csütörtök, november 25, 2010

a kussvanról, (r-)omlott-módra.

a csendről szeretnék írni, a rongálódottságról, a nőkről s ilyen válogatott témáról. Ami azért sem könnyű, mert nehéz.

nehéz például észrevenni, hogy a test (is), a lélek (is) az elme (is) (bár kémiai folyamatilag, fizikai hatásosilag (most valaki nagyon fog mosolyogni) egyazon kutya füle-farka (bonyolultabb esetben füléneka farka)), mely egy jól meghatározott szisztéma mentén bír csak megmaradni- és hogy hétszentség: ez nem véletlen. ésakkor, ha már ezt ilyen ügyesen-furfangálósan kikockáztuk, akkor már csak azt van nehéz észrevenni, hogy ennek a háromnak, ami igazándiból felettébb egy, szóval ennek van, ami kell és van, ami nem. ez az egész nem ilyen egyszerű, pehersze, tudogassuk mi aztat, mert ugye van úgy, hogy kell. aztán olyan is akad helyenként (de leginkább) hogy kelleget. aztán olyant is lehet találni (és több van, minta fehérholló), hogy kelleget-forma. s aztán van a nemkell. ennek van nyomatékosított változata éspedik a nemkellbazmeg.

akkor már csak az marad felfedezésileg rájönni, hogy ha, teszemaszt egy épp nemkell-lélekbe beletukmálsz valami eszméletlen (értsdö: nincs eszénél-féle) marhaságot (értsdö: vallásisleshvilági ugyanazt), mindezt egy fennebbnélisfenneb célosság érdekében, akkor... akkor baszik (az előbb említett szó jelentése (ebben az textus(-i) kon-ban): akkor olyan cselekedetet mer elkövetni önnön maga, avagy egy másik kétlábon járó állat lelke ellen az illető, melynek beláthatatlan ugyan, és nemelőremeghatározott intenzitású, de kurvárakövetkezményelesz). mint mindent, ezt is ki lehet számítani, matekkel, kémiával, fizikával, s más magasan repülő tudománnyal (természetesen persze egyáltalán nem jöhet szóba irodalom, sem filozóf fija a röpködők között), csak épp egy a bibi: nem tudjuk a koordinátákat és a megfelelő adatokat. És akkor már marad a kocka. és mint tudjuk: az felettébb el van szokva vetve, olyannyira, hogy utána az özönvíz.

s ha már ez is fel lészen fedezve (megyez nekünk, megyez), akkor már csak arra kellene egy körömfeketényicskét gondolni, hogy aza visszaütés duplázódik, energia és intenzitás szempontjából (ez egy hülye törvény, de jól lehet rajta röhögni: ha tegyük fel pisti egy ember, akkor pisti interakcijójit más eberszabású társai iránt úgy lehetne képlet formájában leírni, hogy pistire ható hatása a többieknek egyenlőa p(-istiből kiengedett)mínusz ap(-istiáltal keltett hatás plussz a pisti felé közvetített hatás). vagy valami ilyesmi. ésakkor persze mindig mínusz-értéket kapunk mer pisti szívni fog, ha rosszat csinált, azér. mert fordítva plussz lenne (mert persze fordítva mindig minden plussz, nem minusz, mint pölö a ember fizetése, vagy a boltokba a ruhákon a leárazott százalék (mégis: a ruha ugyanannyiba fogkerülni, ha megveszed, megládd... ilyen trükkösek ezek.).), azaz mongyuk közöl vetített szeretet esetében dúkálna benne, de há ha egyce egy beképzelt, önző, hímsovin számító materialista szexista fasz, há micsinálni...).

s akkor beszéljünk a csendről.
jó.
beszéljünk.
te mit tudsz róla?


én nem tudok róla eleget. még annyit sem, mint például csehtamás. vagy mint te, biztosan. én csak azt tudom, hogy akkor van, mikor nincs, sd addig van, amíg nem veszed tudomásul. csend az, mikor béke van. csend az, mikor úgy nőttél fel, hogy bőgő motor mellett aludtál békésen és negyven-egynéhány év után lefekszel egy bőgő motor mellett. csend. csend az is, mikor azt hiszed, hogy egyedül vagy, de még nem vagy egyedül. nem (felnevetek a sorok között), az nem csend, mikor egyedül vagy. olyankor jönnek csak elő a cirkuszok, a himnuszok, az (el-)ázott fájdalom-magok s az egyébb válogatott, általában benned el(be-)zárt állat.

csend van viszont bágyadt reggeleken, akkor, mikor madárcsicsergéses hajnalokon kávézaccos (és kicsikét gőzös) reggeleken (ja, ezt má írtam) szóval izé. mikor nincsen kedv meg amúgy sem, s a boldogság vagy melletted fekszik, vagy eszi a fene hogy találkozzon veled csak épp nem tudja, hogy dög valál főkelni. amikor nézel ki az ember fejéből és csak azért mert nem gondolsz semmit (tudjuk: ez nőknek lehetetlen, ne is próbálkozzanak (vagy ne erőltessék túl a dolgot, mert lehet összejön, s akkó milesz?)). a vanni is csend. a lenni hangos, a volt még duruzsol. de a van az mindig csendes. s mire észrevennéd már nincs. s akkor duruzsol (hol aza törlőgomb, mert nemvicces, hogy újraírok mindent) újraírok mindent).

csendes lehet még a szerelem. én legalábbis még sehol sem hallottam ordítani. az ordításnak baszás-szaga van. a szerelem kussol és betakar. és neked sincs kedved pofázni, mindenbe bele, vazze.

csende s a halál. csendben fulladozik a gyász is. ugyanúgy (t.i. Csendben) múlik el egy élet (vagy kettő, vagy három, vagy sötöbö.). nem igazán van értelme zajoskodni, ha mindegy. s még van valaki, aki ellen nincs apelláta (ha nemjön né rája, akkr a halál).

csend a szívverés, ha nem a másé.

csend a szeretett karórád másodpercig rezgő zaja.

csend az ihlet.

csend a fogantatás.




