Muszáj kezdenem magammal valamit. Muszáj írnom, egyszerűen muszáj, csak abban reménykedek, hogy hamarosan rá tudom állítani az agyam arra, amiről valóban írnom kéne. S írjunk akkor.
...
Nincs kávé. Már az is elfogyott. Makaróni van már csak, meg valami harmadrendű hús-koncok a fagyasztóban. Meg porleves. A rizsből az utolsó adagot tegnap éjjel ettem meg. Tojás nuku, tejről csak álmodom, olaj, zsír passz és azt hiszem, hogy a fél vesémet odaadnám egy tányér rántott pulykamellért. Előrelátó voltam, mert megvettem egy nagy zsák pufulécet, még van belőle vagy hat csomag, most kínomban azt majszolom. Jó, mert amúgy minden számlát előre kifizettem, úgyhogy van áramom is, fűtésem is, még vizem is van. Néha zuhanyzom, a fürdés nagy luxus volna ilyenkor. Meg lehet vízbe is fojtanám magam. Még nem hülyültem meg teljesen, kedves világ, köszönöm kérdésed. Le vagy szarva, mert bezzeg ilyenkor nem kérded meg, hogy van-e szükségem valamire, olyankor bezzeg igen, mikor a számlámat feltankolják, mert tudod úgyis, hogy nagyvonalú vagyok s azt mondom, hogy semmi nem kell, aranyom, semmi. Igen: nagyvonalú vagyok és naiv. Tehát hülye. Mindegy, megette az egészet a fene. Csak fejezném már be végre ezt a szöveget..
...
Azért nem könnyű a magamfajtának. Azon morfondírozok, hogy milyen jó annak, aki minden nap bejár melóba, szocializálódik, azaz gruppenbe dolgozik, cigizik, kávézik, pletykál, lazsál, utálja a főnökét, nyúlja le a gémkapcsokat meg a golyóstollakat, mert az mekkora móka és csoportosan kapja a fizuját, minden hónapban ugyanakkor és csoportosan van kiakadva az országra, a törvényekre, a zsarukra, a cégre, a családjára, a kölykeire. Szerintem az ilyen ember szociális. Társas lény, a szó legszorosabb és legteljesebb értelmében: csoportban örül, csoportban szív. Csoportban hal meg, csoportban esik depresszióba és csoportterápiára jár, hogy kezelje csoport-undorát. Meg teambuilding-re. És az ilyen boldog pára irigyli a magamfajtákat. Még sohasem vettem a fáradságot, hogy leüljek egy ilyennel és elmagyarázzam, mennyire kétségbeejtő a magamfajta magányos farkasnak a helyzete. Farkas? Ugyanmár... patkány inkább, csótány, vércse. Mindenképp valami pejoratív. De egyszer rossz pillanatomban megmondom valamelyiknek a magamét. Mert, az úgy van, hogy megbízzák a magamfajtát egy melóval. Agyból dolgozunk, így úgy gondolják, hogy megemelik ötszáz lejjel az amúgy gerinctelen honoráriumot, s akkor már olyan gondolatokat ringathatnak, hogy lehet túl is vagyunk fizetve. Na persze. A teljes összeg max. harminc százalékát kapjuk kézhez, mint előleget. Kiadják a melót és folyton jelenteni kell, hogy hogyan haladunk, a meló mely részénél tartunk és miért éppen ott és mi a tervünk, hogyan folytatjuk, aztán meg folyton belepofáznak, hogy „itt javítani kell”, „ott meghúzni” és „ezt a kis aprócska információt itt semmiképp sem tehetjük be így, írja át, fogalmazza át, fogalmazza körbe, maga szerencsétlen”. Úgyhogy már az is élvezet magamfajtának, ha nincsenek folyton mögöttem és nem lihegnek a nyakamba tízpercenként. Ugyanakkor valahol mi is szociálisak vagyunk. Csak bezárva egy átkozott apartmanba nem a könnyű annak lenni, viszont csak így lehet megírni azt a bizonyos könyv-valamit, amiért már fel is vasaltuk az előleget (ami már alapból stresszessé teszi ezt az egész melót). És akkor ül az ember a papírlapja, majd a gépe, majd ismét a papírlapja, majd ismét a gépe előtt és várja, hogy jöjjön a múzsa. A ribanc. Ugyanis neki olyan hülye beidegződése van, mármint a múzsának, hogy ha kellene jönnie, akkor fütyül rá, tesz magasról az emberre. Bezzeg ha nem hívja senki folyton ott lábatlankodik az ember agyában s próbálja elakasztani minden, az ember fejében fellelhető épkézláb gondolatot (ebben a mondatban sok volt a lábbal kapcsolatos szó, azt hiszem). Na és akkor ne tartsam ribancnak az ilyet... Pedig már csak egy kevés hiányzik. És épp a legrostosabb része. Az, ami megadja az egész szövegnek, a témának a teljes dokumentációnak az érveléseknek, indoklásoknak és a temérdek lábjegyzetnek a savát-borsát. A lényegét. És halok meg bele. Napok óta nem írtam semmit. Olyan, mintha meg lennék halva, csak a porhüvelyem és a beléje tömött gondolat-csonkok illúziója létezne csak és az is egyre halványabban és egyre kevésbé követhetően. S most még a hülye kávé is elfogyott.
