szerda, január 05, 2011

a változásokról. (akár haladóknak is) (újabb január, újabb év, újabb változások)


1- a változás változtat. ezt, bármilyen meredek: tudatosítani kell.

2- a változás sosem ér véget igazán. annak a végnek ugyanis általában halál a neve.

3- a változás jó dolog. másképp nem változna semmi. igaz, hogy leggyakrabban úgy tűnik, hogy a rossz felé változik a változó, de a jó oldal előbb-utóbb szembetűnővé válik. ha merjük figyelni a megjelenését.

4- a változás fáj. jó dolog, de fáj. olyan nagyon fáj néha, hogy azt hinni: nem is jó dolog. pedig jó dolog.

5- a fájdalom, amit azzal élünk meg, hogy bevállaltuk, szembenéztünk a változással: nemessé tesz. érettebbé. felnőtté, a szó rendes, igazi értelmében.

6- a változás is változik. néha. de leginkább mindig.

7- mindenki változik. de ahogy az emberek egyedi mintái az emberiség előfordulható példányainak- értsd: mintapéldányai, azaz példánymintái- addig a személyre szabott változás is személyre szabott. és néha eltér. a másétól. talán ezért is fáj.





7'- hiába olvasod el, ettől még nem lesz könnyebb, kevésbé fájdalmasabb, ill. kényelmesebb. a tiéd: az életed, a változásod, a változásod módja is. ha nem tetszik- változtass rajta!
 
 
 Azt hiszem, hogy ez lesz az egyetlen bejegyzés, ami nem csak egyszer fog megjelenni a blogomban. És nem véletlenül, s talán helyenként felbukkanó változásokkal, időközben.

szerda, december 15, 2010

konvencionális blog-bejegyzés, így, ünnep táján.



Ez egy konvencionális blog-bejegyzés. Legalábbis megpróbál az lenni (terjedelem, szóhasználat, mondat-szerkezet, stb.).

Ahogy közelednek a téli ünnepek: kiélesednek az érzékeim. A téli ünnepekre gondolok, tavasszal-nyáron a sok színesség-illatosság, a susogások és csobogások lefoglalják a csápjaimat és általában ilyenkor van az, hogy mindenre szeretnék figyelni s épp ezért semmire sem tudok igazán.

Télen, hidegben, havazások után, a kifehéredett tájban nemcsak az orrom pirul be és a szeplőim halványodnak el, de azok a bizonyos csápok is megnyúlnak. Az elején fáznak (később is, csak akkor már nem lesz erre figyelve). Majd érezni kezdenek. Havat, kopasz fák érdes törzsét, nedves ruhadarabokat. A füsskabátok egymáshoz súrlódó hangját a trolin vagy a kilehelt párát, a levegőben. A hidegtől összegörnyedt embereket. Sötét utcákra is kiszivárgó vacsorák illatát.

Fetrengek a hóban és jó. Hógolyó veri ki majdnem a szemem és jó. Fáj az arcom, amikor nevetve, ordítva két marékkal dörzsölik hozzá a kristályosodott vizet és nem tudok másra gondolni, hogy fáj, meg hogy valami ilyen perverz dolog lehet a boldogság. Vagy nekem jut csak leginkább ebből a fajtájából. Lehet, hogy azért, mert én (csak) ezt tudom értékelni (?).

Amikor a fagyott ujjbegyeim miatt szökdösök és nyávogok, meg jajongok és hóval etetem, hóban forgatom azt, aki miatt csurom víz és fagyott újjbegyes vagyok, amikor közben kicselez és ő forgat hóban és a kabátom, a blúzom alá is bekerül a jeges lé és én didergek, a legtöbb sejtem kontesztál és egy pillanatig még levegőhöz sem tudok jutni a bőr-receptoraim által okozott meglepetéstől: élek. Érzek és élek. És nevetek, szívből, vagy honnan. Élvezem a ropogó havat, amivel be vagyok borítva és amit próbálok lerázni magamról, kirázni ruhámból, közben nem jut eszembe semmi más, csak az, hogy mégmégmég, meg más, emberi, hedonista névszók, hogy forró tea, forralt bor, forró zuhany, forró fürdő, ilyesmik.

Én nem tudom, hogy milyen az embernek lenni. Én csak én vagyok, egy a sok közül, nem beszélhetek az emberek nevében, mint az ember. Megpróbálhatom, de semmiképp sem az én kontextusomban. És most rólam, egyesegyedül rólam van szó.

Rögtön Karácsony előtt elfog valami fura pánikos állapot. Pocoknak érzem magam, akit valami szorongat, és nincs hely lélegezni és nincs idő semmire és egyedül vagyok és elhagyatott. Eltompulnak az érzékeim s a pupilláim elé, mint Rilke párducának a pupillái elé egy matt, steril, hideg fátyol kerül. Nincs élvezet. Nincs öröm. Mintha megszűnne rövid időre az élet. Vagy mintha aludna, és hülye álmot látna, amiben groteszk figurák ünnepelnek valamit, aminek az eredetéről nem tudnak semmit, a szabályait felrúgják, a mondanivalóját elhanyagolják és a lényegét kukába dobják a megmaradt étel-felesleggel meg szaloncukor-papírokkal együtt.

Nem hiszem, nem akarom elhinni, hogy csak egoizmusom szólna ilyenkor, mert nem rólam szól ez az egész, nem rám figyel a világ, hanem egy állítólagosan kétezer tíz plusz éve született ürgéről, aki csinált mára alig (inkább egyáltalán) igazolható dolgokat. kétlem, hogy ilyenkor eluralkodna bennem a pesszimizmus, mint a (talán nem is létező) létem non plusz ultrája és kitölt mindent és ránehezedik mindenre: karácsonyfára, ropogó tűzre, illatos süteményre, kedves (vagy kedveskedő) arcokra, családra, világra.

Úgy érzem magam ilyenkor, mint amilyennek képzelem az alkoholisták egy részét: másnap, ápolatlan külsővel, ápolatlan belsővel és még-belsőbbel, egy újabb másnap előtt- ő meg csak úgy van. És ott a tükör és látom és nem teszek semmit. Mit tegyek? Mit tehetnék? Tehetnék-e valamit, egyáltalán? Ez egy ünnep. Mind egy, hogy miért, de mindenki ünnepli. És én is ünnepelni szeretném, hogy végre együtt legyek, valamennyire, mindenkivel. De ápolatlan vagyok. Ápoltság nélkül meg (ragyogás, önnön értékeim tudatának a hiányában és értéktelenségeim javítási folyamatának a hiányában ) nem tudok ünnepelni. Csak úgy tudok tenni, mintha.

De a mintha: az csak mintha.

S veszettül nincs már kedvem a minthákhoz.
Én nem tudom, hogy mit kívánjak magamnak (sohasem tudtam igazán), de nektek azt kívánom, kedveseim, hogy az ünnepekkel kezdődően kevesebb mintha legyen az életetekben. Több legyen az élet, a minthákkal ellentétes arányban és hogy mocorogjon valami, ott, belül, amit valamikor szívnek hívtak. Amit valamikor (mondjuk gyerekkorunkban) mérhetetlenül gyakrabban használtunk, mint most. Legalábbis én így vagyok ezzel.

Mert szerintem a minthák hiánya nem volna igazi hiány.


kis muzsika (köszönet endzsinek érte).

kedd, december 14, 2010

egy hétköznapi csalán rövidke története (természetesen a szerző semmire sem utal, sem közéletre, sem magánéletre sem semmire (de tényleg.))

Élt egyszer egy csalán. Egyszerű csalán volt, semmi különössel  magán. A Hosszú Mező közepe tájékán lakott, pont ott, ahol kissé lankás volt a síkság így hosszabb ideig maradt az árnyék, no meg a harmat. Egy volt a sok közül a csalánunk, ugyanúgy aludt éjjel, mint a társai, ugyanúgy fürdött meg a hajnal edény-tágító és levél-ébresztő harmatcseppjeiben, mint a többiek és ugyanúgy kókadozott a szárazság idején, mint minden egyes társa. Ugyanúgy félt a tehenektől és ugyanúgy vetette meg a birkákat, mint a Nagy Mező összes lakója. Szerette a méheket, meg a pillangókat, bár azok néha falatozni szoktak belőle, a csigák is, őket meg azért szerette, mert folyton csiklandozták a testét. De ez miatt még nem volt egyedinek mondható, mert ugyanúgy szerette a többi növény is a csigákat, meg a méheket és természetesen a pillangókat is. Átlag-lakó volt, ha mondom, higgyétek el.

