kedd, február 15, 2011

a préda

Annyira imádlak titeket, mondta és nőiességének teljes tudatában kényelmesen belehelyezkedett ismét a bőrfotelbe, kihívó mozdulattal téve keresztbe lábait. Tüdőszín csipke alsójának a megvillanása, szeméremajkainak halvány vonala a csipke mintái mögött valami szörnyű erejű, hipnotikus erővel bírtak. A villanás ideje, a combok nyitottságának a szöge pont tökéletes volt ahhoz, hogy se kurvás, se amatőr ne legyen, de ugyanakkor a pillanat hatékony tudjon lenni ránk, még nagyobb, még izzasztóbb hatalmat engedve át neki, felettünk.

Heten ültünk az asztalnál, meg ő. alacsony asztalok voltak, meg aztán ő távolabb is ült az asztaltól, kihívóan dorombolt testével. Ez az este nem arról akart szólni, amiről aztán végül mégis csak szólt. Eluralkodott felettünk, eltehénkedett nőiességével, ránk telepedett, mint egy ősanya-szellem, mint egy szétfolyó testű, és mégis idegbénítóan kívánatos kurtizán.

Csendes volt, amúgy, visszahúzódott. Alapból is egy olyan folyton mosolygó, éles szemmel figyelő-fajta volt, foglalkozása pedig még inkább ráerősített erre az amúgy ösztönös szemlélődésre. Csöndbe burkolózott, meg cigarettafüstbe. Senki sem figyelt rá, csak illemből (jól nevelt polgári közösség volnánk), no meg azért, mert ő volt az egyetlen nő a társaságban. De amúgy kezdetben senkit sem érdekelt. Én azt sem tudtam, hogy hogyan került közénk. Ám ahogy öregedett az este, ahogy mélyültek a fények, ahogy az árnyékok kitelni, a cigarettafelhők meg sűrűsödni látszodtak, úgy került ő egyre inkább a figyelem központjába. Az öblös poharak agresszíven teltek újra a vörös nedűvel, hogy még agresszívebben ürüljenek ki, aztán teljenek meg, nemsokára, újra.

Maga a lokál kellemes volt, kimért és tiszta alkonyatkor, mikor összeült a társaság. Éjfélkor már azonban nem tudtam volna elképzelni ennél pajzánabb helyet a földön. Az andalító zene lassan ritmusosra váltott és a charleston meg a hasonló műfajú hangoknak köszönhetően erősen lüktetni kezdtek a nyakon meg a halántékon az ütőerek. A szobák koszos-fehér falán a puritán menta-zöld csíkok dús fantázia-vonalakká változtak át s a kimért fényű lámpák sugarai később már az ember ágyékát is nyaldosták, nem csak a fal felületének egyenetlenségeit.

Ő is ivott, bár ő másképp, más miatt. Mi ünnepeltünk a borral, ő azért fogyasztotta, hogy nőiessége megbírja sóvárhó hímségünk perzselő lángjait. Ahogyan egyre inkább kezdett ráirányulni a figyelem úgy kezdte elfogni a bizonytalanság. Tetszett neki, imponált a figyelmünk s a figyelem mögött az ágaskodni vágyó hímtagok sokasága, de még nem tudott mit kezdeni ezzel a figyelemmel. Tanácstalanságában alig észrevehető, diszkrét mozdulattal hajtotta ki a kezében lévő borral teli poharat. Arca pozsgássá vált, ajkai vörösre duzzadtak, mellkasa kidomborodott s finoman homoruló hátának köszönhetően csípőjén a könnyű anyag rögtön feszülni kezdett, elővillantva dús testének domború vonalait. Teste már tudta, ő még nem. Zavarában, hogy ekkor már mindenki rá figyelt, nevetni kezdett, először szendén, jól nevelten, visszahúzódottan, majd hátrahajtott fejjel, édesen pazar nyakát és feszülő dekoltázsát elő-elővillantva. Az átalakulás csendet szült köré s ebben a csendben mindennek meg kellett állni egy pillanatig. A muzsika, az izomrándító fények, a levegőben lóbált, folyton ürülő poharak, a vér áramlása az erekben, a folyton vizslató tekintetek: mind-mind megállapodtak rajta, hogy pofátlanul kiélvezzék ezt a gondolat-bizsergető metamorfózist. A pillanat csendje után minden lavinaként duplázódott meg: a menta-zöld vonalak már nem csak a heréket de a torkokat is szorongatni kezdték, a zene a velőkig hatott, a bor egyenesen az ágyékokba áramlott és a tekintetek kereszttüzében ő már nem volt más, mint a polgári neveltetés és az illem által tiltott préda, a meztelen.

szombat, február 05, 2011

Múzeum és kávé


Muszáj kezdenem magammal valamit. Muszáj írnom, egyszerűen muszáj, csak abban reménykedek, hogy hamarosan rá tudom állítani az agyam arra, amiről valóban írnom kéne. S írjunk akkor.

...

Nincs kávé. Már az is elfogyott. Makaróni van már csak, meg valami harmadrendű hús-koncok a fagyasztóban. Meg porleves. A rizsből az utolsó adagot tegnap éjjel ettem meg. Tojás nuku, tejről csak álmodom, olaj, zsír passz és azt hiszem, hogy a fél vesémet odaadnám egy tányér rántott pulykamellért. Előrelátó voltam, mert megvettem egy nagy zsák pufulécet, még van belőle vagy hat csomag, most kínomban azt majszolom. Jó, mert amúgy minden számlát előre kifizettem, úgyhogy van áramom is, fűtésem is, még vizem is van. Néha zuhanyzom, a fürdés nagy luxus volna ilyenkor. Meg lehet vízbe is fojtanám magam. Még nem hülyültem meg teljesen, kedves világ, köszönöm kérdésed. Le vagy szarva, mert bezzeg ilyenkor nem kérded meg, hogy van-e szükségem valamire, olyankor bezzeg igen, mikor a számlámat feltankolják, mert tudod úgyis, hogy nagyvonalú vagyok s azt mondom, hogy semmi nem kell, aranyom, semmi. Igen: nagyvonalú vagyok és naiv. Tehát hülye. Mindegy, megette az egészet a fene. Csak fejezném már be végre ezt a szöveget..

...

