfordult a fejemben, a kis lakásban, meg hogy ebből mit akarok papírra vetni. Meg azt is, hogy mit lehet végül is megírni abból, amit meg akarok. Egy kisebb aggodalom-féleség villant át rajtam, de a víz elmosta, zajával, sugaraival.

Zuhany után ittam meg a kávé utolsó néhány kortyát. Lakótelep, körforgalom, nyüzsgő járművek, emberek. S én, a hetedikről. Még csak fölöttük állok. De ennek ma vége lesz.

Minden lehetségeset előkészítettem, ami az íráshoz segítségemre lehet: papír zsebkendőt, szőlőcukrot, vizet és magas kakaótartalmú csokoládét egyaránt. Kezet, hátat, nyakat ropogtattam, beállítottam a képernyőt az íráshoz és új lapot nyitottam, elneveztem harmincegynek. Miután mindezzel szinte egy mozdulat-ívben túljutottam, döbbenten vettem észre: nincs miről írnom.

Semmi konkrétról sem tudok írni.

De hát valahol el kell kezdeni. Az ember két-féle lehet: megfigyelő, vagy megfigyelt. Minden ember mindkettő, de általában dominálni szokott az egyik. Én megfigyelő vagyok. Ezért is volt nehéz az elmúlt harminc nap: más megfigyelt hiányában én váltam önmagam megfigyeltjévé. Szörnyű a csend, ami az ön-megfigyelést beburkolja és szörnyű szembenézni megfigyelőként a megfigyelt önmagammal.

A rutin állott be a leghamarabb. Reggel korán kel, meztelenül budizik, néha közben fogat mos, de olyankor budizás előtt mosakszik, amúgy utána (megspórolva egy extra kézmosást). Zuhanyozik, borotvál, reggelit készít, vakarózik, nyújtózkodik. Kávét szürcsöl, ami általában forró és tej nélküli (cukorral nem szereti). A reggeli után híreket olvas, videókat néz, majd a zenelejátszót keverő számválasztásra állítva olvasni kezd. Az összevásárolt könyvtárát belezi ki, ismét. Van, amelyik könyvet csak először. Másokat hatodjára, hetedjére.

A kezdet ívelő könnyedség volt. Előjöttek az antiszociális hajlamai és a hegyekbe, emberektől alig, vagy egyáltalán nem lakott területekre kívánkozott. Persze ehhez pénz is kell, meg sok minden, gondolta, úgyhogy, kispórolva a vonat jegyből, feltöltötte a tartalékait és egy hónapra elvonult az üres lakásba. Vigyázott, hogy a számlákat időben kifizesse, és egy hónapig ne zavarja senki és semmi. A kulcsot egy műanyag dobozba tette és a fedelét erős ragasztószalaggal lezárta és ráírta a kinyitás dátumát: 07. 31. az első két nap az akkomodálásról szólt. Hogy megszokja, hogy minden kommunikációs lehetőség ki van iktatva: telefonok, közösségi oldalak és főleg a személyes találkozások. Az első két nap szép volt.

Minden napra körülbelül fél könyv jutott, tíz cikk és egy film, közöttük hátgerinc és végtag-aktiváló gyakorlatokkal. Folyton írt volna, ellent kellett állnia az ösztönnek, hogy folyton le-írjon és meg-írjon. Meg egyáltalán: hogy írjon. Ez ellen ceruzát, digitális jelölőt használt: nem bírta ki, hogy ne rögzítse valahol a pontokat, amik kiváltották a gondolatait.

Miután egyik este (a kilencedik) elvették az áramot rászakadt a sötét és ő álmatlanul zuhant bele a város éjjeli zajától alig tompított csendjének a mélységeibe. A fotelben kezdődött. Nagy, krémszínű fotel, gyanús folyadék-maradványokkal a huzaton, amiket még a mosószer sem tudott eltávolítani (valószínűleg ezért is vásárolhatta meg olyan olcsón az ószeresnél). Ebben a fotelben kezdődött.

Hátra engedte a foteltámlát és próbált befurakodni gondolataival a város kintről beszűrődő, távolinak ható morajába. Ehelyett azonban más történt: a gondolatai rekesztették ki a szobából a várost, és mikor kiszabadult a lakásba a csend akkor előjöttek a sötétből a bezárt gondolatok. Nem követelőztek. Színesek voltak. Mindegyiket meg lehetett nyitni, el lehetett merülni benne. Olyan volt a lakás, mintha üvegből volna a padlója: az átlátszó lapok alatt színek, árnyalatok kavarogtak, minden lap alatt más-más és ha a lapokra állott érezte, hogy mi van alattuk. Ha akarta már merült is bele az átlátszó lap takarta emlékbe.

