vasárnap, június 05, 2011

28. bennem.

.. van egy homokóra (is), pontosabban én vagyok (én szoktam benne lenni) a homokórában.

a homokórában, mely összetartja a benne szétfolyó időt.

érdekes és felettébb bonyolult szerkezet. kívülről úgy néz ki, mintha egy homokóra-üvegben homok volna, s az egész egy fa-kerethez volna rögzítve és slussz. a valóság ennél picit bonyolultabb. minden homokszem más idő. más idő-intervallum, más idő-egység. s mivel ilyen sok és sokféle idő van összezárva egymással, ezért az idő, az az idő, amit a homokórán kívül érzékelni lehet szétnyúlik itt, bent. olyan, mint a lágy karamell. no, nem az a bolti, amit tejjel (meg sok ipari dologgal) kevernek, de amit te készítesz, vízzel, cukorból. szóval nyúlik. ezzel nem is volna semmi baj, sok minden nyúlik még, maga a nyúlás nem is volna említésre méltó, ha nem azt váltaná ki, amit. egy ilyen szétnyúló, homokórányi idő-halmazban annyi vicces dolog történik, hogy csak egy-két érdekesebb jelenséget említek csak meg.

az egyik kedvencem az, ami sok ráncfelvarrásos nő- és férfi-személyeknek a rémálma volna: az ember akarata ellenére szétcsúszik. olyan ez az egész világ, mintha egy torz tükörben látnánk, vagy mintha dali képei elevenedtek volna meg (vagy mintha részeg (esetleg betépett...) szemeken keresztül szemlélnénk a rendes, homokórán kívüli világot). az egyik kezem hosszabb mint a másik és lágyak, hogy az elején nem merek semmit sem fogni velük (aztán megszokom), a lábaim hol keskenyek hol nyújtottak, alig lehet velük helyet változtatni, az arcom cseppfolyós már szinte, az izmaim csobognak, mikor forszírozom őket, hogy összehúzódjanak, s minden, de minden (legalábbis első pillantásra:) instabil. más szabályok érvényesülnek itt, a nyúló idő függvényében. mert szabályok ugyanúgy vannak, csak az idő meg-meg változtatja, hosszabb-rövidebb ideig. semmi sem változik egyszerre, van, hogy ha megéhezem akkor várnom kell, hogy a sonka ne lebegjen, de azért ne is folyjon, a tükörtojás ne legyen jeges és a tejet ne kelljen késsel-villával enni. viszont ha repülni szeretnék: megtehetem. igaz, nem tőlem függ, hogy mikor, de kit érdekel idebent az ilyesmi.

nincs halál. bármi történhet az ember szétnyúló fiával: halál soha sincs. megfagyhat, megfőhet, lezuhanhat, szétfolyhat (és ezek nem csak feltételes módban történnek meg és nem csak egyszer), úgysem lesz semmi baja. fájdalom sincsen igazából, mert túl nyúlós ahhoz az idő, hogy a fájdalom létrejöhessen, hogy azt rendesen (értsd: a hagyomány szerint) lehessen érzékelni. szabad kézzel téptem már szét házakat és fröcsköltem széjjel autókat, fűrészeltem ketté patakot, folyót, és kínlódtam már egy toll, vagy egy papírfecni felemelésével is.

s mivel itt semmit sem lehet igazán konkrét dolognak nevezni vagy tartani, ezért semmi konkrétumot sem lehet véghez vinni. nem lehet például rendesen enni, ahogy említettem már fentebb. nem lehet ugrálni, nem lehet járni, nem lehet írni, nem lehet igazán olvasni sem, nem lehet aludni, nem lehet beszélni és gondolkozni is csak alig-alig lehet és azt sem folytonosan (és pláne nem következetesen).

azt hiszem leginkább ezért az utóbbiért szeretek ott lenni.

27. bennem.

.. van egy nincs (a sok kacat között ez is elfér, ráadásul jelentőséggel bíró elem, mert viszonyítási pont: hozzá képest minden kizárt, hogy ne lenne (természetesen csak abban az esetben, ha elfogadjuk, hogy a nincs létezhet, tehát maga a nem-létezés létező formát ölthet egy ilyen tág, szinte szélsőségesen szubjektív halmazban.).).

