istenek

 -őrület egy felvonásban-

Azzal kezdte, hogy „istenek vagyunk”. Leült mellém és ezzel kezdte. Mi a faszért kezdte ezzel?

„Istenek vagyunk, bukott istenek” -mondta.

„Szárnya- és lelke-szegett istenek”, mondta s közben nevetett. Nem értettem, semmit nem értettem ebből az egészből, leül elém, beledumál a délutánomba és a hamutartó meg a pohár söröm között átfolytak belém a szavai.

• Istenek volnánk, csakugyan?
• Igen.
• Miből gondolod?
• Belőled. Belőlem. Belőlünk.
• Én nem vagyok isten.
• Mi vagy hát.

Gondoltam neki szökök és kitekerem a nyakát, összekarmolom a képét, lelohasztom az öntudatos vigyorát, hogy egyszer fogja már be és kotródjon innen, hagyjon engem, magamra, egyedül.

• Nyomorult. Leginkább nyomorult.
• Idenyújtod a kezed?
• Mi van?
• Ide nyújtod a kezed?
• Minek?
• Szeretném látni.
• Felőlem...

Megnézte a kezem, a tenyerem, kiszélesedett a mosolya. Bal kezével megfogta a csuklóm, jobbjával meg benyúlt a kabátja zsebébe, kivett onnan egy fecnit, a tenyerembe nyomta és elengedte a kezem. A szemembe nézett, hülyén vigyorogva, majd felkelt, elment. Otthagyott.

Miért hagyott ott?

Leginkább istenek vagyunk.

Leginkább nyomorultak.

Leginkább magányba fulladók,

Leginkább élőn halottak.

A papírfecnin verset írt, egy hülye kis verset, banális kis cirkalmas marhaságot, nem tudom, hogy miért írnak manapság még verset az emberek, egyáltalán.

„Lehet, hogy hab,

vagy cukrozott tejen, méla, andalgó árnyék,

vagy karácsony, húsvét, tavasz íze bár.

Ez vagy te.

Röviden: ajándék.”

Vannak pillanatok, mondta gyakran, amikor szárnyaim vannak. Amikor ugyanazt tudok, mint amit érzek is. És ugyanaz van, mint amit érzek és tudok. Aztán elmúlnak a pillanatok és én megint csak egy ember vagyok, mondta. Ezeket a pillanatokat megölném, mondta. Tüzes késsel, hogy sisteregjen. Beteg ember... beteg ember...

Utána rohantam, fecnivel a kezemben egy érzéssel a hasamban, amit soha sem éreztem: ha nem érem utol – meghalok. Utolértem és meghaltam. Meghaltam. Fekszem magam körül, magam alatt. Fenébe az egész szerelemmel.

„Lehet, hogy hab vagy, cukrozott tejen,

lehet, hogy zörej, meredt éjjelen,

lehet, hogy kés vagy ónos víz alatt,

lehet, hogy gomb vagy, amely leszakad -

a cselédlány könnye a kovászba hull,

ne keress csókot, ez a ház kigyúl,

hazatalálsz még, szedd a lábodat -

füstölgő szemek világítanak - -”

beteg ember, bukott isten, szárnya-szegett, már-már lelketlen-testetlen könyörtelen istenverése, átok és átok. És átok, megint.

„lehet, hogy gomb vagy, amely leszakad”

FILM

Szeretlek, mondta.

Szeretlek, mondta és ez olyan szomorú.

Őrült volt.

„gomb, amely leszakad.”

S a ház kigyúlt.

ÁRNYAK-ZENE

• Nem félsz? Pasi (közben a lány táncol, majd lassan abbahagyja és egy lepedőt simogat, a férfi árnyát)
• Mitől?
• Tőlem?
• Nem.
• Miért?
• Kéne?
• Néha én magam sem tudom.
• Félsz?
• Mitől?
• Magadtól?
• Nem.
• De kéne?
• Kéne. Nagyon kéne.

Sötét van.

Az utcákon még nem gyúltak ki a lámpák.

Az arcom fújja a szél.

Hajam a számban.

Botladozok.

Ez az egész nem lehet igaz.

Az emberek furcsán néznek.

Az emberek csendben kikerülnek.

A kutyák megugatnak.

Arcom fújja a szél, hajam a számban.

Térdig hamum vagyok.

„lehet, hogy gomb, mely leszakad.”,

vagy sűrűn tajtékzó, véres pirkadat,

vagy lápos, iszapos poshadt vizek

mentén kókadó, fakult íriszek.

Vagy csak csend.

És akkor jön a rutin.

Mert mindenre megoldás a rutin.

Mert MINDENRE MEGOLDÁS A RUTIN!

Reggel kelsz, borzosan kelsz,

kávét főzől, bögrét töltesz,

kiflit vágol, kiflit megkensz

híreket olvasol, harisnyád húzod,

szoknyád igazítod, cipzárát zárod,

melltartód a melled köré,

láncod a nyakad köré,

ruhád a tested köré fonod.

Fogad megmosod,

arcod bekened,

ajkad veresre fested,

körmeid vörösen izzanak

szempilláid feketére nyúlnak,

nyílik az ablak,

cigaretta s a kávé maradéka még.

Csatolod a csatod,

hurkolod a cipőd,

hajad útra készen,

arcod útra készen,

tested útra készen

s már rohannak is lefele a lépcsőn

íves lábaid.

A rutin, a rutin.

Mindenre a megoldás.

Este nincs rutin.

Este magány van.

Este fájdalom van.

Este érkezik a tehetetlen kétségbeesés.

Rémálmok.

Lázálmok.

Vágyálmok.

Rémálmok.

Lázálmok.

Vágyálmok.

Rémes lázálmok.

Lázas vágyálmok.

Vágyó rémálmok.

Rémes vágyálmok,

lázas rémálmok,

vágyó lázálmok,

lázas lázak,

rémes rémek,

vágyó vágyak,

S MINDEN

ELŐLRŐL

MEGINT.

Őrület ez,

őrület bent,

őrület kint.

Őrület és meddő tehetetlenség.

„lehet, hogy gomb vagy, amely leszakad”

lassan nem ismerem az arcom. A kezeim idegen ceruzák,

néma jeleket írnak a levegőbe éjjel, amikor nem tudok aludni.

Utálok nő lenni.

Utálok lenni.

Férfi lennék. Vagy nem lennék, egyáltalán.

Tarolni, teperni, tiporni, fosztani.

Ütni, sebezni, vérezni, orozni.

S közben hang nélkül röhögni halkan,

fütyörészni, míg a többiek el-elvesznek egy dalban,

vagy egy általam felrobbantott, őrült gondolatban.

Tenni az egészre, úgy ahogy van.

Erős szeretnék lenni.

Akarni akarok.

Lenni, mint ő, a bukott isten, aki engem is lerángatott.

Vagy csak csend.

Láttam a bukott istent. Isten volt és bukott.

A tegnap láttam. Ült a várban

és vedelt valami papírba tekert, iszonyú piát.

Egyedül volt és magányos.

Sírt.

Ilyen egy bukott isten?

Nem röhögött,

nem tiport

orozott,

vérezett,

ütött, vagy sebezett.

Ivott és sírt.

Posztókabátjába, a tőlem kapott gyapjúsáljába gubózva

piált és sírt.

Borostás volt és szörnyen ápolatlan. Talán büdös is.