Azért nem könnyű a magamfajtának. Azon morfondírozok, hogy milyen jó annak, aki minden nap bejár melóba, szocializálódik, azaz gruppenbe dolgozik, cigizik, kávézik, pletykál, lazsál, utálja a főnökét, nyúlja le a gémkapcsokat meg a golyóstollakat, mert az mekkora móka és csoportosan kapja a fizuját, minden hónapban ugyanakkor és csoportosan van kiakadva az országra, a törvényekre, a zsarukra, a cégre, a családjára, a kölykeire. Szerintem az ilyen ember szociális. Társas lény, a szó legszorosabb és legteljesebb értelmében: csoportban örül, csoportban szív. Csoportban hal meg, csoportban esik depresszióba és csoportterápiára jár, hogy kezelje csoport-undorát. Meg teambuilding-re. És az ilyen boldog pára irigyli a magamfajtákat. Még sohasem vettem a fáradságot, hogy leüljek egy ilyennel és elmagyarázzam, mennyire kétségbeejtő a magamfajta magányos farkasnak a helyzete. Farkas? Ugyanmár... patkány inkább, csótány, vércse. Mindenképp valami pejoratív. De egyszer rossz pillanatomban megmondom valamelyiknek a magamét. Mert, az úgy van, hogy megbízzák a magamfajtát egy melóval. Agyból dolgozunk, így úgy gondolják, hogy megemelik ötszáz lejjel az amúgy gerinctelen honoráriumot, s akkor már olyan gondolatokat ringathatnak, hogy lehet túl is vagyunk fizetve. Na persze. A teljes összeg max. harminc százalékát kapjuk kézhez, mint előleget. Kiadják a melót és folyton jelenteni kell, hogy hogyan haladunk, a meló mely részénél tartunk és miért éppen ott és mi a tervünk, hogyan folytatjuk, aztán meg folyton belepofáznak, hogy „itt javítani kell”, „ott meghúzni” és „ezt a kis aprócska információt itt semmiképp sem tehetjük be így, írja át, fogalmazza át, fogalmazza körbe, maga szerencsétlen”. Úgyhogy már az is élvezet magamfajtának, ha nincsenek folyton mögöttem és nem lihegnek a nyakamba tízpercenként. Ugyanakkor valahol mi is szociálisak vagyunk. Csak bezárva egy átkozott apartmanba nem a könnyű annak lenni, viszont csak így lehet megírni azt a bizonyos könyv-valamit, amiért már fel is vasaltuk az előleget (ami már alapból stresszessé teszi ezt az egész melót). És akkor ül az ember a papírlapja, majd a gépe, majd ismét a papírlapja, majd ismét a gépe előtt és várja, hogy jöjjön a múzsa. A ribanc. Ugyanis neki olyan hülye beidegződése van, mármint a múzsának, hogy ha kellene jönnie, akkor fütyül rá, tesz magasról az emberre. Bezzeg ha nem hívja senki folyton ott lábatlankodik az ember agyában s próbálja elakasztani minden, az ember fejében fellelhető épkézláb gondolatot (ebben a mondatban sok volt a lábbal kapcsolatos szó, azt hiszem). Na és akkor ne tartsam ribancnak az ilyet... Pedig már csak egy kevés hiányzik. És épp a legrostosabb része. Az, ami megadja az egész szövegnek, a témának a teljes dokumentációnak az érveléseknek, indoklásoknak és a temérdek lábjegyzetnek a savát-borsát. A lényegét. És halok meg bele. Napok óta nem írtam semmit. Olyan, mintha meg lennék halva, csak a porhüvelyem és a beléje tömött gondolat-csonkok illúziója létezne csak és az is egyre halványabban és egyre kevésbé követhetően. S most még a hülye kávé is elfogyott.

...

Nem ma fogyott el, hanem tegnap este. És igen, függő vagyok. Ezt a drogot engedhetem és engedem meg magamnak, oké? És igen, érzem a hiányát, bizsereg a nyelvem alatt, mert amúgy általában hatot-hetet szoktam bevedelni naponta. Mindegy, hogy finom vagy rossz, hosszú vagy rövid, vásárolt vagy saját kezűleg készített. Kávé legyen. Érezzem az ereimben, meg a számban. Az orromban. Az agyamban.

...

Nem azért hiányzik, mert a testem hozzá van szokva, azaz függővé vált. Nem a testem vált függővé. Hat kávé után úgy tudok durmolni, mint a barnamedve, télvíz idején. Azért hiányzik, mert kívánja az agyam. Az ízlelőbimbóimnak kell. Luxus ez, ízorgia. Nagyon erős, domináns egy íz, aroma a kávéé, talán ezért is vált ki olyan erős, domináns érzéseket, emlékeket belőlem. Most nem tudok példát mondani, mert nem tudok kávét inni, mert elfogyott és mert nincsen pénzem: nem tudok után-tölteni. Milyen egyszerű és következetes az élet, igaz-e?

...

Az ablakom előtt két galamb ült a póznán. Az egyik hím volt, folyton hőzöngött a tojónak, aki ugyanolyan hülyén bambult, mint a felfújt társa, csak kevésbé jelentőségteljesen (s mégis az ő kegyeit kell elnyernie a tollborzolósnak és nem fordítva). Aztán odajött egy másik is, hím volt az is, mert a fent említett hőzöngővel úgy összekaptak, hogy erősen lengedezett a huzal, s mialatt ezek tépték egymást a tojó együgyű fej-kifejezéssel (a kicsi fejen a két nagy szemet és a csőrt a légzőnyílásokkal nem tudom arcnak titulálni) lipinkázott előre és hátra. Nem vonok le semmiféle lelkiekben mélyenszántó következtetést ebből az eseményből, csak jó volt nézni a műsort. És jó volt nem arra gondolni, hogy basszus, még alig pár napom van befejezni ezt a szöveget s leadni és utána boldog embernek lenni.
...

Természetesen csak abban az esetben boldog embernek lenni, ha nem halok bele előtte az épkézláb, a szöveghez felhasználható mondataim hiányába.

...

Vagy nem eszek patkánymérget ( vagy kínomba, vagy azért, mert már nem igazán lesz más ennivaló).

...

Na, eszembe jutott egy példa. Szeretkezés. Nem a szex jut eszembe, ez az állítás így nem lenne érvényes. A szeretkezést juttatja eszembe, azaz mindazokat a körülményességeket, amik a szexet szeretkezéssé változtatják. Az érintések, a csókok illata és íze, meg egyáltalán: a milyensége. Az érintések a függvények világában, azaz az ő x-e és az én y-om találkozik és hol találkozik és miért épp ott. Az egyenesek bámulatos dimenziója, amint mégis találkoznak a nagy végtelenben. S az ilyen találkozások komolysága, éleinek, domborulatainak fontossága. Meg az ilyen komoly és fontos találkozások hiányának a megszenvedése, mikor épp nincs. Valami ilyesmi.

