Tavasz.

Első közös játékszerünk egy kamera volt. Egészen dilis voltál, folyton csapongó, gyerek-szellem, egyszer megláttad az egyik zaci ablakában és megvétetted velem, majd otthon kifizetted az összeg felét, hogy ez igazán a kettőnkké legyen. Egy rakás filmet is vettünk, emlékszel, ugye, és filmeztük a várost, éjjel, meg nappal, meg az embereket, főleg éjjel meg magunkat velük, folyton. És a kamera celluloidjára rögzített rövidke filmecskékbe ívódott exhibicionizmusunk, meg a szerelmünk és még sok más, kimondhatatlan, mert megfogalmazhatatlan, mert talán tudatosan nem is észrevehető dolog, hang, illat, fény és más, tudati érzékekre ható, foltos impresszumok.

Aztán vége lett. Vége szokott az ilyesminek lenni, és én utáltalak, téged, meg a várost, meg a hülye embereket és, természetesen mindezalatt leginkább önmagamat. Ott volt a több tucat fertőzött celluloid, a fotók, a növények és a csészéd, a ruháid egy része, meg a könyveid, meg néhány képeslap, a nyaralásainkról. Téged mindez nem érdekelt, te otthagytad a múltunk, otthagytad velem és nem néztél vissza, pedig könnyeimmel küszködve néztem utánad, mert utánad akartam nézni, mert akartam, hogy lássam azt, aki volt és már nincs, mert megváltozott, mert megfestette a haját és szétsminkelte az arcát és dübörgő zenékre kezdett el lejteni, mikor azt hitte, hogy nem figyelem (később már az sem zavart.). Agyam celluloidjába akartam égetni azt a pillanatot, a buszmegállót, a közeli templom zaját, a tovasurranó autókat, a közönyt az emberek arcán és a kiégett, hideg tekinteted ami a vállamat mustrálta, miközben valami olyasmit motyogtál, mialatt megragadtad a bőrödöd, hogy vége. A kegyetlenséget, a kegyetlen szomorúságot, a kegyetlen valóságot, a kegyetlen létet.

Aztán elmúlott, ez is.

Később új tavaszok jöttek, új arcok, szemek, mellek, fenekek, később ezekből emberek lettek, nők, tiszteletreméltó, szeretni való, sziporkázó személyek, csodálatos teremtmények, áldások, később rájöttem, hogy gyenge voltam, vagyok, talán leszek is, ám te mindenképp erősebbé tettél, valóságosabbá, férfibbá. Mosolyogtam magamon, a helyzeten, a méla, esetlen pillanatokon, amikor tennem kellett volna valamit, de nem tettem és jól esett okosabbnak lenni, valamit jobban tudni, így, utólag. Jól esett az esetünkben már kései, ám talán nem teljesen hiábavaló, megöregedett tudás.

Később fájtam még, később nevettem még, később voltam boldog, dugtam, szeretkeztem, dugtam, szeretkeztem, dugtam és szeretkeztem, megint. Öleltem és öleltettem, teremtettek nekem és én nekik teremtettem és mindezalatt lassan belém ívódott: nem kegyetlen a város, az emberek sem azok, te sem voltál az: én voltam, mindvégig, veled s önmagammal szemben. Amikor végre megszületett bennem ez a gondolat: szabad lettem. Reggel volt, az erkélyre fiss kávéillat telepedett s a lassan melegedő fényben, félmeztelenül a rozzant fotelen, amin annyit ültünk: pityeregni kezdtem.

Utána, azt hiszem, könnyebb lett minden.

Utána más forgatókönyvek szerint játszottam, játszottunk. Megváltoztak a gondolatok, az elképzelések, azt hiszem minden változás, végül is, ezzel kezdődik. Az álmaim új perspektívába kerültek, és az új perspektíva megőrízte, valósabbá tette, bár megváltoztatta őket is, megint. Közben dolgozni kezdtem, az emlékekből az anyag lett és filmet vágtam össze belőle, filmeket, amiket a közönség imádott, mert őszinte volt, tiszta és merész. Filmezni kezdtem, filmjeim híressé váltak és velük, kicsit, én is. És a későbbi lányok a vásznon téged játszodtak el, meg a többit, anyámtól kezdve az összes nőt és jó volt ez a játék, mert őszinte volt, tiszta és merész. Még mindig szerettek, én meg, éreztem, lassan megtelepedek egy élet-érzésben, egy állapotban, egy-egy hangulatban, ami nem válott sohasem unalmassá, de feltöltött, hogy újabb újat alkossak, hogy jobban figyeljek arra ami van, amim van: a kegyes valóságra.

Rájöttem, hogy nincs isten, aztán hogy van, aztán megint, hogy nincs, aztán hogy van, csak épp: nem kanonizálható. Rájöttem, hogy nincs múzsa, aztán van, aztán nincs, aztán mégis van, de minden alkalommal meg kell küzdeni a kegyeiért. Rájöttem: nincs béke, mégis van, még sincs, de aztán mégis, csak épp meg kell teremteni, nem kis kompromisszum árán.

S a sok tanulás alatt valahogy elfolyt az idő és megöregedtem.

Megöregedtünk.

Évtizedek teltek el úgy, hogy nem gondoltam tudatosan rád. Évtizedekig hordoztalak magamban úgy, mint egy öntudatlan anya a gyermekét, téged, meg a többit és titeket hívtalak segítségül, mikor valamit nem tudtam, vagy nem mertem, vagy képtelen voltam valamit megtenni.

Nemrég olvastam: meghaltál. Akkor üresnek éreztem magamat, valahogy úgy, ahogy érezheti magát egy szőlőtő, mikor „megszabadítják” egy fürtjétől. Akkor öregnek éreztem magam, először életemben igazán, és a hajam akkor kezdett el őszülni csendben. Előkerestem az ismét emlékekké vedlett anyagokat arról a másfél évről, a fotókat, a celluloidokat, a képeslapjaidat, néhány ruhadarabod, amit megöríztem még és magamhoz öleltelek téged, velük, bennük. Könnyeztem, boldog voltam, boldog vagyok, mert könnyeztem, mert szép ez élet és harsány, gyermek-lelkű és kegyes. Örültem, hogy esélyem volt másfél évig ismerni, veled kelni, feküdni kelni, gyermeknek, felnőttnek lenni, veled, melletted, benned.

Olyan kopár tud lenni a világ szeretet nélkül. Olyan kopár a világ érzelmek nélkül. Annyira elhagyatottak vagyunk egymás nélkül.