Megöleltem volna.

De nem értem.

Ő is gomb, ami leszakad?

Leszakadhat?

Úgy látszik: egyedül mind leszakadunk.

Egyedül csak bukottak vagyunk.

Habként, cukrozott tejként lenni

lenni akarni,

lenni úgy, hogy leszakadtam,

mint egy gomb.

Van ennek értelme?

Van a fájdalmamnak értelme?

Én nem tudom.

Azt tudom csak, hogy most

haza megyek,

lezuhanyzom forró vízzel,

bekenem magam illatos krémmel,

teát iszok, másfél,

pontosan másfél csészével,

és lefekszem.

És aludni fogok,

egy napot, vagy két napot.

És utána új ember leszek.

Habnak lenni, vagy leszakadt gombnak:

végül is mindegy.

Én élni akarok.

És egyik a másik nélkül nem megy.

Ismét kiülök a teraszra, cigarettával a kezemben, sörrel az asztalon és

bevállalom, mindkettőt.

csönded vagyok

Anna szeret

 „I don't have a soul. I am a soul. I have a body.”

C.S.Lewis

A lényeg a mértéken van.

Anna kerek. Gyereket vár. Szerény. Visszahúzódott életmódot folytat, délelőtt munkahely, délután minden erejét a megszületendő gyerek gondoskodására folytatja, tehát látszólag nem tesz semmit. Egyedül él.

Látszólag nem tesz semmit. Ül és mereng. Áll és mereng. Biciklizik és mereng. Meg eszik és mereng. Meg alszik. Olyankor nem mereng, de álmodik.

Anna boldog. Gyereke egészséges. Szerelme halott.

Nem szereti a szavakat. Pontatlan és homályos találmány a beszéd, főleg egy olyan világban, mint ez, itt. Anna szótlan ezért, leginkább hallgat. Dolgozik és hallgat. Biciklizik és hallgat, eszik és hallgat, ül, áll, fekszik és miközben mindezeket csinálja nem szólal meg. Hallgat. És folyton mosolyog.

Minden, ami létezik számára, minden megfogható és tapinthatatlan lényege ott gyarapodik a nagy, már-már gigantikus pocakjában. Ezért mosolyog Anna. Ezért boldog.

A gyereknek nincsen apja. Nem is volt, nem is lesz. A gyerek, a szó lehető legszorosabb értelmében: apátlan.

Nemárt megpihenni itt egy kicsit. A gyerek apátlan és fiú. Anna fiút fog szülni. Egészséges, erős, merész szellemet, csillogó szemű pofátlanul aranyos mosolyú hímnemű csodabogarat, aki vörös sörényét meg-megrázva a hűvös északi szélben belemosolyog majd Anna életébe, mint ahogy sötét felhők mögül a meleg napsugár szokott az esős és kellemetlenül hideg napokon. Olyan lesz pont, mint a szerelme. Pontosan olyan.

A gyerek ugyanis klón. A halott szerelmének a klónja. Banális dolog miatt kellett meghalnia. Nem is fontos, sem az ok, sem a halála. Hisz szerelme él. Benne él. Ismét csak a szól legszorosabb értelmében.

Hogy mi vette rá Annát, hogy a szerelmének a klónját a saját testébe ültesse, hogy onnan, őbelőle keljen új életre a szerelme: nem tudjuk. Nem is baj, nem is kell. Nem töltjük felesleges dolgokkal az időnk. Van Anna, aki fontos és van a halott szerelmének a klónja, benne, Annában, akit Anna szívszorongva vár, és akiért, meg akinek mereng és aki miatt Anna boldog. Ennyi a fontos.

A gyerek megszületik. Félelmetes, hogy mennyire ő. ugyanúgy eszik, ugyanúgy jár, ugyanúgy lélegzik, mint ő. ugyanúgy és ugyanannyit gondolkozik, mint ő. szemöldöke is ugyanúgy mozog, mosolya ugyanolyan pofátlanul édes és ugyanúgy közvetlen, mint amennyire ő is az volt. Anna boldog. Anna fél. Anna végre ismét él.

Anna él, boldog meg fél. Helyenként zavarodott. Össze van zavarodva. A fiú már nagy lett és Anna szereti őt. Nagyon. Úgy szereti, mint anya a fiát, mint férfi a nőt, mint lélek a lelket. Tisztán. Anna az övé. Mindenét odaadja. Végigfut a hideg a hátán, ha csak hozzáér, mosolya melegséggel tölti ki, hangja simogatja, jelenléte pumpálja Annába az endorfint. Anna szép. Anna boldog. Anna öregszik.

Anna magányos. A fiú távol van, iskolába, egyetemre jár. Néha hazalátogat. Olyankor Anna él. Amúgy nem, amúgy csak létezik.

Egyszer egy lánnyal jön haza. Anna féltékeny. Anna viselkedik. Anyaként, házigazdaként. Minden porcikája kívánja a fiút, aki most épp annyi idős, mint ő, amikor a baleset történt... Anna elkeseredett. Meztelenül áll a fiú iránti szerelme és a fiú iránti szeretete között és pőrén engedi magát rángatni az érzelmeitől. Anna anya, és szerelmes. Szeretetének és szerelmének tárgya és célpontja ugyanaz.

Én ezt nem tudom befejezni. Férfi vagyok. Végigfut a hideg rajtam, párásodik a tekintetem, mikor ezeket a sorokat írom. A többiről nincsenek ismereteim.

Én nem tudom, hogy mi a szerelem. És, talán, azt sem, hogy mi a szeretet. Hogy mi a hűség, a kitartás, vagy az elkötelezettség. Annak a szomorú ténynek a tudata sem vigasztal, hogy nem vagyok egyedül. Hogy az elsöprő többséghez tartozom. Én csak azt tudom, hogy Anna tud valamit. Még akkor is, ha ez a személy, Anna, csak puszta kitalálmány, délibáb, illúzió. Anna tud valamit. És az, amit Anna tud... az a minden.

Nem hiszek a világ jóságában, nem hiszek a politika jóra irányuló, jót létrehozni akaró erejében, úgy, ahogy a vallás erejében, a közigazgatáséban, a pénzében, de még a média jóra irányuló, jót létrehozni akaró erejében sem hiszek. Manapság túl sok figyelmet kapnak, méltatlanul, azok, akik a politikát, a vallást, a közigazgatást, vagy a pénzt, a médiát képviselik. Én az emberben hiszek.

Én Annában hiszek.

Anna tud valamit. Nem lángész, nem géniusz Anna, de megtapasztalta azt, amit mi, oly sokan, talán soha sem fogunk. Hitt benne, kitartott érte, levetkőzte az előítéleteket és a konvenciókat, félretette az embereket megbénító, benne is létező rettegést és cselekedett. Ez a tudás a világ energiája. Ez az erő, amiért létezhetünk.

Anna ember. A szó legszorosabb, legteljesebb értelmében. Embersége, még fikció voltában is, engem is emberebbé tett.

Köszönöm, Anna.