Történt egyszer, hogy arrafelé sétált egy megkeseredett tinédzser srác, aki egy vakot kísért. A vak az apja volt, így tisztelettel meg szeretettel viszonyult hozzá az utazásaik folyamán, csak épp egyre gyakrabban kezdte érezni, hogy az apja kísérgetésére rámegy az élete. Hogy nincs semmi, ami csak az övé volna, csak a koldus apja, s azt gondozva elszáll az élete, eltűnik szétesik, darabkáira. Épp egy nagy mezőn sétáltak, mikor ismét előtörtek a fent említett gondolatok. Ilyenkor az is baj volt, ha a nap sütött, meg az is, ha épp nem volt kedve sütni. Valami olyasmit érzett, mint amit az előbb felsoroltam s azt egyre gyakrabban és egyre hosszabb ideig és még szóvá sem tudta tenni. Csak annyit érzett, hogy feszül a mellkasa a dühtől meg hogy üres gyomrát összeszorítja a szomorúság. Az igazság az, hogy idegesít az apám. Idegesít, hogy olyan tökéletlen, hogy folyton botladozik. Mért nem tud látni, mért kellett elmennie abba az istenverte keresztes háborúba? És különben is: miért kötelességem, hogy apámra ügyeljek? Vigyázzon mindenki magára. Kemény dolog az élet, a gyengék haljanak meg. Vagy mit tudom én, de biztos jobb volna nekem egyedül és szerintem neki is nélkülem. Nekem mindenképp, erős vagyok és egészséges, meg tudnék állni a saját lábamon, nem kell senkinek a segítsége, eddig is megvoltam, megvoltunk az öreggel – ilyen gondolatok mozogtak a kamasz agyában, mikor leheveredtek a Hosszú Mező közepe tájékára. Gondolták megpihennek és mivel nem volt nagyon meleg nem akartak árnyékot keresni, csak úgy, egyszerűen leheveredni a fűbe. Először segített az apjának leülni, a lábait kinyújtóztatni, majd a ruhái nagy részétől megszabadulva gondolta, hogy ő is szétterpeszkedik a puha füveken. S ahogy elengedte magát meztelen és gyötört felsőtestével ráfeküdt a mi békésen sütkérező csalánunkra. Na most: a csalánnak csalánszőre van. A szőrök szúrnak. A szőrök nem aktívak a szúrás folyamatában, azaz ők elszenvedik, hogy valakibe belemélyedjenek, de nem ők szúrják bele magukat a testbe, mint ahogyan az történik mondjuk egy méh, vagy egy darázs esetében. A fáradt test egy pillanatig, amíg elkezdett ellazulni, nem érezte a szúrást, úgyhogy még dörgölőzni is elkezdett a fűhöz, hogy helyet találjon magának. Amikor azonban a fiú megérezte a csalán égető csípését nagyot ugrott, majd ordítva és csúnyán káromkodva vakarózni kezdett. A fáradt test számára, ami nem volt a csalán csípéséhez szokva nagyon fájdalmasnak hatott a szúrás és előtört belőle mindenféle harag, aminek most egyetlen célpontja volt: a csalán.

A fiút annyira elöntötte a düh, hogy a kezére csavarta az egyik vékonyabbik ruháját és tőből kitörte a csalán minden egyes hajtását, apró darabokra cincálva szét a testét. Minden csalán-szagú lett és a szomszédai elborzadva nézték a csalán maradványait szétszórva közöttük. Úgy, mondta a fiú, majd két mély sóhaj hallatszott csak az egész ottlétük alatt. Az övé, miután elnyúlt az elborzadt füvek között, majd később az apjáé, de nem szóltak egymáshoz. Estefelé tovább állt a két ember, de a kamasz bűntette még sokáig megbélyegezte a Hosszú Mező közepe tájékát. A csalánnak csak a gyökerei élték túl a kamasz dühkitörését

De néha a gyökerek elegek ahhoz, hogy egy új, egy ugyanolyan, de mégis másfajta növény szökkenjen szárba.

A csalán megszégyellte magát. Ő soha senkinek nem akart ártani. Sőt, akin tudott: segített is. Nem az ő hibája volt, hogy megszúrta a szegény fiút, de ezek szerint mégis. Ő legszívesebben elbujdosna, hogy ne ártson senkinek, de nem teheti meg, mert növényből van. Alig akart csak újra kihajtani. Lassan nőtt, lassan fejlődött, mintha nem lett volna táplálék elég, pedig mindegyik szomszédja hatalmasra nyúlott és szétterpeszkedett, hogy minél több napsugarat tudjon beszívni magába. Ő meg lent tengette életét szégyenében, a többiek árnyékában, hogy nehogy valakinek ártson. Nem volt már életvidám és tudta, hogy ő más, mint a többi. Hisz senkit sem cincált szét a kamasz, csak őt, egyedül. A többieket szerette, csak ő volt csúnya és randa és hasznavehetetlen és kétségbeesetten magányos. Néha azon is gondolkodott, hogy nem is tudja, hogy mért teremtette őt az a nagy valaki, mikor semmi haszna nincsen, csak fájdalmat okoz másoknak. Jobb volna, ha nem is létezne. Vagy más lenne, árvalányhaj, például. Vagy menta, mert az illatos, és mindenki szereti. Vagy rozmaring. Esetleg repce. Vagy pipacs, vagy búzavirág, mert rájuk több bogár száll.

Ez addig ment így, amíg egy alkalommal arra sétált egy hajlott hátú, hegyes, ápolt, ősz szakállú, pápaszemes ember. Furcsa kinézete volt, olyan, mintha nem lenne teljesen normális, mintha eltérne a többi, a Hosszú Mezőn keresztül haladó emberektől. Az ember öreg volt, de életerős és főleg életvidám. Ruganyos járásáról tudták megállapítani. Nem sietett, de fiatalos mozgása volt, néha át-átszökött egy-egy pocsolyát és mosolygott nagyokat. Egy nagy tarisznya volt nála. Azokhoz hasonlított, mint amilyenből sokat láttak errefelé, csak épp nagyobb volt azoknál és több apró rekeszre volt felosztva. Füveket tépett, meg-megállt, lehajolt, megvizsgálta a növények levelét, szirmait, a hajtások végét, közben vagy fütyörészett, vagy dúdolgatott valamit. Egyszer csak elért a kis csalánhoz. Mivel nagyon pici volt a csalán le kellett térdeljen, hogy meg tudja nézni közelebbről.

-Ahha, ahha, Urtica dioica, Magnoliophyta, Magnoliopsida osztályából, a Rosales rendjéből, az Urticaceae családjából. Roppant érdekes – mondta, majd villogó pápaszemével egészen közel hajolt a kis csalánhoz – hát mért vagy ilyen törpe, kedves barátom, he, mi? A te neved nem hiába Nagy csalán, mit keresel ott, ahol a Fungi meg a Bryophyta szokott tanyázni, he, mi? Ejnye. Mondom, bizony, ejnye. Neked nagyra kell nőnöd, hogy használni lehessen téged. A belőled készült tea, a kifacsart nedűd, a leveleidből készült főzelékek... mind-mind páratlanságok, bizony, he, mi? Szóval fel a fejjel, azaz a levelekkel, fiacskám. Így nincs mit kezdenem veled. Na, hophopp, he, mi?- mondta végül, mint egy zárásként, majd tova csörtetett az maga görbehátú, esetlen ám mégis óvatos módján.

És mintha felébredt volna a kis csalán. Mintha meghozták volna az élet-kedvét, mintha csak őt hívta volna a napsugár. Aztán a mintha elmúlott mintha lenni és már úgy volt, konkrétan. Terebélyesedett, alakult, kitelt a csalán, bátran emelkedett az ég felé de legalábbis a többi növény-társa fölé, legalábbis a Hosszú Mező közepének ezen szegletében. Szép volt, na. Szép és nagy és élettel teli. Kiteljesedett. Mindenkin észre lehet venni az ilyesmit, nem? Annyira kiteljesedett, hogy beleszeretett még a nap is. Az egész Hosszú Mezőn  ő kapta a legtöbb napsugarat, a legtöbbet őt látogatta a fény. Előkészítette a szőröcskéit is, hogy ha esetleg valaki beleül vagy ráfekszik vagy ilyenek, akkor igenis jól szúrják meg a szőrök, mert ő nem állott a másik elé és különben is: ő volt itt hamarabb.