és csend még, ó (óóóhóhó), csend még annyi (más?).





s majdan firkant a nőkrő is valamit (mer a rongálás, uggyé, nyilvánvaló. nem? guggelozd meg parti nagy lajos bátyám, akinek ezt itt köszönheted (no, nem az egészet. az övé csak egy-egy rés-let (nem tudom, hogy mért, de néha rímelek (nem mindha tudnám, hogy rímelhetek (érted, nem?( én sem))))).

kedd, október 19, 2010

a Gyermek.

Egy gyermek él odafent.

Ez a gyermek meztelen. A fekete teremben, a vörös pódiumon játszik. Sohasem alszik, sohasem álmos. Sohasem fáradt és sohasem nyűgös. Sohasem felejt és sohasem kér. Sohasem parancsol és sohasem fél.

Egyedül van, de mégsincsen egyedül. Gömbbel játszik, hatalmas fénygömbbel. Benne egy világ.

A gyermek nem fázik. A gyermek nem szomjas. A gyermek nem éhes. A gyermeknek nem kell székelnie. A gyermek nem lélegzik. A gyermek nem él. A gyermek: van.

A sötét, fekete terem a teljes védelem. Nincs ablak, nincs ajtó, nincs küszöb, nincs sarok. Nincs vége a teremnek, így eleje sincsen. Kiterjedése megegyezik a nullával, így a végtelennel is. A teremnek nincs padlója. Végül is nincs is terem: a nagy, megnyugtató és biztonságos feketeség közepében, de épp a közepében egy vörös felületen játszik a gyerek. A vörös felület olyan, mint a régi házak kopott, repedezett padlói: mintha rossz olajfestékkel lettek volna lekezelve, vörössel és az idő kikezdte a festéket, de nem a színt, először a padlódeszka-illesztések mentén, majd a padló görcsei körül, majd a padló deszkáinak az erezete mentén. De csak olyan, mintha. A felület mintája olyan. A padló egy, tökéletes egész, a fenti árnyalat-mintákkal rajta. Középen a gyermek. Ő sohasem ér a padlóhoz. Fölötte lebeg. Eleme és játék-területe ez a vörös felület.

A gömbben fények. Sok színes látomás, de csak árnyak és erős kontrasztok, csenevész, röpködő sugarakkal és lomha fény-fellegekkel. A gyermek egyetlen játéka ez a gömb.

Általában a gömböt figyeli. Néha a padló felületét nem érintve bukfencezni kezd, cigánykereket hány, szökell, ugrabugrál. Hídból tótágasba lendül, fején áll, kezén áll, ujján áll, majd lebeg, eszméletlen gyorsasággal keringve a levegőben. Ha boldog. Sóhajtozik, ötágú csillagként szétterpeszkedik a levegőben és hallgat, ha szomorú. Ritkán nevet. Olyankor mintha megvörösödne a nagy feketeség.

Néha megszólal. Olyankor tiszta, halk hangját zengi a fekete minden. De olyankor is keveset mond. Egy-egy szót csak. S a szó épp azt jelenti.

Néha felszisszen. Olyankor keze vérzik, mintha valami megvágta volna. Mindig négy csepp vér cseppen a padlóra ilyenkor, az meg hullámzani kezd és zöldben ragyog, mint a gyermek szeme.
Az ilyen vágások után éberebb lesz, jobban koncentrál a játékra, kis homlokát jobban ráncolja egy darabig.

Gyermekként lát, gyermekként hall, gyermekként éli meg a valóságot. Itt is van valóság. Kettő is. Az egyik a gömbbe van beleöntve. Ezzel a valósággal játszik. A gyermek nemtelen. Így teljes. Két teste van, mindkét valóságban egy-egy. Az egyiket irányítja. A másikat nem. Az egyikhez beszél. A másikhoz nem. Az egyik lefedi az egész világot. A másik csak a szoros önmagát. Az egyik érez, él, lélegzik, eszik, iszik, szarik, baszik. A másik csak van.

A valóság, az egyik valóság bírája ő. A tiszta hang. Az őrangyal. A másik valóság része. Szerves, apró, de annál nélkülözhetetlenebb eleme.

Léte ugyanúgy függ, dolgoktól, mint a mi létünk. De a dimenziói másak. A szükségletei másak.

Minden emberben egy ilyen gyerek van. Én az enyémet írtam le. Másét meg nem ismerhetem.

szerda, október 06, 2010

részletek.


Hiányoznak a részletek.

De hogy érthető legyen mit jelent számomra ez a kijelentés, úgy érzem, meg kell magyaráznom. Mind a két elemét.

