hétfő, június 07, 2010

szessziós sms-minimáliák. lV.

Gurul a gondolat az oldalon, egy fűszálon csúszta el magát. Tehetetlen lavina. Kasza, meg a ferde éle, rajta idő s annak hullámokban látható nyoma. Csend. S mikor megszűnik a tenger, csak az oldalon guruló gondolat zaját hallni, körbe-körbe, csendben, egyre csendben. Fenék, benne horgony s a néhai árbocrostok. S néhanapján szellemek. Gurul a gondolat s vele el az elvek, a már elnyűtt én-selejtek s a kikanalazott, kongó délibáb. Már el is gurult a gondolat. Hogyan tovább?

szessziós sms-minimáliák. lll.

Hajnal, térdig illatokban. Kaszálok. Izmom, gondolatom kasza hegyén, levágott füvek között. S csend. Meg perturbált turbulencia, mozgás a csípő ide-oda ingásában. Kesernyés íz, meddő gondolatok, de illatok, Györgyi, illatok! És játék, aztán, a csenddel.

szessziós sms-minimáliák. ll.

Kettő hátán
tizenkettő,
pont, pont után három
vessző

játszik három kislegény.


Szájuk piros,
szájuk ében,
szemük úszik mosolyban,
vérben,

kibelezett kiscicák.



Kezükben egy
fűzfavessző,
rajta villa,
ága kettő

még mindig hörgő macskaanya.


Út a
megismerés felé,
kompromisszum vágja
ketté

etikák láncolatát.


Igen.
Kíváncsiság.

szessziós sms-minimáliák. l.

Mert szesszió van és mert sok más nincs, ebből kifolyólag.


 megbukott aszkézis,
csorgó szívek az asztalon,
a sarokban magány sirdogál.
nem más az egész, de dülledező,
sznob bürokrácia,
az agyakat kurkászó kanalan legyek s
a mámorító undor épp sivárságot szül.
korrekt hatalom vágja az ereit,
a másik meg egy kisfröccs mellett borostásan
a markába röhög.

Íme: ez itt Szocioreália. 

szerda, május 19, 2010

pontok az égen.

