véredben szemérem.

Benned is, mint a
pásztor-lelkekben,
mélyen,
ott buzog a vér.

Fönt a nő, fönt a szemérem,
fönt a megtanított női állat,
hogy komolyan viselkedsz,
hogy hogyan tartod a kezed meg a szádat...
hogy hogyan kell hódíts,
meg ilyen minden egyéb.
Csak épp néha valami hiányzik.
Csak épp néha ennyi nem elég.

Benned voltam és
te voltál bennem
és mindketten egy majdnem-kikeletben,
éreztük minden ízét,
minden porcikáját.

És akkor véred folyni kezdett
mikor kiemelkedtél belőlem,
hasam lepte el.

S te szégyellted magad, mert szégyellni illik,
hogy van vér, mi havonta ömlik
öled árnyékából.

Szégyened önnön kiszolgáltatásod,
szégyened minden, amit gondolnak mások.
Szégyened nem az enyém, mert
szégyened nem te vagy.

Néztem a véres önmagamat,
világított egy majdnem-pirkadat
és letörültem arcodról a pírt.

És te hozzám bújva megöleltél,
éreztük: immáron nő lettél, ki
szemérmetlenségében találta meg
szemérmét, igen.

Véres önmagamon pihensz
te,
a majdnem hajnal,
s az íriszem.

Az voltál, mi nem vagy,
ízig, meg vérig, igen, mind enyém.
Mintha egyszerre mutatná
mindkét lapját az érem:
véredben, igen, véredben szemérem.

és

Az előbb kaptam meg. Azt mondták a múlt héten, hogy meg kell rendelni. Megrendeltem hát. Most megérkezett. Kicsomagoltuk. Kis tubus, műanyag. Fehér. Maguk a pirulák kicsik, oválisak és szerények. A színük mályva. Kellemes szín. Letett egyet az asztalra, bele a hamuzóba. A hamuzónak pontosan a közepére. Ott szerénykedett. Ezentúl nem szabad majd belehamuzni ebbe a hamuzóba. Ezután ez a hamuzó- szentély. Menedék. Semmi sem változott az életünkben azóta, hogy megkaptuk ezt a megrendelt csomagot, pedig annak már egy jó féléve is van. Semmi, csak a hamuzó, a folyton üres hamuzó az asztal közepén, aminek a közepében egy mályvaszínű pirula szerénykedik. Van. S létezése, vansága mégis mindent megváltoztatott.

Azt mondta: kedves És... önnek vennie kell ezt.. önnek erre szüksége van. Önnek létfontosságú, hogy naponta egyszer, természetesen csak egy, maximum két hónapig, de biztosan nem több ideig, naponta egyszer bevegye ezt a pirulát. Ön beteg. Önnek kell a segítség. Ez a pirula megoldás a problémáira. Újra a régi önmaga lesz. Újra normális, persze most is az, nem azért mondom, de vannak zavaró tényezők, amik azt hitetik el mindenkivel, hogy ön nemnormális, de igenis, kedves És, ön normális. Ön teljesen ép, ön teljesen olyan, mint akárki más. Csak épp vannak zavaró tényezői, ön körül. Tudja, hogy mire értem. Szóval vegye be. Ez az utolsó esélye. Biztos vagyok benne, hogy ez az utolsó esélye. Vegye be őket. Az elején naponta, aztán kétnaponta, aztán háromnaponta és így tovább. Szüksége van rá, higgye el...

Néztük és nem értettük: miért volna szükség rá? Kinek volna szüksége rá?

Ilyen voltam mindig, ilyen kicsit zárkózott, kicsit szószátyár, szarkasztikus. Ezt kéne megszüntetni? Nem tudom. Nem érzem úgy, hogy szükségem volna mályva pirulákra. Egészséges vagyok. Mikor elmondtam neki a pirulával kapcsolatos gondolataimat: megölelt. Letette a kést meg a zöldkáposztát, megtörülte a kezét, odajött és megcsókolta a homlokom, hosszan, majd az ölembe ült és megölelt. Éreztem a szívverését, pedig amúgy pulzusát is alig találni. Hevesen kalapált. Hagyd el, mondta, majd valahogy megoldjuk. Igen, mondtam és megnyugodva merültem bele ölelésébe.

Néha éjszakánként felébredek és kisettenkedek mellőle. Kimegyek a hálóból és leülök az asztal elé és bámulom a kintről beszűrődő fényben lilának látszó pirulát. Félek tőle, az az igazság. Hogy mi lesz, ha beveszi. Hogy mi lesz, ha nem gyógyul meg, vagy mi lesz, ha talán nem is beteg. Hogy mi van akkor, ha beveszi és meghal. Mi van akkor? Énvelem mi lesz? Meghalok? Tovább élek? Még sosem éltem nélküle... és nem is akarok élni. Hisz azért élünk, hogy együtt legyünk.

Lehet, hogy együtt vagyunk beteg?

