Két kémény,
ikrek,
csúcsosodnak bele a reggeli
égi
kékbe.
A kábelek alig
zavarnak bele
az idilli képbe.
Cserepek.
Sok
sor
cserép,
minden éjjel közösen álmodják újra
agyagból
átkeményedett létük
változatosan izgalmas
hétköznapjait, annak
kék vagy szürke egét.
Moha.
Sok kis szemtelen teremtés
szétszóródva a
cserepek között.
Domború hátuk
tömött,
noha kis szigetek ezek,
kis
élő
sziget-örömök.
Verebek.
Elsuhannak néha
léha,
házsártos repüléssel
zavarják meg
a reggeli képet
közben fel-felborzolják a föléje
terülő
nyár-szerű
kéket.
Az ablakban,
annak két szemében
ebből a szögből a
kép két részre bomlik.
Bal szemében,
mely nevet,
az előbbi vidám kép
vigyorog vissza.
A másik az
abszolút
szimmetrikusan kirakott
ál-téglafal
szürke levét
issza.
Mintha a két kép nem is
egy ablak
szemein keresztül
érkezne hozzánk.
Egyik sír a másik meg
égszínkéken,
naptól lángoló
pirosban
szemtől-szembe,
szemből szembe
nevet.
Hiába.
Szem kell a boldogsághoz.
Ma tavasz volt s a virtuális pipacsok száza
rézlemezekbe burkolta a reggelt.
A pipacsok,
a régi szépek,
mint egy nyár-ígéret,
mik megtépnek
s a szoknyája,
bizisten,
öléig, egészen
öléig hasad:
bennem támasztotta fel őket
a véres
hajnali nap.
A rézlemezek meg
bár az aranyosak
vagy az ezüstök szebbek,
szerényen, már-már
kipirulva
ragyogták be a
teret.
A tömbházat, a sok
kocka-vermet,
az éji eső után
még megmaradt
finom illat-permet
szétszórt,
termékeny
molekuláit.
Téged meg engem.
A mindent,
a rendben hagyott
mégis szervezetlen
villamosok
reggeli tömegnyomorait,
például.
Az életemet,
igen,
azt hiszem.
S beletágult a reggelbe
pupillám,
a képbe
beleszűkült kékes-zöld
íriszem.
Ma végre tavasz volt,
azt hiszem.
hétfő, március 29, 2010
vasárnap, március 28, 2010
szanaszét hagyott gondolatok. VII.
VII.
Kékszakállú herceg vára.
Benne, elrejtve kincsei.
Benne elrejtve titkai.
Benne elrejtve saját maga.
Egy zsarnok hol is tarthatná a lelkét,
ha nem megfeketedett falak között?
Megnyílni próbál,
átengedni magát,
ahogy mások is,
normálisok,
teszik.
Egy zsarnok lelke is zsarnok.
Egy zsarnok szíve is zsarnok.
Zsarnok a szerelme is neki.
A lány meg gyerek.
A lány meg naiv.
Hisz,
és beleéli magát
a kalandregények
a lovagregények
idilli világába.
Nem tudja, hogy van élet,
és milyen az élet.
Ő kíméli,
kímélné a
kincsektől
a
titkoktól.
Mert tudja, hogy ő zsarnok,
mert tudja, hogy mivel jár a tudás.
De a lány naiv.
De a lány kíváncsi.
De a lány folyton kutat, folyton kérdez.
De a lány: lány.
Válaszol hát.
Egyenként fedi fel titkait, kincseit.
Aztán jön a vég és éjjel lesz,
most már mindörökké éjjel lesz.
Csendben koppan a deszka,
könnycsepp hull a kék szakállra,
de
arc nem rezzen,
kéz nem reszket,
mellkas sem sóhajt,
szív sem dobbant nagyobbat a szokásosnál.
Csak könny,
csak könnycsepp.
Aztán az is eltűnik.
Ez már élet.
Életebb, mint a
lovagregények
mint a
kalandregények
buja világa.
Szeretsz-e még?
Mert én szeretnélek.
Mert a lány naiv
és hisz a
kalandregény,
a
lovagregény
buja valóságában.
De az nem én vagyok.
Nekem kell az élet.
Morbidan,
igen, úgy, ahogy van,
szeretem,
s lubickolok benne,
mint a körülötte szétterülő szeméthez hozzászokott
folyami hal.
Vagy tavi.
Vagy tengeri.
Mindegy, mert mindenütt ott az ember mocsadéka.
Az igazi élet,
man muss es wahrnehmen,
az: ez.