26. bennem.

.. gyermek (is) él. egy darab.

ez a gyermek meztelen. a fekete teremben, a vörös pódiumon játszik. sohasem alszik, sohasem álmos. sohasem fáradt és sohasem nyűgös. sohasem felejt és sohasem kér. sohasem parancsol és sohasem fél.

egyedül van, de mégsincsen egyedül. gömbbel játszik, hatalmas fénygömbbel. benne egy világ.

a gyermek nem fázik. a gyermek nem szomjas. a gyermek nem éhes. a gyermeknek nem kell székelnie. a gyermek nem lélegzik. a gyermek nem él. a gyermek: van.

a sötét, fekete terem a teljes védelem. nincs ablak, nincs ajtó, nincs küszöb, nincs sarok. nincs vége a teremnek, így eleje sincsen. kiterjedése megegyezik a nullával, így a végtelennel is. a teremnek nincs padlója. végül is nincs is terem: a nagy, megnyugtató és biztonságos feketeség közepében, de épp a közepében egy vörös felületen játszik a gyerek. a vörös felület olyan, mint a régi házak kopott, repedezett padlói: mintha rossz olajfestékkel lettek volna lekezelve, vörössel és az idő kikezdte a festéket, de nem a színt, először a padlódeszka-illesztések mentén, majd a padló görcsei körül, majd a padló deszkáinak az erezete mentén. de csak olyan, mintha. a felület mintája olyan. a padló egy, tökéletes egész, a fenti árnyalat-mintákkal rajta. középen a gyermek. ő sohasem ér a padlóhoz. fölötte lebeg. eleme és játék-területe ez a vörös felület.

a gömbben fények. sok színes látomás, de csak árnyak és erős kontrasztok, csenevész, röpködő sugarakkal és lomha fény-fellegekkel. a gyermek egyetlen játéka ez a gömb.

általában a gömböt figyeli. néha a padló felületét nem érintve bukfencezni kezd, cigánykereket hány, szökell, ugrabugrál. hídból tótágasba lendül, fején áll, kezén áll, ujján áll, majd lebeg, eszméletlen gyorsasággal keringve a levegőben. ha boldog. sóhajtozik, ötágú csillagként szétterpeszkedik a levegőben és hallgat, ha szomorú. ritkán nevet. olyankor mintha megvörösödne a nagy feketeség.

néha megszólal. tiszta, halk hangját zengi a fekete minden. de olyankor is keveset mond. egy-egy szót csak. s a szó épp azt jelenti.

néha felszisszen. olyankor keze vérzik, mintha valami megvágta volna. mindig négy csepp vér cseppen a padlóra ilyenkor, az meg hullámzani kezd és zöldben ragyog, mint a gyermek szeme.
az ilyen vágások után éberebb lesz, jobban koncentrál a játékra, kis homlokát jobban ráncolja egy darabig.

gyermekként lát, gyermekként hall, gyermekként éli meg a valóságot. itt is van valóság. kettő is. az egyik a gömbbe van beleöntve. ezzel a valósággal játszik. a gyermek nemtelen. így teljes. két teste van, mindkét valóságban egy-egy. az egyiket irányítja (a szó „irányt mutat” -és nem a „vezeti”- értelmében). a másikat nem. az egyikhez beszél. a másikhoz nem. az egyik lefedi az egész világot. a másik csak a szoros önmagát. az egyik érez, él, lélegzik, eszik, iszik, szarik, baszik. a másik csak van.

a valóság, az egyik valóság bírája ő. a tiszta hang. az őrangyal. a másik valóság része. szerves, apró, de annál nélkülözhetetlenebb eleme.

léte ugyanúgy függ dolgoktól, mint a mi létünk. de a dimenziói másak. a szükségletei másak. 

vasárnap, május 29, 2011

25. bennem.

.. lehetett volna béke.

ha.