Mindig ott van az asztal közepén. Még sohasem értem hozzá. Ő tette ki a hamuzóba, ő tette az asztal közepére is. És most ez a mandala köré épül a világom. Szomorú, komor, gyötrő mandala, keserű világgal. Hazafelé például már boldog vagyok. Boldog szoktam lenni. Meló lejárt, délután van és ő vár. Sietek haza, virágot is veszek, mezei virágcsokor. Azt szereti. És érzem, hogy vár, meg hogy készül rám, nekem, a találkozásra, a kettőnk csendjére és tudom, hogy felrohanok a lépcsőn, bemegyek az épületbe, beállok a liftbe, kiszállok a liftből és már otthon is vagyok, ölelhetem, érinthetem és akkor együtt nevetünk, ami a nap méltó betetőzése volna. De nem így történik. Beállok a liftbe és egy fura, kellemetlen, szurkáló érzés ragad magával. Hogy valamit elfelejtettem. Keresgélek a zsebemben, hátha találok valami utalást arra, hogy mit felejtettem el. Semmi. Egyre jobban elhatalmasodik az érzés rajtam, hogy tényleg elfelejtettem valamit és az nagyon fontos lett volna, és elkezdek magamra haragudni és belépek mezeivirágosan a kis lakásunkba és ő jön elénk és mosolyog és akkor, ahogyan a mosoly-ráncok megjelennek a tiszta, üde arcán, akkor jövök rá, hogy mit felejtettem el: a pirulát, az asztalon a hamuzóban. Ő is rájön, hogy elfelejtette. Állunk egymással szemben szárnyaszegetten, szomorú tekintettel, szégyelljük egymást meg magunk, pucérak vagyunk egymás számára és önmagunk számára. Elfelejtettük a pirulát. Volt egy pillanat, amikor nem ez járt a fejünkben, vagy nem úgy néztünk a világba, világra, mint amibe van egy ilyen mályva-opció is. És minden nap belehal a mezítelenségünkbe.

Néha, mikor ő már elment dolgozni én kikelek az ágyból és a tükör elé állok. Nézem magam. Szép vagyok. Végigsimítom a nyakam az ujjbegyeimmel és elképzelem, ahogyan végigcsúszik a gégémen a mályva színű tabletta. Vajon milyen az íze? Szaga? Van-e? Milyen, mikor a gyomromba ér? S mi lesz azután? Mert neki írták fel. Mert neki kellett volna szedni és már régtől nem nap-mint-nap. De énnekem mit okozna? Énnekem milyen volna?végigsimítom a nyakam és már-már benne érzem a mályva-pirulát. Beleborzongok, megmosakszom és kátét főzök. Kerülöm, hogy a pillantásom az asztalra vetődjön.

Halál. Ezt a témát hozta fel. Nem értettem miért. Aztán megértettem: a tabletta. Vontatott beszélgetés volt. Mindent próbált átölelni ez a beszélgetés, aminek vajmi köze van a halálhoz. Márpedig aminek az élethez köze van, annak a halálhoz is köze van. Kanalaztuk a levest hát, karcoltuk a porcelánt és nyavalyásak voltunk ebben a csendben. Erre kérdezte ő, hogy halál? Mondom, igen, akár az is. Milyen, kérdezte és letette a tányért. Nem tudom, válaszoltam szerényen. Miért nem tudod? Mert még élek, válaszoltam szerényen. Kell legyen halál, kérdezte. Mondom: nem tudom, szerinted kell-e legyen? Igen, kell, válaszolta és mosolyog. Mindkettőnknek, kérdeztem. Nem, válaszolta és még mindig mosolygott, csak egynek. És miért csak egynek kell meghalnia, kérdeztem és elkezdtem furcsán érezni magam. Mert úgy a másik értékelni fogja az életet, mondta és összeszedte a mosatlant az asztalról, majd kiment, a fürdőbe. Úgy hallottam, hogy sírt, bár lehet, hogy csak képzeltem.

Halál. Rettenetes dolog azért a halál. Egy előbb vagy utóbb betartásra kényszerülő ígéret. Jó ígéret. Rossz ígéret. Zavaró, rettenetes és felettébb kitárulkozó. Borzasztóan kívánatos. Kétségbeejtően vonzó tény. Megnyugvás. Hogy ő meg fog halni: azt én el nem képzelem. Nem tudom. Vele volt életem. Nélküle meg... hát, valami más lenne. Nem élet. Vegetálás, vagy ilyesmi.

Ő a középpont, amiből én kinövöm magam. Ő az énem magja. És én az övé. Nem hangoztatjuk, tudjuk és kész.

Mikor hazajöttem egy törött tányért találtam a padlón. Zokogott. Kérdeztem mi a baj, ő meg az asztalra mutatott. A pirulára. Ez a baj, kérdeztem és éreztem, hogy összeszorul a torkom. Igen, mondta, ez. Mert te is tudod, én is tudom, mindketten tudjuk, hogy ez a nagyon apró mályva pirula áll közénk, metsz minket kettőbe és szakít el egymástól. És meg kell tenned. Meg kell védened magad. Hozzá kell fognod, szedni. Másképp nincs szabadság. Nekünk nincs, csak pirulával.

A törött tányéros eset óta egyre komorabbá, nap mint nap szürkébbé változott. Olyan árnyéka, önmagának. Téblábol le s fel, nem kapja a helyét, sem bennem, sem körülöttem. Még ilyenkor is szóviccek jutnak eszembe. Merthogy ő most helytelen. Tehetetlenül és szomorúan nézem, hogy mi lett belőlünk. Semmi baj nem volt sem egymással, sem a világgal. Most meg semmi sem jó. Borzalmas azért ez a dolog. Nem tehettem semmit. Próbáltam a kedvében járni, de nem működött a kedveskedésem. Tehetetlen voltam.

Aznap, amikor elhatároztam, hogy megteszem: vasárnap volt. Reggel és vasárnap. Mosolygott, mert megnyugodott. Leültünk enni, ebédkor, kiöltözve, boldogan és fényesen. Boldogan, mert már nem akadály az asztalon a kis pirula. Fényesen, mert szerettük egymást. S díszben is csak a gyerekkori emlékek miatt. S akkor bevettem. Megszédültem tőle, de még mindig nevettem. Minden átváltozott, nyúlós lett és szilánkos. Ő tartotta a fejem. Aztán minden eltűnt.