Hiány. A hiányt sokféleképpen le lehet írni, meg lehet fogalmazni. Bármennyit is beszélnénk róla, a hiány leírása azonban, mint minden nemkézzelfogható dologé (és egyes kézzelfogható dolgok leírásai is) hiányos marad, mert bár bővül a hiány (mint emberi érzelmi jelenség) adat-halmaza, azt sohasem lehetne eléggé konkrétan megfogalmazni. Röviden, tömören megfogalmazva a hiány: kell, ami nincs és ami már volt. Az előbbi kijelentés miértje, holja, mennyiréje, mikorja, meddigje, a kell-ség árnyalása, az ami a lehető legkonkrétabb leírásában, keretbe öntésében: helyzetfüggő, így sajnos nem szabadíthatom rá agyam. Csak konkrétan az enyémet írhatom le. Konkrétan a fenti kijelentésre korlátozva. Tehát: a részletek számomra olyanok, mint a kőolaj a jelen emberi civilizációnk számára. Az olyan csakis a függés intenzitását hivatott leírni, nem olyan ártalmas, nem olyan fertőző és nem olyannyira hiánycikk, mint amennyire 10 éven belül a kőolaj lesz, önmagába süllyesztve vissza a társadalmat egy reálisabb szintre, mint amilyenbe bele álmodta, beleloholta magát (egy fájdalmasan, egy már-már kétségbeejtően fájdalmasan reális szintre). Nem. Esetemben ez egy örökké megújuló energiaforrás, aminek az egyetlen feltétele ahhoz, hogy belőle töltődni tudjak az az, hogy észrevegyem őket. Ami első hallásra nem is tűnik bonyolultnak. Egyetértek. De csak két érdekes tulajdonságát megvilágítva a hiány érzelmi jelenségének meggyőződésem, hogy érzékeltetni tudnám a hiány problematikájának a mélységét.

  1. A hiány relatív, annak függvényében, hogy tényleg kell-e az, ami kell, avagy csak azt hisszük, hogy kell, amiről azt hisszük, hogy kell. Illetve az is közrejátszik a hiány relatívvá való válásában, hogy a hiány közvetlenül, avagy közvetett módon jelentkezik, azaz az hiányzik-e, amire vágyom, vagy az hiányzik, amit szimbolizál az, amire vágyom, vagy esetleg az hiányzik, amit talán csak akkor kaphatok meg, ha megkapom azt, amire vágyom (nem biztos még így sem, hogy megkapom, de az, amire vágyom elengedhetetlenül lépést jelent afelé, ami a vágyam rejtett tárgya, és aminek az eléréséhez a közvetlenül bevallott vágyott tárgy elengedhetetlen- pl. fitt szeretnék lenni és a fittség úgy él bennem, mint olyan állapot, amit a biciklizők érhetnek leginkább el, ezért közvetlenül biciklire vágyom, ahhoz, hogy majd talán fitt lehessek egyszer én is).
  2. A hiány evolúciós jelleggel bír, azaz maga a hiány az, ami minket ennyire (mennyire?) előre vitt a fejlődésben (?). Ezt azért gondolom, mert az, hogy valami hiányzik visszafordíthatatlan folyamatokat vált ki az emberben (bennem mindenképp), ugyanis az ember úgy vágyik valamire, hogy azt még meg sem tapasztalta, mert az ember már nem arra vágyik, amit megtapasztalt, légyen szó tárgyi dologról, vagy eszmeiről, avagy érzelmiről, hanem annak a tükrében, amit már megtapasztalt alkot meg egy talán kissé idealizált, ám mindenképp továbbfejlesztett, evoluált képet arról az ideális állapotról, amire vágyik. A hiány relativitása itt is látszik: vágyom a szerelemre, szoktuk mondani, de az ember az ilyen maximalista kijelentések alatt minden kapcsolat után másra gondol, mint az előző alkalommal, egyrészt azért, mert gazdagodott a tárháza tapasztalatokkal, jókkal-rosszakkal egyaránt, másrészt azért, mert tapasztalatainak tükrében az előző hiány-, esetünkben szerelem-képet át kell alakítania ahhoz, hogy az a friss tapasztalatokkal kompatibilis legyen. Lehetnek dolgok, melyek nem változnak ami Ezzel azonban egy új fejlettségi szintre emeli magát, melynek következtében a dolgokat új látószögből képes megfigyelni és új, tartalmasabb felelősséget vállal fel, ami ugyanakkor új, tartalmasabb jogokkal ruházza fel, fejlettségének köszönhetően. Itt meg merném kockáztatni azon gondolatomat, hogy a gyerek-felnőtt konstellációt csakis biológiai (és az ebből fakadó neurológiai, pszichológiai, szociológiai, politikai) állapotokra kellene le-korlátozni, a tapasztalati rész ebből kihagyandó. Mert felnőtt is lehet gyerekes, és vice versa.

Szóval a részletek hiánya energiaforrás- veszteség számomra. Ez egyrészt azért bír jel értékkel (t.i. A nem-észrevevése a részleteknek), mert jelez, hogy valami nem stimmel, valamivel baj van, másrészt azért, mert feltöltődéstől, feltöltődési lehetőségtől leszek megfosztva és az egyedüli okozója: önmagam. Hangulatomból kifolyólag, már emberek, körülmények, jelenségek hatására nem tudok figyelni a részletekre. Ez nem a koncentrált figyelmet jelenti, hisz a részletek páratlan struktúráját észrevenni koncentrált figyelemmel egyrészt maga az energia-pazarlás, másrészt majd lehetetlen, mert erőltetett lévén nem nyilatkoznak meg a részletek finom struktúrái. Az más, hogy az észrevevés pillanatától fogva természetesen az ember nagy energiákat mozgat meg (vagy épp akkor sem) annak érdekében, hogy a részletek fenséges pillanatát a lehető legjobban magáévá tegye.