A nyár közepe felé egy kislány sétált a mezőn, virágokat szedett eladásra (városon mindent megvesznek). Mezítlábason caplatott a bukétába való virág-telepek között, mikor egy óvatlan pillanatban nekiment a büszke csalánunknak és megcsípette magát vele. Reflexből a másik kezével is odakapott, így össze-vissza csíptette a két tenyerét. Tehetetlenségében és fájdalmában ordított, a csalánunk meg fel volt készülve a hadakozásra, megnyújtván és megkeményítvén a szőröcskéit, melyek közül mindegyik a csalántól nem messze ordító, majd egyre inkább halkuló lánykát vette célba, hogy ha szét cincálják is, de hosszú ideig sajgó nyomokat hagyjon az őt megtámadó kislány testén. A lányka egy idő után már csak hüppögött, nem is haragudott senkire, csak a csalánra egy kicsit, majd rövid idő elteltével a csalánra sem. Sajnálta még kicsit magát, mert olyan jó, ha az ember ki tudja sírni magából a rosszat néha, főleg, ha az élet nem épp a legkönnyebb. Odament a csalán mellé és nagy, könnybe lábadt kék szemeivel nézni kezdte. A csalánunk nem igazán tudott a nézéssel hadakozni, merthogy mit tehet az ember (a növény), ha csak nézik, és annak a csak-nézésnek van tett értéke? De mocorogni kezdett benne valami fura érzés, hogy itt valami nem jó. Valami bibi van. Hogy miért, azt nem tudta, de érezte, hogy valami nem jó ebben az egészben.

A kislány beszélni kezdett hozzá:
- Én téged ismerlek és tudom, hogy nem vagy rossz. Anyukám mindig szokta mondogatni, hogy a csalán nem csak arra jó, hogy a rossz kisgyerekeket megverjék velük, a csalán segít nagymamának is egészségesnek maradni tél végén és tavasszal is. És azt is tudom, hogy te növény vagy és nem gyomnövény, hanem gyógynövény és hogy ha veled csapdossuk nagyapa lábait, akkor kevésbé lesznek akkor éppen csak kicsit fájnak. És azt is tudom, hogy csípős nyelvű felnőttekre mondják azt, hogy csalánra pisilt és azt is tudom, hogy szeretnek a malacok, mind a kettő, és békésen röszögve csámcsogják a társaidat minden nap, amikor a bátyám kihajtja őket a többiekével. És azt is tudom, hogy amikor kicsi vagy, akkor nem szúrsz, csak csiklandozol és hogy olyankor nagyon finom az ízed. És hogy én igazából szeretlek. Nem akartam neked menni s tudom, hogy nem akartál megszúrni, csak valahogy... így jött össze. De ne haragudjunk egymásra, jó? Nem szép dolog. Istenke sem szereti meg látod: mennyi baj születik belőle. Haragszol? Ne haragudj. Remélem nem léptelek le. Ha nem szúrnál: megölelnélek. - mondta a kislány, majd egyet gondolt és mégis megölelte a csalánunkat, összeszorított fogakkal, ám bátran, őszinte szeretettel. A csalán nem szúrt. A kislány tágra nyílt szemmel figyelte a jelenséget, majd annyira megijedt, hogy elszaladt és egy adag leszedett margarétát ottfelejtett a csalán mellett.


A csalán sem értette ezt az egészet. Azt hitte, hogy ő parancsol a szőröcskéinek. Meg egyáltalán: azt hitte, hogy a szőröcskéi azért vannak, hogy megvédjék őt a támadóktól és hogy gyűjtögessék a harmatot. Igaz, mondjuk, hogy a kislány most nem akarta megtámadni. Csak megölelni akarta. Érdekesek az emberek. Meg én is érdekes vagyok - gondolta a csalán - meg a szőröcskéim. De főleg az élet.

Másnap reggel gyönyörű volt az ég. Alig néhány felhő volt csak az égen, épp csak annyi, hogy ne érezze magányosnak magát a kékség. Miután harmat-fürdőt vettek a növények és lemosták az álmuk a csalán életvidáman feszítette ki a leveleit az égnek. Mire mindenki felébredt a Nagy Mezőn, akkorra már a nap is elért vágyott kedveséhez.

Ma szép vagyok, mondta magának a csalán és belecsókolt a nap nyakába.












Bizonyítani nem tudom, de ez egy igaz történet. Csupán rajtam múlott, hogy nem tudtam hihetően elmesélni.

szerda, december 08, 2010

táncbizalmasságosság(?).






Bizalom.



Bizalom-játék.

Tangó (vagy mi).

Vagy, egyáltalán: táncz.



Mert az információ hatalom. S a hatalom meg elég marha dolog (mert, ugye, gyarló az ember, nem hatalomra termett (bizonyos írások szerint (pölö Bibilia) de igen), vagy kiesett ezen szerepkörből (ti. a hatalmat gyakorlóéból)).


Fura egy állat ez a bizalom-dolog. Az ember van, kezdetben még semmilyen kontextusban. Utána az őt körülvevő minden kontextusában. Majd a saját kontextusában. Majd mások, külső emberek kontextusában.

A semmilyen kontextus természetesen valótlan, hisz már a fogantatásunk valaminek a kontextusában jött létre. De ez a konkrét kontextustalanság, mely a kontextusok tompa, érzékszerveinkre csak leegyszerűsödött, tompított, matt formában ható kontextusosság. Nem láng ez, hogy példával éljek, hanem a láng nyolc, egymástól egy-egy méterre álló tejüvegen keresztül kivetülő, alig érzékelhető pislákolása.

A már elkezdődött tompa, tejüveges minden(-ség) kontextusában csírázó, egyre élesedő és körvonalazódó környezet, mint rá(-m) hatás, mint kihatás mindarra, ami még nem vagyok, de ami leszek, ami, a rám való ki-/be-/át-hatásnak köszönhetően lehetek. Így jön létre az ént körülvevő minden kontextusa.

Ha már egy bizonyos pontig feltöltődött az egyre inkább finomodó személyi szűrők által beengedett információkkal telítődő élmény és tapasztalat-szütyők az emberben, akkor elkezd(-het) kialakulni valami olyasmi, amit később személyiségként merünk nevezni (és amivel, ezen okból kifolyólag csak mérsékelten tudok egyetérteni). El kezd kialakulgatni, nagy ímmel és még nagyobb ámmal az én. A saját. A persona, a mobilis in mobili. Az, akihez a másik porhüvelyének a héjába beleágyazva viszonyulni szoktunk.

Ha van egy én, kell legyen egy te is. Ha van egy te (ami kicsit olyan, mint egy én, csak kevesebb a nyűg vele (értsd: a te éneddel az én nyűgöm (és vice versa))). Ha van te, akkor van egy én-te, azaz egy, az én kontextusomban (és, bizonyos jól (?) körülhatárolható esetekben ez az én-kontextus kizáró jelleggel bír) megjelenő te. Egy olyan te, aki viszonyul (ti. hozzám.) és akihez én (is) viszonyulok. Ezt elemezni kell. Ehhez viszonyulva kialakul egy más fajta értékelés, más fajta érzékelés. Egy más fajta értelmezési szerkezet, mely nem engem véd le saját magammal szemben, de engem veled, a te éneddel szemben, illetve téged (bennem) az énemmel (mely helyenként mérsékelten (azaz kevésbé) kívánatos) velem szemben. Jó dolog ez a dolog, már itt elkezd alakulni az, amiből játék lesz. Táncz. A hóban, a jégben, a fagyban (akár).

A tánc a bizalom egyik legkifinomultabb formája (és meg vagyok győződve róla, hogy erről legalább egy liszteszsáknyi könyvet írtak már...). Ez a fidita maximája az emberi kapcsolatoknak (véleményem szerint a fidita minimája az emberi (és nemcsak (: okkal)) kapcsolatoknak a szexuális aktus). Van egy kontextus. A kettő(-nk) kontextusa. Mi emelhetné ezt magasabb szintre, mint a zene. S ezen muzikalizált kontextusban te, meg én, mi ketten: bízunk. A kettő bízik (confidit) a kettő muzikalizált kontextusában (a zenében (előzetes ismeretek és tapasztalatok alapján)) és egymásban (szintén előzetes ismeretek és tapasztalatok (vagy ezek hiánya) alapján). S ha ez megvan: már csak mozogni kell.