Ezután nappal aludt. Egy könyvet három-négy nap alatt olvasott ki, tíz cikket öt nap alatt olvasott el és egy filmet nézett két-három napig is. A rutin átalakult. Minden éjjel több lapba is belemerült, volt olyan is, hogy hatba, hétbe, egyszer tizenháromba is (de a rá következő napot végigaludta akkor). Nem volt semmi különleges az emlékekbe való merülésben, bár úgy fizikailag, mint pszichikailag megviselte. Újra a múltban lehetett, mint megfigyelő és végre megfigyelhette önmagát.

Néha elborzaszt, hogy mennyire ösztön-lény az ember. Figyelte a gondolatait, a tetteit, a reakcióit a környezetére a környezetében és folyton le-ledöbbent. Valaki gyengeségét úgy próbálta palástolni, hogy őt támadta, és ő a támadásból nem érezte ki az önmagával elégedetlen fogcsikorgatását. Máskor jeleket küldtek felé, későre értelmezett, halálra ítélt jeleket, kinyújtott kezek, szem-csillanások és mosoly-villanások, érintések és viszonzatlan ölelések formájában. A halott jelek egy utolsót sóhajtanak, mindig csak későre, mindig hiába: a jel-forrás megszűnt létezni, mire a címzetthez érnek. Vannak, akik játszmáznak. Sőt: azt kellett némi visszatetszéssel konstatálnia, hogy ő maga is játszmázik, sokkal gyakrabban, mint ahogy azt előzőleg gondolta volna. Kevesebbet hallgat. Kevesebbet figyel. Kevesebbet van jelen abban, amit csinál. Máskor olyan jelek érkeznek, amiket nem akar észrevenni. Nem szabad, nem engedi – valami. Mindig egy hang, mindig egy furcsa, majdnem kellemetlen érzés.

Érdekes volt megfigyelnie az orgazmusait. Az arcát, amint lecsukja a szemét és belesiklik az élvezetbe. Meglepő volt megfigyelni: kellemes látvány. Helyenként azonban tettetett volt, már-már erőszakolt. Hamis mozdulatokat produkálva már-már szánalmas volt önző vonaglása. Ilyenkor pirult az arca. Az ember nem feltételezi saját magáról az ágyban a hazudozást, ezért is meglepő a tetten érés. Meg még azért, mert ugyanolyan primitív és átlagos, mint a többi ember esetében.

Folyton azt szajkóznám, hogy nehéz szembenézni. Nem a másik szemébe nézni, azt álca mögül könnyedén lehet, bár kétlem, hogy ezentúl is annyira penetránsan fogok az emberek szemébe nézni. A saját szemembe nézni nehéz. Ott nincsen álca, egy adott ponton túl, egy adott csönden túl már nem lehet. Harminc egynéhány évem nem volt elegendő, hogy felnőjek. Lehet, hogy most kezdtem el ezt a folyamatot.

A harminc nap végéhez közeledve már minden egybefolyt. Egyszerre evett, emlékezett és pihent. Volt, amikor mindezt a budin ülve. Járása légiessé vált, úszott a kis lakás homályos csöndjében. A naptárra sokáig nem nézett, de sejtette, hogy már nem lehet sok ebből az egészből. Az áttetsző padló lapjai, miután kiszállt belőlük: elsötétedtek. Nem maradt más belőlük, csak a fogyó emlékekkel egyre terebélyesedő, szürke ködszerű gomolygások. Egyszer aztán eltűnt az átlátszó padló. Hirtelen történt az egész: hallottam kint valami zajt, az ablakra néztem és mire visszatekintettem a padlóra már a kopott színű parketta látványa fogadott. Rá tíz percre már aludtam, eldőlve az ágyon. Ma reggel ébredtem fel.

Úgy érzem: most tudom, hogy ki vagyok. Valahogy mindig mindenki távolról szeretne sokat a közelébe. Közelre már nehezebb figyelni. Közelre figyelni kényszer. Távolba nézni, távolba látni a motiváló. Félelmetes, hogy az ember a felületességébe még nem pusztult bele.

Miután kitettem az utolsó pontot is, végre felöltözök. Rendbe szedem magam és kimegyek, először számlákat fizetni, majd vásárolni. Közbe figyelni akarok. Az emberekre, a mozdulataikra. Meg akarok tanulni úgy látni másokat, hogy közben magamat is látom.