...

Hm. Visszaolvasva az előző kis bekezdést két dologra jöttem rá. Egy: ha lejár ez a cécó a meló körül be kell csajoznom. Kettő: a kávéelvonási tünetek súlyosbodása a matematikából vett (nagy valószínűség szerint helytelen) példázások szövegemben előforduló gyakoriságával arányos. S a fenti azért eléggé arra enged következtetni, hogy ez itt már a vég.


Másik példa: az élmények, amiket az ember kávézás alatt csipeget össze. Nem dohányzom és ritkán iszom. Viszont bármikor lehet kávézni. Éjjel, vagy nappal, míg mások dohányoznak, alkoholt nyelnek vagy épp ők is kávéznak én vidáman, vigyorogva ücsörgök a rövid, vagy a hosszú kávém mellett és szocializálódok. Azt hiszem nincs sok olyan szocializálódós sztorim, ami ne kötődne a kávéhoz, kávézáshoz. Az erősen fanyar íz a számban, amikor feketén iszom, vagy a finom-keserű, balzsamos íz, amikor tejjel vegyítve hörpölöm ezt az ambróziánál sokkal, de sokkal faszább löttyöt s közben fél világgal beszélgetek, nevetgélek, vitázom, érvelek... ilyesmikre tudok gondolni.

...

Mi mindig ugyanazok vagyunk, a kávé, meg én. Csak más-más ruhában, alkalomhoz, napszakhoz, évszakhoz mérten. Egyik oldalon mi, a másik oldalon a világ. Milyen jó is ez!

...

Kell kávé! Most! Kell! Nem érdekel semmi, kell! Írni akarok és élni, adjatok kávét! Fele királyságomat egy kávéért! Meg egy szamár-múzsáért, de az már félig az enyém, ha van kávém...

...

Hehe. Van valami bizsergető abban, amikor pánikol az ember. Valami perverz és morbid. Valami beteg.

...

Szerencsére ezt az egészet csak terápiás okokból írom és nem fogja senki sem elolvasni. Ellenkező esetben félő, hogy hamar rácsok mögé zárnának. No nem a dutyiba, oda nem mernének beengedni, nehogy megfertőzzem a kedves delikvenseket, de a pszichiátrián biztos szorítanának nekem egy heverőnyi helyet. A sok gyogyóssal jól elvolnék, meg aztán: azokba kárt úgysem tudnék tenni s mivel önmagam szeretem: még a cipőfűzőmet is megtarthatnám.

...

Nézem a múzeum bejáratát. Folyton nyüzsögnek az emberek. Eléggé kultúr-város ez azért. Még a főnököm is elvitte a gyerekeit a most megnyílt grafikai kiállításra, pedig ő aztán nem művészet-faló ember-jelenség.

...

Az előbb azt álmodtam, hogy ülök egy csésze kávéval és beszélgetünk. Valami nagyon fontos dologról volt szó (már elfelejtettem mi volt az) és vitáztunk és neki lett igaza. Briliánsan tudott érvelni, nem tudtam kikezdeni a rendszerét. S akkor eszembe jutott, hogy ha innék belőle egy kortyot, akkor lehet nekem is jobban menne az érvelés de mikor meg akartam fogni a fülét, hogy igyak belőle, akkor elkezdett sikítani és több méteresre nőtt meg és még mindig visított, csak most már ordított is, hogy az összes ablak kitörött és fázni kezdtem, meg persze a fülem is fájt. És akkor felébredtem. Azt hiszem valahogy így nézhet ki egy elvonókúra. Kéne írnom róla egy könyvet.

...

Nem kéne róla könyvet írnom, mert itt van ez is a nyakamon és nem tudom befejezni. Ha most ember lenne fejbe lőném, ha puskám volna.

...

Kíváncsi vagyok, vajon hány született a múzeumban fellelhető művek közül úgy, hogy az alkotó vagy az alkotók kávé hatása alatt voltak. S mondjuk ha valahol ilyen felmérést olvasnék vagy ilyen tanulmányt, akkor megnyugodnék, azt hiszem. Mert igaz, hogy a múlt századforduló tájékán a zöld tündér módija dívott, oly módon, hogy versek és képzőművészeti alkotások is születtek ebben a témában, viszont a kávét, annak ambróziához hasonlító hatásáról kussol a világ. Pedig fontos dolog az ilyesmi. Nem mindegy, hogy a delphoi jósnő a rohadó, isten által legyőzött sárkány bűzétől látott a jövőbe, vagy csak szimplán be volt szívva a mérges gázaktól, amiknek semmi köze a rohadó mitológia-sárkányhoz.

...

Visszajöttek a galambok, csak most az egész klán itt van. Előszeretettel pottyantanak a járda világára. Azt hiszem ezt élet-iróniának nevezhetjük. Nekem legalábbis valami olyasminek hat.

...

Szánalmas vagyok. Nyállal összeragasztott pufuléc-állatkákat „alkotok”. Majd kegyetlenül megeszem mindet. Hát normális ember az ilyen?

...

Na, már az Eiffel-tornyot is sikerült összehozni. Azon röhögtem az előbb egymagamban (azt hiszem ezt is szánalmasnak lehet nevezni), hogy kiállíthatnánk ezt is a múzeumban. Lehetne mondjuk a címe valami olyasmi, hogy a „Kávétlanság tornya”, vagy „Alkotói válság, azaz a koffeinmentesség emlékműve” vagy esetleg „A kávétlan világ bábeli tornya”. Szerintem az utóbbi a legjobb, mert úgysem találom kávé nélkül a nyelvem. És szerintem abba kéne már ezt hagyni.

...

Az előbbi mondat javítása: az összes pótcselekvést abba kéne már hagyni és neki kéne állni már annak a harminc oldalnak. Megy az, csak akarni kell.

...

Javítás2: az összes pótcselekvést abba kéne hagyni és neki kéne már állni annak a huszonhét oldalnak.

...

Javítás3: az összes pótcselekvést hagyjam már abba és írjam meg már azt a hátralévő húsz oldalt. Na, egykettőre.

...