Az igazi,
ami ugyan jó,
de nem könnyű.
Sőt kényelmes sem.
sőt szép sem, mindig.
De leginkább mégis az.
Leginkább
az
mégis.
Férfi vagyok,
ember,
meg férfi,
de ezt már említettem.
Rosszabb nem is lehetnék,
igaz?
Nem ígérek.
Nem fogadok.
Csillagot, az égről
le nem hozhatok,
nem szórhatok szemedre
fondor varázslatot
csak magam vagyok.
Én
ÉN
én
ÉnénÉNénÉNénÉNénÉNénÉN.
Kicsi, meg nagy ének.
S mind neked adnám őket,
azt, mi belőle adható,
kést dobálhatsz bele,
vagy kirázhatod őket,
szellőzni felfogni, mint ruhákat anyád.
Vagy kirakhatod őket,
a fekete zsák mellé, hogy valaki
levigye
levigyen
minket,
éneket és Éneket,
lejárt énekeket
a szemétre.
Játszhatsz vele,
de mégsem tedd,
mert fájni fog nekem.
S te szeretsz,
te nem teszed.
Mosolyogsz.
Örülsz.
Megdolgoztál érte.
A tied.
Fáradt vagy.
Táskák a szemeid alatt,
harmatot ragyog hajadba a nap
és hajnalok hajnalán,
mikor a szobám falán
szétnyúlnak árnyékok,
néma, színes fények,
s mikor táncolnak, csendben regélnek
néhai hajnalok krónikáit.
Akkor.
Akkor csókolom meg a vállad.
Akkor csókolom meg a nyakad.
Akkor csókolom meg a szemed,
akkor fogom csókolni ajakad.
S nem kell tenned semmit, kávéd
az ágy mellé suhan,
pirítós meg méz, meg tojás,
meg más csuda reggeli étkek.
S minden falással szerelmem eszed.
S én ott vagyok, nézlek, teveled.
Szeletek
a hajnalok, a reggelek
széjjelszórt és
szertehagyott
magányaiból.
Ha érted,
ha érzed,
ha szerelmed félted,
hogy tied legyen az enyém és
érted:
tedd igazzá ezen
szétszórt gondolat-szeleteket.
Mert lehet épp te vagy.
Igen. Meglehet.
Kékszakállú herceg vára.
Benne, elrejtve kincsei.
Benne elrejtve titkai.
Benne elrejtve saját maga.
Egy zsarnok hol is tarthatná a lelkét,
ha nem megfeketedett falak között?
Megnyílni próbál,
átengedni magát,
ahogy mások is,
normálisok,
teszik.
Egy zsarnok lelke is zsarnok.
Egy zsarnok szíve is zsarnok.
Zsarnok a szerelme is neki.
A lány meg gyerek.
A lány meg naiv.
Hisz,
és beleéli magát
a kalandregények
a lovagregények
idilli világába.
Nem tudja, hogy van élet,
és milyen az élet.
Ő kíméli,
kímélné a
kincsektől
a
titkoktól.
Mert tudja, hogy ő zsarnok,
mert tudja, hogy mivel jár a tudás.
De a lány naiv.
De a lány kíváncsi.
De a lány folyton kutat, folyton kérdez.
De a lány: lány.
Válaszol hát.
Egyenként fedi fel titkait, kincseit.
Aztán jön a vég és éjjel lesz,
most már mindörökké éjjel lesz.
Csendben koppan a deszka,
könnycsepp hull a kék szakállra,
de
arc nem rezzen,
kéz nem reszket,
mellkas sem sóhajt,
szív sem dobbant nagyobbat a szokásosnál.
Csak könny,
csak könnycsepp.
Aztán az is eltűnik.
Ez már élet.
Életebb, mint a
lovagregények
mint a
kalandregények
buja világa.
Szeretsz-e még?
Mert én szeretnélek.
Mert a lány naiv
és hisz a
kalandregény,
a
lovagregény
buja valóságában.
De az nem én vagyok.
Nekem kell az élet.
Morbidan,
igen, úgy, ahogy van,
szeretem,
s lubickolok benne,
mint a körülötte szétterülő szeméthez hozzászokott
folyami hal.
Vagy tavi.
Vagy tengeri.
Mindegy, mert mindenütt ott az ember mocsadéka.
Az igazi élet,
man muss es wahrnehmen,
az: ez.
Az igazi,
ami ugyan jó,
de nem könnyű.
Sőt kényelmes sem.
sőt szép sem, mindig.
De leginkább mégis az.
Leginkább
az
mégis.