Lásd: Womb.

szeplő

Az ember hajlamos belefásulni dolgokba, mindegy, hogy mit értünk dolgok alatt. Bámulatos, hogy csak milyen rövid idő kell elteljen ahhoz, hogy bizonyos közönnyel vizsgálja magát, vagy a környezetét, aránylag koherens és következetes szempontok mentén. Ez a vizsgálódás, megfigyelés, ez a fásultság nem beletörődés. Nem jelenti a fásultság, mint állapot, feltétlen elfogadását. Tudomásul veszi, hogy most ez van és figyelni kell, hogy mikor lehet másképp, hogy akkor lépjen, energiát, idegeket és nem utolsó sorban: időt megtakarítva. Mindenki fukarkodna, ha a saját idejéről, a saját idegeiről vagy a saját energiájáról van szó. Esetemben sincs ez másképp.

Ez a fásultság: zsibbadtság. A relatív közöny, ami a fásultsági állapotban az emberen eluralkodik, az állapot tipikus jellemzője. A szerelem rózsaszín felhőjének, illetve szemüvegének az analógiájára: mintha szürkébe látná, bizonyos arányosan koherens és következetes szempontok mentén, a világot. Nem rossz dolog ez, és jó dolognak sem mondható. Leginkább tényekre, vagy tény-szerű jelenségekre lesz figyelmes, és ezen tények, vagy tény-szerűségek alapján ilyen vagy amolyan elemzési következtetéseket hajlamos levonni, majd az összegzett információt eltárolva tovább szemlél, relatív-közönyösen, zsibbadtan, fásultan.

A történet most kezdődik.

Az ember hajlamos belefásulni saját kémiájának a stabil semlegességébe. Ezért is lesz aztán meglepő, sőt, az új meglepetésével hatni tudó egy-egy pillanat, amikor az ember teste, szubtilisan bár, de határozottan, néhány pillanat alatt kijelenti: igenis, élek.

A hely, ahol dolgozom: egy teakereskedés. Réz mérőedényekkel, klasszikus mérlegekkel, illatos teákkal teletömött, ezüstösen csillogó fémdobozokkal, kellemes, meleg fényekkel, tea-mécsesekkel, üveg és porcelánedényekkel és egy olyan illattal vagyok nap-mint-nap körülvéve, amelyet, a tömörség kedvéért szeretek diszkréten mosolyt teremtőnek nevezni.

Egyre rutinosabb mozdulatokkal szokom a napi teendők ceremóniáit, és egyik ilyen pillanatban történt. Az ajtó, mivel kelet felé nyílik, fény-kontúrral vette körül, mikor belépett. Nem szeretem bámulni az embereket, így, miután megállapítottam, hogy vásárló, ráköszöntem és megkérdeztem, hogy segíthetek-e. Ijedt angolsággal mondta, hogy nem, ő csak nézelődne. Nyugodtan, mondtam, az ilyenkor használt formulákkal megfűszerezve. Kék szeme volt és én nem szeretem a kék szemeket. Szeplői rozsdavörösek, lófarokba lazán bekötött haja ott vöröslött a mosolya körül. Gyönyörű ajkai voltak.

Kivörösödtem, mint a munkakötényem, tenyerem felettébb izzadt, elöntött a forróság, hirtelen nagyon melegem lett, pedig a bordó légkondi okádta magából a 23 fokot. Dadogtam. Nem találtam a szavakat, és olyan jelzőket használtam, mint a „glorious”, „marvellous”, „brilliant”, amitől úgy éreztem magam, mint egy gyenge genetikai állománnyal megáldott, ványadt angol nemesi sarjadék, aki ráadásul tipikus amerikai angolsággal dadog. Kényelmetlenül éreztem magam, annál is inkább, mert csodálkozva figyelte agyam egyik része, hogy mint idétlenkedik a másik része. Viszont mindez eltörpült a csodálat mellett, amit a lány kb. 22-23 éves alakja kiváltott. Néztem s miközben a szemeim teljességgel rá koncentráltak, agyam váltotta a hátteret a lány mögött: láttam hegygerinccel mögötte, tengerparttal, vetetlen, fehér ággyal a fürtjei mögött, meg láttam hóban, nevetve, virító szeplői perzselő fényében. Láttam az ölemben, a hátamon, alattam, fölöttem. Remegtek a lábaim. A kezeim is, így az 50 g-os tea-csomagot két kézzel fogtam, a biztonság kedvéért. Izgultam, imponáló bók-formulák és mosolyt csaló, angol nyelvű poénok alig követhető gyorsasággal váltakoztak az agyamban csak épp egyiket sem tudtam megragadni. Bámultam őt, bárgyún vigyorogva, vörösen, mint a rák. Sikerült összeszednem magam annyira, hogy megkérdezzem: honnan érkezett hozzánk. „From Sweden”, mondta ő, és szeplős mosolyával tovább pirította az arcom. Nekem meg csak annyi jutott hirtelen eszembe, hogy az északon van, a Skandináv-félszigeten, meg Láng Zsolt A szomszéd nő-jének köszönhetően a min fitta, amiről sejtettem, hogy mit jelent, így nem dicsekedhettem el a svéd nyelvi kompetenciáimmal.

Fizetett, mosolygott, köszönt és elment. Kapaszkodtam a pultba és közben rohantam volna utána, hogy sziahelóvárjmegmárnagyonaranyosszeplősmosolyodvanéshanemnagybajénelhívnálakegyitalraegysétáraegymozibaegybárhova, csak mégegyszerlássalak. Mozdulni nem tudtam azonban, mert alig bírtam állni a lábaimon.

A fenti történet tanulságos számomra. Egyrészt azért, mert, amint gyanítottam: van bennem, ilyen szempontból is, élet. Másrészt azért, mert bebizonyosodott: a kémia nem ismer nyelvi korlátokat: ha tarkón csap, nemcsak magyarul nem tudok normálisan beszélni, de angolul sem (és valószínű, hogy a többi, általam használt nyelven sem). Harmadrészt meg azért, mert következő ilyen alkalommal tudom, hogy mindennél fontosabb rákérdezni az illető nevére: egy név identitást takar. Egy névtelen, kék szemű, szeplős mosolyú, vörös hajkoronájú svéd lány alakja sokkal inkább ki van téve a felejtésnek, név nélkül. Meg neten is nehezebb rákeresni (ami tűnhet viccesnek, de egyáltalán nem elhanyagolandó dolog).






fotó: http://andrea-h.deviantart.com/#/d4b3tdp

Tengerparti vidék volt, kopár táj, növény a környéken alig. A színek langyosak voltak, a levegő hűvös. Minden hallgatag.

Megöregedtél. Nem is: elhasználódtál. Ráncaidba belefulladtak a megszokott hétköznapok és a tettetett felhőtlen valóságok apró átkai. Közel ültél hozzám, egészen közel. Törődött voltál és aggódó, mint aki félt, hogy valamit végérvényesen elveszített: már a létezés spirális mozgása sem hozza vissza többé, nem ad új esélyt a kezdésre. Megöleltél volna, zavarban voltál emiatt is, folyton rám tekintettél, de pillanatokra csak, majd a tenger távolát nézted, meg a lábad, ahogy a sok fészkelődés közben belesüpped majdnem bokáig a homokba. Készültél valamire. Láttam, de egy kicsit távolinak tűnt az egész: gondoltam csöndben maradok, amíg nem győződöm meg a pillanat közelségéről.