Szerintem megijedhetett, tőlem, a pirulától. Mikor magamhoz tértem egy párna volt a fejem alatt én meg a földön feküdtem. Ő meg sehol. Gondoltam kiment vásárolni, vagy ilyenek, de nem. Semmi nyoma, hogy hová tűnt. Egyedül vagyok és boldogtalan. Semmit sem értek. És félek. Egyedül nagyon félek.

a nők hülyék.

- Tudod mit, kérdezte felbőszülve és gyönyörű volt úgy, égnek álló hajjal, mint egy fúria- tudod mit? A nők mind hülyék, jó? Megöleltem volna, mert úgy sejtettem, hogy nem gondolja komolyan azt, amit mond.

- Jó. De most mi a bajod a nőkkel?

- Semmi. Csak hülyék.

- De miért hülyék?

- Csak, jó? Mert folyton fejetlenül viselkednek és folyton hülyeségeket pofáznak és folyton azt hiszik, hogy szerelmesek, pedig sose azok. És azt akarják hinni, hogy szépek, holott úgy tudják, hogy nagyon rondák és várják meg elvárják, hogy hiúságuk minél több hím pozitív irányba stabilizálja. És várják, hogy kitörhessenek, követelik az esélyeket, az egyenlőséget, a hímekkel való egyenlőséget kikövetelik maguknak, aztán meg épp ők azok, akik nem törnek ki, épp ők azok, akik elszalasztják az esélyt és épp nekik kell rájönniük arra, hogy a férfi és a nő között soha nem volt és soha nem is lesz egyenlőség és egészen kiemelkedő marhaság ezt mégis elvárni, ezt mégis megfogalmazni, ezt hangoztatni meg főleg.

- És ezért hülyék a nők?

- Ezért.

- Megölelhetlek?

- Te csak hagyj engem békén és ne ölelgess most, jó? Éppen eléggé hülyén érzem magam így is. Még pont egy ölelés hiányzik a teljes megaláztatásomhoz.

- De az én ölelésem...

- De a te ölelésed is csak egy ölelés, olyan, mint a többi, csak valószínűleg még megalázóbb volna, mert érzelmi szempontból mélyebb töltettel rendelkezik. Szóval hagyjál, rendben?

Mérges voltam rá. Kikövetelte az egészet és aztán kajánul vigyorgott, miközben én kiakadtam és rázúdítottam az egészet. Hiszem tudom én. Én is csak nőből vagyok. Olyan vagyok és sem több, sem kevesebb. Életemet kitölti az, hogy nő vagyok és nem értem, hogy miért, mitől vagyok az és próbálom megoldani nőiességem mibenlétének a rejtélyét, miközben úgy teszek, mintha már régóta tudnám, hogy miben áll. Sejtéseim vannak ugyan, hogy ne volnának, mindenkinek vannak, neki is, hát mért épp nekem ne volnának, de azzal semmit nem érek, én tudni akarom, hogy konkrétan mi a nő, hogy ki a nő, hogy mennyire mélyen és mennyire mélyből. És a kaján vigyora kiborít, mert férfi, mert ő is ugyanakkora szarban van, mint én, ő sem tudja igazán a mikéntjét és a hogyanját férfiasságának és szenved ezért néha ő is, néha kétségbe esik néha ő is, de férfi és ezen státusza már más értelmezést ad a problémáinak, a gondolatainak, az állapotai mikéntjének. Mert férfi.

Persze, azért mert férfi valaki úgy tűnhet, hogy könnyebb neki, én tudom, de mégis annyira szeretném, ha a nők, hacsak egy rövid ideig is, hacsak egy vagy két hónapig is férfiak lehetnének. Nem azért, hogy lássák a férfiaknál fellépő problémák másságát, hanem hogy lássák: a probléma, bár nagyjából ugyanaz, mint a nőknél, a mi fejünkben más a problémáknak a megközelítése, más maga a kezelés is, a problémának, mint valami megoldandónak a boncolása, felosztása, darabolása. Nemtörődöm. Hanyag. Könnyed. Talán inkább ledér. Vagyis ilyennek tűnhet. De ez más világ, hogyan tudjam elmagyarázni neki, hogy ez más világ. Persze lehet, hogy nem így van, nem merek általánosítani: ez csak egy férfi agya, egy férfinak a pőre gondolatai. Egyetlen egy gondolatséma, az is pofátlanul leegyszerűsítve. És mindezt elmondanám, mindezt leírnám, lerajzolnám neki, de nem lehet, bassza meg, nem lehet, nem értené meg, nem érezné át, hisz nőből van és nőből nővé válik, fiatalabból idősebbé de sosem lehet férfi, soha sem válhat azzá.

A kezét fogom meg és kulcsolom közre kezeimmel. Szeretem. Tényleg szeretem. Veszettül, eszméletvesztésig szeretem és szerelmem meg szeretetem most ennél jobban nem is tudnám kifejezni iránta. Talán egy ragyogó szemmel, egy biztató mosollyal vagy egy otthon-öleléssel, de most ezeket mind nem engedi meg nekem, s muszáj minden egyes nyavalyás pulzáló érzelem-egységet belesűrítenem egy kéz fogásába, a fogásának a melegségébe. És fáj, hogy olyan, amilyen és úgy, ahogyan, de teszem, mégis. Szeretem.