...
Nem ma fogyott el, hanem tegnap este. És igen, függő vagyok. Ezt a drogot engedhetem és engedem meg magamnak, oké? És igen, érzem a hiányát, bizsereg a nyelvem alatt, mert amúgy általában hatot-hetet szoktam bevedelni naponta. Mindegy, hogy finom vagy rossz, hosszú vagy rövid, vásárolt vagy saját kezűleg készített. Kávé legyen. Érezzem az ereimben, meg a számban. Az orromban. Az agyamban.
...
Nem azért hiányzik, mert a testem hozzá van szokva, azaz függővé vált. Nem a testem vált függővé. Hat kávé után úgy tudok durmolni, mint a barnamedve, télvíz idején. Azért hiányzik, mert kívánja az agyam. Az ízlelőbimbóimnak kell. Luxus ez, ízorgia. Nagyon erős, domináns egy íz, aroma a kávéé, talán ezért is vált ki olyan erős, domináns érzéseket, emlékeket belőlem. Most nem tudok példát mondani, mert nem tudok kávét inni, mert elfogyott és mert nincsen pénzem: nem tudok után-tölteni. Milyen egyszerű és következetes az élet, igaz-e?
...
Az ablakom előtt két galamb ült a póznán. Az egyik hím volt, folyton hőzöngött a tojónak, aki ugyanolyan hülyén bambult, mint a felfújt társa, csak kevésbé jelentőségteljesen (s mégis az ő kegyeit kell elnyernie a tollborzolósnak és nem fordítva). Aztán odajött egy másik is, hím volt az is, mert a fent említett hőzöngővel úgy összekaptak, hogy erősen lengedezett a huzal, s mialatt ezek tépték egymást a tojó együgyű fej-kifejezéssel (a kicsi fejen a két nagy szemet és a csőrt a légzőnyílásokkal nem tudom arcnak titulálni) lipinkázott előre és hátra. Nem vonok le semmiféle lelkiekben mélyenszántó következtetést ebből az eseményből, csak jó volt nézni a műsort. És jó volt nem arra gondolni, hogy basszus, még alig pár napom van befejezni ezt a szöveget s leadni és utána boldog embernek lenni.
...
Természetesen csak abban az esetben boldog embernek lenni, ha nem halok bele előtte az épkézláb, a szöveghez felhasználható mondataim hiányába.
...
Vagy nem eszek patkánymérget ( vagy kínomba, vagy azért, mert már nem igazán lesz más ennivaló).
...
Na, eszembe jutott egy példa. Szeretkezés. Nem a szex jut eszembe, ez az állítás így nem lenne érvényes. A szeretkezést juttatja eszembe, azaz mindazokat a körülményességeket, amik a szexet szeretkezéssé változtatják. Az érintések, a csókok illata és íze, meg egyáltalán: a milyensége. Az érintések a függvények világában, azaz az ő x-e és az én y-om találkozik és hol találkozik és miért épp ott. Az egyenesek bámulatos dimenziója, amint mégis találkoznak a nagy végtelenben. S az ilyen találkozások komolysága, éleinek, domborulatainak fontossága. Meg az ilyen komoly és fontos találkozások hiányának a megszenvedése, mikor épp nincs. Valami ilyesmi.
...
Hm. Visszaolvasva az előző kis bekezdést két dologra jöttem rá. Egy: ha lejár ez a cécó a meló körül be kell csajoznom. Kettő: a kávéelvonási tünetek súlyosbodása a matematikából vett (nagy valószínűség szerint helytelen) példázások szövegemben előforduló gyakoriságával arányos. S a fenti azért eléggé arra enged következtetni, hogy ez itt már a vég.