(s most azok a ha-mondatok jönnek, amiktől képes vagyok (tüdőm térfogatát négyszeresére növelve) torkom szakadtából ordítani.


ha máshová, máskor, más módon, más jellemmel, más hajlamokkal, más családi szerkezettel, más szociális hálóba születek.

ha máshol, máskor, más módon, mások által, más módszerek alapján nevelnek, tanítanak, más elveket szem előtt tartva, figyelmen kívül hagyva, megtiltva, szorgalmazva. (valamint más következményekkel tanulásom/okulásom, illetve nemtanulásom/nemokulásom esetén.)
ha máshol, máskor, más módon jönnek a más emberek, más körülmények, más jelenségek által kiváltott gondolatok, melyeket másképpen értelmezek, építek be magamba, kezelek.

ha kevésbé lett volna a családom makacs, büszke, hajthatatlan, következetes, határozott, mérsékelten elnéző, döntésképtelen, elv-centrikus (vagy ha még egy ennyire (félennyire, negyed-ennyire, nyolcad-ennyire, ennél háromszor ennyibbre, stb.) makacs, büszke, hajthatatlan, következetes, határozott, mérsékelten elnéző, döntésképtelen, elv-centrikus lett volna).

ha kevésbé lettem volna makacs, büszke, hajthatatlan, következetes, határozott, mérsékelten elnéző, döntésképtelen, elv-centrikus, (vagy ha még egy ennyire (félennyire, negyed-ennyire, nyolcad-ennyire, ennél háromszor ennyibbre, stb.) makacs, büszke, hajthatatlan, következetes, határozott, mérsékelten elnéző, döntésképtelen, elv-centrikus lettem volna).

ha a külső világra nem a meglévő szabályok és nem így, ily módon vonatkoztak volna.

ha a belső világomra nem a meglévő szabályok és nem így, ily módon vonatkoztak volna.

ha nagyobb (vagy kisebb) mértékben volnék tudatában környezetem hibáinak.

ha nagyobb (vagy kevesebb) mértékben volnék tudatában önnön hibáimnak.

ha mindenre lehetne kézzelfogható bizonyítékot találni.

ha semmire sem lehetne kézzelfogható bizonyítékot találni.

ha több dologra lehetne kézzelfogható bizonyítékot találni.
ha kevesebb dologra lehetne kézzelfogható bizonyítékot találni.

ha lehetne.

ha nem lehetne.

ha volna több ha.

ha volna kevesebb ha.

ha minden ha-t fel tudnák itt sorolni.

ha ez az „itt” eljutna hozzád (is) (amennyiben ezt elolvastad ez az opció már nem releváns).

ha ez az itt nem jutott volna el hozzád (igazából, ha ezt olvasod már ez sem releváns esetedben, csupán az összes többi, ezt el nem olvasó emberre vonatkozik (kivéve, ha nem érted, amit olvasol.).).

ha ez az itt egyáltalán nem létezne.

ha én volnék az itt.

ha te volnál az itt.

ha ő voln(-á-)(-n-)(-a(-))(-to-)(-k) az itt.
   mi
   ti
   ők

ha én volnék te, aki olvasod.

ha te volnál én, aki ezt írtad.

ha volna egy te bennem és egy én benned. (nos... ez esetben nem tudom, hogy lehet/szabad/merjek-e relevanciáról beszélni (vagy egyáltalán: relevanciát említeni...))

ha ennek a szövegnek a következménye (az általa kiváltott tettek és gondolatok (vagy talán inkább fordítva: gondolatok és tettek.)) más volna, mint ami (ennek a ha-nak az érvényességéről mondjuk nem vagyok meggyőződve, de felötlött bennem (benned, benne...), hát leírtam.).


végezetül pedig: ha nem létezne ha.
(szerintem akkor leginkább, de ez egy olyan nagyon elvont gondolat, hogy nem érdemel többet egy ilyen picinyke zárójelnél.)

24. bennem.

.. egy ujj van, ami rendre csendre int.

(például most is.)

23. bennem.