És ezért utálom, ez miatt érzem magam esetlennek, tramplinak, macának, taknyos kölöknek, dívának meg femmfátálnak, tapasztalatlan lánykának, szédelgő tyúknak, anyának, anyósnak, társnak, zenélő doboznak és konyhai robotnak magam, mert ő férfi, mert ő teljesít ki. Persze: én is őt. Mert akkor vagyok anya, mikor ő gyerek, mert akkor vagyok díva, mikor ő imád, femmfátál, mikor szétroppan a combjaim között, akkor vagyok trampli, mikor ő ragyog mellettem, akkor vagyok tyúk, mikor öl meg a féltékenység érte és anyósként hisztizek, akkor vagyok lányka, tapasztalatlan, mikor kézen fogva fekszünk valahol, akárhol, vagy ülünk is, mindegy, és nézzük a semmit, vagy épp egymást. Csak úgy. A semmiért, egymásért. És esetlen akkor vagyok, mikor azt a szekrényajtót, amit levertem és fél órát kínlódtam a visszarakásával ő fél perc alatt visszaszerel. Valóban nem egy a nő és a férfi. Azaz egy, mert egymásnak kiegészítő felei talán, de mégsem egyformák. Együtt vagyunk egy egész, egymás nélkül fél-lényekként kóvályogunk és nem is tudunk róla. Na. Most megfogja a kezem. A kaján vigyora nem lankad képéről és én érzem, hogy az övé vagyok, hogy ő az enyém és nem csinál semmi mást, minthogy kajánul vigyorog és két kezével fogja körül kezem. Meleg és finom az érintése, illatos és én utálom, mert férfi és én szeretem, mert nő vagyok, holott tudom, hogy semmi, de semmi más nem lehetnék ezen a bolygón, ebben a világban, csak az a nő, akinek a kezét ő fogja és teszi ezáltal teljessé. Csak ne öleljen meg, mert nekem annyi.

Nekem támaszkodik egész felsőtestével, és érzem, hogy ellazult és érzem, hogy az egész olyan valóságos, holott lehet nem is az, csak egy játék, vagy mit tudom én: egy álom, egy mese, egy épp kipukkanóban lévő buborék, ami ellep, körülfog és nem enged lélegezni, mert nincs is szükségem levegőre. Mert rá van szükségem. Mindenem megvan. Várja az ölelést, kéri az ölelést, ki akar teljesedni egy ölelésben de mégsem vallaná be, vagy kérné azt az ölelést. Nem. Vagy adjam úgy, hogy önmagamból jöjjön, önmagamtól, ajándékként, csak úgy, mintha ez olyan veszettül természetes dolog volna, mintha a világ szabályai, mely alapján minden rendszer rendszeresen mozog és az adott rendszer szerint kikötnék, hogy én őt kérése, parancsa, hogy én őt ne öleljem meg, ellenére meg kell ölelnem és nem kell semmi mást sem éreznem, tilos volna mást éreznem, minthogy ez nagyon jó és hogy ezt így kell, ennyire kell és ilyenformán. Hátborzongató.

Megölel és én annyi mindent mondanék neki, de helyette elterülök a mellkasán, mert azt szeretem leginkább érezni és ki vagyok teljesedve. Igen, így: ki vagyok teljesedve. Agyamat kitölti a forró köd és nem érdekel semmi. Gondolataim sem. Esküszöm, hülyék vagyunk. És ugyanakkor: esküszöm, hogy örülök neki.

Lila-fekete lány

A lány tekintete
belevész a vízbe,
lila és fekete
öltözete
sötétlik a parton.

A vizet nézi,
a hullámokat nézi,
a hullámok fodrait,
az üres, barna flakont nézi
amint a víz
játszik vele
és szerényen,
hallgatagon
belevész a képbe.

A lány tekintete
lila és fekete
pantomim-jelmeze
a jel meztelensége
maga.

A lány tekintete
lilán meg feketén
öleli a habokat,
öleli a fodrokat
köt rájuk gondolat-kendőt,
köt reá gondokat.
Megcsomózza, tova-ereszti.

A lila lány feketén
lila és fekete tekintetén
egyensúlyozik maga a
világ.

Meztelen jelként
komor-pőrén,
lilán meg feketén,
nyaldossa lábát a
folyó
fodra.

A lila-fekete lány
feketén meg lilán
napok sugarai, valahány
csillagok a sorban,
halkan a hullám
már térdig csobban,
a tekintet meg fürdik a
csillagokban, a
valahány napokban, a
gondtalan hullámokban.

A lila-fekete
lány
feketén meg lilán
tovalovagol egy
lila-fekete
hullámparipán.
Mosolygott tán
a fekete lány
lilán
s a lila-fekete
ruha vele-
merült, vissza a
hétköznapokba.

Se fekete
híre,
se lila
nyoma.

isten az esőben.

Egy isten van az esőben. Mikor a szemeit kinyitja és beletekint a világba: sírni kezd. Az ő könnye esik az égből. És mi el akarunk rejtőzni előle. Takarjuk magunkat és elázunk és könnyeitől nedvesedünk át és nem akarjuk, mégsem akarjuk érezni, mi több: undorodunk tőle, hányni kell, ha megérezzük az esőcseppek fanyar illatát vagy ízét és nem tudjuk, nem akarjuk tudni, hogy nem az eső fanyar, hanem mi fanyarodtunk bele saját életünkbe. És átkozzuk az egeket és a mindeneket, hogy nem hoztunk magunkkal ernyőt, vagy valamilyen védő-alkalmatosságot, hogy beburkoljuk satnya testünk, igen. Egy isten van az esőben.