- Látod ott, fent azokat a pontokat?
- Aha.
- Amik olyan fényesek.
- Igen.
- Onnan jövök én.
- Nálunk azokat csillagoknak hívják.
- Csillagok?
- Csillagok.
- De azok nem csillagok.
- Hogyhogy nem csillagok.
- Hát úgy, hogy... szóval azok is, de leginkább azok. Szóval csillagok is, de az mellékes.
- Hm. De: te mit értesz csillagok alatt?
- Hát- nálunk az elég sok mindent jelent. De ti azokra a nagy égitestekre, mint amilyen a Napotok, gondoltok. Olyan gáz, meg világít, meg minden.
- De akkor: a "csillag"-szó mit jelent nálatok.
- Ez most nagyon nem fontos. Látod akkor őket?
- Igen. Látom.
- Onnan jövök én.
- Tudom. Már mondtad.
- Szerinted mik azok?
- Már mondtam: csillagok.
- De azonkívül? Mik még?
- Hát... nem tudom. Mik?
- Érdekes figura vagy te. Hát a régen élőitek mit mondtak?
- Milyen régen élők? Sokan éltek már a földön.
- Az antikok.
- A csillagokról?
- Igen.
- Segítesz?
- Hát... egy szót mondok csak: csillagkép.
-Csillag-kép? Horoszkóp?
- Olyasmi.
- Ja. Hogy képek, mert hasonlítanak valamilyen alakokra s ilyesmi?
- Igen. Ilyesmi.
- Nem tudom... nem igazán láttam képeket bennük. Furák. Nekem például egy nyuszi jelenik meg az égen ott, a Nagy Göncölhöz közel. Látod?
- Aha. Jó. Nyuszis. De máshoz nem hasonlít?
- Nem tudom, hogy mire gondolsz.
- Hát... hogyha veszünk egy atomot, belőled: mihez hasonlít?
- Egy atomhoz, nem?
- De. Pontosan úgy. Az atom atomnak néz ki. De te nem nézel ki atomnak.
- De én nem atom vagyok. Ember.
- A csillag meg csillag. Atomokból áll. De egy újabb rendszernek a része. Másik rendszer tagja.
- Mint én ember, úgy a csillagok is valamik?
- Okos vagy te, érdekes figura. Okos, ha mondom. De mik a csillagok?
- Nem tudom, hogy mik. Nem értek az asztronómiához... vagy asztrológiához, vagy hogy hívják.
- Asztronómia. Hát lássuk akkor. Ha te atom volnál és nem tudnád, hogy te saját magad része volnál: mire gondolnál, hogy mi vagy? Atom?
- Hát... az is, nem?
- De. De nem csak az. Hanem több.
- Nem tudom, hogy mire gondolhatnék...
- Hát mi egy atomnál több?
- Kettő atom?
- Pontosan. S kettőnél?
- Három.
- S háromnál?
- Kétszáz.
- S mi van ezzel az atomokkal? Csak úgy vannak?
- Nem.
- S akkor?
- Hát... ha már kétszáz atomba gondolkodunk, akkor... össze vannak kapcsolva?
- Igen. Mi az, ami összeköti őket?
- Mi? Nem tudom... talán a kapcsolat?
- Az. A kapcsolat.
- Értem. Akkor a csillagok is egy kapcsolat?
- Igen. Egy háló.
- És milyen háló ez?
- Nem lehet pontosan tudni. Valami nagy. Rendszer. Olyan, mint kicsiben, csak nagyobban. Ugyan olyan, de mégis más kicsit. Nagyobb.
- De mit akarsz ezzel az egésszel mondani?
- Hát... Látod ott fent azt a sok pontot?
- Igen, látom! Mi van velük?
- Sokan vannak?
- Igen, sokan. Mi van velük?
- Létezik egyedül valamelyik?
- Hát... nem tudom. Igen?
- Igen? Melyik? Mutasd meg.
- Hát- egyedül is léteznek.
- Csak kapcsolatban, csak kapcsolatban léteznek! Mint minden. Mint ti is, tauriak.
- Még mindig nem értem.
- Érdekesek vagytok ti. Nem látjátok a kapcsolatot. Le akarjátok kapcsolni magatokat a körforgásról. Azt hiszitek, hogy létezik egyén, anélkül, hogy létezne közösség. Csak azzal vagytok foglalva el, hogy én, meg nekem, meg körém. Más nem érdekel. Egy bolygó haldoklik miattatok. Azaz nem haldoklik, tágul és él. De meg kell változnia, miattatok. És az sok halál. Az sok változás. És mivel ti nagyon sokan vagytok: ti nagyon sokan haltok meg. És a kevesek átkozni fognak titeket, hogy meghaltatok, mert nem akarjátok megfogni egymás kezét. Hogy ne legyen kapcsolat. Hogy csak egyén legyen. Csak te. Önző vagy.
- Nem vagyok az!
- De.
- Mért?
- Mert annak neveltek. Mert a fajod olyan. Mert mind önzőek vagytok. És halottak. Csak még nem tudjátok.
- Akkor most miért vagy itt?
- Mert lehet változtatni. Amíg nem tudjátok, hogy halottak vagytok: addig van reményünk. Mikor észreveszitek, hogy halottak vagytok: meg lesztek halva. Mondjuk nem baj az, csak kihat. Nagyon kihat.
- Mire hat ki?
- Mindenre. Ha eltüntetek egy csillagot, nem marad elég?
- Hát- gondolom de.
- Nem. Eggyel kevesebb lesz, mint amennyi kéne legyen. Pontosan eggyel. Ha az atomodat eltüntethetném: akkor az már nem te lennél. Más lennél. És így minden más.
- Miért kell nekem ezeket tudni?
- Mert meg fogsz nőni. És változtatnod kell. Fogsz. Mert itt voltam és beszéltem veled.
- De téged csak álmodlak?
- Gondolod?
- Hát... nem?
- Igen. Meglehet. De bizonyítsd be. Ne feledd: hálóban élsz s ami mindennel összeköt az a kapcsolat. Lépj hát kapcsolatba magaddal, másokkal. Változtass. Élj úgy, ahogy egy kapcsolatban.
- Miért?
- Mert így bebizonyíthatod: létezek-e vagy sem. És hogy te létezel-e, vagy sem. és hogy volt-e értelme a létezéseknek, amik idáig, a megkérdőjelezett létezéseinkig vezettek.
- Most elmész?
- Ne félj. Találkozunk.
- Honnan tudod?
- Onnan, hogy van egy közös hely, ahonnan származunk.
- Hol van az a hely?
- Itt. Ott. Mindenütt.
- Nem értem.
- Nem is kell. Majd fogod. Akkor fogsz meghalni.
- Köszönöm.
- Ne feledd: a kapcsolat.

csütörtök, május 13, 2010

véredben szemérem.

Benned is, mint a
pásztor-lelkekben,
mélyen,
ott buzog a vér.

Fönt a nő, fönt a szemérem,
fönt a megtanított női állat,
hogy komolyan viselkedsz,
hogy hogyan tartod a kezed meg a szádat...
hogy hogyan kell hódíts,
meg ilyen minden egyéb.
Csak épp néha valami hiányzik.
Csak épp néha ennyi nem elég.