- Vele vége. Most már vége. Nem tudom, nem értem, hogy miért volt vele ez az egész. Hogy miért maradtam vele,- mondtad, miközben egy héjától fosztott ágat, annak korhadt testét morzsoltad.- más voltam akkor,- mondod, mintegy magyarázatként- könnyelmű, felnőttes, céltudatosan buta. Akartam, hogy jó legyen, de nem akartam úgy csinálni, ahogy jó lett volna, igazán. Makacs voltam. Meg félénk... meg hát te sem segítettél...-mondtad, majd hirtelen feleszméltél. A vádolás elhallgattatott, féltél, hogy elillan, megszűnik ez a pillanat. Bátorságot gyűjtöttél, előre hajoltál egy újabb ágért, s a mozdulat biztonságot adott: miközben kiegyenesedtél, arcodat félig felém fordítva kérdezted- Nem lehetnénk újra együtt?

Érdekes ez a tengerparti táj. Könnyű, meg kevés. Ugyanakkor, teljesen ellentmondásosan, minimalizmusába bele van rejtve a sok titok. A sivárság itt gazdagság, csak ásni kell kicsit. Megfigyelni. Elmerülni. Tenni, nem tetetni. A sivárság a mértéktelen tettetés nyoma. A tevés, mint a tettetés megszüntetése viszont ott rejtőzik minden homokbucka, minden hullámsor mögött.

- Szeretnék veled lenni,- mondtad lágy, őszinte hangon, és mintha egyszerre roskadtál volna bele és teltél volna ki a kimondott mondatba. Megfogtam a bal kezed. Olyan rég nem érintettem már. Finom volt, kecses, ugyanakkor egy meggyötört ember keze: aszott, ráncos, eres. Hiteles, gyönyörű. Megcsókoltam volna legszívesebben, de simogattam csak, az ujjbegyek bőr-labirintusainak a recéit kitapintva. Fújt a szél. A hullámok hangosabban csapódtak a partoknak, a homok hangosabban sercegett a szélben. Egyedül voltunk és egyedül voltam. Tenni kéne már, nem tetetni.

- Nem lehet. Sokáig szerettem volna. Ha jössz. Nem kellett volna mást csinálnod, csak jönnöd. Ruhát készítettem volna elő neked, törülköző kendőt, hogy zuhanyozz, kávét, hogy belül is felfrissülj s elvittelek volna a magas füvű rétre, hogy meztelen talpakkal megtisztuljunk mindketten, belemosakodva egy naplementébe, az éj harmatába, a hajnal fényeibe. Aztán egymásba is. De most

Felébresztett a reggel. Pihent vagyok és éber. Az álom meg rendhagyó, szokatlan. Tenni kéne. Nem tetetni.

A 31. napon

A 31. napon végre lejárt az önkarantén. Reggel automatikusan nyíltak ki a szemeim, hétkor üdén pattantam ki az ágyból. A kávé már csak formalitás volt a gyümölcslé meg a vaníliás almalekvárral meg vajjal megkent pirítós mellett. Már majdnem csak dekoráció.

Elkezdhetem.

Reggeli után felkapcsoltam a gépet, leszedtem az ágyról meg az íróasztalról a könyveket, a lapokat meg az ételmaradékokat és rendet raktam: kiporszívóztam, felmostam, port törültem, elmosogattam. Miután mindezzel kész voltam zuhanyoztam. A zuhany alatt az elmúlt harminc napra gondoltam, mindarra, ami megfordult a fejemben, a kis lakásban, meg hogy ebből mit akarok papírra vetni. Meg azt is, hogy mit lehet végül is megírni abból, amit meg akarok. Egy kisebb aggodalom-féleség villant át rajtam, de a víz elmosta, zajával, sugaraival.

Zuhany után ittam meg a kávé utolsó néhány kortyát. Lakótelep, körforgalom, nyüzsgő járművek, emberek. S én, a hetedikről. Még csak fölöttük állok. De ennek ma vége lesz.

Minden lehetségeset előkészítettem, ami az íráshoz segítségemre lehet: papír zsebkendőt, szőlőcukrot, vizet és magas kakaótartalmú csokoládét egyaránt. Kezet, hátat, nyakat ropogtattam, beállítottam a képernyőt az íráshoz és új lapot nyitottam, elneveztem harmincegynek. Miután mindezzel szinte egy mozdulat-ívben túljutottam, döbbenten vettem észre: nincs miről írnom.

Semmi konkrétról sem tudok írni.

De hát valahol el kell kezdeni. Az ember két-féle lehet: megfigyelő, vagy megfigyelt. Minden ember mindkettő, de általában dominálni szokott az egyik. Én megfigyelő vagyok. Ezért is volt nehéz az elmúlt harminc nap: más megfigyelt hiányában én váltam önmagam megfigyeltjévé. Szörnyű a csend, ami az ön-megfigyelést beburkolja és szörnyű szembenézni megfigyelőként a megfigyelt önmagammal.

A rutin állott be a leghamarabb. Reggel korán kel, meztelenül budizik, néha közben fogat mos, de olyankor budizás előtt mosakszik, amúgy utána (megspórolva egy extra kézmosást). Zuhanyozik, borotvál, reggelit készít, vakarózik, nyújtózkodik. Kávét szürcsöl, ami általában forró és tej nélküli (cukorral nem szereti). A reggeli után híreket olvas, videókat néz, majd a zenelejátszót keverő számválasztásra állítva olvasni kezd. Az összevásárolt könyvtárát belezi ki, ismét. Van, amelyik könyvet csak először. Másokat hatodjára, hetedjére.

A kezdet ívelő könnyedség volt. Előjöttek az antiszociális hajlamai és a hegyekbe, emberektől alig, vagy egyáltalán nem lakott területekre kívánkozott. Persze ehhez pénz is kell, meg sok minden, gondolta, úgyhogy, kispórolva a vonat jegyből, feltöltötte a tartalékait és egy hónapra elvonult az üres lakásba. Vigyázott, hogy a számlákat időben kifizesse, és egy hónapig ne zavarja senki és semmi. A kulcsot egy műanyag dobozba tette és a fedelét erős ragasztószalaggal lezárta és ráírta a kinyitás dátumát: 07. 31. az első két nap az akkomodálásról szólt. Hogy megszokja, hogy minden kommunikációs lehetőség ki van iktatva: telefonok, közösségi oldalak és főleg a személyes találkozások. Az első két nap szép volt.

Minden napra körülbelül fél könyv jutott, tíz cikk és egy film, közöttük hátgerinc és végtag-aktiváló gyakorlatokkal. Folyton írt volna, ellent kellett állnia az ösztönnek, hogy folyton le-írjon és meg-írjon. Meg egyáltalán: hogy írjon. Ez ellen ceruzát, digitális jelölőt használt: nem bírta ki, hogy ne rögzítse valahol a pontokat, amik kiváltották a gondolatait.

Miután egyik este (a kilencedik) elvették az áramot rászakadt a sötét és ő álmatlanul zuhant bele a város éjjeli zajától alig tompított csendjének a mélységeibe. A fotelben kezdődött. Nagy, krémszínű fotel, gyanús folyadék-maradványokkal a huzaton, amiket még a mosószer sem tudott eltávolítani (valószínűleg ezért is vásárolhatta meg olyan olcsón az ószeresnél). Ebben a fotelben kezdődött.