Szerintem sok közös van egy múzeumban meg a kávézásban. Ott van például a múzeum érték-őrző szerepe. Minden múzeum azért van, hogy az emberi kultúra értékes alkotásait, a kultúrát képviselő vagy a kultúrához tartozó tárgyait megőrizze, létezésének kontinuitását a lehető leginkább biztosítsa és mindezt úgy, hogy közben megosztja a kincseit a világgal. A kávé meg emlékeket, kedves arcokat, élményeket, illatokat, érzéseket és érzeteket őriz, és elég egy csésze kávé, hogy mindezt újra életre keltse az ember magának. Vagy akár a barátainak is: tegyük fel egy közös kávézás alatt meséli a többinek, hogy egyszer régen hogyan kávéztak épp, amikor valami fontos, vagy érdekes dolog történt. Vagy bármilyen kávé melletti sztorizgatásnak ilyen közösség alkotó és formáló szerepe van. És mindkettő jó dolog.

...

Rendben... tudom. Húzom a saját időmet... mérges is vagyok magamra... De akkor most tényleg nekiülök a melónak.

...

Még egy közös van a múzeumban és a kávéban. Tudom, hogy megígértem, hogy dolgozni fogok, de ezt muszáj leírjam, mert elfelejtem. Szóval: sok ember jó munkájának köszönhetően lehet élvezni mindkettőt. Sok-sok kéz kell ahhoz, hogy egy múzeum létrejöjjön, legálisan működhessen és sok ember jó-szándéka és odaadása szükségeltetik, hogy nyitva maradjon a látogató számára a sok őrzött, ápolt és megosztott kincs. Ahhoz, hogy kávét ihassak sok kéznek kell megművelnie a kávé-földet, ápolni kell a kávé-cserjéket, majd leszedni az érett szemeket, a kávébabot megszabadítani a gyümölcs húsától és megszárítani, megpörkölni. Valahogy úgy, mint a kávé-reklámokban. Mindez valahol önzetlenség is: a múzeumba dolgozók és a kávétermelők igazán boldogok lehetnek, mert szerintem sokan áldják őket, a múzeumiakat az igényes kiállításért a kávétermelőket a finom kávéért. S miközben írtam a fentit eszembe jutott, hogy ugyanolyan fontosak mind a kettő számára azok, akiknek igényük van a munkájukra. Mert: a múzeum ér-e valamit a látogatók nélkül és ki az ördög szemelné a kávégyümölcs-szemeket, ha nem inná senki sem ezt a keserű, fekete löttyöt? S milyen szép dolog is ez. Mármint, hogy annyira hasonlítanak.

...

Megettem a tornyot. Kicsit állott íze volt, de már makaróniból is csak kevés van, porleves semmi és a hús-koncokat már rég megfőztem és megettem. És közben még az is eszembe jutott, hogy ezt a két dolgot, a kávét és a múzeumot keverni is szokták: múzeumkertben egy kávét kellemes elfogyasztani és vannak olyan kávéházak, ahol műkincseket lehet fellelni a dekorációs tárgyak között. Hát nem csodálatos? Mármint lehet, hogy csak az elvonási tüneteim miatt vagyok csak így elragadtatva az egésztől, de erről szerintem már tényleg lehetne könyvet írni. Legfeljebb megemlíteném az előszóban, hogy a kávé hiányában szenvedve világosodott meg előttem a kávé, mint a szociális élmények múzeuma és a múzeum, mint a kultúr-emlékeink és alkotásaink kávéháza. Vagy valami ilyesmi.

...

Nemrég elvették az áramot. Rájöttem, hogy fény nélkül még szörnyebb a kávé-hiány. És még nem is írhatok. És arra is rájöttem, hogy van gyertya a lakásban.

Holnap jön a főnököm. Kérdezte mit hozzon. Na vajon? Azért mégiscsak van igazság, főleg mert lesz kávé. Hamarosan. Lefekszem. S holnap akkor kávé mellett. S egyben, az egészet.

(A szöveg pályázatra íródott. A cím előre meg volt határozva.) 

péntek, február 04, 2011

kép-esség.

Néha úgy alakul, hogy stresszhelyzetbe kerülök. Olyankor kattog a fejem és bőszen darálja le a normális gondolataimat, fölényes eleganciával zúzza be a normalitásomhoz oly elengedhetetlen, kiegyensúlyozott önmagamat. Ilyenkor megpróbálok valami olyat csinálni, amit a leginkább „agymosás”-címszó alatt szoktam emlegetni. Tévét nézek, csak mert mittomén, bambulok valamit, amit amúgy nem bambulnék mert nem érdekes (vannak ilyen pillanataim is), vagy épp neten nyaldosom végig az ilyen meg amolyan oldalakat. Most épp az arckönyvben kalandoztam el kicsit, rég csináltam olyat, hogy ismerős ismerősének az ismerősén pihentettem a szemem. Most egy ilyen tíz perc volt.

Azt hiszem, hogy minden ember függő. Lehet, hogy csak önmagam megnyugtatására fogalmazom ezt meg így, de szeretem úgy tudni, hogy ez egy, az emberi természetből fakadó sajátosság. Szeretünk függeni. Tárgyaktól, emberektől. Véleményem szerint az ilyen függőségeknek mindig megvan a maga átlátható, lánc-rendszerű logikája. Jó néhány éve fotózom már, ez az idő alatt akaratlanul és alig-tudatosan megtanultam bekeretezni, leválasztani pillanatokat a valóságtól, ugyanakkor időt lelassítva (talán megállítva is) valamit „borostyánba önteni”, valamit, ami volt és ami megérintett, ami kitöltött, ami teljessé tett a szemlélés pillanatában, teljessé nem a maga abszolút értelmében, de teljesebbé, mint amennyire előtte, az élménye előtt, voltam, lehettem. Az utómunkálatok még személyesebbé tették a kapcsolatom a fotókkal, olyan, mintha vizuálisan nevelnél egy fényképet, „megtanítanád valamilyennek lenni”, ahhoz hasonlatosnak, mint amit te, a valóságból ki-, át-, újra-alkotó elképzeltél. Az ilyen alakulások mellék-hatása (ha lehet így nevezni) a fogékonyság arra, hogy az ugyanilyen kifejező fotográfiákat, rajzokat, tehát: vizuális alkotásokat felismerjem, értékeljem, magamévá tegyem elemezzem. Mindez, természetesen, állapot és hangulat-függő, mégis úgy érzem, valahogy minden egyes alkalommal jobbá tesz-minél is?- azelőtti önmagamnál. Egyik függőségem ez hát, a látható és rögzíthető csodálatos.