Benned voltam és
te voltál bennem
és mindketten egy majdnem-kikeletben,
éreztük minden ízét,
minden porcikáját.

És akkor véred folyni kezdett
mikor kiemelkedtél belőlem,
hasam lepte el.

S te szégyellted magad, mert szégyellni illik,
hogy van vér, mi havonta ömlik
öled árnyékából.

Szégyened önnön kiszolgáltatásod,
szégyened minden, amit gondolnak mások.
Szégyened nem az enyém, mert
szégyened nem te vagy.

Néztem a véres önmagamat,
világított egy majdnem-pirkadat
és letörültem arcodról a pírt.

És te hozzám bújva megöleltél,
éreztük: immáron nő lettél, ki
szemérmetlenségében találta meg
szemérmét, igen.

Véres önmagamon pihensz
te,
a majdnem hajnal,
s az íriszem.

Az voltál, mi nem vagy,
ízig, meg vérig, igen, mind enyém.
Mintha egyszerre mutatná
mindkét lapját az érem:
véredben, igen, véredben szemérem.

és




Az előbb kaptam meg. Azt mondták a múlt héten, hogy meg kell rendelni. Megrendeltem hát. Most megérkezett. Kicsomagoltuk. Kis tubus, műanyag. Fehér. Maguk a pirulák kicsik, oválisak és szerények. A színük mályva. Kellemes szín. Letett egyet az asztalra, bele a hamuzóba. A hamuzónak pontosan a közepére. Ott szerénykedett. Ezentúl nem szabad majd belehamuzni ebbe a hamuzóba. Ezután ez a hamuzó- szentély. Menedék. Semmi sem változott az életünkben azóta, hogy megkaptuk ezt a megrendelt csomagot, pedig annak már egy jó féléve is van. Semmi, csak a hamuzó, a folyton üres hamuzó az asztal közepén, aminek a közepében egy mályvaszínű pirula szerénykedik. Van. S létezése, vansága mégis mindent megváltoztatott.


Azt mondta: kedves És... önnek vennie kell ezt.. önnek erre szüksége van. Önnek létfontosságú, hogy naponta egyszer, természetesen csak egy, maximum két hónapig, de biztosan nem több ideig, naponta egyszer bevegye ezt a pirulát. Ön beteg. Önnek kell a segítség. Ez a pirula megoldás a problémáira. Újra a régi önmaga lesz. Újra normális, persze most is az, nem azért mondom, de vannak zavaró tényezők, amik azt hitetik el mindenkivel, hogy ön nemnormális, de igenis, kedves És, ön normális. Ön teljesen ép, ön teljesen olyan, mint akárki más. Csak épp vannak zavaró tényezői, ön körül. Tudja, hogy mire értem. Szóval vegye be. Ez az utolsó esélye. Biztos vagyok benne, hogy ez az utolsó esélye. Vegye be őket. Az elején naponta, aztán kétnaponta, aztán háromnaponta és így tovább. Szüksége van rá, higgye el...


Néztük és nem értettük: miért volna szükség rá? Kinek volna szüksége rá?


Ilyen voltam mindig, ilyen kicsit zárkózott, kicsit szószátyár, szarkasztikus. Ezt kéne megszüntetni? Nem tudom. Nem érzem úgy, hogy szükségem volna mályva pirulákra. Egészséges vagyok. Mikor elmondtam neki a pirulával kapcsolatos gondolataimat: megölelt. Letette a kést meg a zöldkáposztát, megtörülte a kezét, odajött és megcsókolta a homlokom, hosszan, majd az ölembe ült és megölelt. Éreztem a szívverését, pedig amúgy pulzusát is alig találni. Hevesen kalapált. Hagyd el, mondta, majd valahogy megoldjuk. Igen, mondtam és megnyugodva merültem bele ölelésébe.


Néha éjszakánként felébredek és kisettenkedek mellőle. Kimegyek a hálóból és leülök az asztal elé és bámulom a kintről beszűrődő fényben lilának látszó pirulát. Félek tőle, az az igazság. Hogy mi lesz, ha beveszi. Hogy mi lesz, ha nem gyógyul meg, vagy mi lesz, ha talán nem is beteg. Hogy mi van akkor, ha beveszi és meghal. Mi van akkor? Énvelem mi lesz? Meghalok? Tovább élek? Még sosem éltem nélküle... és nem is akarok élni. Hisz azért élünk, hogy együtt legyünk.


Lehet, hogy együtt vagyunk beteg?