Hátra engedte a foteltámlát és próbált befurakodni gondolataival a város kintről beszűrődő, távolinak ható morajába. Ehelyett azonban más történt: a gondolatai rekesztették ki a szobából a várost, és mikor kiszabadult a lakásba a csend akkor előjöttek a sötétből a bezárt gondolatok. Nem követelőztek. Színesek voltak. Mindegyiket meg lehetett nyitni, el lehetett merülni benne. Olyan volt a lakás, mintha üvegből volna a padlója: az átlátszó lapok alatt színek, árnyalatok kavarogtak, minden lap alatt más-más és ha a lapokra állott érezte, hogy mi van alattuk. Ha akarta már merült is bele az átlátszó lap takarta emlékbe.

Ezután nappal aludt. Egy könyvet három-négy nap alatt olvasott ki, tíz cikket öt nap alatt olvasott el és egy filmet nézett két-három napig is. A rutin átalakult. Minden éjjel több lapba is belemerült, volt olyan is, hogy hatba, hétbe, egyszer tizenháromba is (de a rá következő napot végigaludta akkor). Nem volt semmi különleges az emlékekbe való merülésben, bár úgy fizikailag, mint pszichikailag megviselte. Újra a múltban lehetett, mint megfigyelő és végre megfigyelhette önmagát.

Néha elborzaszt, hogy mennyire ösztön-lény az ember. Figyelte a gondolatait, a tetteit, a reakcióit a környezetére a környezetében és folyton le-ledöbbent. Valaki gyengeségét úgy próbálta palástolni, hogy őt támadta, és ő a támadásból nem érezte ki az önmagával elégedetlen fogcsikorgatását. Máskor jeleket küldtek felé, későre értelmezett, halálra ítélt jeleket, kinyújtott kezek, szem-csillanások és mosoly-villanások, érintések és viszonzatlan ölelések formájában. A halott jelek egy utolsót sóhajtanak, mindig csak későre, mindig hiába: a jel-forrás megszűnt létezni, mire a címzetthez érnek. Vannak, akik játszmáznak. Sőt: azt kellett némi visszatetszéssel konstatálnia, hogy ő maga is játszmázik, sokkal gyakrabban, mint ahogy azt előzőleg gondolta volna. Kevesebbet hallgat. Kevesebbet figyel. Kevesebbet van jelen abban, amit csinál. Máskor olyan jelek érkeznek, amiket nem akar észrevenni. Nem szabad, nem engedi – valami. Mindig egy hang, mindig egy furcsa, majdnem kellemetlen érzés.

Érdekes volt megfigyelnie az orgazmusait. Az arcát, amint lecsukja a szemét és belesiklik az élvezetbe. Meglepő volt megfigyelni: kellemes látvány. Helyenként azonban tettetett volt, már-már erőszakolt. Hamis mozdulatokat produkálva már-már szánalmas volt önző vonaglása. Ilyenkor pirult az arca. Az ember nem feltételezi saját magáról az ágyban a hazudozást, ezért is meglepő a tetten érés. Meg még azért, mert ugyanolyan primitív és átlagos, mint a többi ember esetében.

Folyton azt szajkóznám, hogy nehéz szembenézni. Nem a másik szemébe nézni, azt álca mögül könnyedén lehet, bár kétlem, hogy ezentúl is annyira penetránsan fogok az emberek szemébe nézni. A saját szemembe nézni nehéz. Ott nincsen álca, egy adott ponton túl, egy adott csönden túl már nem lehet. Harminc egynéhány évem nem volt elegendő, hogy felnőjek. Lehet, hogy most kezdtem el ezt a folyamatot.

A harminc nap végéhez közeledve már minden egybefolyt. Egyszerre evett, emlékezett és pihent. Volt, amikor mindezt a budin ülve. Járása légiessé vált, úszott a kis lakás homályos csöndjében. A naptárra sokáig nem nézett, de sejtette, hogy már nem lehet sok ebből az egészből. Az áttetsző padló lapjai, miután kiszállt belőlük: elsötétedtek. Nem maradt más belőlük, csak a fogyó emlékekkel egyre terebélyesedő, szürke ködszerű gomolygások. Egyszer aztán eltűnt az átlátszó padló. Hirtelen történt az egész: hallottam kint valami zajt, az ablakra néztem és mire visszatekintettem a padlóra már a kopott színű parketta látványa fogadott. Rá tíz percre már aludtam, eldőlve az ágyon. Ma reggel ébredtem fel.

Úgy érzem: most tudom, hogy ki vagyok. Valahogy mindig mindenki távolról szeretne sokat a közelébe. Közelre már nehezebb figyelni. Közelre figyelni kényszer. Távolba nézni, távolba látni a motiváló. Félelmetes, hogy az ember a felületességébe még nem pusztult bele.

Miután kitettem az utolsó pontot is, végre felöltözök. Rendbe szedem magam és kimegyek, először számlákat fizetni, majd vásárolni. Közbe figyelni akarok. Az emberekre, a mozdulataikra. Meg akarok tanulni úgy látni másokat, hogy közben magamat is látom. 

Fénykép

Egy ember fényképet akar készíteni. Nagy hátizsák van a hátán és egy analóg fényképezőgép a nyakában. Ruháján látszanak a megtett kilométerek.  Egy részt akar lefényképezni  a terecskéből. Előszedi az állványát, felállítja, ráteszi a fényképezőgépjét majd megfigyeli a fényviszonyokat. Miután a fényviszonyokhoz beállította a gépet beállítja a képet. Az idegen ősz haja alatt mély ráncok jelentek meg, míg elegyengeti a lencsét, meg az állványát. A terecskének ez a szeglete nem érdekes sem a helybéliek, sem a külföldiek nagy része számára. A Karolina tér egyes és kettes számú házszám alatti kapukat akarja lefotózni az idegen. Meleg van, eső kabátját a háta megetti emlékmű lépcsőjére teszi le, a nagy hátizsákjával együtt. Kigombolja az ing nyakán a legfelső gombot és leveti a könnyű, nyári sálját, ráteríti a vízálló hátizsákra. Fúj egyet, majd vesz egy mély levegőt, mintha magába akarná szippantani a levegővel a terecske hangulatából is valamit. Majd ismét nekilát a beállításokhoz. Bal oldalt az egyes számú kapu van, sötétbarna, frissen felújított testét kontrasztozza a szintén nemrég felújított világos, homokszínű fal. A kettő összhatását csak a kapu fölötti matt üvegsor jobb felső sarkán keresztül fúródó, majd felfelé kunkorodó kábel árnyalja. Az egyes mellett lévő épület, a kettes málladozó, narancssárga falú, fura díszítésekkel. Mintha nem is egymás mellett lennének, teljesen különböznek egymástól: a narancssárgának egy ütött-kopott zöld kapuja van, ahol a kirugdosott táblákat natúr színű és mintájú lécekkel kupálták ki tessék-lássék. A kapu fölött nincsen matt üvegsor, csak egy jobb időket is látott zöld préseltlemez-lap és fölötte a málló vakolat alól szemérmetlenül kilátszó, vörös téglából rakott dupla soros boltív. Az egyesnek nem látszanak az ablakai, a kettesnek a hajdanán fehérre mázolt ablakkereteiben a szem málló, néhai finom csipkét sejtet és van egy rozsdás zászlótartója. A frissen macskakövezett térnek a matton szürkéllő gránit kockakövei látszanak, meg a rácsozott kanális-vonal egy része, a jobb ajtóval szemben egy nagy, szürkére pingált vastál van, benne virágok, sok színű árvácskák. Az árvácskák mögött, az egyest a kettestől elválasztó csatornavezeték vonalától balra, rögtön a macskakő fölött egy cső tekereg, egy helyen ellaposodik: nagy, kerek korong lesz a henger-testéből, a gáz-stabilizáló az. A kettes fala mellett, a kopott zöld ajtótól jobbra egy motorkerékpár áll. Amúgy minden kész, már csak a fotót kell elkészíteni. Miután az ősz hajú idegen beállította a szöget, a magasságot és a fényviszonyoknak megfelelő módosításokat is ismételten elvégezte a kamera záridején, illetve a blende-nagyságon, elbújt a kamera mögé és várt. Várta a megfelelő pillanatot.