Nem hiszek az egyenlőségben két emberi lény viszonyában. Valaki domináns és ugyanabban a kommunikációs helyzetben a domináns alárendeltje. Rugalmas tud lenni ez a dolog, pillanatról-pillanatra változó (akár), de a kommunikáció, az emberi interakciók sohasem az egyenjogúságról szól (a demokrácia, mint tudjuk (de ha nem is tudjuk: biztosan tapasztaltuk-tapasztaljuk) nem ezt jelenti). A tánc is erről (is) szól: a hatalomról. Adott kettő darab, szuverén, saját, külön és teljes (értsd: egész) identitással rendelkező, (jobbik esetben (ez nem diszkriminációs beütéssel rendelkező cinikus megjegyzés, csupán a belém vert és velem megszoktatott esztétikai kánon mérsékelt nyomatékosítása)) ellenkező nemű egyén. Az egyik (jobbik esetben a nőnemű) egyén szuverenitásának (jobbik esetben) teljes tudatában átengedi a hatalmat önnön teste (s ez idő alatt lelke, tudata, stb.) fölött a másik (jobbik esetben) hím egyed számára, aki ( szintén jobbik esetben) ezen jogának a tudatában (mely jog egyben kötelesség, felelősség, számon kérhető feladat) átveszi a testet, nem teljes egészében, csak hogy a muzikalizált közös kontextus ritmikája és motívumai szerint, legjobb tudását előhalászva meg-táncoltassa (megrepengesse, lejtsenek egyet, stb.) a neki felkínált testet. Bármely ezen felállástól eltérő forgatókönyv (scenario) láb-lelépésekhez, idegességhez, mozgási (táncolási (lejtési, repengetési...)) inkompetenciához vezet, mely mindkét fél (akár a három (a muzikalizált kontext is lehet bibis)) kudarca. Mégis: van egy kivétel: amikor a férfi nőiességével arányosan nő a nő férfiassága (a tánc kontextusában, természetesen).

Itt nem győz le senki senkit. Vagy ketten győznek (tánc-versenyek) vagy ketten veszítenek (táncverseny és más, ennél kellemetlenebb alkalmak, helyzetek (is (akár))). A legtöbb alkalommal, amikor az egyik félre több felelősség, teher nehezedik (mert a másik épp inkompetens, bizonyos okokból kifolyólag), mint a másik táncoló félre annyira torzul magának a táncnak a harmóniája, hogy veszélybe sodródhat a táncoló felek testi épsége is (akár). A hatalom felelősség. Az irányítás felelőssége. Az alárendeltség kötelezettség. Az irányíthatóság kötelessége. Ha ez a kettő nem arányos és nem létezik egyensúly a kettő között akkor lehet szó bármiről: idétlenkedésről, tökéletlenkedésről, marhulásról, botladozásról, a táncon kívül.

Szeretek táncolni.
Már rég nem volt alkalmam egy jó táncra.

Zárnak az emberek, vagy, hogy hitelesebb legyek: zárunk, mi, emberek és bármennyire is szép, csodálatos, szív- és lélekmelegítő Poulain kisasszony zöldes-pirosas világa, az a világ nem létezik. Nem kell búsulni, mert létezik helyette valami más. Létezik játszmázás, sakkozás azzal, amit az ember (homo sapiens (?) sapiens (…)) tudni vél és amire képes. Játszmázás a lét képtelenségével, illetve az erre utaló kudarcok sorozatának a megemésztésével (bármit is jelentsen ez). Létezik két(három-, négy-, öt-...)értelműség és létezik boldog(-talan) (italos vagy más könnyű-drogos) eufória (euphoria) és az őt rögtön követő, a fent említett eufória-típus mennyiségével és milyenségével arányos a csalódottság (latin neve (vagy szava) most nem tud eszembe jutni).

Ritkán tud olyan lenni, mintha.

Mintha boldog lennék.
Mintha szeretnék.
Mintha értenék (és meg-értenék).
Mintha tudnék.
Mintha volnék (konkrétan itt a konkrét érzéki (érzékek) létezésre gondolok: tompák a csápjaim).
Mintha, mintha.


MinthaTánc a ködben, tánc a jégen,
             Tánc a hóban, tánc a fagyban,
             Tánc a ködben, tánc a jégen,
             Tánc a hóban, tánc a fagyban,
             Tánc a ködben, tánc a jégen,
             Tánc a hóban, tánc a fagyban.
             Tánc.
” volna.

csütörtök, december 02, 2010

kevésbé következetes bejegyzés (azaz: kezdjük el az évet zárni-féleség).

Eső van. Decemberben. Ilyenkor kissé szomorú vagyok. Meg.. meg még sok mindenféleség. Például bújós. Elmerengő. Magába (és, talán: másokba (is)) mélyedő-süllyedő hímállat. Ilyenkor feljönnek a frusztrációim. Nem, szeretem az esőt, majd' minden mennyiségben, csak épp ne legyen december. Vagy január. Vagy február. Szomorít a hótalanság. S ilyenkor mocorog a Mephistó bennem.

Eső van, írjunk hát a kényelemről. No s a kényelem kapcsán a nőkről.

Igen, hájakról is akár. Igen, tespedésről, tunyulásról, döglésről. Narancsbőrről, petyhüdt izmokról. Miegymásról. Legyek „anti-femi” és nő-gyűlölő.

Nő.

Per definitionem: egy olyan, hozzánk, hím homo sapiens sapiensekhez genetikában, valamint fizikai, kémiai, biológiai; filozófiai, logikai, szociális, politikai, financiális, pedagógiai attitűdben és habitusokban relatív közel álló multiverzum, mely szisztéma szerkezeti és logikus működési rendszeri feltérképezése (köbö úgy, mint nembelijeim esetében) még saját maga számára is gondot okoz, számunkra (hímek számára) meg egy örök és széttéphetetlen gordiuszi csomó marad.

Én lenni hím. Én nem lenni nő(-stény). Én kelleni megtanulni nő(-stény)i nyelven, hogy megérteni őket. Én haladni jól (jóóóhóóól?!?!?), de hogy szemléltessem, betekintést nyújtok eddigi tapasztalataimba (t.i. velük (t.i. nőkkel)).

Óvodában volt olyan lányka, aki erősebb volt, mint én (ami nem csoda, mert egy ványadt, csenevész málészájúság voltam), mégis amikor elbőgte valamelyik hosszú hajú fülbevalós (egyáltalán: minek kell fülbevaló? Hogy minden (ceruza, az ujjam, pálcikák, madzag, ecset vége, stb) beleakadjon?) magát, akkor általában mink (hím gyerekek) lettünk letolva, merthogy a lányokat bántani nem szabad (nem illik, nem szép dolog, csúnya dolog, neveletlenség, stb.), mert szegénykék gyengébbek mint mi. Ettől függetlenül már nagymamámról is tudom, hogy felettébb csépelte a fiúkat, ahol érte és nem is akár hogyan (anyám dettó, húgom valahogy kimaradt a sorból, de gondolom van egynéhány az olvasók között, aki még tudna ilyesmiről sztorizgatni). Jó. Nem szabad (nem illik, nem szép dolog, csúnya dolog, neveletlenség, stb.). Ha nem szabad verni, akkor védeni kell. Aha. Egy frászt (értsd: úgyis te húzod a rövidebbet (ez a dolog addig ment nálam extrémül, amíg egyik osztálytársnőm az elemiben, hogy felvidítsa magát vette a bátorságot és pofon vágott (nevetni is kezdett utána), amit én rögtön voltam oly kedves és vissza szolgáltattam (elkezdett megint bőgni), mire fel megint megpróbálkozott vele (megint vidulni kezdett), amit természetesen ugyanolyan előzékenyen visszaszolgáltattam neki (megint bőgés, de még egy próbához már nem fűlött a foga (az arca)). Azután kezdett nekem gyanússá válni ez a védelem-dolog, meg a gyengébbik nem-jelenség (ettől függetlenül még beletelt vagy 17 évbe, hogy eljussak ide (öhm... hova is?!?)))).

Elemiben ha nem fogdostad a lánykát az volt a baj, természetesen ha fogdostad az is baj volt, ha ellökted, akkor te voltál a hibás, ha ő lökött el téged szintén te voltál a bűnbak. Ha vittél neki virágot az szép kellett legyen, ha mégsem sikerült valamilyenképp valami csodaszépet beszerezni, hogy neki is tetszen akkor égtél, ha nem vittél neki egyáltalán akkor meg egészen sértő dolog volt részedről. Ha fogtad a kezét: mért fogod. Ha nem fogod: mért nem fogod. Ha elkószáltok: mért bolondítottad el magaddal szegényt, ha nem kószáltatok el, akkor mi van, már nem vagyok a barátod? Ha adtál valamit kinevettek, ha nem adtál semmit, akkor önző bunkó voltál.