Mindig ott van az asztal közepén. Még sohasem értem hozzá. Ő tette ki a hamuzóba, ő tette az asztal közepére is. És most ez a mandala köré épül a világom. Szomorú, komor, gyötrő mandala, keserű világgal. Hazafelé például már boldog vagyok. Boldog szoktam lenni. Meló lejárt, délután van és ő vár. Sietek haza, virágot is veszek, mezei virágcsokor. Azt szereti. És érzem, hogy vár, meg hogy készül rám, nekem, a találkozásra, a kettőnk csendjére és tudom, hogy felrohanok a lépcsőn, bemegyek az épületbe, beállok a liftbe, kiszállok a liftből és már otthon is vagyok, ölelhetem, érinthetem és akkor együtt nevetünk, ami a nap méltó betetőzése volna. De nem így történik. Beállok a liftbe és egy fura, kellemetlen, szurkáló érzés ragad magával. Hogy valamit elfelejtettem. Keresgélek a zsebemben, hátha találok valami utalást arra, hogy mit felejtettem el. Semmi. Egyre jobban elhatalmasodik az érzés rajtam, hogy tényleg elfelejtettem valamit és az nagyon fontos lett volna, és elkezdek magamra haragudni és belépek mezeivirágosan a kis lakásunkba és ő jön elénk és mosolyog és akkor, ahogyan a mosoly-ráncok megjelennek a tiszta, üde arcán, akkor jövök rá, hogy mit felejtettem el: a pirulát, az asztalon a hamuzóban. Ő is rájön, hogy elfelejtette. Állunk egymással szemben szárnyaszegetten, szomorú tekintettel, szégyelljük egymást meg magunk, pucérak vagyunk egymás számára és önmagunk számára. Elfelejtettük a pirulát. Volt egy pillanat, amikor nem ez járt a fejünkben, vagy nem úgy néztünk a világba, világra, mint amibe van egy ilyen mályva-opció is. És minden nap belehal a mezítelenségünkbe.


Néha, mikor ő már elment dolgozni én kikelek az ágyból és a tükör elé állok. Nézem magam. Szép vagyok. Végigsimítom a nyakam az ujjbegyeimmel és elképzelem, ahogyan végigcsúszik a gégémen a mályva színű tabletta. Vajon milyen az íze? Szaga? Van-e? Milyen, mikor a gyomromba ér? S mi lesz azután? Mert neki írták fel. Mert neki kellett volna szedni és már régtől nem nap-mint-nap. De énnekem mit okozna? Énnekem milyen volna?végigsimítom a nyakam és már-már benne érzem a mályva-pirulát. Beleborzongok, megmosakszom és kátét főzök. Kerülöm, hogy a pillantásom az asztalra vetődjön.


Halál. Ezt a témát hozta fel. Nem értettem miért. Aztán megértettem: a tabletta. Vontatott beszélgetés volt. Mindent próbált átölelni ez a beszélgetés, aminek vajmi köze van a halálhoz. Márpedig aminek az élethez köze van, annak a halálhoz is köze van. Kanalaztuk a levest hát, karcoltuk a porcelánt és nyavalyásak voltunk ebben a csendben. Erre kérdezte ő, hogy halál? Mondom, igen, akár az is. Milyen, kérdezte és letette a tányért. Nem tudom, válaszoltam szerényen. Miért nem tudod? Mert még élek, válaszoltam szerényen. Kell legyen halál, kérdezte. Mondom: nem tudom, szerinted kell-e legyen? Igen, kell, válaszolta és mosolyog. Mindkettőnknek, kérdeztem. Nem, válaszolta és még mindig mosolygott, csak egynek. És miért csak egynek kell meghalnia, kérdeztem és elkezdtem furcsán érezni magam. Mert úgy a másik értékelni fogja az életet, mondta és összeszedte a mosatlant az asztalról, majd kiment, a fürdőbe. Úgy hallottam, hogy sírt, bár lehet, hogy csak képzeltem.


Halál. Rettenetes dolog azért a halál. Egy előbb vagy utóbb betartásra kényszerülő ígéret. Jó ígéret. Rossz ígéret. Zavaró, rettenetes és felettébb kitárulkozó. Borzasztóan kívánatos. Kétségbeejtően vonzó tény. Megnyugvás. Hogy ő meg fog halni: azt én el nem képzelem. Nem tudom. Vele volt életem. Nélküle meg... hát, valami más lenne. Nem élet. Vegetálás, vagy ilyesmi.

Ő a középpont, amiből én kinövöm magam. Ő az énem magja. És én az övé. Nem hangoztatjuk, tudjuk és kész.