A részletek kapcsolatban vannak a szenttel. A szent térrel, mely bele van ékelve a mindennapi élet keretébe, de őket észrevéve ki lehet lépni belőlük. Féregjáratok egy másik dimenzióba, egy másik valóságba, melynek valóság-tartalma ugyanúgy nem megkérdőjelezhető, mint a hétköznapjaink valóság-értéke (vagy ha megkérdőjelezhető, akkor csak a hétköznapjaink valóságtartalmával együtt az). A részlet beavat, megszentel, megment. A részlet játszótársad és bűntársad is egyben, a részlet benne van mindenben és ha te észreveszed, akkor a részletekkel te is mindenben benne leszel, azaz pontosan annyiban, amennyit észreveszel belőlük. A részleteknek nincs határa, nincsenek szabályai, nincsen le-, át- vagy körülírása, a részletek nem meghatározhatóak. Csupán a részletek észrevevését lehet úgy-ahogy leírni, megfogalmazni. Azt is csak úgy-ahogy.

És akkor most: hiányoznak a részletek. Nemrég vettem észre, pontosabban ma reggel, mikor észrevettem őket. Ha már észrevettem őket, akkor nincs nagy gond: kezdek újra önmagam lenni (legalábbis remélem). Addig rossz, míg felfedezem, hogy mi hiányzik. Gondolom ismerős az állapot: nyűg van, meg morcosság, meg tohonya dohongás és nem tudni, hogy mi, de valami felettébb hiányzik. S nekem most ez hiányzott. Azaz, hogy pontosabb legyek: még mindig hiányzik. Mert kevesebbet veszek észre, mint akkor, mikor boldog, vagy boldogabb-féle voltam. Mert ilyen volnék: ajtóim nyílnak, csukódnak, de az ember azt hinné, hogy amiért az enyémek (t.i. rajtam, bennem vannak), ezért irányítani is teljes mértékben én irányítom... holott az ajtó irányít általában engem. Mint a fen említett, szifilizált civilizációt a kőolaj.

kedd, szeptember 28, 2010

Himalája bennem(?)

Ez a történet nem hazugság. Ismétlem: nem hazugság. Ha valaki nincs tisztában az átkonvertált valóság jelenségével, ezen jelenség mibenlétével, az ne ítélkezzen a szöveg fölött, ne címkézze azt hazugságnak. 




Első egyetemi nap. Azaz évnyitó. Sok pingvinkedő gólyasrác és kivikszolt gólyalány anyukával, apukával a megnyitón, ivócimborákkal, lelkijóbarátokkal a kocsmákban. Nem is strapálnám magam, ha nem egy kedveskedves tanár tartana beszédet, aki miatt én nem késhetek. De már megint kések. Szokás szerint. Grr.

Bosszúsan borotválkozom, ami azt eredményezi, hogy bosszúsan meg is vágom magam és az utóbbi nem segít az előbbi bosszúság-szinten, csak fokozza azt. Kapkodás, levegő és ruhák után, nyelem két mozdulatsor között a teám vagy a kávém. Mikor melyiket. Így, egymással keverve szörnyű a kettő. De most nem érdekel. A vilit már nem érem el, taxihoz loholok belezutty a székbe és határozottan, már-már férfiasan mondom kiegyensúlyozott hangon a taxisnak a címet, Horea út, a Litere. Taxis belövi, hogy sietek és máris száguldozna (Mert szerintem a taxisok minden alkalmat megragadnak, hogy száguldozhassanak, és ha ok is van rá, akkor pláné. Ez olyan munkahelyi őrültség, vagy mi.), ha az előtte caplató új Fiesta sietne. De nem siet. Dudál, mint állat, káromkodik, mint ahogy egy másik hím társaságában illik, de mérsékelten, ahogy egy idegen jelenlétében lehet. Körforgalomban balra, utána jobbra, utána előre-előre-előre, közben meg dugó és sok lámpa és sok ember az út szélén és sok kábel az út szélén és sok autó előtted, mögötted, körülötted. Ilyenkor az ember már-már elveszett. Ha nem tudná, hogy honnan hová tart és miért, valószínűleg pánikrohamot kaphatna. Vagy nem tudom.

Én nem kaptam pánikrohamot, de ugyanolyan furán érintett, mint egy pánikroham, vagy hasonlók.

Ilyenkor, taxiban főleg, figyelni szoktam. Külvilágot. Magyarul: bambulok. Ez egy olyan állapot, mikor semmi konkrétum nem történik bennem, csak képeket fogadok be, meg szagokat, meg hangokat. Harmadrangú román zene a taxis rádiójából, olyan szagok az autóban, mint mikor valaki benne alszik, ugyanakkor torkot maróan száraz a levegő. Kint a fények, a délelőtti fény-maradékok, a délután szárba-szökkenő fény-bimbók nyomai mindenütt. S nekem meg nem akadt néznivalóm, úgyhogy megnéztem a kezeimet, majd a taxis tarifa-matricáját, majd az airbag-feliratot, majd a sebváltót, utána vetettem egy pillantást a hamutartóra, a rádióra és a taxiórára, majd a visszapillantóra, a rajta csüngő olcsó és üres illatosítóra majd a taxisra. 60-as pasi, mély ráncokkal, nyolcvan-nyolcvanöt kiló, minden bizonnyal apa és talán még férj is. Tekintete a bal oldali járdán kalandozik míg állunk a lámpánál, mert egy hosszú lábú, hiányos rövidke szoknyában és melltartó nélkül vágtató lányka vadul röpködő szalmaszőke vasalt hajával bekerült a látómezejébe. Meg az enyémbe.
Így ketten bambultunk.
Jó volt.
Ilyenkor régebb megmosolyogtam volna a pasit, hogy tejóég, deösztönlény sbezzegénnemvagyokaz, de most a megmosolyogás nekem is szólt, ami egyben elismerő vallomás is volt a lánykának, mert tud ő valamit...