Én sohasem tudtam írni, fogalmazni, vagy kifejezni magam szóban. Mindig csak képekben, hangokban, tettekben, a tettek embere voltam, vagyok, mondják, és talán leszek is, ha még esélyem lesz rá. Most viszont dőlnek belőlem a szavak, neked, aki meghaltál és ez megmosolyogtat: van benne valami önmarcangoló ám mégis valahogy felhőtlen irónia.

Szeretlek. Végül is csak ennyit akartam mondani, csak sohasem olyan egyszerű egy szó, mint amilyennek látszik, vagy látszani szokott. Biztos nem mondtam eleget, amikor esélyem lett volna rá, és utána sem gondoltam eleget, mikor megtehettem volna. De szeretlek, minden egyes lélegzetvételemmel. Nem kizáró jellegű ez az érzelem, inkább asszimiláló: magába olvaszt, megába épít téged, az emlék-anyagot, a fájdalmam és a köréd szőtt érzelmeim, az utánad jövőket, a téged megelőzőekkel elgyütt, a fél világot, aztán az egészet, aztán mindent és mindenkit és ugyanúgy, mintegy végezetül, önmagamat is.

Valami hiányzik a végéről, de azt hiszem, hogy nem tudom befejezni. Nincs mit befejezni. Ez az egész, ez a jelenség, esemény, létezési forma ez nem ér véget veled. Ez nem fog velem sem véget érni. Ez egy olyan folyamat, amely feltartóztathatatlan és teljes és örök és mi csak részesei tudunk lenni, pontok egy egyenesen.

Újra tavasz van, mint mikor elmentél. Nap is süt, madarak is csicseregnek és kint, meg bent: tombol az élet. Megköszönlek és felöltözöm, majd kimegyek én is és eggyé válok a fénnyel.

tavasz

tavasz volt. mikor kinyitottam az ajtót zuzmarás hajjal állt ott, kicsi volt és törékeny és nagy, zöld szemeivel lesett rám, segítségért pislogva. beengedtem, lezuhanyoztattam, felöltöztettem és teával itattam, közben meséltettem. és ő mesélt.

a mesének a lényege valahol ott lehet, hogy fiktív, kitalált történeteket osztunk meg másokkal azért, hogy szórakoztassunk és hogy tanítsunk is egyúttal. ő nem tanított, és nem is nevezhetem szórakozásnak, inkább élménynek, talán. résnyire nyitotta ki aprócska száját s akkor kiáramlottak hirtelen azok a furcsa szavak, mint valami elszabadult madársereg, hatalmukba kerítették a szobát, a lakást, a várost, kényelmesen, pöffeszkedve tespedtek el benne, tollászkodtak az álmokon és a lehetséges jövők még alig megvilágított sikátorait szarták tele reménytelenül sötét, savas ürülékkel. alkonyodott, folyton alkonyodott, pedig alig illant el a rózsaujjú hajnal, mikor ajtómban megjelent majd rámszabatította szó-bestiáit, hogy erőtlenné váljak, hogy esetlenné váljak, hogy hiábavalóvá váljanak az álmaim, a merész ötleteim s velük együtt én, jövőbeli, lehetséges éneimet is szétmarta a savas salak az alig megvilágított utcák takaró árnyékaiban.

szeretlek, mondta és akkor egy hatalmas, szörnyen nagy szómadár mászott ki a szájából és szétrúgta a lakást és a tömbházat és szétterítette szárnyát a város fölött majd fénnyé válott és én elégtem benne.

tavasz volt, akkor is.

tavasz, mint most.

(és én beengedem, lezuhanyoztatom, felöltöztetem és teával itatom, közben meséltetem. és ő mesél. már ha jön, egyáltalán.)

rendben

rendben, legyen úgy, mondotta és eltűnt a szemem elől a tömegben. én álltam a macskaköves tér közepén, az eső utáni alkonyatban, szárnyaszegetten, mint egy kis veréb, mint egy csuri. hirtelen vargabetűket írtak le a párhuzamos gondolat-zuhatagok a fejemben, minden olyan közel állt a megértéshez, ugyanakkor mégis minden olyan kilátástalanul bonyolult és szövevényes volt. de a lábaim elindultak. a kezeim már lökdösték is a tömegben a helyet a kereséshez és a szívem is érte, megtalálásáért pumpált egyre hevesebben, szemeim mindenütt őt kutatták, de csak bódék előtt ácsorgó, söröket vedelő csürhe volt ott, meg tűzzel játszó mutatványosok. kétségbeesetten rohanni kezdtem, feléje, bárhol is legyen, összevissza a tömegben, és lassan már mindenki úgy nézett ki mint ő és még a tárgyak is az ábrázatját sejlettek meg-megvillantani, mikor nem néztem oda, hogy csak a szemem perifériájára villanjon rá a ködösödő arcképe. lassan besötétedett.

azóta napszemüveg mögé, garbó mögé, két kézzel tartott teáscsészék, kávéscsészék, korsó sörök, pohár borok mögé rejtem mindazt a férfit, az alkotót, a kegyetlent, amit ő alkotott meg bennem és amit nem akart és nem is tudott már visszavenni. pygmalion-jelenség, nevezzük csak bátran a nevén, már ha van, ha lehet még a dolgoknak, utána, neve. karcolom szememmel a csendeket a kocsmák füstös levegőjébe és ezek a réz-karcok égnek rá a retinámra, a szívemre tetoválódnak, az agyamba billogozza őket valami eszméletlen, ki nem elemezhető, mert: meg nem határozható, tehát: meg nem fogalmazható emberfeletti erő (ösztön, isten, ösztön, isten, ösztön, isten, ösztön isten, lélek ösztön, isten, ő.) és ezek a képek kísértenek aztán éjszakákon át. olyan nyughatatlan az ember, mondják és nekem igazából mosolyoghatnékom támad, mert miért egy ember mondja ezt, miért nem állat, növény, egysejtű és kő, de aztán valahogy mégis a könnyeimmel küszködök, mert mondja, mondja, mind, hogyne mondaná, csak még nem erőszak az ő nyelvezete, de béke, szeretet, csupa ilyen felbecsülhetetlen, ám mégis lebecsült, parlagi tulajdonság. mások meg nem hallják, mert ugyan hallani (is) arany, de újabban beszélni gyémánt, televízióban, rádióban, interneten, újságban, mobiltelefonokban, hangokat túlordibálnak hangok és ezek a túlordibáló hangok is rögtön túlordibálttá válnak és ennyi végül is az egész, plágium, a beszéd, az ordibálás színpadán, közben pénz lesz belőle, materialista fiktív valami, amit kőolajból eszkábálnak nálunk felé össze.