A tinédzseri (időszak) volt a legmeredekebb. Ha figyelsz: mért figyelsz annyit és annyira, ha nem figyelsz, mért vagy olyan érzéketlen. Ha meghallgatod, akkor mért nem emlékszel minden apró kicsi részletre abból, amit mondott neked ezelőtt három héttel, ha emlékszel és neaggy'isten megemlíted és neki nem jut eszébe akkor mi értelme van minden hülyeséget megjegyezni és különbenis: mit apropózom? Ha nem szeretem, akkor mért akarok vele lenni, ha szeretem akkor tényleg? Komolyan? Igazán? Csakőt? Csakittcsakmostsigazánteljesen? Ha én döntök, hogy hová menjünk, mit csináljunk, akkor uralkodni akarok felette. Ha ő dönt akkor: de most mért megint ő kell döntsön, mért nem tudok egyszer én is dönteni (értsd: miért vagy ilyen töketlen!) már? Ha nem akarok csókolózni, akkor mi van, már nem szeretem, már nem kell nekem, ha akarok, akkor mért pont ott/akkor/úgy/annyira akarom, ahogyan? Ha nem akarom megfogni a kezét, akkor csak a testét akarom, én, a disznó. Ha meg akarom, akkor ne mind tapizzam s különbenis: ez nem az a hely!!! Ha ki akarom elégíteni a nyelvemmel, akkor fúj, gusztustalan, ha nem, akkor persze, csak belerakni jó, mih? Ha akarom, hogy ő tegye ugyanezt, akkor hímsoviniszta állat vagyok, ha nem engedem, hogy megtegye (mert derogál, hogy mindenki megalázónak tartja egy nő számára az orális szexet (micsoda marh...) s szégyenlem magam, hogy én nem, s akkor inkább visszafogom magam), akkor most mi van, mért nem, hülye f... vagyok, na majd várhatom, amíg még egyszer megkér. Ha akarom, hogy csináljuk, akkor mért ott/úgy/akkor/annyira akarom és hogy nekem folyton a szexen jár az agyam (persze, szerintem ez normális (s különben meg: attól, amiért mogyorónyi agyam egy része ezzel a... SZÜKSÉGLETTEL van leterhelve attól még tudok gondolkozni (nem hiszed? (Próbáld ki!)))), ha nem akarom csinálni akkor: nemszeretsz, nemkellekneked, nemkívánsz, kihasználsz, szakítsunk, stb.
Az utó-tinédzserkedős időszak a legviccesebb viszont. Itt jönnek a játszmázások. Profi játékosokkal lehet ilyenkor összefutni, komolyan (kutyaf.... sakk). Attól kezdve, hogy az elmebajos páciensekre jellemző 180 fokos hangulati-, állásponti- véleményi fordulatot vevő nőstény-tüneményekkel lett szerencsém (?) megismerkedni (több hónapig, konstans módon csak nem lehet menstruálni kérem!), megadatott, hogy kijusson egy-egy érdekesebb példányból (név nélkül persze), éspedig: totális határozatlanság, aki utólag mindent bán (anti-carpediem effekt- lemaradt carpediemes utó-dohongással), a mindentapasirahagyunk-effektben szenvedő példány, aki csodálkozik aztán utólag, hogy a hím nem gondolatolvasó majd hősiesen szenved (mert tett-képtelennek tudja magát, persze). Aztán ott a kényelmetlenül ragaszkodó, akaszkodó, megfojtó. A hippiskedő nonszenségekkel teletömködött művészlélek-búra, aki tudja mitől döglik a légy és tudja a dolgok állását, meg hogy mitől világ a világ. A föld fölött 19,38(4) cm-rel lebegő naiv csipkerózsahamupipőketubarózsa s sokmindenmás, aki amiért kis ártatlanságnak látszik, meg minden azért tud, sőt, akar olyan két(három, négy...)értelmű helyzeteket összehozni, amiben a döntés lehetőségét reád bízván mentesíti magát a felelősség alól, mintegy megőrízvén... mijét is? Ott a tanárnéni-típus, aki hideg elmével és szívvel szemléli elefántcsont-tornyából a pórnép szerelmi életét és vesziafáradságotés lealacsonyodván a mi szintünkre megmondja minékünk, plebs miserabilisnak, hogy mi a frankó (mérsékelt mennyiségű tapasztalati háttér ellenére, persze.). Felnőtteskedő bakfis, aki elvesztette már rég a fonalat, de túl büszke, hogy keresgélje vagy hogy valaki segítségét kérje a megtaláláshoz. Begyöpösödött földhözragadt, aki vagy folyton az istennel, vagy folyton valami isten-szerepet helyettesítő dolog idealizálásával volt (van- lesz (habár az utóbbit ki tudja...)) ezerrel elfoglalva, minden mást lenézvén és kiközösítvén a környezetében. Ott van még a tapasztaltat játszó kurvoid alkat is, akin verbálisan már fél Afrika végig.., de mimóza, mikor ágyban köt ki vele az ember. Ott a kapitány, a kalóz, a dekadens, ott a sok kvázi-kultúr-teremtés, jah és a kedvencem: az, aki a pasiját velem-általam szeretné megtartani (megszerezni, visszaszerezni, magába-szerelmesíteni, sötöbö).

S ha a fentiek nem szemléltetik eléggé, akkor használtak már: iránytűnek, szopókának, nyalókának, zsebibabának, alvómacinak, céltáblának, cégérnek, trófeának, ritka (és, kérlekalássan: kihaló-félben lévő) muzeális példánynak, piperének, B-tervnek, szemetesnek, papír zsebkendőnek, vállnak, lábtörlőnek, unalom-űzőnek, fűszernek, fasznak, lexikonnak, mindenesnek, ölebnek, inspirációnak s még mennyi mindennek, amiről (még/már/épp (nemrég tudtam meg, hogy asztaltársaságnál voltam már vicc meg elrettentő példa (is))) nincs még tudomásom.

Nos. Ezeket tudom róluk. Még van sok pozitívum, amit, ha belelapozol a szövegeimbe könnyen kiszimatolhatsz. De tudod: eső van és Mephisto mocorog.

Kényelem. A fenti szerepek-szerepelések a kényelemről szólnak. Nem közvetlenül: közvetett módon. Így néz ki (tapasztalataim és megfigyeléseim alapján, persze) a képlet (-féleség): lány-kisgyerek néz, néz, kiválaszt környezetből egy biztonságos (tehát kényelmes) mintát, adaptálja, csiszolja és mindent megtesz, hogy többé ne tudjon megszabadulni tőle. Erre az egyik legjobb módszer: mindenért a környezet a hibás. A hárítással a megoldás fölötti felelősséget sem neki kell hordozni. Ő, köszöniszépen megvan, jólvan. De a környezet... ez a fránya környezet, ugye...

Rendben. Ez nem egy olyan tökéletes világ. De ha a világ tökéletlen, akkor az emberke benne lehet-e tökéletes?

Könnyebbnek tűnik hazudni, a másikat megváltoztatni akarni, mint, ha egyszer felkészültünk rá: megnyílni és esélyt adni, hogy a másik (t.i. hím-egyed, potenciális nagyő, sötöbö) ne egy... olyan képpel szembesüljön, ami teljesen meg fog változni a lehető legrövidebb időn belül, hanem veled. Veled. Tudod: a királynővel. Hogy királyt találj (kösz, Kornis), nem csak egy faszt.

Hitelesség? Ugyan! Következetesség? Minek? Kárpa diem, s lesszahogylessz. S lesz a sok sssz, tüske, szilánk s lesz csodálkozás, hogy mértééén?!?

Még mindig eső van kint. December 2, hajnal. Szobatárs alszik énnekem meg rá kell jönni, hogy a húsztízes év meglepően termékeny volt az emberekből való kiábrándulás szempontjából. Ami nem baj. Nehezít a dolgon, hogy valakiből kiábrándulván kiábrándulok énem azon részéből, mely azta előbb említett valakit hozzám kötötte, amire azavalaki hatással volt. Összegezve a 2010-es év ilyen síkon mozgó tapasztalatait (és, természetesen, megelőlegezve azt a sejtést, hogy nem sokat fog változni arányaiban az elkövetkező 30 napban az évre jellemző kiábrándulás): kiábrándulás emberekből, önmagamból.