.. egy szem van. mert az nem tud hazudni, soha. kivéve ha nincs. merthogy: amúgy van. csak máshol, nem rendes szemként. a fülben, az ujjhegyen, az orrban, de mindenütt van egy szem, legalább. 

az enyém olyan, mint a nőé, akivel az átjárón találkoztam. de pont olyan, vagyis rövid ideig láttam csak, így azt hiszem nem tudtam jobban megfigyelni. október huszonnyolcadikán délután négykor találkoztam az átjárónál, és a lemenő-félben lévő napba belelépve a járda-part árnyék-világából a barnának látszó szemeit reám vetette. mint kiderült: nem barnák voltak.

a lány türkizben és fehérben ragyogott, türkiz, vékony kelméje a ruhácskájának gyakran érintette combjai fehér harisnyába burkolt felületét, fehér kabátja nyakán nagy kivágású volt, amit tüdő színű sálba burkolt. vadász-zöld csizmácskájában ruganyos járással slisszolt el előttem, és mikor felemelte dús, festett-fekete haját tekintete a naptól sárgállva világított belém. nem volt arca. egy nagy szem volt az arca helyén, és az sárgállott bele az arcomba és melegített és vájkált, turkált bennem és kérte számon, amiket még én sem kérek számon önnön magamtól és megnyílt nekem a pupilla és árulkodott nekem az írisz, nap-sárga felülete pirította arcom, melege ágyékomban vibrált és agyamat simogatva haladt el mellettem csendben. utána hűvösebb volt a világ.

ilyen szemem van, legyen, kellene, hogy legyen. nem tudom, mindig csak a szem túlsó végén létezem, és még tükör sincs, ami kimutatná szemem milyenségét. rendes, fizikai szemeim kifejező-képességével teljesen meg vagyok elégedve. de ez a belső egy, ez maga a xibalba bukása, az univerzum köldöke, az örökkévalóság kulcslyuka, amin keresztül bele láthatok abba is, ami úgy tűnik, hogy még nincsen, de már ott gyökerezik valamiben. ez a parmenidésznek és a világnak ellentmondó „sentio ergo sum.”-szentencia. ez maga a bennem lévő kapu a világban rejlő sok, kicsi világ felé. mert tehetetlen az ember mindaddig, amíg a szem, a belső szem csak néz, bambul, s olyan ráncos, olyan beesett (hova esett be), mint a századfordulós, agyukat szétabszintozott nagyok addig nem is láthat igazán az ember. vagy csak annyira, amennyire egy szívtelen kisherceg.

22. bennem.

.. két ajtó (már megint csak) van. mindig csak kettő, bassza meg. vagyis általában úgy tűnik, vagy azt hisszük, hogy több van, de tüzetesebb, árgusabb vizsgálódás után mindig megbizonyosodhatunk: kettő ajtó szokott lenni valóban.

mert erről van szó tulajdonképpen, választási lehetőségekről.

szörnyen kellemetlen, mikor megjelennek. képzeld el: két ajtó, előtted, csak úgy megjelenik, teljesen ugyanúgy néznek ki, az az érzésed, mintha egy ajtót heccből megduplázott, leklónozott volna valaki. és mögöttük a jól látható tér, amerre lehetne menni, de nem kerülheted ki őket, még akkor sem, ha látszik, ha nyilvánvaló, hogy nincsenek falba beágyazva, hogy közöttük rés van, hogy nincs semmi tábla, vagy más tiltást tartalmazó figyelmeztető jel, hogy ne merészelj tovább menni, vagy ilyesmi. nem. ott vannak, megjelennek és az embert a frász kerülgeti. mert tudja. mert tudom. hogy itt most igen, itt most kell. muszáj dönteni. én utálom a döntéseket. mert azokat, ugye, meg kell hozni. és mind az összeset nekem (kell meghozni). és nincs kire, ki után várni és ha én hozom meg őket, akkor nincs ahogyan mást letolni az én döntéseimért. és ez szörnyű. mert önmagát ritkán pofozza fel az ember. nem esik rendesen a keze ügyébe a nem szembe álló arc (így egy nagy pofon eléggé érdekes egyensúlyban beálló változást tud eszközölni, ami röhejes tud lenni. ugyanakkor a helyzet komolyságát, mi több, tragikumát (is), egy pillanat alatt szétcincálja.).