A lányka után más célpontot kerestem, amin a szemet lehetne legeltetni, de semmi érdekeset nem találtam, így végigvittem a tekintetem a sugárúton, bele a városi horizontba. Érdekesek a sugárutak. Vezetik a tekintetet. Előtted a cél, s az ahhoz vezető út az az, amin éppen vagy. A kábelek, a látószöged perifériáján nyüzsgő emberek csak a koncentrálásban segítenek. Az oszlopok mintegy skálázzák a horizontot, elősegítvén a távolba meredést. Belebambultam hát a városi horizontba és itt történt meg a tegnapi... jelenés(?), csoda(?), nevezzük bárminek.

Szürke volt az ég, mégis sütött a nap, így ez az időjárási jelenség-keveredés valahogy érdekes fényeket eredményezett. A kábelek fölött, a szürke felhők alatt egy hegy látszott körvonalazódni. Magas volt a hegy, semmi körülötte, csúcsa a magasba tör, de nem hegyes mégsem, olyan, mint minden hegy: megviselt. Tekintélyt teremtő hórétegek födték, és a fekete hegy a fehér csúcsával valami varázslatos békével emelkedett Kolozsvár központja fölé. Azzal egy időben, hogy észrevettem a hegyet, elhalt minden zaj körülöttem. Csak a szél hangját hallottam a hegy csúcsán, az ormok között citerázó szél pazar dalait, a hideget éreztem az arcom élén és a száraz hűvös levegőt a tüdőmet csípni. A körülöttem, előttem lévő autók (és valószínűleg a mögöttem lévők is) a levegőbe emelkedtek, és lufik módjára lebegni kezdtek, egymás alig-alig érintve, minden egyes érintés más irányba való elmozdulást eredményezett, mint az azelőtti, és az autókat követték az emberek, majd a kábelek és azon vettem észre magam, hogy tátott szájjal bámulok kifelé a kocsi ablakán, mialatt az autókból, a kábelekből és az emberekből híd alakul ki, ami a hegyhez, a hegy csúcsához vezet. Nem tudok kilépni, mozdulni sem tudok, csak nézem a hidat, ami tökéletesen szimmetrikus és az anyag, az emberek, az autók, a kábelek egyáltalán nem homogén anyaga tökéletesen illeszkedik egymáshoz és a hegyen még mindig énekel a szél és hideg a levegő és hív a hegy, és szólít a hegy, bemutatkozik, szervusz, én a hegy vagyok és te vagy az, akinek meg kell másznia engem, örülök a találkozásnak, már nagyon régen várom, hogy megmássz, hogy esélyed legyen arra, hogy megmássz. És én tátom a számat, mert az ott tényleg a Himalája, nem egyéb és akkor mit keres Kolozsvár központjában és miért látok én ilyeneket, hisz nem is szívtam, nem is ittam és ha mindkettőt is csináltam volna se láttam volna ilyesmit.

Arra eszméltem, hogy bámulok ki az ablakon egy marék fekete és fehér felhőt a szürke égbolton és a taxis végre vezethet, mert zöld a lámpa. A lábaimat mozgattam meg, majd észrevétlenül a kezeimet. Belezsibbadtam a székbe.

Lehet, hogy az oxigénhiány okozta. Meg a fáradtságom. Lehet a bambulás miatt jöhetett létre ez a kép. Lehet amiatt, mert nyomott volt az idő és az ilyesmi rám kihat. Nem tudom. De mivel nem tudom, ezért az is lehet, hogy az idei évem nagy szimbólumával találkoztam. A heggyel, amit meg kéne másznom, az idén. Épp Kolozsvár közepében. Épp én. Épp az idén.

A szél csípős volt, de nem kellemetlen. A hideg levegő üdítő, bár kaparóan hideg. És ahogy eltűnt, máris hiányzott a hegy képe. Kerestem, de már csak felhők voltak a helyén. Lehet érdekes évnek nézek elébe. Nem tudom.

Lássuk.

Vajon mi lesz belőle.

Délutáni álom:.

Délutáni álom
lovagol
füstön, füstös paripákon
s a hajnal
még minden bizonnyal
halott.

Alkonyatba öltözött kísértet
árnya
fénytelen szemével várja
hátha
már halálra fürkészhet valakit.

Nyúlós magány, a
délutánban
csendes tereken, csendes
szobában
álmok suttogását kísértetként
majdnem-hallani.

Kávé. Tejjel,
így elviselhetőbb a játék,
füstben tovaszálló, táncoló
ál-árnyék
hastánca már-már élvezet,
dőre ajándék
szemlehunyás előtt.

Ősz költözött a fák hegyére,
a piruló levél erébe
rejti régi naplementék
erejét,
melegét,
míg a szürke, hajdani tengerkék
ég
telek szelein fuvolázik.

csütörtök, szeptember 23, 2010

Modern fabula. 3. A tanulság.

A két fabulának, hogy mégis bár pofára, azaz szerkezetileg fabulának lehessen nevezni: tanulságosnak kell lennie. Úgy legyen hát. Próbáljuk meg.




A két kis fabula egy tételmondatot próbált érzékletesen felvezetni, és időt is hagyott az emésztésükhöz neked, Kedves Olvasó. Olyan fajtát, amit nem skandálni kell, de csengenie kéne a fejekben, kaparnia a fülekben, mert mintha olyan időket élnénk, megint, amikor tenni kellene valamit. Önmagunkért, nem másért. Jöjjön hát a tanulság: a disznó, ha disznó lehet értelmes, lehet buta, lehet ízléssel rendelkező vagy abszolút tucat-lény, lehet komoly, avagy ledér, lehet forradalmi gondolatokat tartalmazó koponya és lehet a saját hülyeségeibe belefojlott ipse... ha disznó a disznó úgyis lábosba kerül. 