…
Másik példa: az élmények, amiket az ember kávézás alatt csipeget össze. Nem dohányzom és ritkán iszom. Viszont bármikor lehet kávézni. Éjjel, vagy nappal, míg mások dohányoznak, alkoholt nyelnek vagy épp ők is kávéznak én vidáman, vigyorogva ücsörgök a rövid, vagy a hosszú kávém mellett és szocializálódok. Azt hiszem nincs sok olyan szocializálódós sztorim, ami ne kötődne a kávéhoz, kávézáshoz. Az erősen fanyar íz a számban, amikor feketén iszom, vagy a finom-keserű, balzsamos íz, amikor tejjel vegyítve hörpölöm ezt az ambróziánál sokkal, de sokkal faszább löttyöt s közben fél világgal beszélgetek, nevetgélek, vitázom, érvelek... ilyesmikre tudok gondolni.
...
Mi mindig ugyanazok vagyunk, a kávé, meg én. Csak más-más ruhában, alkalomhoz, napszakhoz, évszakhoz mérten. Egyik oldalon mi, a másik oldalon a világ. Milyen jó is ez!
...
Kell kávé! Most! Kell! Nem érdekel semmi, kell! Írni akarok és élni, adjatok kávét! Fele királyságomat egy kávéért! Meg egy szamár-múzsáért, de az már félig az enyém, ha van kávém...
...
Hehe. Van valami bizsergető abban, amikor pánikol az ember. Valami perverz és morbid. Valami beteg.
...
Szerencsére ezt az egészet csak terápiás okokból írom és nem fogja senki sem elolvasni. Ellenkező esetben félő, hogy hamar rácsok mögé zárnának. No nem a dutyiba, oda nem mernének beengedni, nehogy megfertőzzem a kedves delikvenseket, de a pszichiátrián biztos szorítanának nekem egy heverőnyi helyet. A sok gyogyóssal jól elvolnék, meg aztán: azokba kárt úgysem tudnék tenni s mivel önmagam szeretem: még a cipőfűzőmet is megtarthatnám.
...
Nézem a múzeum bejáratát. Folyton nyüzsögnek az emberek. Eléggé kultúr-város ez azért. Még a főnököm is elvitte a gyerekeit a most megnyílt grafikai kiállításra, pedig ő aztán nem művészet-faló ember-jelenség.
...
Az előbb azt álmodtam, hogy ülök egy csésze kávéval és beszélgetünk. Valami nagyon fontos dologról volt szó (már elfelejtettem mi volt az) és vitáztunk és neki lett igaza. Briliánsan tudott érvelni, nem tudtam kikezdeni a rendszerét. S akkor eszembe jutott, hogy ha innék belőle egy kortyot, akkor lehet nekem is jobban menne az érvelés de mikor meg akartam fogni a fülét, hogy igyak belőle, akkor elkezdett sikítani és több méteresre nőtt meg és még mindig visított, csak most már ordított is, hogy az összes ablak kitörött és fázni kezdtem, meg persze a fülem is fájt. És akkor felébredtem. Azt hiszem valahogy így nézhet ki egy elvonókúra. Kéne írnom róla egy könyvet.
...
Nem kéne róla könyvet írnom, mert itt van ez is a nyakamon és nem tudom befejezni. Ha most ember lenne fejbe lőném, ha puskám volna.
...
Kíváncsi vagyok, vajon hány született a múzeumban fellelhető művek közül úgy, hogy az alkotó vagy az alkotók kávé hatása alatt voltak. S mondjuk ha valahol ilyen felmérést olvasnék vagy ilyen tanulmányt, akkor megnyugodnék, azt hiszem. Mert igaz, hogy a múlt századforduló tájékán a zöld tündér módija dívott, oly módon, hogy versek és képzőművészeti alkotások is születtek ebben a témában, viszont a kávét, annak ambróziához hasonlító hatásáról kussol a világ. Pedig fontos dolog az ilyesmi. Nem mindegy, hogy a delphoi jósnő a rohadó, isten által legyőzött sárkány bűzétől látott a jövőbe, vagy csak szimplán be volt szívva a mérges gázaktól, amiknek semmi köze a rohadó mitológia-sárkányhoz.
...
Visszajöttek a galambok, csak most az egész klán itt van. Előszeretettel pottyantanak a járda világára. Azt hiszem ezt élet-iróniának nevezhetjük. Nekem legalábbis valami olyasminek hat.
...
Szánalmas vagyok. Nyállal összeragasztott pufuléc-állatkákat „alkotok”. Majd kegyetlenül megeszem mindet. Hát normális ember az ilyen?
...
Na, már az Eiffel-tornyot is sikerült összehozni. Azon röhögtem az előbb egymagamban (azt hiszem ezt is szánalmasnak lehet nevezni), hogy kiállíthatnánk ezt is a múzeumban. Lehetne mondjuk a címe valami olyasmi, hogy a „Kávétlanság tornya”, vagy „Alkotói válság, azaz a koffeinmentesség emlékműve” vagy esetleg „A kávétlan világ bábeli tornya”. Szerintem az utóbbi a legjobb, mert úgysem találom kávé nélkül a nyelvem. És szerintem abba kéne már ezt hagyni.