rendben, legyen úgy, mondotta és én éreztem, már akkor, mikor lelassult az idő és a sejtek és a sejtek anyagcseréje, bennem már akkor végighasított egy elektromos gondolat-nyaláb, az agyamat, egész lényemet kettéhasítva, melynek információ-értéke nagy vonalakban az volt: elvesztél. nagy vonalakban, mondom, de összesítve képek, hangok, illatok és tapintások szinesztéziás (és önkényes) egyvelege, melyek mind-mind azért születtek: azért maradtak meg tudatom legmélyében, azért köttettek egymáshoz, azért készültek, formálódtak egymás előtt, után, alatt és fölött, hogy ezt a szót, hogy „elvesztél” le tudják írni, meg tudják magyarázni, hogy érzékeltetni tudják oly módon, hogy úgy tűnjék: millió orkán és milliárd légörvény szakítja szét trilliárd szilánkra minden egyes izomrostba rejtett idegszálaimat és azok széttépett szemcséi időt és energiát nem kímélve, már-már a lehetetlenség és a képtelen valószínűség határán táncolva ezt szajkózzák, monoton fájdalom-hangon: elvesztél, elvesztél, elvesztél és énnekem meg kell halnom rögtön, mégis időtlen lassúsággal (másképp fogalmazva: rögtön el kell kezdenem meghalni, mely folyamat sok-sok idő után ér majd csak véget és ennek a konstans haldoklásnak ne élet legyen a neve) és semmi, de semmi élvezetet ne leljek benne.

eltűnt.

hatalmasak a szavak.

hatalmuk majdnem leírhatatlan, hisz a szavak hatalmának a leírásához mérhetetlenül mélyre nyúló szavak sokaságára van szükség.

hatalmuk minden egyes szó értelmezési lehetőségeiben, azoknak önkényességében bújik meg, mintha egy szó egyúttal egy, önálló és szuverén individuum volna és ezáltal azt tehetne, amit épp csak nem szégyell.

én annyira nem vagyok nélküle már, hogy elkezdtem mássá lenni. kifelé ugyanúgy ugyanaz vagyok, napszemüvegek, garbók, két kézzel fogott teák, kávék, sörök és borok mögé rejtőzve, legrosszabb esetben egy-egy hanyag, pofátlan és fennhéjázó vigyorral maszkírozva ez a metamorfózis majdhogynem teljes egészében láthatatlan. ráadásul nem állapot, de talán alig visszafordítható folyamat. bent viszont globális felmelegedésem új paradicsomokat szül, úgy pusztítások árán, lerombol m i n d e n e gy e s gy e r e k k o r t ó l , gy e r e k k o r b ó l f e l é p í t e t t á l m o t , k é p z e t e t és újra preparálja, átitatva a valóság két(-avagy több-)színű, leginkább keserű kicsinyes és smucig önkényességével. hiányzik. nem a múlt, az felpárnázva érdekel csak, pattogatottal a kezemben egy mozivászon alatt, melyre felvetítik, de a jövő. mert minden jövő eltűnik, ha ő eltűnik. és új jövődbe tesped be egy új. kényelmes elegancia, az élet savával, borsával, hazugságaival megspékelve. aztán por és hamu, ez is, megint. vagy éppen: nem. 

álmomban megölel. hátulról bújik hozzám, mögém, lehelete a tarkómon egyszerre volt izgató és nyugtató. hangja, hogy „ne félj, kezdd el, merd és tiéd lesz” eggyé forrasztja világom ismét egy mindent kitöltő para-nukleáris robbanás mentén. mosollyal ébredek, bár tudom, hogy arca van, arca volt, köd minden, csak a hangja, a szava nem.

amikor azt mondta: „rendben”, egyszerűen, meztelenül, a maga slampos tökéletlenségében vetette bele magát a tömeg közötti szavak habzó zuhatagába. múltja, azaz én, leolvadt róla, mint nap fényében a hajnali szirmok harmatcseppjei s ami utána maradt, mármint bennem, az egy szóban elfér: a jelen.

Metamorfózis

 Alig tartott néhány percig az egész, alig pislogtam néhányat és máris ott voltam, ahol elkezdtük, vagy ahol elkezdődni látszott ez az egész. Érdekesek az átalakulások apró mozzanatai, mikor, alig észrevehetően minden elkezd mozogni egy az azt megelőző mozgással való ellentétes irányba, és a mozzanatok szilánkjai szinte nem is válnak el egymástól, de mi (mi?) már olyankor tudjuk: megfellebbezhetetlen változás tanúi vagyunk. Ez az állapot olyan, mint mikor az ember lebeg, mert épp vízbe csobbant vagy álomba, vagy gravitációmentes térbe és csak létezik a térben háttal előre elmozdulva, miközben lesi alig-alig összehúzódó pupilláján keresztül a változást. Egy változás sok változást eredményez és a metamorfózis szükségszerűsége, gondolta, hogy a metamorfózissal a mindenség egy kicsit együtt metamorfozáljon, ezáltal visszaálljon a régi balansz, minek köszönhetően olyan nagyon egyensúlyban tudunk létezni a világgal, ha épp akarunk. Az átalakulást fény követi és zárja, dobhártyaszaggató a zaj, a képek meg kiégett fehérséggel vesznek körül mindent, ami a fény útjába mer állni, s egy kicsit minden átlátszóvá válik, kicsit minden veszít tömörségének immáron valamennyire feltárt titokzatosságából és ez a felszabadult éltelenség és színtelenség kitölt mindent, apró, fura lények ( melegek és sebesek) szaggatják fel, mardossák le a húsom a testemről, a csontjaimról, meglepően lassan, nem is érzem az egész procedúrát, csak a fejem szédül kicsit, mialatt a fény spirálisan keresztül-ível rajtam, a fejemen meg a mellkasomon, és hirtelen megérzem azt a bizonyos állapotot, ami az embert az álmok peremvidékének a kietlen tájain szokta elfogni, azt, hogy vagyok és talán nem leszek, és lehet, hogy ha mégis, akkor másképp, mint az álomban, a tésztává gyúrt fáradtság mint érett banánról a héja, leválik és testetlenül, azaz egy másik alakban fogom folytatni azt, amit elkezdtem és aminek valószínűleg csak mérföldköve a halál, állomása az semmiképp sem lévén. Hátraível a testem, látom, amint a fényes melegségben elpárolognak testemről a szőrszálak, a pórusaim megnyílnak és én beletágulok valamibe, ami mint élmény és mint parafiziológiai tapasztalat eszméletlen tág és egyben majdnem teljes egészében megfogalmazhatatlan, ám ha mégis képpel élnék azt mondanám, hogy valami olyan lehet, mint mikor egy szikla szellővé változik (bár sem szellő, sem szikla nem voltam ezidáig, vagy nem emlékezem), halk, könnyű és légies mozdulat, a fénybe belereped a bőröm, a húsom marja le a karomról a fény, csontjaim részben szétolvadnak és én látom, bár szemeim már rég kifolytak, hogy egy új, eddig még meg nem tapasztalt állapotba kerültem: láttam a folyékonnyá olvasztott testet, amint a sárba veti a robbanás, majd betakarja a törmelékkel, amit majd a porfellegek halk pernye képében fognak betemetni utána, láttam a röpülő tankokat és a rohamkocsikat tollúként hátraszaltózni a levegőben, láttam a röpülő emberek tömegét és valahogy, valamilyen az öntudatomnál mélyebbről jövő okból kifolyólag nagyon távol állott a borzalomtól bennem ez a kép. Ez a kép, az eleddig megtapasztalt képeket mind felülmúlva valami megtörhetetlen egyensúlyról árulkodott, melyben a mindenséget átfogó harmónia délibábi képe villant elő. Tudtam, hogy halott vagyok, tudtam, hogy a többiek is azok, akik itt körülöttem röpködnek szerte széjjel, de ez a kép, ez az állapot átértelmeztette velem az összes többi képet és a többi, immáron átértelmezett kép hatására ez a kép is megváltozott s ezalatt a folyamat alatt állandó csupán egy maradt: a meggyőződésem, hogy az, ami itt történik már megtörtént, még meg fog történni és azon túl, hogy a világ még a káoszban is gyönyörű: káosz valójában nem létezik. Csak kiindulópont nincs, csak a kapaszkodó hiányzik, hogy a tudás fonala aztán végigvezessen a tapasztaltakon keresztül a lehető legteljesebb megismerés felé, ami egyben felismerés is: hiszen mindent tudunk már, amit tudni lehet. Míg a levegőben pörögve figyeltem a darabjaira robbantott világom: egy új világot láttam születni, benne minden, ami volt már, ami lesz még és ami, önnön teljességében úgy, mint az egész függvényében helyes, töretlen, tiszta és jó.