Férfi vagyok,
ember,
meg férfi,
de ezt már említettem.
Rosszabb nem is lehetnék,
igaz?
Nem ígérek.
Nem fogadok.
Csillagot, az égről
le nem hozhatok,
nem szórhatok szemedre
fondor varázslatot
csak magam vagyok.
Én
ÉN
én
ÉnénÉNénÉNénÉNénÉNénÉN.
Kicsi, meg nagy ének.
S mind neked adnám őket,
azt, mi belőle adható,
kést dobálhatsz bele,
vagy kirázhatod őket,
szellőzni felfogni, mint ruhákat anyád.
Vagy kirakhatod őket,
a fekete zsák mellé, hogy valaki
levigye
levigyen
minket,
éneket és Éneket,
lejárt énekeket
a szemétre.
Játszhatsz vele,
de mégsem tedd,
mert fájni fog nekem.
S te szeretsz,
te nem teszed.
Mosolyogsz.
Örülsz.
Megdolgoztál érte.
A tied.
Fáradt vagy.
Táskák a szemeid alatt,
harmatot ragyog hajadba a nap
és hajnalok hajnalán,
mikor a szobám falán
szétnyúlnak árnyékok,
néma, színes fények,
s mikor táncolnak, csendben regélnek
néhai hajnalok krónikáit.
Akkor.
Akkor csókolom meg a vállad.
Akkor csókolom meg a nyakad.
Akkor csókolom meg a szemed,
akkor fogom csókolni ajakad.
S nem kell tenned semmit, kávéd
az ágy mellé suhan,
pirítós meg méz, meg tojás,
meg más csuda reggeli étkek.
S minden falással szerelmem eszed.
S én ott vagyok, nézlek, teveled.
Szeletek
a hajnalok, a reggelek
széjjelszórt és
szertehagyott
magányaiból.
Ha érted,
ha érzed,
ha szerelmed félted,
hogy tied legyen az enyém és
érted:
tedd igazzá ezen
szétszórt gondolat-szeleteket.
Mert lehet épp te vagy.
Igen. Meglehet.
szombat, március 27, 2010
szanaszét hagyott gondolatok. VI.
VI.
A vonat mindig mozi, kicsit.
Ablakából egy világ rohan el melletted
s te nem érted, hogy miért zötyög a széked,
mért nincs kakas, vásárolható s
hol maradnak az üdítők, a frissítő italok
és ki tervezte meg az egészet ilyen hülyén,
hogy csak oldalról lehet nézni ezt az egészet.
Nézek kifele és azt hiszem, hogy ez a valóság.
Az, hogy ülök.
Az, hogy itt létezem.
Máskor meg az a valóság, az odakint.
Olyankor nem is vagyok.
Csak egy pár szem, talán, aki próbálja eljuttatni a képeket
egy virtuálisan létező agy-féle dologba.
S a képek nyomán, a messzi agyból érkező gondolatok.
Hogy, például, miért itt vagyok?
Vagy miért éppen én, így, ilyen formán élek?
Vagy mennyire teszem, milyen tudattal a fentieket?
Vagy miért nem félek?
Vagy épp miért, mitől és mennyire félek?
Vagy hogy tudom-e, hogy miben és hogyan élek?
Ilyen kérdések motoszkálnak s én
készségesen próbálok meg rájuk
folyton-folyvást
válaszolni.
szeret
nem szeret
szeret
nem szeret
szeret.
nem szeret.
de, mégis:
szeret.
nem szeret,
nem szeret
nem szeret
Nem szeret!
szeretett.
nem szeretett,
nem is akart szeretni sokat,
de szeret.
és szeretett is, ha most szeret,
tudom, mert érzem.
de megcsalt.
de megcsaltad
de nem számít
de igen.
de nem.
de igen.
de nem.
de igen.
de nem.
de igen
de nem, fogd be, nem, jó?!?!
de igen.
Ki miben hisz
és mennyire hisz benne?
én hiszek, már írtam,
hiszek.
sok mindenben.
bennem
és
benned.
Pillanatokig.
Utána megint nem.
S utána igen, megint.
Egy világ változott meg bennem,
a teljes, irántad érzett kémia.
Szívem tapsikolt, mikor meglátott.
Gyomrom pillangókkal lett tele.
Szemeid fényében sütkérezett lelkem.
Majd elmentél.
Szokás szerint.
Elmentél megint.
Vonat ablakából nézném most önmagam.
Végre mindkettőre érvényes kijelentést
hipotézist kellene alkotni:
vagy mindkettő létezik,
vagy igazából egyik sem.
mindegy lenne hogy melyik
az igaz.