...
Az előbbi mondat javítása: az összes pótcselekvést abba kéne már hagyni és neki kéne állni már annak a harminc oldalnak. Megy az, csak akarni kell.
...
Javítás2: az összes pótcselekvést abba kéne hagyni és neki kéne már állni annak a huszonhét oldalnak.
...
Javítás3: az összes pótcselekvést hagyjam már abba és írjam meg már azt a hátralévő húsz oldalt. Na, egykettőre.
...
Szerintem sok közös van egy múzeumban meg a kávézásban. Ott van például a múzeum érték-őrző szerepe. Minden múzeum azért van, hogy az emberi kultúra értékes alkotásait, a kultúrát képviselő vagy a kultúrához tartozó tárgyait megőrizze, létezésének kontinuitását a lehető leginkább biztosítsa és mindezt úgy, hogy közben megosztja a kincseit a világgal. A kávé meg emlékeket, kedves arcokat, élményeket, illatokat, érzéseket és érzeteket őriz, és elég egy csésze kávé, hogy mindezt újra életre keltse az ember magának. Vagy akár a barátainak is: tegyük fel egy közös kávézás alatt meséli a többinek, hogy egyszer régen hogyan kávéztak épp, amikor valami fontos, vagy érdekes dolog történt. Vagy bármilyen kávé melletti sztorizgatásnak ilyen közösség alkotó és formáló szerepe van. És mindkettő jó dolog.
...
Rendben... tudom. Húzom a saját időmet... mérges is vagyok magamra... De akkor most tényleg nekiülök a melónak.
...
Még egy közös van a múzeumban és a kávéban. Tudom, hogy megígértem, hogy dolgozni fogok, de ezt muszáj leírjam, mert elfelejtem. Szóval: sok ember jó munkájának köszönhetően lehet élvezni mindkettőt. Sok-sok kéz kell ahhoz, hogy egy múzeum létrejöjjön, legálisan működhessen és sok ember jó-szándéka és odaadása szükségeltetik, hogy nyitva maradjon a látogató számára a sok őrzött, ápolt és megosztott kincs. Ahhoz, hogy kávét ihassak sok kéznek kell megművelnie a kávé-földet, ápolni kell a kávé-cserjéket, majd leszedni az érett szemeket, a kávébabot megszabadítani a gyümölcs húsától és megszárítani, megpörkölni. Valahogy úgy, mint a kávé-reklámokban. Mindez valahol önzetlenség is: a múzeumba dolgozók és a kávétermelők igazán boldogok lehetnek, mert szerintem sokan áldják őket, a múzeumiakat az igényes kiállításért a kávétermelőket a finom kávéért. S miközben írtam a fentit eszembe jutott, hogy ugyanolyan fontosak mind a kettő számára azok, akiknek igényük van a munkájukra. Mert: a múzeum ér-e valamit a látogatók nélkül és ki az ördög szemelné a kávégyümölcs-szemeket, ha nem inná senki sem ezt a keserű, fekete löttyöt? S milyen szép dolog is ez. Mármint, hogy annyira hasonlítanak.
...
Megettem a tornyot. Kicsit állott íze volt, de már makaróniból is csak kevés van, porleves semmi és a hús-koncokat már rég megfőztem és megettem. És közben még az is eszembe jutott, hogy ezt a két dolgot, a kávét és a múzeumot keverni is szokták: múzeumkertben egy kávét kellemes elfogyasztani és vannak olyan kávéházak, ahol műkincseket lehet fellelni a dekorációs tárgyak között. Hát nem csodálatos? Mármint lehet, hogy csak az elvonási tüneteim miatt vagyok csak így elragadtatva az egésztől, de erről szerintem már tényleg lehetne könyvet írni. Legfeljebb megemlíteném az előszóban, hogy a kávé hiányában szenvedve világosodott meg előttem a kávé, mint a szociális élmények múzeuma és a múzeum, mint a kultúr-emlékeink és alkotásaink kávéháza. Vagy valami ilyesmi.
...
Nemrég elvették az áramot. Rájöttem, hogy fény nélkül még szörnyebb a kávé-hiány. És még nem is írhatok. És arra is rájöttem, hogy van gyertya a lakásban.
…
Holnap jön a főnököm. Kérdezte mit hozzon. Na vajon? Azért mégiscsak van igazság, főleg mert lesz kávé. Hamarosan. Lefekszem. S holnap akkor kávé mellett. S egyben, az egészet.
(A szöveg pályázatra íródott. A cím előre meg volt határozva.)