Ül a padon bőrig ázva, mindene vizes, még a szendvicse is a kezében. Ül és élvezi az esőt. És ilyesmin gondolkodik. Hogy egy isten van az esőben, a vízben. Hogy istent iszunk. Meg hogy milyen az az isten, akivel lehúzzák a budit, majd megtisztítják és végül keresztülpréselik sok méter csövön, hogy teát lehessen főzni belőle és hogy inni lehessen őt. Olyan teát, mint amilyet ő a másik kezében tart. Fekete teát. Szereti. Megfigyelte még gyerekkorában, hogy az Algocalmin csak addig keserű, amíg szét nem rágta. Utána már édes. A keserű édes, csak nem tudja magáról. Csak nem tudják. Az emberek, mármint. És ő tudja. És ő boldog, mert tudja és nem árulja el senkinek. Vagy csak nagyon kevés embernek s azoknak is csak sejtelmesen, rébuszosan. Hisz jó, ha az ember magától jön rá a dolgokra, gondolom én. Én is csak azt jegyzem meg igazán és csak azt szeretem meg igazán, amire egyedül jöttem rá, mert megdolgoztam érte. Vagyis nem csak ezeket, ám leginkább ezeket.

Ülünk a padon. Mert olyan jó. Senki sem ül ilyenkor a padokon. Ez nem különcködés: egyszer épp kéz a kézben sétáltunk, ugyancsak itt, ugyancsak esőben, mikor láttunk egy csövest, aki a padon ült. Széttárta testét a padon ültében és meztelen és meztelen testének hasi felületén viccesen dobolt az eső. Zuhanyozott. Csodálkoztam, de, mint később kiderült: ő is csodálkozott. Mert szép volt. Az arcán az öröm. Széppé tette a meggyötört embert, az arcát, az eszelős tekintetét. Meztelen volt, szőrös és ártatlan. Egy csóré kincs a parkban. Nem értettem, de tudtam, hogy valami szentben volt most részünk és közelebb húztam magamhoz, majd megcsókoltam. Finom volt a csók. Illatos és nedves. Megszédültem bele. Több csók kéne ilyen legyen.

Mondtam, hogy próbáljuk ki. Láttam rajta, hogy meglepődött, hogy neki miért nem jutott ez az eszébe. Kuncogtam is, kicsit, rajta, de örültem mégis, hogy belement. Most jutott eszembe. Megkérdeztem megint. Elmosolyodott és bólintott.

Kifeküdtünk hát az egyik félreeső zugába a parknak. Nedvesek voltak a ruháink, neki megkeményedett a mellbimbója az izgalomtól, nekem meg ettől olyan fél-erekcióm lett. Kitárulkoztunk. Az esőnek. Fura volt egymást meztelenül látni, kint, a parkban, fényes nappal. Pedig körülöttünk csak fák meg bokrok voltak, meg fű. Pad nem volt, így a földre feküdtünk ki. Csiklandozott a nedves szőnyeg, de hamar megszoktuk. Megcsókoltam, ő meg egy pillanatra hozzám bújt. Csend volt. Távolabbról elsettenkedett hozzánk az autók zaja, de az eső meg a pára mindent eltompított.

Igen. Pára. Ő is azt nézte. A felmelegedett mindent hűti most az eső. És a párába gabalyodott tekintettel nézett a semmibe. Az előbb megcsókolt, én meg belebódulva az illatába nem bírtam ki, hogy ne bújjak hozzá, hacsak egy pillanatra is. Eszméletlen az, hogy esik mi meztelenül fekszünk a nedves fűben és párák takarnak bennünket. Pórusnyitó párák.

Pórusnyitó párák, mondta. Szeret játszani a szavakkal. Meg mindennel. De igaza van. Tényleg olyanok. Pórus-nyitóak. Szinte érezni, ahogy kitágulnak, hogy még több levegőt, kapjanak, még több párát szűrjenek meg. Bele lehet szédülni picit. Mint egy nagy, szertefolyó, könnyed szauna. Szorítja a kezemet. Belenyomta a körmét a tenyerembe, nekem meg fáj, de jól esik. Szédülök, szédülök fekve.

Kívántam a tenyerét. Kívántam érezni. Hogy a víz összekössön minket és hogy ez a kapocs fájjon neki. Az jó dolog, ha valami fáj. Abból lehet ugyanis tudni, hogy igazi. Éreztem a körmeimet a húsában és felsikoltottam az élvezettől. Egy isten van az esőben, jól mondta és most leszállott ránk. És ahogy leszállott éreztem, ahogyan eltűnik a szemérem, feloldja az eső, köddé változtatja a pára és én belenedvesedek a szemérmetlenségbe. Neki meg még mindig erekciója van, tudom, nem is kell oda néznem, nem kell megfognom, hogy megbizonyosodjak felőle. Elég a tenyerébe vájnom, hogy tudjam.

Nem értem az embereket. Tényleg nem értem. Miért takaróznak be. Miért burkolják be satnya testük. Hisz víz az, ami csókolja őket és ők is vízből vannak. Végy magadhoz!- mondja az víz és dögölj meg!- mondja az ember. Nasaru Emoto nem tévedett. Nem hiszem, hogy tévedett volna, az ilyen élmények kizárják azt, hogy egy nagy tévedés volna az egész. Nem tévedés. Igaz. Él és beszél a víz, hozzánk szól, hozzám és hozzánk.

Elállt az eső. Csend lett, más fajta csend. Esőtlen.

Alig akartak megmoccanni. Jó volt ott. Pazar és teljes. Kiteljesítő. Csodálatosan elcsodálkoztató. Szinte félelmetes. A nedves ruhák nehezek és kényelmetlenek voltak. Ragadtak és fullasztották a testet. Lucsogtak, meg idegesítően csökönyösek voltak, terhes volt bennük a mozgás.

Hazafele megbámulták őket az ablakok rejtekéből.