hamarabb rutinból csináltam. ajtó megjelent, szemem behunytam, elszámoltam tízig (néha órákba telt. ilyenkor izzadtam nagyon.), ajtónak neki, kilincs, beront, másik ajtó eltűnik. később logikáztam. ez volt a legszánalmasabb. listát írtam, hogy mért jobb a jobbik ajtó, mint a bal, meg hogy mért rosszabb. meg hogy mért rosszabb a bal ajtó, mint a jobb, vagy mért jobb. bonyolult kalkulációkat végeztem annak megállapítása érdekében, hogy most akkor a kettő közül melyiket válasszam, melyiket választom. aztán olyan időszak is volt, hogy próbáltam cselezni (kivel is, ugye.): egyszerre két ajtót kinyitni, ajtókat kikerülni, otthagyni őket, egymásra tenni őket, valamelyiket eltüntetni, hogy csak egy dolog közül kelljen választani (ezt nem is tudom, minek nevezzem: legyen inkább paradox spekuláció, vagy csak egyszerűen hülyeség.). ezek nem sikerültek nekem. aztán belenyugodtam. most ha arra koncentrálok, hogy ne koncentráljak akkor úgy történik a döntés, hogy valami választ belőlem. valami(-m), aminek jogosultsága van az éppen fennálló helyzetben döntést hozni. s akkor jó a döntés, ha a többi azon a bizonyos valamin kívül egyetért a valami döntésével. mert olyankor igazából nem remeg a kéz, nem izzad a homlok. olyankor van béke, és lesz béke, az ajtó kinyitása után is. mert, ugye, a másik ajtó lehetőségei elhalnak. de az új tér születése az ajtó mögött mindenért kompenzál.

persze ez még nem változtat azon, hogy nekem kell (minden egyes alkalommal) kinyitni az ajtót.