Jelen emberi civilizációra már nem érvényesek a természetes szelekció törvényei. Mindegyik, minden egyes egyed életben marad, amíg termel, amíg potenciál van benne, hogy hasznára van-kinek/minek is?- a KÖZÉRDEKNEK. A közérdek az a kis maroknyi ember, aki a vágóhidat igazgatja és ahová minket, emberi sertéseket, beszállítanak, ledarálnak, kicsontoznak, kikilóznak. Tápláléka leszünk a világ eljövendő sertésáldozatainak, akikből ugyanúgy táplálék lesz idővel, a náluknál újabb generációk számára. Mindezalatt valakinek, valakiknek egyre több pénzük lesz. Ami, mint tudjuk hülyít. Tohonyít. Degenerál, dehumanizál. De kit érdekel, végül is... nem olyan rossz sertésnek lenni. Kevés a felelősség, nagy a nyugalom. Könnyű, vidám, boldog, eceterá az élet.


Felébredni nem akkor kell, mikor már a testünket hasogatják.

Felébredni akkor kell, mikor lehet még tenni annak érdekében, hogy ne egy mikrocsip-szám legyek egy monitoron, mert a bőröm alá be van téve egy folyton közvetítő jeladó.
Amikor még van erő és akarat tenni valamit, akkor kell felébredni. 

Gratulálok, kedves Olvasó a teljesítményedhez, miszerint idáig elolvastad szörnyű és csapongó irományomat. Ezért jutalmat kapsz. Nem, nem kutyafalat, annál sokkal több. Információ. Olvasd el, emészd meg figyelmesen, kellő éberséggel, mert ez az a közmondás, aminek az emberek életében tettek alakjában bizonyítania kéne a közösség, az emberiség felelősségét, felelősségének hatalmasságát otthont adó bolygója iránt.  : 






A mikor: most van









PS. én (t.i. a firkász) nem akarom megmondani, hogy mit tégy, mit ne. nem vagyok senki olyasvalaki, akinek teljes hatalma volna valami felett is, hisz önmagam fölött sincs hatalmam. én írok, leírok gondolatokat, mert muszáj, mert ösztönöz valami, hogy megtegyem ezt. mert ezt látom, mert ezt érzem s így kell megosztanom veled. és mert egyedül senkik, összefogva, összetartva a mindenki vagyunk, lehetünk. ne ítélj meg hát, vagy csak egyszerre önmagad megítélésével. köszönöm.

szerelem. idő.


Guggol a lány,
ölében térde,
térde mögött a páratlan szemek.
A legényke ajka néha
megremeg,
a nyakán az ér néha megvadul.


Csendben hámlik a szemérem,
szelíden, nevetve szaggatják a
világok láncát.
Csak így lehet megélni a közös Még
kimosott románcát,
és a ruhátlan, por-csillám csendben
a még mögött, a meginttel egyben
a körülményes mikorok és holok kijátszott
falai mögött
a béke,
ha csak sziporkányi ideig is, de
a béke
a földre költözött.
S nincs isten.


És nincs, igen, nincs
sem világ, sem ember,
sem város, sem ég sem tenger,
sem vér, sem bugyorgó ondó
se nyál, se még-et sikoltó
torkok horkanásai.




Hárman vannak csak, ő meg ő,
meg egy kísértet,
neve Idő és a tekintetében
ő meg ő pillanatig ég csak.
Lobban a láng, sercen a testben,
majd egyedül marad az Idő,
a fölötte álló,
őt körülvevő mérhetetlen csendben.



Szerelem ez.
Véges emlékezet.

csütörtök, augusztus 05, 2010

Modern fabula. 2. Feministáknak.

Koca Mámé jó fajta volt, már három adag malacot felnevelt, mégis jól tartotta magát. Szép, formás fara csodálatosan rengett járás közben s a nap kívánatosan simogatta a mozgás miatt szemérmesen rengő szalonnáit. Minden süldő lányka ilyen szeretett volna lenni, minden koca az ő alakját irigyelte s minden kan azt szeretné, ha végre már vele zárnák össze a sertésállomány növelése végett...

Ilyen csajszi volt Koca Mámé, de még ennél is különb. Újságot meg könyveket olvasott, különböző estélyekre és kulturális eseményekre járt el rendszerint, ahol még a csülkösebbek is vele akartak szóba elegyedni, az ő véleményét akarta hallani minden disznófajzat a világról, az események, a jelenségek által kiváltott gondolatairól, sötöbö. Nagyvilági jelenség volt, az egész sertésváros, az egész disznóország száján forgott a neve.

No, egyszer ez a Koca Mámé elhaladt egy pár fiatal kanocska mellett. Épp az adóbevallását sietett elintézni, a többi számlát (víz, gáz, elektromosság, levegő) már kifizette és ő, lévén egy felettébb precíz fehérnép aki nem szeretné a holnapi napját ilyen haszontalanságokkal tölteni, de aki minél előbb le szeretné tudni az országa és városa iránti kötelezettségeket, szóval ő céltudatosan sietett a Disznódézsma Hivatalba, mikor meghallotta, hogy a kis kanok, akik épp kangörcsben fetrengnek, hogyan osszák egymás között a tudományt:
- Úú, appám, tee, látod, bazzeg, ennek mekkora kufferja van? Atyaisten, beájulok.
- Jaja, látom hát. Úristen, hogy meg lehetne tömni a likát a farassának! Vajon melyik szekción dolgozik, én tuti oda fogok jelentkezni!
- Teee, te göthös!
- Te vagy a göthös, te Rongy Elek! Kinek képzeled te magad, he?
- Fejezzétek be mind a ketten már egyszer! A fasz kivan már, hogy ti örökké csak heregtek. Olyanok vagytok mint két veszett kutya, nem is vagytok méltók az Igazi Kan címre. Kizárlak a klubból, gyerekek, ha még sokat parasztkodtok itten.
- De... de te nem látod, hogy milyen segge volt, az anyja egit! Hát azt reggelig lehetne tömni, baszki. Há akkora, hogy két fasz nem bírná meg!
- Igen-igen, akkora, hogy reggelig benne hempergőznék a dákómmal, a kurva életbe, csak bírjam szusszal!
- Jójó... formás, kerek, basznivaló, de azért a méltóság, srácok, baszki, a méltóság!