Mikor hazajöttem egy törött tányért találtam a padlón. Zokogott. Kérdeztem mi a baj, ő meg az asztalra mutatott. A pirulára. Ez a baj, kérdeztem és éreztem, hogy összeszorul a torkom. Igen, mondta, ez. Mert te is tudod, én is tudom, mindketten tudjuk, hogy ez a nagyon apró mályva pirula áll közénk, metsz minket kettőbe és szakít el egymástól. És meg kell tenned. Meg kell védened magad. Hozzá kell fognod, szedni. Másképp nincs szabadság. Nekünk nincs, csak pirulával.


A törött tányéros eset óta egyre komorabbá, nap mint nap szürkébbé változott. Olyan árnyéka, önmagának. Téblábol le s fel, nem kapja a helyét, sem bennem, sem körülöttem. Még ilyenkor is szóviccek jutnak eszembe. Merthogy ő most helytelen. Tehetetlenül és szomorúan nézem, hogy mi lett belőlünk. Semmi baj nem volt sem egymással, sem a világgal. Most meg semmi sem jó. Borzalmas azért ez a dolog. Nem tehettem semmit. Próbáltam a kedvében járni, de nem működött a kedveskedésem. Tehetetlen voltam.


Aznap, amikor elhatároztam, hogy megteszem: vasárnap volt. Reggel és vasárnap. Mosolygott, mert megnyugodott. Leültünk enni, ebédkor, kiöltözve, boldogan és fényesen. Boldogan, mert már nem akadály az asztalon a kis pirula. Fényesen, mert szerettük egymást. S díszben is csak a gyerekkori emlékek miatt. S akkor bevettem. Megszédültem tőle, de még mindig nevettem. Minden átváltozott, nyúlós lett és szilánkos. Ő tartotta a fejem. Aztán minden eltűnt.


Szerintem megijedhetett, tőlem, a pirulától. Mikor magamhoz tértem egy párna volt a fejem alatt én meg a földön feküdtem. Ő meg sehol. Gondoltam kiment vásárolni, vagy ilyenek, de nem. Semmi nyoma, hogy hová tűnt. Egyedül vagyok és boldogtalan. Semmit sem értek. És félek. Egyedül nagyon félek.

hétfő, május 10, 2010

a nők hülyék.

- Tudod mit, kérdezte felbőszülve és gyönyörű volt úgy, égnek álló hajjal, mint egy fúria- tudod mit? A nők mind hülyék, jó? Megöleltem volna, mert úgy sejtettem, hogy nem gondolja komolyan azt, amit mond.
- Jó. De most mi a bajod a nőkkel?
- Semmi. Csak hülyék.
- De miért hülyék?
- Csak, jó? Mert folyton fejetlenül viselkednek és folyton hülyeségeket pofáznak és folyton azt hiszik, hogy szerelmesek, pedig sose azok. És azt akarják hinni, hogy szépek, holott úgy tudják, hogy nagyon rondák és várják meg elvárják, hogy hiúságuk minél több hím pozitív irányba stabilizálja. És várják, hogy kitörhessenek, követelik az esélyeket, az egyenlőséget, a hímekkel való egyenlőséget kikövetelik maguknak, aztán meg épp ők azok, akik nem törnek ki, épp ők azok, akik elszalasztják az esélyt és épp nekik kell rájönniük arra, hogy a férfi és a nő között soha nem volt és soha nem is lesz egyenlőség és egészen kiemelkedő marhaság ezt mégis elvárni, ezt mégis megfogalmazni, ezt hangoztatni meg főleg.
- És ezért hülyék a nők?
- Ezért.
- Megölelhetlek?
- Te csak hagyj engem békén és ne ölelgess most, jó? Éppen eléggé hülyén érzem magam így is. Még pont egy ölelés hiányzik a teljes megaláztatásomhoz.
- De az én ölelésem...
- De a te ölelésed is csak egy ölelés, olyan, mint a többi, csak valószínűleg még megalázóbb volna, mert érzelmi szempontból mélyebb töltettel rendelkezik. Szóval hagyjál, rendben?

Mérges voltam rá. Kikövetelte az egészet és aztán kajánul vigyorgott, miközben én kiakadtam és rázúdítottam az egészet. Hiszem tudom én. Én is csak nőből vagyok. Olyan vagyok és sem több, sem kevesebb. Életemet kitölti az, hogy nő vagyok és nem értem, hogy miért, mitől vagyok az és próbálom megoldani nőiességem mibenlétének a rejtélyét, miközben úgy teszek, mintha már régóta tudnám, hogy miben áll. Sejtéseim vannak ugyan, hogy ne volnának, mindenkinek vannak, neki is, hát mért épp nekem ne volnának, de azzal semmit nem érek, én tudni akarom, hogy konkrétan mi a nő, hogy ki a nő, hogy mennyire mélyen és mennyire mélyből. És a kaján vigyora kiborít, mert férfi, mert ő is ugyanakkora szarban van, mint én, ő sem tudja igazán a mikéntjét és a hogyanját férfiasságának és szenved ezért néha ő is, néha kétségbe esik néha ő is, de férfi és ezen státusza már más értelmezést ad a problémáinak, a gondolatainak, az állapotai mikéntjének. Mert férfi.