Az arckönyvben kóborolva találtam meg annak a lánynak a fotóit, akit itt nem szeretnék nevén nevezni. Egyrészt azért, mert nem ismerem. Sikerült néhány pillantást vetnem rá az egyik fesztivál alatt, de, mint tudjuk, a fesztiválok zsúfoltak és osztott figyelemmel tudtam csak szemlélni őt. Másrészt azért, mert meglehet, hogy negatívan érintené ez az egész, ami alatt a publikus szövegemet, véleményemet és az előre nem elgondolt, alig kiszámítható következményeket értem.

Rettentő mély az a barna szempár, legelső benyomásom is ez volt: mély és szomorú. A fotókat lapozgatva azonban nem szomorúnak hat, hanem valami más egyébnek, amibe most talán nem szeretnék elmélyülni. A fotók már annyira, de annyira hozzánőttek az ember imázsához (természetesen köszönhető ez úgy a technikai forradalom exponenciális ívelésének, mint az ember másik érdekes tulajdonságának: szeretünk megörökíteni pillanatokat, önmagunk folyton elmúló jeleneiből.), hogy úgy érzem bátran kijelenthetem: beszélnek rólunk. Bárki fotója készítőjéről. Egy fotó szemlélésekor nem csak az jön át, hogy mit látunk, hanem hogy vajon mi lehetett a készítőjének a célja a fotográfiával, illetve ezen túlmenően: mi olyanról árulkodhat a fotó, amit a fotós a kép készítésekor figyelmen kívül hagyott. Egy fotó-sorozatnak van karaktere, főleg, ha az önarcképekből áll. A lány fotóit nézegetve érdekes érzelmi keverékkel kellett szembesülnöm: egyrészt vágyni kezdtem valami után, amit nem tudok sem leírni, sem körülírni. Egy állapot, a valakihez való tartozás aprócska momentumai, pici élmények, amik csak addig tartanak, amíg lecseppen a nap olvasztotta fagyiról egy vanília-csepp, vagy az ember befordul a sarkon. Amik miatt akárhányszor, ha újra megéled őket, egy kicsikét kisüt a nap az ember szívének az egyik sarkában legalább és a konzervált napfény miatt mintha meleg és puha és ölelni való volna egy rövid ideig az egész világ. Másrészt elfogott egy butácska vágy, hímeknél, nőstényeknél egyaránt fellelhető, hogy ÉN legyek azon a mosoly-ráncon, énrólam szóljon az a nevetés, a játék az arccal, a testtel és énrám szegeződjön az a mély szempár és én legyek abban is benne. Hogy a titkok mélyén én lapuljak a bogár fekete centrumában, az az én, aki jobb, mint én és akinek köszönhetően én is jobbá válhatok, meg ő is, a fekete szembogár mélyén megbúvó titkok hordozója. A sorozatnak olyan töltete volt itt, ma számomra, mint egy fejes (vagy segges-ezt könnyebben össze tudom hozni) önmagam szeretetre méltó és már oly régóta tüskédző oázisába (tudjátok: vízesés, dús növényzet, gyönyörű víz, csiripelő madarak, és dzsungeli hangzavar – mint egy tisztességes Fa-reklámban) és felüdülnék benne. Mialatt elmerültem a fotókban: szerettem önmagam. Mindig szeretem, de most hangosabban, erősebben, mosolygósabban. Erre képes egy alkalmi fotográfiákból összeállított, egyáltalán, vagy alig-megmunkált fotó-sorozat. Mert a megörökített csodálatos által kicsit én is csodálatos lehetek. Kicsit és kevés ideig, a vizuális élmény droghoz hasonlítható pillanat-mámorában olyan, amilyen amúgy sohasem: ideális.

Köszönöm.

S te, kedves olvasóm, bár zsong a fejem a megosztani való gondolatoktól: amint meg tudom csapolni rendesen, nyelvedre, szavaidra lefordítva a duzzadó buksimat – jelentkezem. Öleljen addig napsugár és csak neked susogjanak hajnalban a jég-virágok.

szerda, január 05, 2011

a változásokról. (akár haladóknak is) (újabb január, újabb év, újabb változások)


1- a változás változtat. ezt, bármilyen meredek: tudatosítani kell.

2- a változás sosem ér véget igazán. annak a végnek ugyanis általában halál a neve.

3- a változás jó dolog. másképp nem változna semmi. igaz, hogy leggyakrabban úgy tűnik, hogy a rossz felé változik a változó, de a jó oldal előbb-utóbb szembetűnővé válik. ha merjük figyelni a megjelenését.

4- a változás fáj. jó dolog, de fáj. olyan nagyon fáj néha, hogy azt hinni: nem is jó dolog. pedig jó dolog.

5- a fájdalom, amit azzal élünk meg, hogy bevállaltuk, szembenéztünk a változással: nemessé tesz. érettebbé. felnőtté, a szó rendes, igazi értelmében.

6- a változás is változik. néha. de leginkább mindig.

7- mindenki változik. de ahogy az emberek egyedi mintái az emberiség előfordulható példányainak- értsd: mintapéldányai, azaz példánymintái- addig a személyre szabott változás is személyre szabott. és néha eltér. a másétól. talán ezért is fáj.





7'- hiába olvasod el, ettől még nem lesz könnyebb, kevésbé fájdalmasabb, ill. kényelmesebb. a tiéd: az életed, a változásod, a változásod módja is. ha nem tetszik- változtass rajta!
 
 
 Azt hiszem, hogy ez lesz az egyetlen bejegyzés, ami nem csak egyszer fog megjelenni a blogomban. És nem véletlenül, s talán helyenként felbukkanó változásokkal, időközben.

szerda, december 15, 2010

konvencionális blog-bejegyzés, így, ünnep táján.



Ez egy konvencionális blog-bejegyzés. Legalábbis megpróbál az lenni (terjedelem, szóhasználat, mondat-szerkezet, stb.).

Ahogy közelednek a téli ünnepek: kiélesednek az érzékeim. A téli ünnepekre gondolok, tavasszal-nyáron a sok színesség-illatosság, a susogások és csobogások lefoglalják a csápjaimat és általában ilyenkor van az, hogy mindenre szeretnék figyelni s épp ezért semmire sem tudok igazán.