Nyár volt és ünnepnap. A kis templom a terecske keleti oldalán hívta a lelkeket misére. A terecskén több terasz is volt, ahová kiültek a helybéliek és az ide látogatók beszélgetni, inni meg enni. Néha gyerekek szaladgáltak az emlékmű körül, máskor kerékpárosok suhantak át a téren, egyesek kecsesen, ráérősen, mások átsuhanták néhány másodperc alatt a teret. Sok volt a járókelő, a fagyizó, a söröző, a cigarettázó tinédzser. Az egyik anyuka, hogy ne kelljen folyton a csemetéje után futkorásznia, szappanbuborékokat eregetett neki, amiknek egy részét a csemete széles mosollyal és fel-felharsanó nevetéssel sikeresen ki is pukkasztotta, a többit meg szétszórta a szél a terecskén, a hársfák és az ernyők alatt, meg az emlékmű fölé.

Az idegent úgy látszott mindez hidegen hagyja. Ő csak ezt a részletet látja a terecskéből, ezt az épület-kontrasztot, ezt a régi és új valami csoda folytán egymás mellé való helyezését, aminek a hangulatára egy modern motorkerékpár erősít rá. Olyan, mint a félig töltött pohár, amiről mind egy, hogy azt mondjuk, hogy félig üres, vagy félig tele, az egész úgyis felfogás kérdése, hisz végül is félig van. Valamit mormog a szakálla alá az ősz hajú idegen, mosolyog és már majdnem kattintana, amikor végigsuhan egy galamb a képen. Az idegen felnéz a figyelőből és körülnéz és kicsit meghökken, mintha csak most fedezte volna fel a késő délutáni órába zsongó terecske pezsgő életét. Koncentrálni próbál, a képre, de mindahányszor, amikor lenyomná a gombot, vagy néhány szappanbuborék kerül bele a képbe, vagy egy idős házaspár, vagy valaki az egyes kapuján megy be, vagy másvalaki a kettes kapuján jön ki, vagy egy szerelmespár áll meg csókolózni, vagy két csíkos-blúzos, göndör hajú egypetéjű gyerekét hajkurássza egy kismama, vagy egy biciklis kerekezik tova, vagy épp akkor pottyan le egy kislány kezéből egy fagylaltgombóc, minek következtében a kislány megáll a képben és sírni kezd. Az idegen már nem mosolyog, türelmetlenül várja, hogy elkészítse az áhított fotóját a két kapuról, hogy valahol, egy messzi országban el tudja majd magyarázni, hogy ez egy jó pszichológiai teszt a pesszimizmus meg az optimizmus kiszűrésére, ez a fotó. Ugyanakkor a döntéseket is szimbolizálja valamelyest, hogy melyik kapura esik egy-egy embernek, nézőnek a választása, meg arra is jó példa lehet, hogy nem minden esetben a külső számít, mert ki tudja, hogy mi rejtőzik a kapuk mögött az udvarban, a homok falú házban meg a narancssárga házban. De a ráncos homlokú idegen nem tudja lenyomni a kioldógombot, mert a téren nyüzsgők folyton bele-bele arcátlankodnak a fényképbe. Türelmetlensége egy idő után betetéződött és a nagy nyüzsgés közepette megnyomta a kioldógombot. Miután kiegyenesedett komolyan és lassan, már-már ünnepélyesen elkezdte szétszedni az állványt, amit aztán elcsomagolt, majd, miután vissza tette a kamera lencséjére a lencsevédőt megnyomott egy gombot a fényképezőgép alján, majd kipattintott a fényképezőgép bal felső részén egy kis kart és feltekerte a filmet. Miután érezte, hogy a tekercs már könnyen forog kivette a százas monokróm Kodak-filmet a gépből és a zsebébe tette, majd egy másik a zsebéből egy másik százas monokróm Kodak-filmet keresett elő, amit aztán belehelyezett a nyitott fényképezőgépbe, miután egy kicsit kifújta a belsejét. Hát igen, mormogta, csak úgy, magának, egy furcsa, a helyi fülek számára egzotikusan hangzó nyelven, miközben fűzte be a gépbe az újonnan behelyezett tekercs filmjét, fejét kissé bal válla felé billentve, ez az élet.

sivatag.

Végül is nem véletlen, mondtam magamnak. Nem véletlen hogy itt kötöttem ki. Az ember akkor kerül a legnagyobb veszélybe, mikor közel áll ahhoz, hogy megkapja azt, amit meg óhajtott kapni. Mikor már csak egy eldöntendő pillanatig tartó helyzet választ el attól, amit akartál, amit akartam.

Fura dolgok ezek. Lassan derengeni látszik, hogy miért ez az a környezet, ahol megkísértette a gonosz a prófétákat, meg a megváltót, meg a kisherceget. A nincsnél is rosszabb a van, ha igazából nincs. A sötét, azt mondják, elmét képes bontani. A csend is, meg a többi hiányok. Itt elméletileg minden van, ami a boldogsághoz kell. Van fény, van hang, van száraz, szúrós illat, amit messziről, talán kelet felől hord tova a szél. El kéne érni a másikat.

Elméletileg nem kéne nehéz legyen itt a létezés. Minimális odafigyelésre van szüksége az embernek, hogy életben maradjon. Ilyenek, hogy ne szabad fővel legyek nappal, igyak, óránként legalább egyszer, vigyázzak, hogy az arcomat nem süsse meg erősen a nap, éjjel legyek melegen öltözve, mert ki tudja. Nagyjából ennyi. Az embert azonban nem kevés és folyamatos valamikre való odafigyelésre tervezték, inkább sok dologra való odafigyelésre, s azokra egészen rövid ideig. Legalábbis mostanában gyakran gondolom így, aztán, mint általában lenni szokott: rá kell jönnöm, hogy tévedtem, illetve sarkítottam egy nagyot.

Érdekes a test, mert nem csak mint fogalom értelmeződik át, de át is lényegül. Naponta egyszer eszem és alig vagyok éhes. Naponta sokszor iszom és mértékkel, mert a testem tudja, hogy most takarékon van minden. Mindenemet érzem, mindenem sajog, de nem szemrehányóan, hanem elismerően: végre, végre. Meg: köszönjük. Könnyű leszek, napról napra könnyebb. Látásom kiélesedett, hallásom soha sem volt ennyire éles. Olyan szag-mintákat fedezek fel magam számára, melyekről nem is álmodhattam. Légzésem nyugodt, anyagcserém tökéletes. Működök, mint halála előtt a haldokló.