Egy történet.

Az a tapasztalatom, hogy a nagy dolgok mindig a részleteikben nagyok. Egy órához hasonlítanám, leginkább az életet: a minőségi óra arról híres, hogy csudálatos precizitással méri az időt. És valószínűleg sokáig. Az óramű is precízebb összeállítású, valószínűleg jobb anyagokat is használtak a megépítéséhez és több ideig tartott az összeszerelése is. A szét szórt, részleteiben a maga meztelenségében meg-megmutatkozó világ így csodálatos rendszerét mutatja be, csak figyelni kell, megfigyelni.

A jó történet: igaz történet. Az igaz történet: hiteles történet. A hiteles történet meg hátborzongató- hiszen velünk is megtörténhetett volna.

Kolozsvár egy erdélyi város. Kommunista „kivitelezésű” lakónegyedei, épületei, parkjai és emlékművei megnehezíti az emberi melegség nyugodt megnyilvánulását: senki sem szereti a szürkeséget, a drótokat, amik közénk és a pucér ég közé feszülnek, a folyton dübörgő utakat, a talpalatnyi zöldet (mert csak ennyire volt hely, csak ennyit lehetett üresen hagyni...) és úgy érzem az emlékművek részletes kritikájával több tíz oldalt is meg lehetne tölteni.

De Kolozsvárnak, mint minden más városnak: vannak szent terei is.

Az ilyen szent tér nem templom. Ott csak monológ folyik, így nincs igazi kapcsolat a hívek és a lelkész, a gyülekezet és istene között. Az ilyen szent terek azok a helyek, ahol az ember végre önmaga lehet. Megnyilvánulhat, kitárulkozhat, szabadjára engedheti nevetését, lődörgő gondolatait, játékait. Többek között ilyen hely Kolozsváron a kocsma.

A kocsma, a páb, a bár, a terasz, a sörkert... mindegy, hogy mi a neve: olyan közösségi terület, ahol mindenki lehet és ellehet. Egyszerűen: saját tökéletlenségedben létezhetsz itt, egy széken vagy egy fotelben vagy egy padon, a feltétele csupán annyi, hogy igyál meg valamit és fizesd is ki. Szerény ár egy köz-helyért.

Az emberközeli szent terek látogatása közben (hisz mi másért is járna ilyen helyekre az ember?) elkerülhetetlen, hogy ne lépj kapcsolatba másokkal: pincérekkel, asztaltársakkal, más asztalnál ülőkkel, stb. Ilyenkor mindig történetek születnek, adomák kelnek életre és gondolatok szökkennek szárba csupán azon emberi interakció nyomán, melyet dialógusnak nevezünk. Én is hallottam már néhány történetet, most leírom az egyik kedvencemet.

Esti fények, terasz, tavaszos illattal telítve, melybe bele-beleszivárog az éppen sülő- fövő ételek illata. Bor előttünk. Nem volt könnyű a nap így nemtörődöm-módon elnyúlunk a nagy kerti székekben. Forgatja a borát és egyszer csak elkezd mosolyogni. Azelőtt látszott rajta a fáradság, de mikor mosolyogni kezdett mintha minden nyoma a nehéz napnak eltűnt volna. Rá is kérdeztem: mire gondolt. Ő mosolyogva hátra dűlt, ráérősen nyújtózkodott egyet majd mesélni kezdett.

Néha... néha fura dolgok tudják tartani az emberben a lelket. Érted, hogy mire mondom: hogy ne száradjon ki. Hogy fenntartson egy helyet, magában, valaki másnak, vagy esélyt adjon, érted, egyáltalán esélyt adjon a nagy Valami megtörténésére. én... én egy eléggé pozitív kisugárzású embernek tartom magam, optimistának, meg minden... de néha nagyon el tudnak lepni a fellegek. Olyankor ko. Olyankor nem vagyok jó, úgy nézek ki, mint egy felmosórongy. Mégis: egy napsütés, a megfelelő pillanatban, valakinek az elszórt mosolya az utcán, a röpke ideig beálló csendet szilánkjaira törő gyereknevetés... szóval ezek a dolgok csodákra képesek.

Egyszer velem is történt valami. Nem nagy dolog, nevetni fogsz rajta, de nem bánom. Nem érdekel. Akkor, az a dolog ott szerintem az életemet mentette meg, nem egyéb. Félelmetesek ezek a dolgok.

Még líceumba jártam, mikor egyik alkalommal, mikor jöttem vissza Kolozsvárra otthonról, kikötöttem a Mărăștiben, az egyik barátomnál. Ő a testvérével lakott, meg a testvére barátnőjével. Megnéztünk egy filmet és zabáltunk a hazaiból, tudod, ahogy szokás. Mikor készültem haza, akkor nem akartak elengedni, mondták, maradjak még egy filmet nézzünk csak meg, stb. egy feltétellel akartam csak maradni, ha valaki eljön velem hazáig, mert nem volt pénzem taxira (azt hiszem inkább fukar voltam taxira költeni...) és egyedül a Hajnalba hosszú az út. Meg lett ígérve a kíséret, így megnéztünk még egy filmet. Utána elindultunk. Lehetett olyan éjfél is, induláskor. Végig dumáltuk az utat a barátommal, osztottuk, aminek az osztásához a legjobban értettünk, bár nem értünk az osztott dologhoz magához. Szóval: a csajokról beszéltünk.