Nem épp úgy sült el ez a kényelmes-nős narrálgatás, ahogy sejtettem volt az elején (kimaradt a háj és a narancsbőr..). Nem baj. Az eső a hibás. A december. A nők, természetesen. Meg a világ. S talán icirinyipicirinyikét, mondom talán, én is.

csütörtök, november 25, 2010

a kussvanról, (r-)omlott-módra.

a csendről szeretnék írni, a rongálódottságról, a nőkről s ilyen válogatott témáról. Ami azért sem könnyű, mert nehéz.

nehéz például észrevenni, hogy a test (is), a lélek (is) az elme (is) (bár kémiai folyamatilag, fizikai hatásosilag (most valaki nagyon fog mosolyogni) egyazon kutya füle-farka (bonyolultabb esetben füléneka farka)), mely egy jól meghatározott szisztéma mentén bír csak megmaradni- és hogy hétszentség: ez nem véletlen. ésakkor, ha már ezt ilyen ügyesen-furfangálósan kikockáztuk, akkor már csak azt van nehéz észrevenni, hogy ennek a háromnak, ami igazándiból felettébb egy, szóval ennek van, ami kell és van, ami nem. ez az egész nem ilyen egyszerű, pehersze, tudogassuk mi aztat, mert ugye van úgy, hogy kell. aztán olyan is akad helyenként (de leginkább) hogy kelleget. aztán olyant is lehet találni (és több van, minta fehérholló), hogy kelleget-forma. s aztán van a nemkell. ennek van nyomatékosított változata éspedik a nemkellbazmeg.

akkor már csak az marad felfedezésileg rájönni, hogy ha, teszemaszt egy épp nemkell-lélekbe beletukmálsz valami eszméletlen (értsdö: nincs eszénél-féle) marhaságot (értsdö: vallásisleshvilági ugyanazt), mindezt egy fennebbnélisfenneb célosság érdekében, akkor... akkor baszik (az előbb említett szó jelentése (ebben az textus(-i) kon-ban): akkor olyan cselekedetet mer elkövetni önnön maga, avagy egy másik kétlábon járó állat lelke ellen az illető, melynek beláthatatlan ugyan, és nemelőremeghatározott intenzitású, de kurvárakövetkezményelesz). mint mindent, ezt is ki lehet számítani, matekkel, kémiával, fizikával, s más magasan repülő tudománnyal (természetesen persze egyáltalán nem jöhet szóba irodalom, sem filozóf fija a röpködők között), csak épp egy a bibi: nem tudjuk a koordinátákat és a megfelelő adatokat. És akkor már marad a kocka. és mint tudjuk: az felettébb el van szokva vetve, olyannyira, hogy utána az özönvíz.

s ha már ez is fel lészen fedezve (megyez nekünk, megyez), akkor már csak arra kellene egy körömfeketényicskét gondolni, hogy aza visszaütés duplázódik, energia és intenzitás szempontjából (ez egy hülye törvény, de jól lehet rajta röhögni: ha tegyük fel pisti egy ember, akkor pisti interakcijójit más eberszabású társai iránt úgy lehetne képlet formájában leírni, hogy pistire ható hatása a többieknek egyenlőa p(-istiből kiengedett)mínusz ap(-istiáltal keltett hatás plussz a pisti felé közvetített hatás). vagy valami ilyesmi. ésakkor persze mindig mínusz-értéket kapunk mer pisti szívni fog, ha rosszat csinált, azér. mert fordítva plussz lenne (mert persze fordítva mindig minden plussz, nem minusz, mint pölö a ember fizetése, vagy a boltokba a ruhákon a leárazott százalék (mégis: a ruha ugyanannyiba fogkerülni, ha megveszed, megládd... ilyen trükkösek ezek.).), azaz mongyuk közöl vetített szeretet esetében dúkálna benne, de há ha egyce egy beképzelt, önző, hímsovin számító materialista szexista fasz, há micsinálni...).

s akkor beszéljünk a csendről.
jó.
beszéljünk.
te mit tudsz róla?


én nem tudok róla eleget. még annyit sem, mint például csehtamás. vagy mint te, biztosan. én csak azt tudom, hogy akkor van, mikor nincs, sd addig van, amíg nem veszed tudomásul. csend az, mikor béke van. csend az, mikor úgy nőttél fel, hogy bőgő motor mellett aludtál békésen és negyven-egynéhány év után lefekszel egy bőgő motor mellett. csend. csend az is, mikor azt hiszed, hogy egyedül vagy, de még nem vagy egyedül. nem (felnevetek a sorok között), az nem csend, mikor egyedül vagy. olyankor jönnek csak elő a cirkuszok, a himnuszok, az (el-)ázott fájdalom-magok s az egyébb válogatott, általában benned el(be-)zárt állat.

csend van viszont bágyadt reggeleken, akkor, mikor madárcsicsergéses hajnalokon kávézaccos (és kicsikét gőzös) reggeleken (ja, ezt má írtam) szóval izé. mikor nincsen kedv meg amúgy sem, s a boldogság vagy melletted fekszik, vagy eszi a fene hogy találkozzon veled csak épp nem tudja, hogy dög valál főkelni. amikor nézel ki az ember fejéből és csak azért mert nem gondolsz semmit (tudjuk: ez nőknek lehetetlen, ne is próbálkozzanak (vagy ne erőltessék túl a dolgot, mert lehet összejön, s akkó milesz?)). a vanni is csend. a lenni hangos, a volt még duruzsol. de a van az mindig csendes. s mire észrevennéd már nincs. s akkor duruzsol (hol aza törlőgomb, mert nemvicces, hogy újraírok mindent) újraírok mindent).

csendes lehet még a szerelem. én legalábbis még sehol sem hallottam ordítani. az ordításnak baszás-szaga van. a szerelem kussol és betakar. és neked sincs kedved pofázni, mindenbe bele, vazze.

csende s a halál. csendben fulladozik a gyász is. ugyanúgy (t.i. Csendben) múlik el egy élet (vagy kettő, vagy három, vagy sötöbö.). nem igazán van értelme zajoskodni, ha mindegy. s még van valaki, aki ellen nincs apelláta (ha nemjön né rája, akkr a halál).

csend a szívverés, ha nem a másé.

csend a szeretett karórád másodpercig rezgő zaja.

csend az ihlet.

csend a fogantatás.




és csend még, ó (óóóhóhó), csend még annyi (más?).





s majdan firkant a nőkrő is valamit (mer a rongálás, uggyé, nyilvánvaló. nem? guggelozd meg parti nagy lajos bátyám, akinek ezt itt köszönheted (no, nem az egészet. az övé csak egy-egy rés-let (nem tudom, hogy mért, de néha rímelek (nem mindha tudnám, hogy rímelhetek (érted, nem?( én sem))))).

kedd, október 19, 2010

a Gyermek.

Egy gyermek él odafent.

Ez a gyermek meztelen. A fekete teremben, a vörös pódiumon játszik. Sohasem alszik, sohasem álmos. Sohasem fáradt és sohasem nyűgös. Sohasem felejt és sohasem kér. Sohasem parancsol és sohasem fél.

Egyedül van, de mégsincsen egyedül. Gömbbel játszik, hatalmas fénygömbbel. Benne egy világ.

A gyermek nem fázik. A gyermek nem szomjas. A gyermek nem éhes. A gyermeknek nem kell székelnie. A gyermek nem lélegzik. A gyermek nem él. A gyermek: van.

A sötét, fekete terem a teljes védelem. Nincs ablak, nincs ajtó, nincs küszöb, nincs sarok. Nincs vége a teremnek, így eleje sincsen. Kiterjedése megegyezik a nullával, így a végtelennel is. A teremnek nincs padlója. Végül is nincs is terem: a nagy, megnyugtató és biztonságos feketeség közepében, de épp a közepében egy vörös felületen játszik a gyerek. A vörös felület olyan, mint a régi házak kopott, repedezett padlói: mintha rossz olajfestékkel lettek volna lekezelve, vörössel és az idő kikezdte a festéket, de nem a színt, először a padlódeszka-illesztések mentén, majd a padló görcsei körül, majd a padló deszkáinak az erezete mentén. De csak olyan, mintha. A felület mintája olyan. A padló egy, tökéletes egész, a fenti árnyalat-mintákkal rajta. Középen a gyermek. Ő sohasem ér a padlóhoz. Fölötte lebeg. Eleme és játék-területe ez a vörös felület.

A gömbben fények. Sok színes látomás, de csak árnyak és erős kontrasztok, csenevész, röpködő sugarakkal és lomha fény-fellegekkel. A gyermek egyetlen játéka ez a gömb.

Általában a gömböt figyeli. Néha a padló felületét nem érintve bukfencezni kezd, cigánykereket hány, szökell, ugrabugrál. Hídból tótágasba lendül, fején áll, kezén áll, ujján áll, majd lebeg, eszméletlen gyorsasággal keringve a levegőben. Ha boldog. Sóhajtozik, ötágú csillagként szétterpeszkedik a levegőben és hallgat, ha szomorú. Ritkán nevet. Olyankor mintha megvörösödne a nagy feketeség.

Néha megszólal. Olyankor tiszta, halk hangját zengi a fekete minden. De olyankor is keveset mond. Egy-egy szót csak. S a szó épp azt jelenti.

Néha felszisszen. Olyankor keze vérzik, mintha valami megvágta volna. Mindig négy csepp vér cseppen a padlóra ilyenkor, az meg hullámzani kezd és zöldben ragyog, mint a gyermek szeme.
Az ilyen vágások után éberebb lesz, jobban koncentrál a játékra, kis homlokát jobban ráncolja egy darabig.