Néhány napja nem látom már a nyomokat. Nem meglepő: a hét homokvihar eltemetett mindent a környéken. Itt időtlenné válik az ember. Nincs tegnap: a nyomaidat hiába keresed. Nincs holnap: mások nyomai is elvesznek, melyek mentén te könnyebben haladtál volna. Most van, ma van és én vagyok. Egyedül. A sivatag nem segít. A sivatag megvesztegethetetlen. A sivatag a legjobb tanító.

Nincs levegő. Forr a vérem. Homályosan látok. Lehet tényleg haldoklom.

Mégsem. Kiszolgáltatottá válik nagyon az ember, de elpatkolni itt sem könnyebb: a sivatag ebben sem segít. Az előbb, amikor eszembe jutott elmosolyodtam (ami azért nagy luxus mostanában): kell a határtalanság, hogy az ember megélje a fajtája mindenféle határait.

Alkonyodik és szomorú lettem. Coelhonak az alkimistája jutott volt eszembe meg, ismét, a kisherceg. Nekem nincs rózsám, nem vár rám senki. Egy sivatag közepén létezem, egyedül. Néha fájnak az ilyen gondolatok, keserédes lesz a számban a nyál tőle. Szívesen valaki ölébe hajtanám a fejem most, én, aki mindig féltem az érintésektől.

Én, aki mindig féltem az érintésektől…. ez így nem igaz. A hazugságtól féltem. A csalódástól féltem. A kényszeres széptevéstől féltem. És közben, persze, összehazudtam magamnak hetet, meg havat. Most is hazudok. Elvesztődtem, például ezt sem akarom elismerni. Meg hogy segítség kellene, ezt sem. Meg hogy törésállóságom határát elértem, ezt sem. És lehet, hogy először életemben hasznát veszem a csökönyösségemnek, az öszvér-makacsságnak, bennem.

Még egy túlélt éjszaka. És még lesz ilyen, néhány. A nyom tovább hűl.

Hideg van. Veszettül hideg van. Nem tudom kinyitni rendesen a tenyeremet. A lábaimat folyton nyújtóztatom. Forró vagyok, lázas, gondolnám, ha a testem ne lett volna teljesen tudatánál az utóbbi időben.

Miért pont sivatag?

Hogy egyedül legyek.

És?

Mi és?

Egyedül vagy?

Nem.

Miért?

Te is itt vagy.

Miért, ki vagyok én?

Miért, ki vagy te?

Én kérdeztem előbb.

Nem tudom. De bennem vagy.

Ezt honnan veszed.

Mert mindenütt hallak.

És nem gondoltál a másik lehetőségre?

Mi az a másik lehetőség?

Hogy te vagy bennem.

Lehetetlen.

Ohó. Szóval lehetetlen.

Igen. Határozottan igen.

Ugyan miért?

Hát…. mert….

Vigyázz: ha valamiről azt állítod, hogy lehetetlen, önnön kezeddel vágod el a lehetőség utolsó (vagy első, ezt helyzete válogatja), ám legerősebb fonalát.

Igazad van.

S akkor megint: ki vagyok én?

Akkor mi egyek vagyunk.

Bizony. Egyek.

S téged hívnak léleknek?

Nem. De valami hasonló vagyok.

Mi?

Emlékszel az álmaidra?

Igen.

És emlékszel, amikor lezuhantál a ferde toronyból?

Igen.

És emlékszel, hogy miért zuhantál le?

Igen.

Miért?

Mert egy nyakláncot dobtak a mélybe.

És?

És utána ugrottam, hogy elkapjam.

És?

És elkaptam.

És meghaltál?

Nem tudom, csak azt tudom, hogy zuhantam.

Nem haltál meg.

Ezt miért mondtad ilyen furcsán?

Felébredtél Kettős ébredés volt ez.

Éspedig?

Egyrészt tényleg meghaltál, ott. De új életre eszméltél, itt.

Aha. Ez így nem érthető.

Másrészt meg megszerezted a nyakláncot.

Ami miért jó?

Ami azért jó, mert most tudsz beszélni velem.

Aha.

Mi ez a sok „aha”?

Hát... örülök neked, nem az. Csak kezdek komolyan gondolkodni azon, hogy esetleg tényleg elment kicsit az eszem.

Lehet. Bár, véleményem szerint, ha az emberek nagy hányadának így menne el az esze, ahogyan ezt magadról gondolod... lehet jobb világban élnél. És én meg veled.

Láthatlak?

Tipikus... miért akarsz látni?

Úgy könnyebb ez az egész.

Nem. Nem könnyebb. Kényelmesnek ugyan kényelmesebb, de nem könnyebb.

Szóval nem.

Nem.

Mit keresek itt?

Nyomokat.

Ezt tudom.

És azt is tudod, hogy milyen nyomokat keresel?

Igen. Emberi nyomokat. Az előttem járóét.

Pontosan. És ki ő?

Hogyhogy ki?

Hát kinek a nyomait követed?

Azét, akit követnem kell.

Igen, de ki az?

Egy nő?

Nem.

Egy férfi akkor.

Nagyon éles az elméd.

Ne gúnyolódj.

Pedig most lehetne.

Férfi, de ki az?

Te kell tudd.

De nem tudom. Csak követem. Mert így tudom, meg így érzem. Hogy követnem kell.

Rendben.

Ki az?

Nem is sejted?

Nem.

Nyitsd ki a szemed.

Ki van nyitva.

Valóban?

Igen.

Akkor kit követünk?

Nem tudom. Valakit.

Mozgás közben nézz körül. Mi mozog a környezetedben, rajtad kívül?

Az árnyékom. De az is az enyém.

Természetesen.

S az árnyékomat üldözöm itt, a sivatagban.

Bizony. Önmagadat.

Ez mért jó nekem?

Nem tudom. De itt vagy. S az már jelent valamit.

Mit?

Hogy folytatni kell.

Miért?

Csak.

Ez nem válasz.

Pedig most: csak ez a jó válasz.

Merre?

Merre szeretnéd?

Előre.

De itt mindenütt előre van.

Akkor arra.

Merre?

Arra.

Így érzed?

Úgy érzem, hogy arra kéne folytatnom.

Akkor arra folytasd.

És te?

Itt leszek, a nyomodban.

Árnyék?

Nem. Benned nincs árnyék. Benned csak fény van.

Sötétség sincs?

Csak ha akarod. Akarod?

Nem. Jó a fény. Szeretem. Legyen fény.

Legyen.

Köszönöm.

Mit?

Nem tudom. Csak köszöntem.

Köszönjük. Most indulj.

Mikor beszélünk még?

Még idejében.

Még idejében... mihez?

A változáshoz. A fényesebb fényhez. Az őszinteségedhez.

Neked jó, ha rébuszokban beszélsz?

Nem rébusz. Csak még nem értheted. Utólag banális lesz. Most misztikum.

Vigyázz rám, jó?

Vigyázzunk magunkra. Indulj.

28. bennem.

.. van egy homokóra (is), pontosabban én vagyok (én szoktam benne lenni) a homokórában.

a homokórában, mely összetartja a benne szétfolyó időt.