a préda

Annyira imádlak titeket, mondta és nőiességének teljes tudatában kényelmesen belehelyezkedett ismét a bőrfotelbe, kihívó mozdulattal téve keresztbe lábait. Tüdőszín csipke alsójának a megvillanása, szeméremajkainak halvány vonala a csipke mintái mögött valami szörnyű erejű, hipnotikus erővel bírtak. A villanás ideje, a combok nyitottságának a szöge pont tökéletes volt ahhoz, hogy se kurvás, se amatőr ne legyen, de ugyanakkor a pillanat hatékony tudjon lenni ránk, még nagyobb, még izzasztóbb hatalmat engedve át neki, felettünk.

Heten ültünk az asztalnál, meg ő. alacsony asztalok voltak, meg aztán ő távolabb is ült az asztaltól, kihívóan dorombolt testével. Ez az este nem arról akart szólni, amiről aztán végül mégis csak szólt. Eluralkodott felettünk, eltehénkedett nőiességével, ránk telepedett, mint egy ősanya-szellem, mint egy szétfolyó testű, és mégis idegbénítóan kívánatos kurtizán.

Csendes volt, amúgy, visszahúzódott. Alapból is egy olyan folyton mosolygó, éles szemmel figyelő-fajta volt, foglalkozása pedig még inkább ráerősített erre az amúgy ösztönös szemlélődésre. Csöndbe burkolózott, meg cigarettafüstbe. Senki sem figyelt rá, csak illemből (jól nevelt polgári közösség volnánk), no meg azért, mert ő volt az egyetlen nő a társaságban. De amúgy kezdetben senkit sem érdekelt. Én azt sem tudtam, hogy hogyan került közénk. Ám ahogy öregedett az este, ahogy mélyültek a fények, ahogy az árnyékok kitelni, a cigarettafelhők meg sűrűsödni látszodtak, úgy került ő egyre inkább a figyelem központjába. Az öblös poharak agresszíven teltek újra a vörös nedűvel, hogy még agresszívebben ürüljenek ki, aztán teljenek meg, nemsokára, újra.

Maga a lokál kellemes volt, kimért és tiszta alkonyatkor, mikor összeült a társaság. Éjfélkor már azonban nem tudtam volna elképzelni ennél pajzánabb helyet a földön. Az andalító zene lassan ritmusosra váltott és a charleston meg a hasonló műfajú hangoknak köszönhetően erősen lüktetni kezdtek a nyakon meg a halántékon az ütőerek. A szobák koszos-fehér falán a puritán menta-zöld csíkok dús fantázia-vonalakká változtak át s a kimért fényű lámpák sugarai később már az ember ágyékát is nyaldosták, nem csak a fal felületének egyenetlenségeit.

Ő is ivott, bár ő másképp, más miatt. Mi ünnepeltünk a borral, ő azért fogyasztotta, hogy nőiessége megbírja sóvárhó hímségünk perzselő lángjait. Ahogyan egyre inkább kezdett ráirányulni a figyelem úgy kezdte elfogni a bizonytalanság. Tetszett neki, imponált a figyelmünk s a figyelem mögött az ágaskodni vágyó hímtagok sokasága, de még nem tudott mit kezdeni ezzel a figyelemmel. Tanácstalanságában alig észrevehető, diszkrét mozdulattal hajtotta ki a kezében lévő borral teli poharat. Arca pozsgássá vált, ajkai vörösre duzzadtak, mellkasa kidomborodott s finoman homoruló hátának köszönhetően csípőjén a könnyű anyag rögtön feszülni kezdett, elővillantva dús testének domború vonalait. Teste már tudta, ő még nem. Zavarában, hogy ekkor már mindenki rá figyelt, nevetni kezdett, először szendén, jól nevelten, visszahúzódottan, majd hátrahajtott fejjel, édesen pazar nyakát és feszülő dekoltázsát elő-elővillantva. Az átalakulás csendet szült köré s ebben a csendben mindennek meg kellett állni egy pillanatig. A muzsika, az izomrándító fények, a levegőben lóbált, folyton ürülő poharak, a vér áramlása az erekben, a folyton vizslató tekintetek: mind-mind megállapodtak rajta, hogy pofátlanul kiélvezzék ezt a gondolat-bizsergető metamorfózist. A pillanat csendje után minden lavinaként duplázódott meg: a menta-zöld vonalak már nem csak a heréket de a torkokat is szorongatni kezdték, a zene a velőkig hatott, a bor egyenesen az ágyékokba áramlott és a tekintetek kereszttüzében ő már nem volt más, mint a polgári neveltetés és az illem által tiltott préda, a meztelen.