Koca Mámé ereiben lávaként kezdett el hömpölyögni a vér, fel ment a pumpája, de veszettül. Nagy dérrel-durral visszavonult a megszeppent csemetékhez és belekezdett egy monológusba:
- Az egy dolog, kedveskéim, hogy a szátok olyan, mint a pottyantósok nyáron, a Maros-parton a Félsziget alatt... az egy másik dolog, hogy úgy a nyelvezetetek, mint a szókincsetek egy részeg tengerész nyelvi kapacitásásával megegyező, négykerékmeghajtós állapotában. Még az is haggyám, kis tollasaim, hogy azt hiszitek, hogy Pest falu s hogy könyökből vágjátok, hogy mi a dörgés. De lenne Koca Máménak néhány megjegyzése az előbbi beszélgetésetekhez. Pro primo: egy disznó cirka háromnegyed-egy órát tud élvezni, ezt viszont nem igazán haladhatja meg, mert beledöglik, világos? Pro secundo: maga a megtermékenyítési aktus, vagy ahogy ti neveznétek: a baszás sem tart valami sokáig, két, két és fél óránál nem tart többet még a legjobban összeszokott párok esetében sem. Pro tertio: ahhoz, hogy te legálisan megtermékenyíthess valakit, ahhoz tagja kell lenni a Megtermékenyítési Testületnek, ellenkező esetben nemcsak hogy nem vehetsz részt szexuális aktusban, de még a Szerelem Nyílását sem láthatod meg, mert meg fogsz rövid időn belül dögleni. Világos?
- De mi mindjárt részesei leszünk a Megtermékenyítési Testületnek, mert azt mondta a Főnök, hogy mindjárt eljön a mi időnk, s akkor mi is kedvünkre szórakozhatunk, na! S akkor majd találkozunk, kisanyám s jól megtekerünk, bizony, nyehehe.
- Kötve hiszem.
- Ugyan már mért, cicuska?
- Azért, mert több kritériumot is teljesíteni kell ahhoz, hogy a Testület tagja legyen a disznónak fia. Egyrészt jó fajtájú, vagy épp fajtiszta. Másrészt életerős. Harmadrészt meg virilis kell legyen. Ti meg, csórikáim, korcsok vagytok, csontra hízottak és ki is vagytok herélve. Fasz nélkül pedig, hogy ti is megértsétek: se itt, sem ott nincs élvezet, meg persze malac sem.  Tudjátok, a disznóval csak egy dolgot lehet csinálni a Főnök szerint és azt is kétféleképpen. Ártány sertések esetében az illetőt vagy a magja miatt tartják, hogy effektíven hozzájáruljon a sertésállomány növeléséhez, majd mikor lejár az ideje: megeszik, vagy-ha heréltekről van szó- fejük direkt a lábosba kerül.- mondta halk, búgó hangon Koca Mámé, majd csendben, a riszáló farával meg a hullámzó szalonnáival egyetemben dicsőségesen elvonult, közbe-közbe aggódó pillantásokat vetve a méregdrága karórájára. A szegény kis ördögök meg nem tudtak szólalni a meglepettségtől.


Tanulság? Még itt sincs. De hamarosan, ígérem.

ma..








szöveg:  
 

vasárnap, augusztus 01, 2010

Modern fabula. 1. Hímsovinisztáknak.

„fabula docet et delectat!”


Egyszer egy hím házisertésnek, nevezzük csak Kannak, elfogyott az elemózsiája. Hiába rájmolta ki a fél spájzot, hiába kutatta ki a pincét, hányta szét a gabonást: egy fia elemózsiát sem talált. No, hát itt nem volt mese, el kell menni bevásárolni a szupermárketbe. No, bevágtatott hamarjában a konyhába és a lógó szekrény felső polcának a bal sarkából elékotorászta a pénzzel tömött borkánt. Nem az volt a baj, hogy nem volt pénze, csak fenemód dög volt szegény mindenben, így bevásárolni is. Mindig várt az utolsó pillanatig vele. El is indult kanunk s mivel nem volt nagyon beszédes, sem valami igen barátkozó-típus, elég gyorsan lebonyolította a bevásárlást. Megtömött három olyan nagy, rózsaszín, visszaváltható hársszatyrot, mind-mind különböző színű és csillogású csomagolásba öltöztetett műanyag elemózsiával. Modern időket élünk: most ez a divat. Hazafelé körmölve azonban úgy elfáradt, hogy majd összeesett, hiába- a műanyag sokat nyom. Főleg a szívén. Ki is lógott rendesen a nyelve neki, úgyhogy elhatározta, hogy az egyik fagyikát, ami szintén csicsís csomagolást kapott még friss termék korában (két hónapja.), elszopogatja nyugodtan, szétnyúlva egy parkbéli padon.