érdekes és felettébb bonyolult szerkezet. kívülről úgy néz ki, mintha egy homokóra-üvegben homok volna, s az egész egy fa-kerethez volna rögzítve és slussz. a valóság ennél picit bonyolultabb. minden homokszem más idő. más idő-intervallum, más idő-egység. s mivel ilyen sok és sokféle idő van összezárva egymással, ezért az idő, az az idő, amit a homokórán kívül érzékelni lehet szétnyúlik itt, bent. olyan, mint a lágy karamell. no, nem az a bolti, amit tejjel (meg sok ipari dologgal) kevernek, de amit te készítesz, vízzel, cukorból. szóval nyúlik. ezzel nem is volna semmi baj, sok minden nyúlik még, maga a nyúlás nem is volna említésre méltó, ha nem azt váltaná ki, amit. egy ilyen szétnyúló, homokórányi idő-halmazban annyi vicces dolog történik, hogy csak egy-két érdekesebb jelenséget említek csak meg.

az egyik kedvencem az, ami sok ráncfelvarrásos nő- és férfi-személyeknek a rémálma volna: az ember akarata ellenére szétcsúszik. olyan ez az egész világ, mintha egy torz tükörben látnánk, vagy mintha dali képei elevenedtek volna meg (vagy mintha részeg (esetleg betépett...) szemeken keresztül szemlélnénk a rendes, homokórán kívüli világot). az egyik kezem hosszabb mint a másik és lágyak, hogy az elején nem merek semmit sem fogni velük (aztán megszokom), a lábaim hol keskenyek hol nyújtottak, alig lehet velük helyet változtatni, az arcom cseppfolyós már szinte, az izmaim csobognak, mikor forszírozom őket, hogy összehúzódjanak, s minden, de minden (legalábbis első pillantásra:) instabil. más szabályok érvényesülnek itt, a nyúló idő függvényében. mert szabályok ugyanúgy vannak, csak az idő meg-meg változtatja, hosszabb-rövidebb ideig. semmi sem változik egyszerre, van, hogy ha megéhezem akkor várnom kell, hogy a sonka ne lebegjen, de azért ne is folyjon, a tükörtojás ne legyen jeges és a tejet ne kelljen késsel-villával enni. viszont ha repülni szeretnék: megtehetem. igaz, nem tőlem függ, hogy mikor, de kit érdekel idebent az ilyesmi.

nincs halál. bármi történhet az ember szétnyúló fiával: halál soha sincs. megfagyhat, megfőhet, lezuhanhat, szétfolyhat (és ezek nem csak feltételes módban történnek meg és nem csak egyszer), úgysem lesz semmi baja. fájdalom sincsen igazából, mert túl nyúlós ahhoz az idő, hogy a fájdalom létrejöhessen, hogy azt rendesen (értsd: a hagyomány szerint) lehessen érzékelni. szabad kézzel téptem már szét házakat és fröcsköltem széjjel autókat, fűrészeltem ketté patakot, folyót, és kínlódtam már egy toll, vagy egy papírfecni felemelésével is.

s mivel itt semmit sem lehet igazán konkrét dolognak nevezni vagy tartani, ezért semmi konkrétumot sem lehet véghez vinni. nem lehet például rendesen enni, ahogy említettem már fentebb. nem lehet ugrálni, nem lehet járni, nem lehet írni, nem lehet igazán olvasni sem, nem lehet aludni, nem lehet beszélni és gondolkozni is csak alig-alig lehet és azt sem folytonosan (és pláne nem következetesen).

azt hiszem leginkább ezért az utóbbiért szeretek ott lenni.

27. bennem.

.. van egy nincs (a sok kacat között ez is elfér, ráadásul jelentőséggel bíró elem, mert viszonyítási pont: hozzá képest minden kizárt, hogy ne lenne (természetesen csak abban az esetben, ha elfogadjuk, hogy a nincs létezhet, tehát maga a nem-létezés létező formát ölthet egy ilyen tág, szinte szélsőségesen szubjektív halmazban.).).

26. bennem.

.. gyermek (is) él. egy darab.

ez a gyermek meztelen. a fekete teremben, a vörös pódiumon játszik. sohasem alszik, sohasem álmos. sohasem fáradt és sohasem nyűgös. sohasem felejt és sohasem kér. sohasem parancsol és sohasem fél.

egyedül van, de mégsincsen egyedül. gömbbel játszik, hatalmas fénygömbbel. benne egy világ.

a gyermek nem fázik. a gyermek nem szomjas. a gyermek nem éhes. a gyermeknek nem kell székelnie. a gyermek nem lélegzik. a gyermek nem él. a gyermek: van.

a sötét, fekete terem a teljes védelem. nincs ablak, nincs ajtó, nincs küszöb, nincs sarok. nincs vége a teremnek, így eleje sincsen. kiterjedése megegyezik a nullával, így a végtelennel is. a teremnek nincs padlója. végül is nincs is terem: a nagy, megnyugtató és biztonságos feketeség közepében, de épp a közepében egy vörös felületen játszik a gyerek. a vörös felület olyan, mint a régi házak kopott, repedezett padlói: mintha rossz olajfestékkel lettek volna lekezelve, vörössel és az idő kikezdte a festéket, de nem a színt, először a padlódeszka-illesztések mentén, majd a padló görcsei körül, majd a padló deszkáinak az erezete mentén. de csak olyan, mintha. a felület mintája olyan. a padló egy, tökéletes egész, a fenti árnyalat-mintákkal rajta. középen a gyermek. ő sohasem ér a padlóhoz. fölötte lebeg. eleme és játék-területe ez a vörös felület.

a gömbben fények. sok színes látomás, de csak árnyak és erős kontrasztok, csenevész, röpködő sugarakkal és lomha fény-fellegekkel. a gyermek egyetlen játéka ez a gömb.

általában a gömböt figyeli. néha a padló felületét nem érintve bukfencezni kezd, cigánykereket hány, szökell, ugrabugrál. hídból tótágasba lendül, fején áll, kezén áll, ujján áll, majd lebeg, eszméletlen gyorsasággal keringve a levegőben. ha boldog. sóhajtozik, ötágú csillagként szétterpeszkedik a levegőben és hallgat, ha szomorú. ritkán nevet. olyankor mintha megvörösödne a nagy feketeség.

néha megszólal. tiszta, halk hangját zengi a fekete minden. de olyankor is keveset mond. egy-egy szót csak. s a szó épp azt jelenti.

néha felszisszen. olyankor keze vérzik, mintha valami megvágta volna. mindig négy csepp vér cseppen a padlóra ilyenkor, az meg hullámzani kezd és zöldben ragyog, mint a gyermek szeme.

az ilyen vágások után éberebb lesz, jobban koncentrál a játékra, kis homlokát jobban ráncolja egy darabig.

gyermekként lát, gyermekként hall, gyermekként éli meg a valóságot. itt is van valóság. kettő is. az egyik a gömbbe van beleöntve. ezzel a valósággal játszik. a gyermek nemtelen. így teljes. két teste van, mindkét valóságban egy-egy. az egyiket irányítja (a szó „irányt mutat” -és nem a „vezeti”- értelmében). a másikat nem. az egyikhez beszél. a másikhoz nem. az egyik lefedi az egész világot. a másik csak a szoros önmagát. az egyik érez, él, lélegzik, eszik, iszik, szarik, baszik. a másik csak van.

a valóság, az egyik valóság bírája ő. a tiszta hang. az őrangyal. a másik valóság része. szerves, apró, de annál nélkülözhetetlenebb eleme.

léte ugyanúgy függ dolgoktól, mint a mi létünk. de a dimenziói másak. a szükségletei másak.