Múzeum és kávé

Muszáj kezdenem magammal valamit. Muszáj írnom, egyszerűen muszáj, csak abban reménykedek, hogy hamarosan rá tudom állítani az agyam arra, amiről valóban írnom kéne. S írjunk akkor.

...

Nincs kávé. Már az is elfogyott. Makaróni van már csak, meg valami harmadrendű hús-koncok a fagyasztóban. Meg porleves. A rizsből az utolsó adagot tegnap éjjel ettem meg. Tojás nuku, tejről csak álmodom, olaj, zsír passz és azt hiszem, hogy a fél vesémet odaadnám egy tányér rántott pulykamellért. Előrelátó voltam, mert megvettem egy nagy zsák pufulécet, még van belőle vagy hat csomag, most kínomban azt majszolom. Jó, mert amúgy minden számlát előre kifizettem, úgyhogy van áramom is, fűtésem is, még vizem is van. Néha zuhanyzom, a fürdés nagy luxus volna ilyenkor. Meg lehet vízbe is fojtanám magam. Még nem hülyültem meg teljesen, kedves világ, köszönöm kérdésed. Le vagy szarva, mert bezzeg ilyenkor nem kérded meg, hogy van-e szükségem valamire, olyankor bezzeg igen, mikor a számlámat feltankolják, mert tudod úgyis, hogy nagyvonalú vagyok s azt mondom, hogy semmi nem kell, aranyom, semmi. Igen: nagyvonalú vagyok és naiv. Tehát hülye. Mindegy, megette az egészet a fene. Csak fejezném már be végre ezt a szöveget..

...

Azért nem könnyű a magamfajtának. Azon morfondírozok, hogy milyen jó annak, aki minden nap bejár melóba, szocializálódik, azaz gruppenbe dolgozik, cigizik, kávézik, pletykál, lazsál, utálja a főnökét, nyúlja le a gémkapcsokat meg a golyóstollakat, mert az mekkora móka és csoportosan kapja a fizuját, minden hónapban ugyanakkor és csoportosan van kiakadva az országra, a törvényekre, a zsarukra, a cégre, a családjára, a kölykeire. Szerintem az ilyen ember szociális. Társas lény, a szó legszorosabb és legteljesebb értelmében: csoportban örül, csoportban szív. Csoportban hal meg, csoportban esik depresszióba és csoportterápiára jár, hogy kezelje csoport-undorát. Meg teambuilding-re. És az ilyen boldog pára irigyli a magamfajtákat. Még sohasem vettem a fáradságot, hogy leüljek egy ilyennel és elmagyarázzam, mennyire kétségbeejtő a magamfajta magányos farkasnak a helyzete. Farkas? Ugyanmár... patkány inkább, csótány, vércse. Mindenképp valami pejoratív. De egyszer rossz pillanatomban megmondom valamelyiknek a magamét. Mert, az úgy van, hogy megbízzák a magamfajtát egy melóval. Agyból dolgozunk, így úgy gondolják, hogy megemelik ötszáz lejjel az amúgy gerinctelen honoráriumot, s akkor már olyan gondolatokat ringathatnak, hogy lehet túl is vagyunk fizetve. Na persze. A teljes összeg max. harminc százalékát kapjuk kézhez, mint előleget. Kiadják a melót és folyton jelenteni kell, hogy hogyan haladunk, a meló mely részénél tartunk és miért éppen ott és mi a tervünk, hogyan folytatjuk, aztán meg folyton belepofáznak, hogy „itt javítani kell”, „ott meghúzni” és „ezt a kis aprócska információt itt semmiképp sem tehetjük be így, írja át, fogalmazza át, fogalmazza körbe, maga szerencsétlen”. Úgyhogy már az is élvezet magamfajtának, ha nincsenek folyton mögöttem és nem lihegnek a nyakamba tízpercenként. Ugyanakkor valahol mi is szociálisak vagyunk. Csak bezárva egy átkozott apartmanba nem a könnyű annak lenni, viszont csak így lehet megírni azt a bizonyos könyv-valamit, amiért már fel is vasaltuk az előleget (ami már alapból stresszessé teszi ezt az egész melót). És akkor ül az ember a papírlapja, majd a gépe, majd ismét a papírlapja, majd ismét a gépe előtt és várja, hogy jöjjön a múzsa. A ribanc. Ugyanis neki olyan hülye beidegződése van, mármint a múzsának, hogy ha kellene jönnie, akkor fütyül rá, tesz magasról az emberre. Bezzeg ha nem hívja senki folyton ott lábatlankodik az ember agyában s próbálja elakasztani minden, az ember fejében fellelhető épkézláb gondolatot (ebben a mondatban sok volt a lábbal kapcsolatos szó, azt hiszem). Na és akkor ne tartsam ribancnak az ilyet... Pedig már csak egy kevés hiányzik. És épp a legrostosabb része. Az, ami megadja az egész szövegnek, a témának a teljes dokumentációnak az érveléseknek, indoklásoknak és a temérdek lábjegyzetnek a savát-borsát. A lényegét. És halok meg bele. Napok óta nem írtam semmit. Olyan, mintha meg lennék halva, csak a porhüvelyem és a beléje tömött gondolat-csonkok illúziója létezne csak és az is egyre halványabban és egyre kevésbé követhetően. S most még a hülye kávé is elfogyott.

...

Nem ma fogyott el, hanem tegnap este. És igen, függő vagyok. Ezt a drogot engedhetem és engedem meg magamnak, oké? És igen, érzem a hiányát, bizsereg a nyelvem alatt, mert amúgy általában hatot-hetet szoktam bevedelni naponta. Mindegy, hogy finom vagy rossz, hosszú vagy rövid, vásárolt vagy saját kezűleg készített. Kávé legyen. Érezzem az ereimben, meg a számban. Az orromban. Az agyamban.

...

Nem azért hiányzik, mert a testem hozzá van szokva, azaz függővé vált. Nem a testem vált függővé. Hat kávé után úgy tudok durmolni, mint a barnamedve, télvíz idején. Azért hiányzik, mert kívánja az agyam. Az ízlelőbimbóimnak kell. Luxus ez, ízorgia. Nagyon erős, domináns egy íz, aroma a kávéé, talán ezért is vált ki olyan erős, domináns érzéseket, emlékeket belőlem. Most nem tudok példát mondani, mert nem tudok kávét inni, mert elfogyott és mert nincsen pénzem: nem tudok után-tölteni. Milyen egyszerű és következetes az élet, igaz-e?

...