csütörtök, május 26, 2011

A következő szint

üdvözöllek
hol vagyok
a következő szint előtt
szóval átmentem
igen gratulálunk
s miért ebben a formában
gyakorolunk a következő szintre
az mi lesz
ember
ember
igen terra ők humanoidoknak nevezik magukat
és amúgy mik
hármas egységek a fizikain túl még két tér érzékelésére képesek bár mérsékelten tudnak eligazodni a másik kettőben mégis vigyázz velük
nem lehet sokkal nehezebb mint az előző szint a két terével
nem ez sokkal bonyolultabb lesz mint ahogy elsőre tűnik
miért.
mert kiszámíthatatlanok és önzőek.
három szint még kiszámítható. nem ezt tanultuk.
de igen az ember azonban kivétel.
mitől lenne az.
egyrészt még kísérleti stádiumban vannak.
másrészt.
másrészt mert a kísérlet azt mutatja hogy sikertelen nem képesek jelentős változásokra.
nem értem.
amikor készítették az embert az egyikünknek lett egy bizarr ötlete. hogy adjunk nekik szabad akaratot.
mitől bizarr ez. szerintem a leglogikusabb a maximális, szint-nyújtotta hatékonyság elérésében.
nem. mi is így gondoltuk. de másként alakultak a dolgok.
Hogyan.
Amikor egy lét-szint már rendelkezik három térrel akkor kezdenek el csak igazán bonyolodni a dolgok. Tanultunk a hibából a többieket már átszerveztük ott már nem lesz baj. Ha sikerül ezt a szintet is végigcsinálni a többi egészen könnyű lehet. Ott nem bukott még el soha senki.
S a Terrán.
Ott nagyon sokan.
Hogyan.
Ott ragadnak.
Mi van ott ami arra készteti őket hogy ott maradjanak.
A lehetőség. A lehetőség illúziója.
Egyre érdekesebb számomra a hely.
Mondom legyél óvatos.
Az leszek. De miért létezik még Terra, ha olyan bajos hely.
Ugyan az első terraiakat szétszedtük már rég, a hely és a körülmények törvényei túl jó szűrők ahhoz, hogy eltüntessük. Fokozott figyelem kíséri a Terrát, biztonságos távolban van tőle minden más, általuk veszélyeztethető létezési forma, az a galaxis olyan, mint maga a bolygó, s benne az emberek: csak egy vízió, egy kellemetlen utópia, ami kesernyés ízt hagy az ember szájában.
Ezt ők találták fel.
Ezt.
A nyelvet.
Igen.
Tetszik. Íze van, zamata.
Igen és nagyon sok mindent feltaláltak még. De mivel egyre távolabb kerülnek a saját, legkonkrétabb tereiktől még ezeket is csak alig használják.
Jól érzem a feszültséget a hangodban?
Igen.
Ez így mi?
Ez kérdés.
És ez!
Felkiáltás. Több az érzelem benne.
Miért más a hangod, ha róluk beszélsz?
Mert annyi mindenre lehetőségük van. Csodálatos dolog embernek lenni.
S akkor mért nem vagy ember?
Mert mindig 2 dolog van jelen bennük, egyszerre. S mindig az ellentétek.
Miért?
Az első terraiak hatalmasak voltak. Gyorsan tanultak. Sokat tudtak nagyon gyorsan fejlődtek.
Nem értem.
Mindjárt. Félő volt, hogy felkerülnek a mi szintünkre, s túl is haladnak minket. A teremtőknek is tetszett, teljesek voltak, kerekek. Egészek.
És?
És akkor feldaraboltuk őket. Négybe. Két-két külön részbe zártunk egy-egy terrait. Egy egész terrai két két részre osztott ember lett. A test szintjén kettő rész, a többi emberen belüli felosztás. Persze megteremtettük a lehetőséget, hogy egyesüljenek, de tökéletlenségük miatt fel sem merült bennük.
A teremtők tudtak erről?
Igen. Nem örültek neki.
Ezt mit jelent pontosabban?
Hát... mindegyikünknek ki kell próbálnia az emberi létet. Büntetésből.
És?
S mindegyikünk ki is próbálta.
És?
És majd meglátod. Többet nem mondok.
Rendben.
Két dolog még, mielőtt belépsz. Az egyik: ne próbálj változtatni rajtuk.
-Ezt hogy érted?
-Egyesek közülünk nem felejtettek el mindent. Ők változtatni próbáltak, de csak még nagyobb kavarodást okoztak. Igaz, még mindig dicsőítik őket az emberek, mert jót akartak, de más az ember és más az emberekből álló tömeg. Ne akard megváltoztatni őket. Nekik maguknak kell megváltozni. Te próbálj meg úgy kikerülni onnan, hogy átléphess a következő szintre.
-Értem. Mi a másik.
-A másik az, hogy mindent el fogsz felejteni. Amikor belépsz, akkor nem fogsz emlékezni semmire.
-Egyáltalán semmire?
-Egyáltalán semmire. Mindent visszaadunk, ha visszatértél, hozzáteheted az új tapasztalatokat. A Terrán mindenki nulláról indul.
-Nulla?
-Az egy szám.
-Ezt is ők találták ki?
-Igen.
-Jó, de akkor mibe kapaszkodjak?
-Önmagadba. Odalent ez a legjobb, amit tehetsz.
-De nem önző leszek akkor?
-Nem. Ha igazán figyelsz, akkor nem.
-Figyelem?
-Ébrenlét.
-Értem.
-Kész vagy?
-Igen.

vasárnap, május 22, 2011

21. bennem.

..EGY VALÓJÁBAN SOHA MEG NEM SZŰNŐ, KONSTANS KIÁLTÁS (MAGZATI ÁLLAPOTBAN NÉMA SIKOLY, ELMÚLÁS ELŐTT HALÁLTUSA. AMÚGY MEG, ÁLTALÁBAN EMLÍTVE, ÉLETNEK IS BECÉZHETŐ (igaz, hozzáállás kérdése az egész...).)

20. bennem.