Nem is lett volna semmi baj, ha a szomszéd padra nem kuporodik fel két süldő nőstényke, akiknek be nem állott a szájuk, folyton túlröfögték egymást. Valami ilyesmit hallhatott kanunk, fagylaltszopogatás közben:
- Te, figyelj, figyelj már na, kéééépzeld, én kaptam a Főnöktől egy eredeti szánkótalp-jelű Győzelemcipőt. Olyan faszányosan talál a csülkömre, hogy az már szinte orgazmus! A múltkor is, figyelj, mikor elmentünk egy eredeti Ládidász üzletbe, na, ott is vett nekem, kééépzeld, vett nekem egy róóózsaszín tréncsifelsőőt, röff, meg meg még egy rózsaszín fülvédőt is! Azt mondta, röff, hogy ha ilyen jól hízok még más tök kúúl cuccokat is fogok, kapniröff...
- Igenigen... De képzeld nekem mit vett a mi dráága Főnökünk, az Isten áldja meg a drágajószentnevétneki! Kaptam tőle egy eredeti Sziwaccs karórát, beépített kalóriaméterrel, ami mutatja, hogy hány kalóriát falok fel per méter a nagyvályuból. Csak be kell ütnöm, hogy mi van éppen menün s ő, a Sziwaccs mindent kiszámít, ráadásul fejben! Mikor megkaptam, majdnem magamrapisiltem az örömtől! Nyüszítettem is a fülébe, hogy könnyezett bele az örömtől! S azt mondta, hogy ezt azért, mert a legjobbak között vagyok s súlycsoportomban. S még mit kaptam tőle, nna mit? Hát egy fülbe-orrba-szembe-szájba egyaránt jól mutató Szarovszki-gyémántot, akkora, mint a jobb csülkömön a köröm, ni. Apropó köröm: tetszik a mániküröm? Tegnap csináltatta nekem.
- Óóó, és milyen jó színkeverék. Sárga, meg zöld, meg lila, meg ékszín, meg szürke, meg... az milyen szín is?
- Ehh, te butácska. Az baaraack!
- Ja, igen. Eszembejutott.
- Napersze. Más színek nem voltak, gondoltam tétetek mindegyikből, hadd dobjon fel a színkavalkád, egyrészt mert a gyémánthoz akarok hasonlítani (Sic!), másrészt mert megérdemlem, hisz úgyis olyan szép meg színes egyéniség vagyok.
- Dedede- rajtam nem vettél észre semmi furcsaságot, kedves?
- Megnőtt tán a füled?
- Nem.
- Akkor az orrod?
- Nem! De az orromba nyocvan karátos aranykarika lóg a nevemmel, látod?
- A-RAN-KA, aha, látom. De nincs is olyan, hogy nyolcvan karátos arany.
- De igenis, van! A Főnök mondta!
- Jaj, aaz más, ha az az áldott disznó mondja, akkor igenis van, bárki bármit mondjon is!

Kanunk nem igazán bírta már a heverészést, egyrészt mert nyomta már az oldalát a pad deszkája, másrészt mert idegesítette a két süldőnek a röfögése, nyüszítése. Elindult hát hazafelé. De, ha már úgyis a két süldőcske mellett vitt el az útja odaszólott a kettőnek:
- Na, mi van, jércukáim, pletyka, pletyka?
- Mit akar maga, vén kujon? Úgysem állunk meg magának. Nincsen tavasz, jó, s különben is: vén maga a baszásra.
- Én, jércukáim, nem vagyok vén még semmire, ezt bizonyítja az is, hogy még élek. Tavasszal megint beállok, én is tagja vagyok a Megtermékenyítési Testületnek. De veletek nem igazán hiszem, hogy találkozni fogunk.
- Mért, meg akar addig halni, röff?- kérdezték kuncogva a szemtelen süldőcskék.
- Nem- mondta széles vigyorral kanunk- nem, jércukáim. Hanem azért, mert tavasz előtt mi van? Karácsony van. Meg Szilveszter van. Ti nem fogjátok megérni a tavaszt.
- Mit beszél?!? Gondolja, hogy épp minket fog hagyni levágni a drága Főnök, épp minket, hisz annyi ajándékkal lepett meg, hogy sokkal...
- A disznóval csakis egy dolgot lehet csinálni az emberek szerint és az is csak két-féle képpen, attól függően, hogy eme-e, vagy ártány az illető. Az eméket vagy megbaszatják, s malacoztatják, s utána megeszik, vagy direkt megeszik. Ti olyanoknak néztek ki, akik hamarosan tálcára kerülnek, sülve, szájukban egy sült almával. A malacozni-valókat  nem kényezteti ennyire. Sejtem, mit gondoltok, de nincs kivétel, nincs apelláta, hisz a disznótor senkinek sem erőszak, s ugyan kinek jutna eszébe a döglött disznót kérdezni, azt a disznót, akinek most húzták ki frissen a torkából a kést? Kinek, hm? Így van. Senkinek.
- De uram, kikérjük magunknak! Ön viccel, ön hallucinál! Feljelentést teszünk a Főnöknél!
- Tegyetek, jércukáim, tegyetek. Két évig még semmi bajom sem lesz. Utána levágnak majd engem is, s megesznek. De nektek kampec, talán már ősszel, de lehet, hogy csak a télen. -mondta kanunk s azzal el sem búcsúzva, ráérősen hátat fordítva elindult hazafelé, hátán a műanyag-elemózsiával.


Tanulság, mint az igazi fabulákban? Miaz, hogy mint? Ez egy igazi fabula! S lesz tanulság is. Idővel.