Persze, azért mert férfi valaki úgy tűnhet, hogy könnyebb neki, én tudom, de mégis annyira szeretném, ha a nők, hacsak egy rövid ideig is, hacsak egy vagy két hónapig is férfiak lehetnének. Nem azért, hogy lássák a férfiaknál fellépő problémák másságát, hanem hogy lássák: a probléma, bár nagyjából ugyanaz, mint a nőknél, a mi fejünkben más a problémáknak a megközelítése, más maga a kezelés is, a problémának, mint valami megoldandónak a boncolása, felosztása, darabolása. Nemtörődöm. Hanyag. Könnyed. Talán inkább ledér. Vagyis ilyennek tűnhet. De ez más világ, hogyan tudjam elmagyarázni neki, hogy ez más világ. Persze lehet, hogy nem így van, nem merek általánosítani: ez csak egy férfi agya, egy férfinak a pőre gondolatai. Egyetlen egy gondolatséma, az is pofátlanul leegyszerűsítve. És mindezt elmondanám, mindezt leírnám, lerajzolnám neki, de nem lehet, bassza meg, nem lehet, nem értené meg, nem érezné át, hisz nőből van és nőből nővé válik, fiatalabból idősebbé de sosem lehet férfi, soha sem válhat azzá.

A kezét fogom meg és kulcsolom közre kezeimmel. Szeretem. Tényleg szeretem. Veszettül, eszméletvesztésig szeretem és szerelmem meg szeretetem most ennél jobban nem is tudnám kifejezni iránta. Talán egy ragyogó szemmel, egy biztató mosollyal vagy egy otthon-öleléssel, de most ezeket mind nem engedi meg nekem, s muszáj minden egyes nyavalyás pulzáló érzelem-egységet belesűrítenem egy kéz fogásába, a fogásának a melegségébe. És fáj, hogy olyan, amilyen és úgy, ahogyan, de teszem, mégis. Szeretem.

És ezért utálom, ez miatt érzem magam esetlennek, tramplinak, macának, taknyos kölöknek, dívának meg femmfátálnak, tapasztalatlan lánykának, szédelgő tyúknak, anyának, anyósnak, társnak, zenélő doboznak és konyhai robotnak magam, mert ő férfi, mert ő teljesít ki. Persze: én is őt. Mert akkor vagyok anya, mikor ő gyerek, mert akkor vagyok díva, mikor ő imád, femmfátál, mikor szétroppan a combjaim között, akkor vagyok trampli, mikor ő ragyog mellettem, akkor vagyok tyúk, mikor öl meg a féltékenység érte és anyósként hisztizek, akkor vagyok lányka, tapasztalatlan, mikor kézen fogva fekszünk valahol, akárhol, vagy ülünk is, mindegy, és nézzük a semmit, vagy épp egymást. Csak úgy. A semmiért, egymásért. És esetlen akkor vagyok, mikor azt a szekrényajtót, amit levertem és fél órát kínlódtam a visszarakásával ő fél perc alatt visszaszerel. Valóban nem egy a nő és a férfi. Azaz egy, mert egymásnak kiegészítő felei talán, de mégsem egyformák. Együtt vagyunk egy egész, egymás nélkül fél-lényekként kóvályogunk és nem is tudunk róla. Na. Most megfogja a kezem. A kaján vigyora nem lankad képéről és én érzem, hogy az övé vagyok, hogy ő az enyém és nem csinál semmi mást, minthogy kajánul vigyorog és két kezével fogja körül kezem. Meleg és finom az érintése, illatos és én utálom, mert férfi és én szeretem, mert nő vagyok, holott tudom, hogy semmi, de semmi más nem lehetnék ezen a bolygón, ebben a világban, csak az a nő, akinek a kezét ő fogja és teszi ezáltal teljessé. Csak ne öleljen meg, mert nekem annyi.