Az ablakom előtt két galamb ült a póznán. Az egyik hím volt, folyton hőzöngött a tojónak, aki ugyanolyan hülyén bambult, mint a felfújt társa, csak kevésbé jelentőségteljesen (s mégis az ő kegyeit kell elnyernie a tollborzolósnak és nem fordítva). Aztán odajött egy másik is, hím volt az is, mert a fent említett hőzöngővel úgy összekaptak, hogy erősen lengedezett a huzal, s mialatt ezek tépték egymást a tojó együgyű fej-kifejezéssel (a kicsi fejen a két nagy szemet és a csőrt a légzőnyílásokkal nem tudom arcnak titulálni) lipinkázott előre és hátra. Nem vonok le semmiféle lelkiekben mélyenszántó következtetést ebből az eseményből, csak jó volt nézni a műsort. És jó volt nem arra gondolni, hogy basszus, még alig pár napom van befejezni ezt a szöveget s leadni és utána boldog embernek lenni.

...

Természetesen csak abban az esetben boldog embernek lenni, ha nem halok bele előtte az épkézláb, a szöveghez felhasználható mondataim hiányába.

...

Vagy nem eszek patkánymérget ( vagy kínomba, vagy azért, mert már nem igazán lesz más ennivaló).

...

Na, eszembe jutott egy példa. Szeretkezés. Nem a szex jut eszembe, ez az állítás így nem lenne érvényes. A szeretkezést juttatja eszembe, azaz mindazokat a körülményességeket, amik a szexet szeretkezéssé változtatják. Az érintések, a csókok illata és íze, meg egyáltalán: a milyensége. Az érintések a függvények világában, azaz az ő x-e és az én y-om találkozik és hol találkozik és miért épp ott. Az egyenesek bámulatos dimenziója, amint mégis találkoznak a nagy végtelenben. S az ilyen találkozások komolysága, éleinek, domborulatainak fontossága. Meg az ilyen komoly és fontos találkozások hiányának a megszenvedése, mikor épp nincs. Valami ilyesmi.

...

Hm. Visszaolvasva az előző kis bekezdést két dologra jöttem rá. Egy: ha lejár ez a cécó a meló körül be kell csajoznom. Kettő: a kávéelvonási tünetek súlyosbodása a matematikából vett (nagy valószínűség szerint helytelen) példázások szövegemben előforduló gyakoriságával arányos. S a fenti azért eléggé arra enged következtetni, hogy ez itt már a vég.

…

Másik példa: az élmények, amiket az ember kávézás alatt csipeget össze. Nem dohányzom és ritkán iszom. Viszont bármikor lehet kávézni. Éjjel, vagy nappal, míg mások dohányoznak, alkoholt nyelnek vagy épp ők is kávéznak én vidáman, vigyorogva ücsörgök a rövid, vagy a hosszú kávém mellett és szocializálódok. Azt hiszem nincs sok olyan szocializálódós sztorim, ami ne kötődne a kávéhoz, kávézáshoz. Az erősen fanyar íz a számban, amikor feketén iszom, vagy a finom-keserű, balzsamos íz, amikor tejjel vegyítve hörpölöm ezt az ambróziánál sokkal, de sokkal faszább löttyöt s közben fél világgal beszélgetek, nevetgélek, vitázom, érvelek... ilyesmikre tudok gondolni.

...

Mi mindig ugyanazok vagyunk, a kávé, meg én. Csak más-más ruhában, alkalomhoz, napszakhoz, évszakhoz mérten. Egyik oldalon mi, a másik oldalon a világ. Milyen jó is ez!

...

Kell kávé! Most! Kell! Nem érdekel semmi, kell! Írni akarok és élni, adjatok kávét! Fele királyságomat egy kávéért! Meg egy szamár-múzsáért, de az már félig az enyém, ha van kávém...

...

Hehe. Van valami bizsergető abban, amikor pánikol az ember. Valami perverz és morbid. Valami beteg.

...

Szerencsére ezt az egészet csak terápiás okokból írom és nem fogja senki sem elolvasni. Ellenkező esetben félő, hogy hamar rácsok mögé zárnának. No nem a dutyiba, oda nem mernének beengedni, nehogy megfertőzzem a kedves delikvenseket, de a pszichiátrián biztos szorítanának nekem egy heverőnyi helyet. A sok gyogyóssal jól elvolnék, meg aztán: azokba kárt úgysem tudnék tenni s mivel önmagam szeretem: még a cipőfűzőmet is megtarthatnám.

...

Nézem a múzeum bejáratát. Folyton nyüzsögnek az emberek. Eléggé kultúr-város ez azért. Még a főnököm is elvitte a gyerekeit a most megnyílt grafikai kiállításra, pedig ő aztán nem művészet-faló ember-jelenség.

...

Az előbb azt álmodtam, hogy ülök egy csésze kávéval és beszélgetünk. Valami nagyon fontos dologról volt szó (már elfelejtettem mi volt az) és vitáztunk és neki lett igaza. Briliánsan tudott érvelni, nem tudtam kikezdeni a rendszerét. S akkor eszembe jutott, hogy ha innék belőle egy kortyot, akkor lehet nekem is jobban menne az érvelés de mikor meg akartam fogni a fülét, hogy igyak belőle, akkor elkezdett sikítani és több méteresre nőtt meg és még mindig visított, csak most már ordított is, hogy az összes ablak kitörött és fázni kezdtem, meg persze a fülem is fájt. És akkor felébredtem. Azt hiszem valahogy így nézhet ki egy elvonókúra. Kéne írnom róla egy könyvet.

...

Nem kéne róla könyvet írnom, mert itt van ez is a nyakamon és nem tudom befejezni. Ha most ember lenne fejbe lőném, ha puskám volna.

...

Kíváncsi vagyok, vajon hány született a múzeumban fellelhető művek közül úgy, hogy az alkotó vagy az alkotók kávé hatása alatt voltak. S mondjuk ha valahol ilyen felmérést olvasnék vagy ilyen tanulmányt, akkor megnyugodnék, azt hiszem. Mert igaz, hogy a múlt századforduló tájékán a zöld tündér módija dívott, oly módon, hogy versek és képzőművészeti alkotások is születtek ebben a témában, viszont a kávét, annak ambróziához hasonlító hatásáról kussol a világ. Pedig fontos dolog az ilyesmi. Nem mindegy, hogy a delphoi jósnő a rohadó, isten által legyőzött sárkány bűzétől látott a jövőbe, vagy csak szimplán be volt szívva a mérges gázaktól, amiknek semmi köze a rohadó mitológia-sárkányhoz.

...

Visszajöttek a galambok, csak most az egész klán itt van. Előszeretettel pottyantanak a járda világára. Azt hiszem ezt élet-iróniának nevezhetjük. Nekem legalábbis valami olyasminek hat.

...

Szánalmas vagyok. Nyállal összeragasztott pufuléc-állatkákat „alkotok”. Majd kegyetlenül megeszem mindet. Hát normális ember az ilyen?