Télen, hidegben, havazások után, a kifehéredett tájban nemcsak az orrom pirul be és a szeplőim halványodnak el, de azok a bizonyos csápok is megnyúlnak. Az elején fáznak (később is, csak akkor már nem lesz erre figyelve). Majd érezni kezdenek. Havat, kopasz fák érdes törzsét, nedves ruhadarabokat. A füsskabátok egymáshoz súrlódó hangját a trolin vagy a kilehelt párát, a levegőben. A hidegtől összegörnyedt embereket. Sötét utcákra is kiszivárgó vacsorák illatát.

Fetrengek a hóban és jó. Hógolyó veri ki majdnem a szemem és jó. Fáj az arcom, amikor nevetve, ordítva két marékkal dörzsölik hozzá a kristályosodott vizet és nem tudok másra gondolni, hogy fáj, meg hogy valami ilyen perverz dolog lehet a boldogság. Vagy nekem jut csak leginkább ebből a fajtájából. Lehet, hogy azért, mert én (csak) ezt tudom értékelni (?).

Amikor a fagyott ujjbegyeim miatt szökdösök és nyávogok, meg jajongok és hóval etetem, hóban forgatom azt, aki miatt csurom víz és fagyott újjbegyes vagyok, amikor közben kicselez és ő forgat hóban és a kabátom, a blúzom alá is bekerül a jeges lé és én didergek, a legtöbb sejtem kontesztál és egy pillanatig még levegőhöz sem tudok jutni a bőr-receptoraim által okozott meglepetéstől: élek. Érzek és élek. És nevetek, szívből, vagy honnan. Élvezem a ropogó havat, amivel be vagyok borítva és amit próbálok lerázni magamról, kirázni ruhámból, közben nem jut eszembe semmi más, csak az, hogy mégmégmég, meg más, emberi, hedonista névszók, hogy forró tea, forralt bor, forró zuhany, forró fürdő, ilyesmik.

Én nem tudom, hogy milyen az embernek lenni. Én csak én vagyok, egy a sok közül, nem beszélhetek az emberek nevében, mint az ember. Megpróbálhatom, de semmiképp sem az én kontextusomban. És most rólam, egyesegyedül rólam van szó.

Rögtön Karácsony előtt elfog valami fura pánikos állapot. Pocoknak érzem magam, akit valami szorongat, és nincs hely lélegezni és nincs idő semmire és egyedül vagyok és elhagyatott. Eltompulnak az érzékeim s a pupilláim elé, mint Rilke párducának a pupillái elé egy matt, steril, hideg fátyol kerül. Nincs élvezet. Nincs öröm. Mintha megszűnne rövid időre az élet. Vagy mintha aludna, és hülye álmot látna, amiben groteszk figurák ünnepelnek valamit, aminek az eredetéről nem tudnak semmit, a szabályait felrúgják, a mondanivalóját elhanyagolják és a lényegét kukába dobják a megmaradt étel-felesleggel meg szaloncukor-papírokkal együtt.

Nem hiszem, nem akarom elhinni, hogy csak egoizmusom szólna ilyenkor, mert nem rólam szól ez az egész, nem rám figyel a világ, hanem egy állítólagosan kétezer tíz plusz éve született ürgéről, aki csinált mára alig (inkább egyáltalán) igazolható dolgokat. kétlem, hogy ilyenkor eluralkodna bennem a pesszimizmus, mint a (talán nem is létező) létem non plusz ultrája és kitölt mindent és ránehezedik mindenre: karácsonyfára, ropogó tűzre, illatos süteményre, kedves (vagy kedveskedő) arcokra, családra, világra.

Úgy érzem magam ilyenkor, mint amilyennek képzelem az alkoholisták egy részét: másnap, ápolatlan külsővel, ápolatlan belsővel és még-belsőbbel, egy újabb másnap előtt- ő meg csak úgy van. És ott a tükör és látom és nem teszek semmit. Mit tegyek? Mit tehetnék? Tehetnék-e valamit, egyáltalán? Ez egy ünnep. Mind egy, hogy miért, de mindenki ünnepli. És én is ünnepelni szeretném, hogy végre együtt legyek, valamennyire, mindenkivel. De ápolatlan vagyok. Ápoltság nélkül meg (ragyogás, önnön értékeim tudatának a hiányában és értéktelenségeim javítási folyamatának a hiányában ) nem tudok ünnepelni. Csak úgy tudok tenni, mintha.

De a mintha: az csak mintha.

S veszettül nincs már kedvem a minthákhoz.
Én nem tudom, hogy mit kívánjak magamnak (sohasem tudtam igazán), de nektek azt kívánom, kedveseim, hogy az ünnepekkel kezdődően kevesebb mintha legyen az életetekben. Több legyen az élet, a minthákkal ellentétes arányban és hogy mocorogjon valami, ott, belül, amit valamikor szívnek hívtak. Amit valamikor (mondjuk gyerekkorunkban) mérhetetlenül gyakrabban használtunk, mint most. Legalábbis én így vagyok ezzel.

Mert szerintem a minthák hiánya nem volna igazi hiány.


kis muzsika (köszönet endzsinek érte).

kedd, december 14, 2010

egy hétköznapi csalán rövidke története (természetesen a szerző semmire sem utal, sem közéletre, sem magánéletre sem semmire (de tényleg.))

Élt egyszer egy csalán. Egyszerű csalán volt, semmi különössel  magán. A Hosszú Mező közepe tájékán lakott, pont ott, ahol kissé lankás volt a síkság így hosszabb ideig maradt az árnyék, no meg a harmat. Egy volt a sok közül a csalánunk, ugyanúgy aludt éjjel, mint a társai, ugyanúgy fürdött meg a hajnal edény-tágító és levél-ébresztő harmatcseppjeiben, mint a többiek és ugyanúgy kókadozott a szárazság idején, mint minden egyes társa. Ugyanúgy félt a tehenektől és ugyanúgy vetette meg a birkákat, mint a Nagy Mező összes lakója. Szerette a méheket, meg a pillangókat, bár azok néha falatozni szoktak belőle, a csigák is, őket meg azért szerette, mert folyton csiklandozták a testét. De ez miatt még nem volt egyedinek mondható, mert ugyanúgy szerette a többi növény is a csigákat, meg a méheket és természetesen a pillangókat is. Átlag-lakó volt, ha mondom, higgyétek el.