Nekem támaszkodik egész felsőtestével, és érzem, hogy ellazult és érzem, hogy az egész olyan valóságos, holott lehet nem is az, csak egy játék, vagy mit tudom én: egy álom, egy mese, egy épp kipukkanóban lévő buborék, ami ellep, körülfog és nem enged lélegezni, mert nincs is szükségem levegőre. Mert rá van szükségem. Mindenem megvan. Várja az ölelést, kéri az ölelést, ki akar teljesedni egy ölelésben de mégsem vallaná be, vagy kérné azt az ölelést. Nem. Vagy adjam úgy, hogy önmagamból jöjjön, önmagamtól, ajándékként, csak úgy, mintha ez olyan veszettül természetes dolog volna, mintha a világ szabályai, mely alapján minden rendszer rendszeresen mozog és az adott rendszer szerint kikötnék, hogy én őt kérése, parancsa, hogy én őt ne öleljem meg, ellenére meg kell ölelnem és nem kell semmi mást sem éreznem, tilos volna mást éreznem, minthogy ez nagyon jó és hogy ezt így kell, ennyire kell és ilyenformán. Hátborzongató.

Megölel és én annyi mindent mondanék neki, de helyette elterülök a mellkasán, mert azt szeretem leginkább érezni és ki vagyok teljesedve. Igen, így: ki vagyok teljesedve. Agyamat kitölti a forró köd és nem érdekel semmi. Gondolataim sem. Esküszöm, hülyék vagyunk. És ugyanakkor: esküszöm, hogy örülök neki.

péntek, május 07, 2010

Lila-fekete lány

A lány tekintete
belevész a vízbe,
lila és fekete
öltözete
sötétlik a parton.

A vizet nézi,
a hullámokat nézi,
a hullámok fodrait,
az üres, barna flakont nézi
amint a víz
játszik vele
és szerényen,
hallgatagon
belevész a képbe.

A lány tekintete
lila és fekete
pantomim-jelmeze
a jel meztelensége
maga.

A lány tekintete
lilán meg feketén
öleli a habokat,
öleli a fodrokat
köt rájuk gondolat-kendőt,
köt reá gondokat.
Megcsomózza, tova-ereszti.

A lila lány feketén
lila és fekete tekintetén
egyensúlyozik maga a
világ.

Meztelen jelként
komor-pőrén,
lilán meg feketén,
nyaldossa lábát a
folyó
fodra.

A lila-fekete lány
feketén meg lilán
napok sugarai, valahány
csillagok a sorban,
halkan a hullám
már térdig csobban,
a tekintet meg fürdik a
csillagokban, a
valahány napokban, a
gondtalan hullámokban.

A lila-fekete
lány
feketén meg lilán
tovalovagol egy
lila-fekete
hullámparipán.
Mosolygott tán
a fekete lány
lilán
s a lila-fekete
ruha vele-
merült, vissza a
hétköznapokba.

Se fekete
híre,
se lila
nyoma.

isten az esőben.



Egy isten van az esőben. Mikor a szemeit kinyitja és beletekint a világba: sírni kezd. Az ő könnye esik az égből. És mi el akarunk rejtőzni előle. Takarjuk magunkat és elázunk és könnyeitől nedvesedünk át és nem akarjuk, mégsem akarjuk érezni, mi több: undorodunk tőle, hányni kell, ha megérezzük az esőcseppek fanyar illatát vagy ízét és nem tudjuk, nem akarjuk tudni, hogy nem az eső fanyar, hanem mi fanyarodtunk bele saját életünkbe. És átkozzuk az egeket és a mindeneket, hogy nem hoztunk magunkkal ernyőt, vagy valamilyen védő-alkalmatosságot, hogy beburkoljuk satnya testünk, igen. Egy isten van az esőben.

Ül a padon bőrig ázva, mindene vizes, még a szendvicse is a kezében. Ül és élvezi az esőt. És ilyesmin gondolkodik. Hogy egy isten van az esőben, a vízben. Hogy istent iszunk. Meg hogy milyen az az isten, akivel lehúzzák a budit, majd megtisztítják és végül keresztülpréselik sok méter csövön, hogy teát lehessen főzni belőle és hogy inni lehessen őt. Olyan teát, mint amilyet ő a másik kezében tart. Fekete teát. Szereti. Megfigyelte még gyerekkorában, hogy az Algocalmin csak addig keserű, amíg szét nem rágta. Utána már édes. A keserű édes, csak nem tudja magáról. Csak nem tudják. Az emberek, mármint. És ő tudja. És ő boldog, mert tudja és nem árulja el senkinek. Vagy csak nagyon kevés embernek s azoknak is csak sejtelmesen, rébuszosan. Hisz jó, ha az ember magától jön rá a dolgokra, gondolom én. Én is csak azt jegyzem meg igazán és csak azt szeretem meg igazán, amire egyedül jöttem rá, mert megdolgoztam érte. Vagyis nem csak ezeket, ám leginkább ezeket.