...

Na, már az Eiffel-tornyot is sikerült összehozni. Azon röhögtem az előbb egymagamban (azt hiszem ezt is szánalmasnak lehet nevezni), hogy kiállíthatnánk ezt is a múzeumban. Lehetne mondjuk a címe valami olyasmi, hogy a „Kávétlanság tornya”, vagy „Alkotói válság, azaz a koffeinmentesség emlékműve” vagy esetleg „A kávétlan világ bábeli tornya”. Szerintem az utóbbi a legjobb, mert úgysem találom kávé nélkül a nyelvem. És szerintem abba kéne már ezt hagyni.

...

Az előbbi mondat javítása: az összes pótcselekvést abba kéne már hagyni és neki kéne állni már annak a harminc oldalnak. Megy az, csak akarni kell.

...

Javítás2: az összes pótcselekvést abba kéne hagyni és neki kéne már állni annak a huszonhét oldalnak.

...

Javítás3: az összes pótcselekvést hagyjam már abba és írjam meg már azt a hátralévő húsz oldalt. Na, egykettőre.

...

Szerintem sok közös van egy múzeumban meg a kávézásban. Ott van például a múzeum érték-őrző szerepe. Minden múzeum azért van, hogy az emberi kultúra értékes alkotásait, a kultúrát képviselő vagy a kultúrához tartozó tárgyait megőrizze, létezésének kontinuitását a lehető leginkább biztosítsa és mindezt úgy, hogy közben megosztja a kincseit a világgal. A kávé meg emlékeket, kedves arcokat, élményeket, illatokat, érzéseket és érzeteket őriz, és elég egy csésze kávé, hogy mindezt újra életre keltse az ember magának. Vagy akár a barátainak is: tegyük fel egy közös kávézás alatt meséli a többinek, hogy egyszer régen hogyan kávéztak épp, amikor valami fontos, vagy érdekes dolog történt. Vagy bármilyen kávé melletti sztorizgatásnak ilyen közösség alkotó és formáló szerepe van. És mindkettő jó dolog.

...

Rendben... tudom. Húzom a saját időmet... mérges is vagyok magamra... De akkor most tényleg nekiülök a melónak.

...

Még egy közös van a múzeumban és a kávéban. Tudom, hogy megígértem, hogy dolgozni fogok, de ezt muszáj leírjam, mert elfelejtem. Szóval: sok ember jó munkájának köszönhetően lehet élvezni mindkettőt. Sok-sok kéz kell ahhoz, hogy egy múzeum létrejöjjön, legálisan működhessen és sok ember jó-szándéka és odaadása szükségeltetik, hogy nyitva maradjon a látogató számára a sok őrzött, ápolt és megosztott kincs. Ahhoz, hogy kávét ihassak sok kéznek kell megművelnie a kávé-földet, ápolni kell a kávé-cserjéket, majd leszedni az érett szemeket, a kávébabot megszabadítani a gyümölcs húsától és megszárítani, megpörkölni. Valahogy úgy, mint a kávé-reklámokban. Mindez valahol önzetlenség is: a múzeumba dolgozók és a kávétermelők igazán boldogok lehetnek, mert szerintem sokan áldják őket, a múzeumiakat az igényes kiállításért a kávétermelőket a finom kávéért. S miközben írtam a fentit eszembe jutott, hogy ugyanolyan fontosak mind a kettő számára azok, akiknek igényük van a munkájukra. Mert: a múzeum ér-e valamit a látogatók nélkül és ki az ördög szemelné a kávégyümölcs-szemeket, ha nem inná senki sem ezt a keserű, fekete löttyöt? S milyen szép dolog is ez. Mármint, hogy annyira hasonlítanak.

...

Megettem a tornyot. Kicsit állott íze volt, de már makaróniból is csak kevés van, porleves semmi és a hús-koncokat már rég megfőztem és megettem. És közben még az is eszembe jutott, hogy ezt a két dolgot, a kávét és a múzeumot keverni is szokták: múzeumkertben egy kávét kellemes elfogyasztani és vannak olyan kávéházak, ahol műkincseket lehet fellelni a dekorációs tárgyak között. Hát nem csodálatos? Mármint lehet, hogy csak az elvonási tüneteim miatt vagyok csak így elragadtatva az egésztől, de erről szerintem már tényleg lehetne könyvet írni. Legfeljebb megemlíteném az előszóban, hogy a kávé hiányában szenvedve világosodott meg előttem a kávé, mint a szociális élmények múzeuma és a múzeum, mint a kultúr-emlékeink és alkotásaink kávéháza. Vagy valami ilyesmi.

...

Nemrég elvették az áramot. Rájöttem, hogy fény nélkül még szörnyebb a kávé-hiány. És még nem is írhatok. És arra is rájöttem, hogy van gyertya a lakásban.

…

Holnap jön a főnököm. Kérdezte mit hozzon. Na vajon? Azért mégiscsak van igazság, főleg mert lesz kávé. Hamarosan. Lefekszem. S holnap akkor kávé mellett. S egyben, az egészet.

(A szöveg pályázatra íródott. A cím előre meg volt határozva.) 

kép-esség.

Néha úgy alakul, hogy stresszhelyzetbe kerülök. Olyankor kattog a fejem és bőszen darálja le a normális gondolataimat, fölényes eleganciával zúzza be a normalitásomhoz oly elengedhetetlen, kiegyensúlyozott önmagamat. Ilyenkor megpróbálok valami olyat csinálni, amit a leginkább „agymosás”-címszó alatt szoktam emlegetni. Tévét nézek, csak mert mittomén, bambulok valamit, amit amúgy nem bambulnék mert nem érdekes (vannak ilyen pillanataim is), vagy épp neten nyaldosom végig az ilyen meg amolyan oldalakat. Most épp az arckönyvben kalandoztam el kicsit, rég csináltam olyat, hogy ismerős ismerősének az ismerősén pihentettem a szemem. Most egy ilyen tíz perc volt.