Történt egyszer, hogy arrafelé sétált egy megkeseredett tinédzser srác, aki egy vakot kísért. A vak az apja volt, így tisztelettel meg szeretettel viszonyult hozzá az utazásaik folyamán, csak épp egyre gyakrabban kezdte érezni, hogy az apja kísérgetésére rámegy az élete. Hogy nincs semmi, ami csak az övé volna, csak a koldus apja, s azt gondozva elszáll az élete, eltűnik szétesik, darabkáira. Épp egy nagy mezőn sétáltak, mikor ismét előtörtek a fent említett gondolatok. Ilyenkor az is baj volt, ha a nap sütött, meg az is, ha épp nem volt kedve sütni. Valami olyasmit érzett, mint amit az előbb felsoroltam s azt egyre gyakrabban és egyre hosszabb ideig és még szóvá sem tudta tenni. Csak annyit érzett, hogy feszül a mellkasa a dühtől meg hogy üres gyomrát összeszorítja a szomorúság. Az igazság az, hogy idegesít az apám. Idegesít, hogy olyan tökéletlen, hogy folyton botladozik. Mért nem tud látni, mért kellett elmennie abba az istenverte keresztes háborúba? És különben is: miért kötelességem, hogy apámra ügyeljek? Vigyázzon mindenki magára. Kemény dolog az élet, a gyengék haljanak meg. Vagy mit tudom én, de biztos jobb volna nekem egyedül és szerintem neki is nélkülem. Nekem mindenképp, erős vagyok és egészséges, meg tudnék állni a saját lábamon, nem kell senkinek a segítsége, eddig is megvoltam, megvoltunk az öreggel – ilyen gondolatok mozogtak a kamasz agyában, mikor leheveredtek a Hosszú Mező közepe tájékára. Gondolták megpihennek és mivel nem volt nagyon meleg nem akartak árnyékot keresni, csak úgy, egyszerűen leheveredni a fűbe. Először segített az apjának leülni, a lábait kinyújtóztatni, majd a ruhái nagy részétől megszabadulva gondolta, hogy ő is szétterpeszkedik a puha füveken. S ahogy elengedte magát meztelen és gyötört felsőtestével ráfeküdt a mi békésen sütkérező csalánunkra. Na most: a csalánnak csalánszőre van. A szőrök szúrnak. A szőrök nem aktívak a szúrás folyamatában, azaz ők elszenvedik, hogy valakibe belemélyedjenek, de nem ők szúrják bele magukat a testbe, mint ahogyan az történik mondjuk egy méh, vagy egy darázs esetében. A fáradt test egy pillanatig, amíg elkezdett ellazulni, nem érezte a szúrást, úgyhogy még dörgölőzni is elkezdett a fűhöz, hogy helyet találjon magának. Amikor azonban a fiú megérezte a csalán égető csípését nagyot ugrott, majd ordítva és csúnyán káromkodva vakarózni kezdett. A fáradt test számára, ami nem volt a csalán csípéséhez szokva nagyon fájdalmasnak hatott a szúrás és előtört belőle mindenféle harag, aminek most egyetlen célpontja volt: a csalán.

A fiút annyira elöntötte a düh, hogy a kezére csavarta az egyik vékonyabbik ruháját és tőből kitörte a csalán minden egyes hajtását, apró darabokra cincálva szét a testét. Minden csalán-szagú lett és a szomszédai elborzadva nézték a csalán maradványait szétszórva közöttük. Úgy, mondta a fiú, majd két mély sóhaj hallatszott csak az egész ottlétük alatt. Az övé, miután elnyúlt az elborzadt füvek között, majd később az apjáé, de nem szóltak egymáshoz. Estefelé tovább állt a két ember, de a kamasz bűntette még sokáig megbélyegezte a Hosszú Mező közepe tájékát. A csalánnak csak a gyökerei élték túl a kamasz dühkitörését

De néha a gyökerek elegek ahhoz, hogy egy új, egy ugyanolyan, de mégis másfajta növény szökkenjen szárba.

A csalán megszégyellte magát. Ő soha senkinek nem akart ártani. Sőt, akin tudott: segített is. Nem az ő hibája volt, hogy megszúrta a szegény fiút, de ezek szerint mégis. Ő legszívesebben elbujdosna, hogy ne ártson senkinek, de nem teheti meg, mert növényből van. Alig akart csak újra kihajtani. Lassan nőtt, lassan fejlődött, mintha nem lett volna táplálék elég, pedig mindegyik szomszédja hatalmasra nyúlott és szétterpeszkedett, hogy minél több napsugarat tudjon beszívni magába. Ő meg lent tengette életét szégyenében, a többiek árnyékában, hogy nehogy valakinek ártson. Nem volt már életvidám és tudta, hogy ő más, mint a többi. Hisz senkit sem cincált szét a kamasz, csak őt, egyedül. A többieket szerette, csak ő volt csúnya és randa és hasznavehetetlen és kétségbeesetten magányos. Néha azon is gondolkodott, hogy nem is tudja, hogy mért teremtette őt az a nagy valaki, mikor semmi haszna nincsen, csak fájdalmat okoz másoknak. Jobb volna, ha nem is létezne. Vagy más lenne, árvalányhaj, például. Vagy menta, mert az illatos, és mindenki szereti. Vagy rozmaring. Esetleg repce. Vagy pipacs, vagy búzavirág, mert rájuk több bogár száll.

Ez addig ment így, amíg egy alkalommal arra sétált egy hajlott hátú, hegyes, ápolt, ősz szakállú, pápaszemes ember. Furcsa kinézete volt, olyan, mintha nem lenne teljesen normális, mintha eltérne a többi, a Hosszú Mezőn keresztül haladó emberektől. Az ember öreg volt, de életerős és főleg életvidám. Ruganyos járásáról tudták megállapítani. Nem sietett, de fiatalos mozgása volt, néha át-átszökött egy-egy pocsolyát és mosolygott nagyokat. Egy nagy tarisznya volt nála. Azokhoz hasonlított, mint amilyenből sokat láttak errefelé, csak épp nagyobb volt azoknál és több apró rekeszre volt felosztva. Füveket tépett, meg-megállt, lehajolt, megvizsgálta a növények levelét, szirmait, a hajtások végét, közben vagy fütyörészett, vagy dúdolgatott valamit. Egyszer csak elért a kis csalánhoz. Mivel nagyon pici volt a csalán le kellett térdeljen, hogy meg tudja nézni közelebbről.