.. de kezdjük inkább nem is így.

kezdjük úgy, hogy van egy belső tér, amiben az elemek alaphelyzetben a legoptimálisabban vannak elhelyezve, egymáshoz és az egyénhez viszonyítva. nevezzük ezt a teret énnek és a térben előforduló elemeket az én-t alkotó tulajdonságoknak, képességeknek, hajlamoknak és habitusoknak. alaphelyzetben az elemek egyenként mozdulnak el valamilyen irányba, attól függően, hogy az én tulajdonosa hogyan változik milyen hatásoknak van kitéve a környezetében és milyen elem-asszociációkat váltanak ezek a hatások úgy hosszú, mint rövid távon. ezek az elem-mozgások egyensúly megtartóak, tehát minden mozgást követ egy, a mozgás hatását relatív ellensúlyozó mozgássor is azért, hogy az én tulajdonosa megőrizze személyes egységét és következetességét, ezáltal az orvosi értelemben vett normalitását is.

aztán van egy érdekes reakció-sor, mely két én-tulajdonos között zajlik le. a fent említett és nagyon pontos egyéni egyensúlyt megtartó változással párhuzamosan észlelhetővé válik az én-ek közötti kommunikáció, melynek köszönhetően mindkét én stabil elemei elmozdulnak egymás irányába oly módon, hogy az egyensúlyt fenntartó erő már nem személyre szabott, hanem személy-közöttivé válik. az egyik én a másik én-t tartja egyensúlyban ez az elmozdulás által és ez a szimbiózis minél intenzívebb annál hamarabb teljesedik ki egy ahhoz hasonlatos kapcsolattá, mintha mondjuk két ember (egy, akinek a bal lába hiányzik és egy, akinek a jobb) egymáshoz szíjaznák egymást, hogy így hatékonyan járni tudjanak, mivel megvan bennük az erő, az akarat, a vonzalom, tehát minden lehetséges motiváció egy ilyen tett végrehajtására (megvallom: a fenti egy kissé morbid példa).

természetesen ez csak labor-körülmények között ilyen optimális, a valóságban eléggé mérsékelten tapasztalni. hétköznapi nevén ezt szerelemnek hívják.

amikor ennek a bensőséges, egyedi és egyéni térnek az elemei mind elmozdulnak a tér külső zónája felé az egyén egyensúlya kibillen, a tér perifériájára összegyűlő elemek energiája terek közötti kaput nyit. sajnos abban az esetben is, ha a másik énnek nem áll szándékában kaput nyitni az előző számára. ám ha mégis mindkettő teret nyit, akkor a két személyben fellelhető megfelelő elemek egymásra vetülnek a kapuban így egy, az előző két elemtől eltérő, összetettebb, teljesebb elem tud létrejönni. az ilyen elemek aztán közös teret alkotnak, egy olyan közös világot, amit az elkövetkezőkben ketten táplálnak. röviden: ha az ember szerelmes lesz, akkor másfél világgal rendelkezik az alaphelyzetben fellelhető egy helyett.

van, amikor az elmozdulás egy másik én irányába hiábavalónak bizonyul, feleslegesnek, vagy csak egy idő után rájön az én, hogy a másik énnek nem áll szándékában kaput nyitni felé, vagy a kapunyitását elfogadni. ilyenkor távolodni kezdenek az elemek az én terének a perifériájától és ha nem ügyel az én tulajdonosa, akkor az elemei, túllépve azt a zónát, ahol alaphelyzetben lenniük kéne (ugyanoda sohasem kerülnek az elemek, hisz a periférián észlelt változásoknak köszönhetően az elemek már az új ráhatások súlya alatt újraszerveződnek, bár nagyvonalakban meg kéne egyezzen a felállás a másik én felé való elmozdulás előtti konstellációval.) mozgásukban nem állnak meg, hanem tömörülni kezdenek a tér centrumában, egymáshoz, egymásba szorulva.

az emberben nagyon ritkán észlelhető teljes és viszonylag stabil én-elem-konstelláció, folyton egymástól távolodó majd egymáshoz közelítő mozgást végeznek az elemek.

s akkor most: olyan intenzív egy pontba való tömörülése észlelhető már egy ideje az én-terem elemeinek, hogy félő, hogy hamarosan ki fog robbanni, valamilyen belső ősrobbanás-szerű formában, melynek úgy a kiváltó oka, mint a maga után vont hatásai teljességgel átláthatatlanok, még következtetni sem lehet a huszon-egynéhány év folyamán összegyűlt adatok alapján.