Ülünk a padon. Mert olyan jó. Senki sem ül ilyenkor a padokon. Ez nem különcködés: egyszer épp kéz a kézben sétáltunk, ugyancsak itt, ugyancsak esőben, mikor láttunk egy csövest, aki a padon ült. Széttárta testét a padon ültében és meztelen és meztelen testének hasi felületén viccesen dobolt az eső. Zuhanyozott. Csodálkoztam, de, mint később kiderült: ő is csodálkozott. Mert szép volt. Az arcán az öröm. Széppé tette a meggyötört embert, az arcát, az eszelős tekintetét. Meztelen volt, szőrös és ártatlan. Egy csóré kincs a parkban. Nem értettem, de tudtam, hogy valami szentben volt most részünk és közelebb húztam magamhoz, majd megcsókoltam. Finom volt a csók. Illatos és nedves. Megszédültem bele. Több csók kéne ilyen legyen.

Mondtam, hogy próbáljuk ki. Láttam rajta, hogy meglepődött, hogy neki miért nem jutott ez az eszébe. Kuncogtam is, kicsit, rajta, de örültem mégis, hogy belement. Most jutott eszembe. Megkérdeztem megint. Elmosolyodott és bólintott.

Kifeküdtünk hát az egyik félreeső zugába a parknak. Nedvesek voltak a ruháink, neki megkeményedett a mellbimbója az izgalomtól, nekem meg ettől olyan fél-erekcióm lett. Kitárulkoztunk. Az esőnek. Fura volt egymást meztelenül látni, kint, a parkban, fényes nappal. Pedig körülöttünk csak fák meg bokrok voltak, meg fű. Pad nem volt, így a földre feküdtünk ki. Csiklandozott a nedves szőnyeg, de hamar megszoktuk. Megcsókoltam, ő meg egy pillanatra hozzám bújt. Csend volt. Távolabbról elsettenkedett hozzánk az autók zaja, de az eső meg a pára mindent eltompított.

Igen. Pára. Ő is azt nézte. A felmelegedett mindent hűti most az eső. És a párába gabalyodott tekintettel nézett a semmibe. Az előbb megcsókolt, én meg belebódulva az illatába nem bírtam ki, hogy ne bújjak hozzá, hacsak egy pillanatra is. Eszméletlen az, hogy esik mi meztelenül fekszünk a nedves fűben és párák takarnak bennünket. Pórusnyitó párák.

Pórusnyitó párák, mondta. Szeret játszani a szavakkal. Meg mindennel. De igaza van. Tényleg olyanok. Pórus-nyitóak. Szinte érezni, ahogy kitágulnak, hogy még több levegőt, kapjanak, még több párát szűrjenek meg. Bele lehet szédülni picit. Mint egy nagy, szertefolyó, könnyed szauna. Szorítja a kezemet. Belenyomta a körmét a tenyerembe, nekem meg fáj, de jól esik. Szédülök, szédülök fekve.

Kívántam a tenyerét. Kívántam érezni. Hogy a víz összekössön minket és hogy ez a kapocs fájjon neki. Az jó dolog, ha valami fáj. Abból lehet ugyanis tudni, hogy igazi. Éreztem a körmeimet a húsában és felsikoltottam az élvezettől. Egy isten van az esőben, jól mondta és most leszállott ránk. És ahogy leszállott éreztem, ahogyan eltűnik a szemérem, feloldja az eső, köddé változtatja a pára és én belenedvesedek a szemérmetlenségbe. Neki meg még mindig erekciója van, tudom, nem is kell oda néznem, nem kell megfognom, hogy megbizonyosodjak felőle. Elég a tenyerébe vájnom, hogy tudjam.

Nem értem az embereket. Tényleg nem értem. Miért takaróznak be. Miért burkolják be satnya testük. Hisz víz az, ami csókolja őket és ők is vízből vannak. Végy magadhoz!- mondja az víz és dögölj meg!- mondja az ember. Nasaru Emoto nem tévedett. Nem hiszem, hogy tévedett volna, az ilyen élmények kizárják azt, hogy egy nagy tévedés volna az egész. Nem tévedés. Igaz. Él és beszél a víz, hozzánk szól, hozzám és hozzánk.

Elállt az eső. Csend lett, más fajta csend. Esőtlen.

Alig akartak megmoccanni. Jó volt ott. Pazar és teljes. Kiteljesítő. Csodálatosan elcsodálkoztató. Szinte félelmetes. A nedves ruhák nehezek és kényelmetlenek voltak. Ragadtak és fullasztották a testet. Lucsogtak, meg idegesítően csökönyösek voltak, terhes volt bennük a mozgás.

Hazafele megbámulták őket az ablakok rejtekéből.