Mikor megérkeztünk (kb. háromnegyed órával később) akkor vettem észre, hogy elvesztettem a pénztárcámat. Röviden leírom, hogy ez mit jelent: licista, Kolozsváron, pénz és igazolvány nélkül, személyes papírok nélkül. Haza se tudtam volna menni. Ritkán szoktam elborulni. De akkor megtörtént. Addig ütöttem a tömbház beton falát, amíg a barátom le nem fogott. Kissé meg volt ijedve, bár nem olyan fajta. Visszafordultunk és pontról pontra végiggyalogoltunk ott, ahol jöttünk. Nagyon ki voltam akadva, de nem is csoda, végül is nem? Egyszer csak belém bújt a kisördög. Olyan furán éreztem magam, trehányul, mert nem érdekelt semmi és senki. Megkérdeztem a srácot, hogy van-e kedve valamit játszani? Azt válaszolta, hogy nem tudja pontosan, majd megkérdezte, hogy miről volna szó. Elmondtam. Játsszuk azt, hogy ha megkerül a pénztárcám, mindennel benne, a pénzt leszámítva, akkor megtaláljuk, ő is, én is, az igazit. A valóságos nagy ő-t. Először röhögött, mert azt hitte: viccelek. De szerintem kissé eszelős lehetett a tekintetem, mert elkomolyodott. Azt mondta, hogy ezzel nem érdemes szórakozni. Én azt mondtam neki: ennél rosszabb helyzetbe nem is lehetnénk: a pénztárcám Romániában veszett el, Kolozsváron. Ha nem a kukások találják meg, akkor az egyetemisták, s ha nem ők, valamilyen éjszakai alkesz. Mind egy, egy kutya az összes, mert egyik sem venné a fáradtságot, hogy visszaadja a tárcám. Telefonom nem volt, úgyhogy lehetetlen volt megtalálni engem. Mi lehet ennél rosszabb. De ha mégis visszakerül: nyert ügyünk van, mondtam én. Akkor már nem lesz kétséges.

Egész éjjel kerestük azt az átkozott tárcát. Elnyelte a föld, kámforrá változott, vagy mi. Lógó orral váltunk el egymástól. Másnap telefonáltam haza, hogy eltűntek a dolgaim. Mérgesek voltak, de az sem érdekelt. Tudtam: én nem fogok találkozni az enyémmel.

Körül-belül két hét telt el az eset óta. Ülök a szobámban és nézem az esőt. Még sehol sem volt olyan szép az eső, mint ott, abból az ablakból. Ragyogó kis tűk szelték keresztül a sugárba borított délutánt. Minden üde volt és tavaszos. A járdán egy néni ment végig éppen, ősz haja ragyogott, míg a túloldalt egy párocska sétált vidáman végig. Őket látva eszembe jutott a tárcám. Elkomorodtam. Valami nagyon-nagyon üres volt bennem.

Egyszer csak csöngetnek. Senki sem volt otthon, rajtam kívül. Ajtót nyitottam. Két kéz volt, egymást fogták és mosolyogtak az arcok, a kezekhez tartozó arcok. Az előbb látott párocska csengetett az ajtónál. A srác magas, szemüveges, barna göndör hajjal és halványkék inggel, farmerben. A lány alacsony, szőke, kellemes, meleg vonások az arcán. A srác elővett egy pénztárcát a zsebéből. Az enyém volt az. Ledöbbentem. Mondták, hogy ők csak vissza akarják adni, nem várnak semmi jutalmat és hogy máskor vigyázzak rája, mert csak úgy tudtak megtalálni, hogy volt a kolozsvári tartózkodási cédula a személyim hátulján.

A lábaim földbe gyökereztek. Tátott szájjal bambultam. Ők meg kezdték kényelmetlenül érezni magukat,így búcsút mondtak és elmentek. Mire észbe kaptam, hogy akár be is hívhattam volna őket, már csukódott is a tömbházajtó. Egyedül voltam otthon. A pénztárcámban, minden, még a pénz is, megvolt. Bementem a szobámba. Letérdeltem. Könnyeztem, érted, baszki, könnyeztem és imádkoztam. Mert Istennel játszottam, mert saját magammal játszottam, mert a másik boldogságával játszottam és még tudatában sem voltam. Szégyelltem magam. Nagyon. És hálás voltam, hogy nekem, érted, nekem is lehet, szabad, hogy meg van engedve hogy találkozzak vele. Majdan. Egyszer. Mit tudom én, mikor. Az nem is fontos. Van időm. Csak időm van. Nem sietek. Fura, hogy mik tudják tartani az emberben a lelket. Meg hogy mennyire tudják. Azóta nyugodt vagyok. Bár ebből a szempontból. Nyugodt és a várakozásban kiteljesedett... még egy pohárral?

Minden ember mögött egy történet van. És minden történetben van egy, legalább egy ember. Így lehet csak élni, történetekben élő emberekkel és emberekben élő történetekkel. Annak a lehetősége, hogy mindkettőt meg lehet ismerni és egyiket megismerve a másikra is ráismerünk, sőt, talán magunkra is: ez csoda.

Történetekbe burkolt emberekbe rejtett csoda.

esik éppen.

És odakint,
a napsütésben
lágy párájú
esik éppen,
megtöri a fényét
az egésznek
így láthatóbbak
az egészben
rejtőző
színes részek.

Fenséges disztorzió.

A nedves,
fényes rengeteg
egyik
szegletében,
igen,
idebenn,
az ablakból nézem
éppen:
egy színes esernyő
takar egy padot.
Alatta egy ember.

Színes esernyő alatt egy szürke
ember
meleg, nyugtató
tekintettel
méri a világot.
Mérlege lelke,
a test-serlege
meg a puha
homok
a konok
cipőrésen, mi befúrta
magát.