Gyermekként lát, gyermekként hall, gyermekként éli meg a valóságot. Itt is van valóság. Kettő is. Az egyik a gömbbe van beleöntve. Ezzel a valósággal játszik. A gyermek nemtelen. Így teljes. Két teste van, mindkét valóságban egy-egy. Az egyiket irányítja. A másikat nem. Az egyikhez beszél. A másikhoz nem. Az egyik lefedi az egész világot. A másik csak a szoros önmagát. Az egyik érez, él, lélegzik, eszik, iszik, szarik, baszik. A másik csak van.

A valóság, az egyik valóság bírája ő. A tiszta hang. Az őrangyal. A másik valóság része. Szerves, apró, de annál nélkülözhetetlenebb eleme.

Léte ugyanúgy függ, dolgoktól, mint a mi létünk. De a dimenziói másak. A szükségletei másak.

Minden emberben egy ilyen gyerek van. Én az enyémet írtam le. Másét meg nem ismerhetem.

szerda, október 06, 2010

részletek.


Hiányoznak a részletek.

De hogy érthető legyen mit jelent számomra ez a kijelentés, úgy érzem, meg kell magyaráznom. Mind a két elemét.

Hiány. A hiányt sokféleképpen le lehet írni, meg lehet fogalmazni. Bármennyit is beszélnénk róla, a hiány leírása azonban, mint minden nemkézzelfogható dologé (és egyes kézzelfogható dolgok leírásai is) hiányos marad, mert bár bővül a hiány (mint emberi érzelmi jelenség) adat-halmaza, azt sohasem lehetne eléggé konkrétan megfogalmazni. Röviden, tömören megfogalmazva a hiány: kell, ami nincs és ami már volt. Az előbbi kijelentés miértje, holja, mennyiréje, mikorja, meddigje, a kell-ség árnyalása, az ami a lehető legkonkrétabb leírásában, keretbe öntésében: helyzetfüggő, így sajnos nem szabadíthatom rá agyam. Csak konkrétan az enyémet írhatom le. Konkrétan a fenti kijelentésre korlátozva. Tehát: a részletek számomra olyanok, mint a kőolaj a jelen emberi civilizációnk számára. Az olyan csakis a függés intenzitását hivatott leírni, nem olyan ártalmas, nem olyan fertőző és nem olyannyira hiánycikk, mint amennyire 10 éven belül a kőolaj lesz, önmagába süllyesztve vissza a társadalmat egy reálisabb szintre, mint amilyenbe bele álmodta, beleloholta magát (egy fájdalmasan, egy már-már kétségbeejtően fájdalmasan reális szintre). Nem. Esetemben ez egy örökké megújuló energiaforrás, aminek az egyetlen feltétele ahhoz, hogy belőle töltődni tudjak az az, hogy észrevegyem őket. Ami első hallásra nem is tűnik bonyolultnak. Egyetértek. De csak két érdekes tulajdonságát megvilágítva a hiány érzelmi jelenségének meggyőződésem, hogy érzékeltetni tudnám a hiány problematikájának a mélységét.

  1. A hiány relatív, annak függvényében, hogy tényleg kell-e az, ami kell, avagy csak azt hisszük, hogy kell, amiről azt hisszük, hogy kell. Illetve az is közrejátszik a hiány relatívvá való válásában, hogy a hiány közvetlenül, avagy közvetett módon jelentkezik, azaz az hiányzik-e, amire vágyom, vagy az hiányzik, amit szimbolizál az, amire vágyom, vagy esetleg az hiányzik, amit talán csak akkor kaphatok meg, ha megkapom azt, amire vágyom (nem biztos még így sem, hogy megkapom, de az, amire vágyom elengedhetetlenül lépést jelent afelé, ami a vágyam rejtett tárgya, és aminek az eléréséhez a közvetlenül bevallott vágyott tárgy elengedhetetlen- pl. fitt szeretnék lenni és a fittség úgy él bennem, mint olyan állapot, amit a biciklizők érhetnek leginkább el, ezért közvetlenül biciklire vágyom, ahhoz, hogy majd talán fitt lehessek egyszer én is).
  2. A hiány evolúciós jelleggel bír, azaz maga a hiány az, ami minket ennyire (mennyire?) előre vitt a fejlődésben (?). Ezt azért gondolom, mert az, hogy valami hiányzik visszafordíthatatlan folyamatokat vált ki az emberben (bennem mindenképp), ugyanis az ember úgy vágyik valamire, hogy azt még meg sem tapasztalta, mert az ember már nem arra vágyik, amit megtapasztalt, légyen szó tárgyi dologról, vagy eszmeiről, avagy érzelmiről, hanem annak a tükrében, amit már megtapasztalt alkot meg egy talán kissé idealizált, ám mindenképp továbbfejlesztett, evoluált képet arról az ideális állapotról, amire vágyik. A hiány relativitása itt is látszik: vágyom a szerelemre, szoktuk mondani, de az ember az ilyen maximalista kijelentések alatt minden kapcsolat után másra gondol, mint az előző alkalommal, egyrészt azért, mert gazdagodott a tárháza tapasztalatokkal, jókkal-rosszakkal egyaránt, másrészt azért, mert tapasztalatainak tükrében az előző hiány-, esetünkben szerelem-képet át kell alakítania ahhoz, hogy az a friss tapasztalatokkal kompatibilis legyen. Lehetnek dolgok, melyek nem változnak ami Ezzel azonban egy új fejlettségi szintre emeli magát, melynek következtében a dolgokat új látószögből képes megfigyelni és új, tartalmasabb felelősséget vállal fel, ami ugyanakkor új, tartalmasabb jogokkal ruházza fel, fejlettségének köszönhetően. Itt meg merném kockáztatni azon gondolatomat, hogy a gyerek-felnőtt konstellációt csakis biológiai (és az ebből fakadó neurológiai, pszichológiai, szociológiai, politikai) állapotokra kellene le-korlátozni, a tapasztalati rész ebből kihagyandó. Mert felnőtt is lehet gyerekes, és vice versa.

Szóval a részletek hiánya energiaforrás- veszteség számomra. Ez egyrészt azért bír jel értékkel (t.i. A nem-észrevevése a részleteknek), mert jelez, hogy valami nem stimmel, valamivel baj van, másrészt azért, mert feltöltődéstől, feltöltődési lehetőségtől leszek megfosztva és az egyedüli okozója: önmagam. Hangulatomból kifolyólag, már emberek, körülmények, jelenségek hatására nem tudok figyelni a részletekre. Ez nem a koncentrált figyelmet jelenti, hisz a részletek páratlan struktúráját észrevenni koncentrált figyelemmel egyrészt maga az energia-pazarlás, másrészt majd lehetetlen, mert erőltetett lévén nem nyilatkoznak meg a részletek finom struktúrái. Az más, hogy az észrevevés pillanatától fogva természetesen az ember nagy energiákat mozgat meg (vagy épp akkor sem) annak érdekében, hogy a részletek fenséges pillanatát a lehető legjobban magáévá tegye.

A részletek kapcsolatban vannak a szenttel. A szent térrel, mely bele van ékelve a mindennapi élet keretébe, de őket észrevéve ki lehet lépni belőlük. Féregjáratok egy másik dimenzióba, egy másik valóságba, melynek valóság-tartalma ugyanúgy nem megkérdőjelezhető, mint a hétköznapjaink valóság-értéke (vagy ha megkérdőjelezhető, akkor csak a hétköznapjaink valóságtartalmával együtt az). A részlet beavat, megszentel, megment. A részlet játszótársad és bűntársad is egyben, a részlet benne van mindenben és ha te észreveszed, akkor a részletekkel te is mindenben benne leszel, azaz pontosan annyiban, amennyit észreveszel belőlük. A részleteknek nincs határa, nincsenek szabályai, nincsen le-, át- vagy körülírása, a részletek nem meghatározhatóak. Csupán a részletek észrevevését lehet úgy-ahogy leírni, megfogalmazni. Azt is csak úgy-ahogy.

És akkor most: hiányoznak a részletek. Nemrég vettem észre, pontosabban ma reggel, mikor észrevettem őket. Ha már észrevettem őket, akkor nincs nagy gond: kezdek újra önmagam lenni (legalábbis remélem). Addig rossz, míg felfedezem, hogy mi hiányzik. Gondolom ismerős az állapot: nyűg van, meg morcosság, meg tohonya dohongás és nem tudni, hogy mi, de valami felettébb hiányzik. S nekem most ez hiányzott. Azaz, hogy pontosabb legyek: még mindig hiányzik. Mert kevesebbet veszek észre, mint akkor, mikor boldog, vagy boldogabb-féle voltam. Mert ilyen volnék: ajtóim nyílnak, csukódnak, de az ember azt hinné, hogy amiért az enyémek (t.i. rajtam, bennem vannak), ezért irányítani is teljes mértékben én irányítom... holott az ajtó irányít általában engem. Mint a fen említett, szifilizált civilizációt a kőolaj.

kedd, szeptember 28, 2010

Himalája bennem(?)