-Ahha, ahha, Urtica dioica, Magnoliophyta, Magnoliopsida osztályából, a Rosales rendjéből, az Urticaceae családjából. Roppant érdekes – mondta, majd villogó pápaszemével egészen közel hajolt a kis csalánhoz – hát mért vagy ilyen törpe, kedves barátom, he, mi? A te neved nem hiába Nagy csalán, mit keresel ott, ahol a Fungi meg a Bryophyta szokott tanyázni, he, mi? Ejnye. Mondom, bizony, ejnye. Neked nagyra kell nőnöd, hogy használni lehessen téged. A belőled készült tea, a kifacsart nedűd, a leveleidből készült főzelékek... mind-mind páratlanságok, bizony, he, mi? Szóval fel a fejjel, azaz a levelekkel, fiacskám. Így nincs mit kezdenem veled. Na, hophopp, he, mi?- mondta végül, mint egy zárásként, majd tova csörtetett az maga görbehátú, esetlen ám mégis óvatos módján.

És mintha felébredt volna a kis csalán. Mintha meghozták volna az élet-kedvét, mintha csak őt hívta volna a napsugár. Aztán a mintha elmúlott mintha lenni és már úgy volt, konkrétan. Terebélyesedett, alakult, kitelt a csalán, bátran emelkedett az ég felé de legalábbis a többi növény-társa fölé, legalábbis a Hosszú Mező közepének ezen szegletében. Szép volt, na. Szép és nagy és élettel teli. Kiteljesedett. Mindenkin észre lehet venni az ilyesmit, nem? Annyira kiteljesedett, hogy beleszeretett még a nap is. Az egész Hosszú Mezőn  ő kapta a legtöbb napsugarat, a legtöbbet őt látogatta a fény. Előkészítette a szőröcskéit is, hogy ha esetleg valaki beleül vagy ráfekszik vagy ilyenek, akkor igenis jól szúrják meg a szőrök, mert ő nem állott a másik elé és különben is: ő volt itt hamarabb.

A nyár közepe felé egy kislány sétált a mezőn, virágokat szedett eladásra (városon mindent megvesznek). Mezítlábason caplatott a bukétába való virág-telepek között, mikor egy óvatlan pillanatban nekiment a büszke csalánunknak és megcsípette magát vele. Reflexből a másik kezével is odakapott, így össze-vissza csíptette a két tenyerét. Tehetetlenségében és fájdalmában ordított, a csalánunk meg fel volt készülve a hadakozásra, megnyújtván és megkeményítvén a szőröcskéit, melyek közül mindegyik a csalántól nem messze ordító, majd egyre inkább halkuló lánykát vette célba, hogy ha szét cincálják is, de hosszú ideig sajgó nyomokat hagyjon az őt megtámadó kislány testén. A lányka egy idő után már csak hüppögött, nem is haragudott senkire, csak a csalánra egy kicsit, majd rövid idő elteltével a csalánra sem. Sajnálta még kicsit magát, mert olyan jó, ha az ember ki tudja sírni magából a rosszat néha, főleg, ha az élet nem épp a legkönnyebb. Odament a csalán mellé és nagy, könnybe lábadt kék szemeivel nézni kezdte. A csalánunk nem igazán tudott a nézéssel hadakozni, merthogy mit tehet az ember (a növény), ha csak nézik, és annak a csak-nézésnek van tett értéke? De mocorogni kezdett benne valami fura érzés, hogy itt valami nem jó. Valami bibi van. Hogy miért, azt nem tudta, de érezte, hogy valami nem jó ebben az egészben.

A kislány beszélni kezdett hozzá:
- Én téged ismerlek és tudom, hogy nem vagy rossz. Anyukám mindig szokta mondogatni, hogy a csalán nem csak arra jó, hogy a rossz kisgyerekeket megverjék velük, a csalán segít nagymamának is egészségesnek maradni tél végén és tavasszal is. És azt is tudom, hogy te növény vagy és nem gyomnövény, hanem gyógynövény és hogy ha veled csapdossuk nagyapa lábait, akkor kevésbé lesznek akkor éppen csak kicsit fájnak. És azt is tudom, hogy csípős nyelvű felnőttekre mondják azt, hogy csalánra pisilt és azt is tudom, hogy szeretnek a malacok, mind a kettő, és békésen röszögve csámcsogják a társaidat minden nap, amikor a bátyám kihajtja őket a többiekével. És azt is tudom, hogy amikor kicsi vagy, akkor nem szúrsz, csak csiklandozol és hogy olyankor nagyon finom az ízed. És hogy én igazából szeretlek. Nem akartam neked menni s tudom, hogy nem akartál megszúrni, csak valahogy... így jött össze. De ne haragudjunk egymásra, jó? Nem szép dolog. Istenke sem szereti meg látod: mennyi baj születik belőle. Haragszol? Ne haragudj. Remélem nem léptelek le. Ha nem szúrnál: megölelnélek. - mondta a kislány, majd egyet gondolt és mégis megölelte a csalánunkat, összeszorított fogakkal, ám bátran, őszinte szeretettel. A csalán nem szúrt. A kislány tágra nyílt szemmel figyelte a jelenséget, majd annyira megijedt, hogy elszaladt és egy adag leszedett margarétát ottfelejtett a csalán mellett.


A csalán sem értette ezt az egészet. Azt hitte, hogy ő parancsol a szőröcskéinek. Meg egyáltalán: azt hitte, hogy a szőröcskéi azért vannak, hogy megvédjék őt a támadóktól és hogy gyűjtögessék a harmatot. Igaz, mondjuk, hogy a kislány most nem akarta megtámadni. Csak megölelni akarta. Érdekesek az emberek. Meg én is érdekes vagyok - gondolta a csalán - meg a szőröcskéim. De főleg az élet.

Másnap reggel gyönyörű volt az ég. Alig néhány felhő volt csak az égen, épp csak annyi, hogy ne érezze magányosnak magát a kékség. Miután harmat-fürdőt vettek a növények és lemosták az álmuk a csalán életvidáman feszítette ki a leveleit az égnek. Mire mindenki felébredt a Nagy Mezőn, akkorra már a nap is elért vágyott kedveséhez.

Ma szép vagyok, mondta magának a csalán és belecsókolt a nap nyakába.












Bizonyítani nem tudom, de ez egy igaz történet. Csupán rajtam múlott, hogy nem tudtam hihetően elmesélni.