Teljes
teljes lényében,
s az égi permet,
mi részekre osztja
a színes
szín-termet, az
idő
ráncos falai között,
a színes permet
a falba,
a téglák közé is
fényt fröcsögött
s a csendben
vidám csepp-hangjegyek
zajosítnak be mindenféle
teret, vermet, eltemetett
rongy-kerevetre fektetett
kiszáradt
csontváz szerelmet.

Az esőcseppek árnyékában
megrajzolódnak
egy másik jelen
boldogan
bolond körvonalai.

Bolondak,
mondom,
a fények,
életlenek a
fény-képek,
s a kép-fények
szögébe
beleveszve
éppen
próbál megnyílni a
szende
szemérem.

Torzak a képek,
de a lényeg,
mint oly sok torz képen,
a pixelek közül negéden
föltör, kitör, betör,
be az égbe,
az alig mocskos, mégis
torzított
szürkéskékbe.

Igazság, már megint, a nap alatt.
Nem új.
Mint már olyan régen.
Szelídülve terül szürkéskéken.

És az esernyő eltűnik,
a szem is egyszer kihűl,
s a fények elhalnak,
a forrás is kimerül,
persze.

De addig sziporkáznak
néha
esőben
a fények
és a könyvtárban szertenyúló
árny-élek,
a szétterülő meleg
színek kavalkádja,
(mi a szemet, savként,
néha-néha rágja)
meg a kinti térben
szóródó
életet feltöltő
pezsdítő
szárazság- méreg-
s míg ezek, egyben
és egyenként
retinámig
s retinámon keresztül
az agyamig
a lelkemig
elérnek...


...addig érzem,
hogy élek.
Addig feléled bennem
elhanyagolt
és ki-kifosztott életem
és nevet,
kacag önfeledten,
fürödve
a délután
bársony fény-levében
mikor az eső esik éppen.

ízetlen.

A kávé elvesztette
fanyar
filme-noir-illatát
s az automata mellett
a gőzölgő
zúgó csendben
illattalanul szürcsölöm
poshadt levét.

Keserűn szétterülő
gőzölgő szemét.

Persze azért szeretem még
a csendjét,
a magányát,
a szemtelen rendjét
ízének,
képzelt illatának.

Olyan, kicsit,
mint
a kocsmák csöndjében a
bár megrészegedett
mégis folyton cikázó gondolatok.
Vagy a későőszi fagyok.
Vagy a szeretkezés utáni
por-figyelő csendek.

Van
benne
valami.


És akkor mondta csendben,
hogy rendben,
legyen úgy, ahogy te akarod.

S azzal eltakarta
fondor tekintetével
előlem
belőlem
a józan napot.

Azóta szédelgek, készen
hogy meghaljak,
csak kicsit,
vagy egészen.
Vagy mérsékelt fájdalmakkal
telítetten
kutyáknak vetettem
büszkeségem,
tartásom,
talán soha sem létezett
becsületem.

De majd, ha
tehetem
ha
tudhatom
ambróziával
egészen
berúgatom
testét szalaggal
szemét bilinccsel
gondolatait temérdek
színes, szédítő ópium-delírrel
gúzsba kötöm,
lekötözöm.
Elfojtom egészen.
Megölöm egészen.

Testét szalaggal.
Szemét bilinccsel.

Hogy józanon éljek
és ne féljek
és ne térjek
megrészegedetten
vermekbe s
ne ébredjek
ketrec után
újabb, még taszítóbb,
komorabb,
hidegebb,
szomorúbb
ketrecekben.

hagyom.

.

Pengeélen táncoló sikolyok,
fedetlen vállak, bíbor párnaélek,
füstös homályban gyertyafény csorog.
Nyikorgó rugók, halkuló szóvégek.

Aztán csend. Nálam és nálad.
Üresek vagyunk, mindketten, tudom.
Nem kommunikálunk, csak az ujjbegyek
s orgazmusoddal az orgazmusom.

Aztán csend. Én nem tudom miért van,
nem értek hozzá, azt hiszem.
Sem hozzá, sem hozzád, sem önmagamhoz.
Persze a tény a fontos, nem az, amit hiszek.

Tehetetlen bámulom a hátad, hajad
alól cigarettafüst tör elő-jelek,
mondanád, ha mondanál egyáltalán
valamit. A lelkem is odaadnám,
(csak érezném: van miért) neked.

Az a baj, tudod, kedves,
hogy nem érezlek. Tested érzem,
meg a tekinteted. Amúgy tompa minden.
A mák, a tegnapok. Emléked s emlékem veled.

S te is... te is csak vársz és látni rajtad,
érezni nagyon. Szemed faggat, kérdez,
majd megun s bámul ki a fagyott ablakon.
Ilyenkor behunyom a szemem s csendben félek.

Tudom, ha őszinte vagyok: elveszítenélek,
fájnak a hangos gondolatok.
Terhemmel, szavaimmal inkább némán élek
s bár látom hogy rossz így, mégis: hagyom.

lapot kapok

Lapok
lapok
lapot
kapok
kapok
képet
csudaszépet
lapot kapok
csendes rendet
lapon szétszórt
fekete csendet
fekete betűk
ágai alatt
ott az idő
ott a pillanat
ott a magány
és ott az átok
lapot kapok
lapot vágyok
lapot kapok
zöldet, szépet
zöld felületen
fekete rétet
fekete rétben
hófehér csendet
lapot kapok
lapot csenek
lapot kapok
lapot tépek
tőled ellopott
lapok, képek
lapot kapok
lapot kérek
lapokba lassan
hazatérek
lapot kapok
a lapnyi csendben
ezer meg ezer
világ rebben
és eltűnik
egy lap-kikeletben.