Azt hiszem, hogy minden ember függő. Lehet, hogy csak önmagam megnyugtatására fogalmazom ezt meg így, de szeretem úgy tudni, hogy ez egy, az emberi természetből fakadó sajátosság. Szeretünk függeni. Tárgyaktól, emberektől. Véleményem szerint az ilyen függőségeknek mindig megvan a maga átlátható, lánc-rendszerű logikája. Jó néhány éve fotózom már, ez az idő alatt akaratlanul és alig-tudatosan megtanultam bekeretezni, leválasztani pillanatokat a valóságtól, ugyanakkor időt lelassítva (talán megállítva is) valamit „borostyánba önteni”, valamit, ami volt és ami megérintett, ami kitöltött, ami teljessé tett a szemlélés pillanatában, teljessé nem a maga abszolút értelmében, de teljesebbé, mint amennyire előtte, az élménye előtt, voltam, lehettem. Az utómunkálatok még személyesebbé tették a kapcsolatom a fotókkal, olyan, mintha vizuálisan nevelnél egy fényképet, „megtanítanád valamilyennek lenni”, ahhoz hasonlatosnak, mint amit te, a valóságból ki-, át-, újra-alkotó elképzeltél. Az ilyen alakulások mellék-hatása (ha lehet így nevezni) a fogékonyság arra, hogy az ugyanilyen kifejező fotográfiákat, rajzokat, tehát: vizuális alkotásokat felismerjem, értékeljem, magamévá tegyem elemezzem. Mindez, természetesen, állapot és hangulat-függő, mégis úgy érzem, valahogy minden egyes alkalommal jobbá tesz-minél is?- azelőtti önmagamnál. Egyik függőségem ez hát, a látható és rögzíthető csodálatos.

Az arckönyvben kóborolva találtam meg annak a lánynak a fotóit, akit itt nem szeretnék nevén nevezni. Egyrészt azért, mert nem ismerem. Sikerült néhány pillantást vetnem rá az egyik fesztivál alatt, de, mint tudjuk, a fesztiválok zsúfoltak és osztott figyelemmel tudtam csak szemlélni őt. Másrészt azért, mert meglehet, hogy negatívan érintené ez az egész, ami alatt a publikus szövegemet, véleményemet és az előre nem elgondolt, alig kiszámítható következményeket értem.

Rettentő mély az a barna szempár, legelső benyomásom is ez volt: mély és szomorú. A fotókat lapozgatva azonban nem szomorúnak hat, hanem valami más egyébnek, amibe most talán nem szeretnék elmélyülni. A fotók már annyira, de annyira hozzánőttek az ember imázsához (természetesen köszönhető ez úgy a technikai forradalom exponenciális ívelésének, mint az ember másik érdekes tulajdonságának: szeretünk megörökíteni pillanatokat, önmagunk folyton elmúló jeleneiből.), hogy úgy érzem bátran kijelenthetem: beszélnek rólunk. Bárki fotója készítőjéről. Egy fotó szemlélésekor nem csak az jön át, hogy mit látunk, hanem hogy vajon mi lehetett a készítőjének a célja a fotográfiával, illetve ezen túlmenően: mi olyanról árulkodhat a fotó, amit a fotós a kép készítésekor figyelmen kívül hagyott. Egy fotó-sorozatnak van karaktere, főleg, ha az önarcképekből áll. A lány fotóit nézegetve érdekes érzelmi keverékkel kellett szembesülnöm: egyrészt vágyni kezdtem valami után, amit nem tudok sem leírni, sem körülírni. Egy állapot, a valakihez való tartozás aprócska momentumai, pici élmények, amik csak addig tartanak, amíg lecseppen a nap olvasztotta fagyiról egy vanília-csepp, vagy az ember befordul a sarkon. Amik miatt akárhányszor, ha újra megéled őket, egy kicsikét kisüt a nap az ember szívének az egyik sarkában legalább és a konzervált napfény miatt mintha meleg és puha és ölelni való volna egy rövid ideig az egész világ. Másrészt elfogott egy butácska vágy, hímeknél, nőstényeknél egyaránt fellelhető, hogy ÉN legyek azon a mosoly-ráncon, énrólam szóljon az a nevetés, a játék az arccal, a testtel és énrám szegeződjön az a mély szempár és én legyek abban is benne. Hogy a titkok mélyén én lapuljak a bogár fekete centrumában, az az én, aki jobb, mint én és akinek köszönhetően én is jobbá válhatok, meg ő is, a fekete szembogár mélyén megbúvó titkok hordozója. A sorozatnak olyan töltete volt itt, ma számomra, mint egy fejes (vagy segges-ezt könnyebben össze tudom hozni) önmagam szeretetre méltó és már oly régóta tüskédző oázisába (tudjátok: vízesés, dús növényzet, gyönyörű víz, csiripelő madarak, és dzsungeli hangzavar – mint egy tisztességes Fa-reklámban) és felüdülnék benne. Mialatt elmerültem a fotókban: szerettem önmagam. Mindig szeretem, de most hangosabban, erősebben, mosolygósabban. Erre képes egy alkalmi fotográfiákból összeállított, egyáltalán, vagy alig-megmunkált fotó-sorozat. Mert a megörökített csodálatos által kicsit én is csodálatos lehetek. Kicsit és kevés ideig, a vizuális élmény droghoz hasonlítható pillanat-mámorában olyan, amilyen amúgy sohasem: ideális.

Köszönöm.

S te, kedves olvasóm, bár zsong a fejem a megosztani való gondolatoktól: amint meg tudom csapolni rendesen, nyelvedre, szavaidra lefordítva a duzzadó buksimat – jelentkezem. Öleljen addig napsugár és csak neked susogjanak hajnalban a jég-virágok.

a változásokról. (akár haladóknak is) (újabb január, újabb év, újabb változások)

1- a változás változtat. ezt, bármilyen meredek: tudatosítani kell.

2- a változás sosem ér véget igazán. annak a végnek ugyanis általában halál a neve.

3- a változás jó dolog. másképp nem változna semmi. igaz, hogy leggyakrabban úgy tűnik, hogy a rossz felé változik a változó, de a jó oldal előbb-utóbb szembetűnővé válik. ha merjük figyelni a megjelenését.

4- a változás fáj. jó dolog, de fáj. olyan nagyon fáj néha, hogy azt hinni: nem is jó dolog. pedig jó dolog.

5- a fájdalom, amit azzal élünk meg, hogy bevállaltuk, szembenéztünk a változással: nemessé tesz. érettebbé. felnőtté, a szó rendes, igazi értelmében.

6- a változás is változik. néha. de leginkább mindig.

7- mindenki változik. de ahogy az emberek egyedi mintái az emberiség előfordulható példányainak- értsd: mintapéldányai, azaz példánymintái- addig a személyre szabott változás is személyre szabott. és néha eltér. a másétól. talán ezért is fáj.

7'- hiába olvasod el, ettől még nem lesz könnyebb, kevésbé fájdalmasabb, ill. kényelmesebb. a tiéd: az életed, a változásod, a változásod módja is. ha nem tetszik- változtass rajta!

 

 

 Azt hiszem, hogy ez lesz az egyetlen bejegyzés, ami nem csak egyszer fog megjelenni a blogomban. És nem véletlenül, s talán helyenként felbukkanó változásokkal, időközben.