Ez a történet nem hazugság. Ismétlem: nem hazugság. Ha valaki nincs tisztában az átkonvertált valóság jelenségével, ezen jelenség mibenlétével, az ne ítélkezzen a szöveg fölött, ne címkézze azt hazugságnak. 




Első egyetemi nap. Azaz évnyitó. Sok pingvinkedő gólyasrác és kivikszolt gólyalány anyukával, apukával a megnyitón, ivócimborákkal, lelkijóbarátokkal a kocsmákban. Nem is strapálnám magam, ha nem egy kedveskedves tanár tartana beszédet, aki miatt én nem késhetek. De már megint kések. Szokás szerint. Grr.

Bosszúsan borotválkozom, ami azt eredményezi, hogy bosszúsan meg is vágom magam és az utóbbi nem segít az előbbi bosszúság-szinten, csak fokozza azt. Kapkodás, levegő és ruhák után, nyelem két mozdulatsor között a teám vagy a kávém. Mikor melyiket. Így, egymással keverve szörnyű a kettő. De most nem érdekel. A vilit már nem érem el, taxihoz loholok belezutty a székbe és határozottan, már-már férfiasan mondom kiegyensúlyozott hangon a taxisnak a címet, Horea út, a Litere. Taxis belövi, hogy sietek és máris száguldozna (Mert szerintem a taxisok minden alkalmat megragadnak, hogy száguldozhassanak, és ha ok is van rá, akkor pláné. Ez olyan munkahelyi őrültség, vagy mi.), ha az előtte caplató új Fiesta sietne. De nem siet. Dudál, mint állat, káromkodik, mint ahogy egy másik hím társaságában illik, de mérsékelten, ahogy egy idegen jelenlétében lehet. Körforgalomban balra, utána jobbra, utána előre-előre-előre, közben meg dugó és sok lámpa és sok ember az út szélén és sok kábel az út szélén és sok autó előtted, mögötted, körülötted. Ilyenkor az ember már-már elveszett. Ha nem tudná, hogy honnan hová tart és miért, valószínűleg pánikrohamot kaphatna. Vagy nem tudom.

Én nem kaptam pánikrohamot, de ugyanolyan furán érintett, mint egy pánikroham, vagy hasonlók.

Ilyenkor, taxiban főleg, figyelni szoktam. Külvilágot. Magyarul: bambulok. Ez egy olyan állapot, mikor semmi konkrétum nem történik bennem, csak képeket fogadok be, meg szagokat, meg hangokat. Harmadrangú román zene a taxis rádiójából, olyan szagok az autóban, mint mikor valaki benne alszik, ugyanakkor torkot maróan száraz a levegő. Kint a fények, a délelőtti fény-maradékok, a délután szárba-szökkenő fény-bimbók nyomai mindenütt. S nekem meg nem akadt néznivalóm, úgyhogy megnéztem a kezeimet, majd a taxis tarifa-matricáját, majd az airbag-feliratot, majd a sebváltót, utána vetettem egy pillantást a hamutartóra, a rádióra és a taxiórára, majd a visszapillantóra, a rajta csüngő olcsó és üres illatosítóra majd a taxisra. 60-as pasi, mély ráncokkal, nyolcvan-nyolcvanöt kiló, minden bizonnyal apa és talán még férj is. Tekintete a bal oldali járdán kalandozik míg állunk a lámpánál, mert egy hosszú lábú, hiányos rövidke szoknyában és melltartó nélkül vágtató lányka vadul röpködő szalmaszőke vasalt hajával bekerült a látómezejébe. Meg az enyémbe.
Így ketten bambultunk.
Jó volt.
Ilyenkor régebb megmosolyogtam volna a pasit, hogy tejóég, deösztönlény sbezzegénnemvagyokaz, de most a megmosolyogás nekem is szólt, ami egyben elismerő vallomás is volt a lánykának, mert tud ő valamit...

A lányka után más célpontot kerestem, amin a szemet lehetne legeltetni, de semmi érdekeset nem találtam, így végigvittem a tekintetem a sugárúton, bele a városi horizontba. Érdekesek a sugárutak. Vezetik a tekintetet. Előtted a cél, s az ahhoz vezető út az az, amin éppen vagy. A kábelek, a látószöged perifériáján nyüzsgő emberek csak a koncentrálásban segítenek. Az oszlopok mintegy skálázzák a horizontot, elősegítvén a távolba meredést. Belebambultam hát a városi horizontba és itt történt meg a tegnapi... jelenés(?), csoda(?), nevezzük bárminek.

Szürke volt az ég, mégis sütött a nap, így ez az időjárási jelenség-keveredés valahogy érdekes fényeket eredményezett. A kábelek fölött, a szürke felhők alatt egy hegy látszott körvonalazódni. Magas volt a hegy, semmi körülötte, csúcsa a magasba tör, de nem hegyes mégsem, olyan, mint minden hegy: megviselt. Tekintélyt teremtő hórétegek födték, és a fekete hegy a fehér csúcsával valami varázslatos békével emelkedett Kolozsvár központja fölé. Azzal egy időben, hogy észrevettem a hegyet, elhalt minden zaj körülöttem. Csak a szél hangját hallottam a hegy csúcsán, az ormok között citerázó szél pazar dalait, a hideget éreztem az arcom élén és a száraz hűvös levegőt a tüdőmet csípni. A körülöttem, előttem lévő autók (és valószínűleg a mögöttem lévők is) a levegőbe emelkedtek, és lufik módjára lebegni kezdtek, egymás alig-alig érintve, minden egyes érintés más irányba való elmozdulást eredményezett, mint az azelőtti, és az autókat követték az emberek, majd a kábelek és azon vettem észre magam, hogy tátott szájjal bámulok kifelé a kocsi ablakán, mialatt az autókból, a kábelekből és az emberekből híd alakul ki, ami a hegyhez, a hegy csúcsához vezet. Nem tudok kilépni, mozdulni sem tudok, csak nézem a hidat, ami tökéletesen szimmetrikus és az anyag, az emberek, az autók, a kábelek egyáltalán nem homogén anyaga tökéletesen illeszkedik egymáshoz és a hegyen még mindig énekel a szél és hideg a levegő és hív a hegy, és szólít a hegy, bemutatkozik, szervusz, én a hegy vagyok és te vagy az, akinek meg kell másznia engem, örülök a találkozásnak, már nagyon régen várom, hogy megmássz, hogy esélyed legyen arra, hogy megmássz. És én tátom a számat, mert az ott tényleg a Himalája, nem egyéb és akkor mit keres Kolozsvár központjában és miért látok én ilyeneket, hisz nem is szívtam, nem is ittam és ha mindkettőt is csináltam volna se láttam volna ilyesmit.

Arra eszméltem, hogy bámulok ki az ablakon egy marék fekete és fehér felhőt a szürke égbolton és a taxis végre vezethet, mert zöld a lámpa. A lábaimat mozgattam meg, majd észrevétlenül a kezeimet. Belezsibbadtam a székbe.

Lehet, hogy az oxigénhiány okozta. Meg a fáradtságom. Lehet a bambulás miatt jöhetett létre ez a kép. Lehet amiatt, mert nyomott volt az idő és az ilyesmi rám kihat. Nem tudom. De mivel nem tudom, ezért az is lehet, hogy az idei évem nagy szimbólumával találkoztam. A heggyel, amit meg kéne másznom, az idén. Épp Kolozsvár közepében. Épp én. Épp az idén.

A szél csípős volt, de nem kellemetlen. A hideg levegő üdítő, bár kaparóan hideg. És ahogy eltűnt, máris hiányzott a hegy képe. Kerestem, de már csak felhők voltak a helyén. Lehet érdekes évnek nézek elébe. Nem tudom.

Lássuk.

Vajon mi lesz belőle.

Délutáni álom:.

Délutáni álom
lovagol
füstön, füstös paripákon
s a hajnal
még minden bizonnyal
halott.

Alkonyatba öltözött kísértet
árnya
fénytelen szemével várja
hátha
már halálra fürkészhet valakit.

Nyúlós magány, a
délutánban
csendes tereken, csendes
szobában
álmok suttogását kísértetként
majdnem-hallani.

Kávé. Tejjel,
így elviselhetőbb a játék,
füstben tovaszálló, táncoló
ál-árnyék
hastánca már-már élvezet,
dőre ajándék
szemlehunyás előtt.

Ősz költözött a fák hegyére,
a piruló levél erébe
rejti régi naplementék
erejét,
melegét,
míg a szürke, hajdani tengerkék
ég
telek szelein fuvolázik.