Bármelyik állítás megállná a helyét,
még vitát sem kérne önnön ítélete előtt.
Nézném, hogy
lássam:
ki vagyok,
ki az, akiben utazom,
vonaton,
miféle tájakon.
A tekintetemet mélyen belém fúrnám
a kopott és mocskos ablakon keresztül
és elhinném, hogy igaz az, amit látok, hisz én vagyok önmagamban.
Senki sem ülne mellettem.
Üres volna az egész vagon,
az egész vonat,
a mozdony gombjai, a karok
magukra mozognának.
Egyedül volnék az egész zötyögő
járműben,
még kalauz sem volna, hogy
le ellenőrizze:
van-e érvényes egyem önmagamba.
Pedig volna.
Akkor volna.
Most csak potyautaskodom.
Meglopom saját magam
és vannak pillanatok, mikor büszke is vagyok rá.
A legkevésbé büntetett lopás a saját magamtól való, gondolom én.
Pedig annak a legkatasztrófálisabbak a következményei.
És gondolom,
hogy gondolsz-e rám.
S hogy érzel-e még.
S hogy kezem megérintenéd-e még.
S hogy valóban akarnád-e még mindezeket.
Mikor láttalak: nem tetted meg.
Mert nem engedtem: nem tehetted meg.
Mert nem engedtem: nem csókoltál meg és
mert nem engedtem: nem öleltél meg.
Mivel akartam: megutáltál.
Mivel akartam: undorodtál tőlem.
Mivel akartam: át- és megélted mindezeket.
Jó,
gondoltam,
gondolom,
talán gondolni is fogom:
most tudjuk, mit érez a másik.
Mit és talán azt is, hogy mennyire.
És akkor, mikor megtudtad mindezeket,
öleltelek volna s
csókoltalak volna, megint,
vicces egy állapot,
undorommal küszködve szívtam volna magamba
ajakad,
ajakaddal lelked,
lelkeddel a régi magad.
Most más vagy.
Néhány hónap múlt el csak.
Pedig.
Álmaid férfia,
irigyelt feleség férje
eszményített,
szegény,
árva,
nyomorult
én.
Mindent megváltoztattam,
s a vízbe eresztett palackban
a tánc ígérete meghalt egy kicsit.
De ember vagyok,
férfinövendék, megint.
Megérte,
mondom én,
miközben nyelem a torkomban felgyülemlett gombócokat.
Ökölbe szorított kézzel
hiszem, amit hinni helyesnek gondolok.
Mindazt, amit hinnem kell és hinnem lehet.
Közben várom az illatot, ami innen, a vonatból hazavezet.
A vonat mindig mozi, kicsit.
Ablakából egy világ rohan el melletted
s te nem érted, hogy miért zötyög a széked,
mért nincs kakas, vásárolható s
hol maradnak az üdítők, a frissítő italok
és ki tervezte meg az egészet ilyen hülyén,
hogy csak oldalról lehet nézni ezt az egészet.
Nézek kifele és azt hiszem, hogy ez a valóság.
Az, hogy ülök.
Az, hogy itt létezem.
Máskor meg az a valóság, az odakint.
Olyankor nem is vagyok.
Csak egy pár szem, talán, aki próbálja eljuttatni a képeket
egy virtuálisan létező agy-féle dologba.
S a képek nyomán, a messzi agyból érkező gondolatok.
Hogy, például, miért itt vagyok?
Vagy miért éppen én, így, ilyen formán élek?
Vagy mennyire teszem, milyen tudattal a fentieket?
Vagy miért nem félek?
Vagy épp miért, mitől és mennyire félek?
Vagy hogy tudom-e, hogy miben és hogyan élek?
Ilyen kérdések motoszkálnak s én
készségesen próbálok meg rájuk
folyton-folyvást
válaszolni.
szeret
nem szeret
szeret
nem szeret
szeret.
nem szeret.
de, mégis:
szeret.
nem szeret,
nem szeret
nem szeret
Nem szeret!
szeretett.
nem szeretett,
nem is akart szeretni sokat,
de szeret.
és szeretett is, ha most szeret,
tudom, mert érzem.
de megcsalt.
de megcsaltad
de nem számít
de igen.
de nem.
de igen.
de nem.
de igen.
de nem.
de igen
de nem, fogd be, nem, jó?!?!
de igen.
Ki miben hisz
és mennyire hisz benne?
én hiszek, már írtam,
hiszek.
sok mindenben.
bennem
és
benned.
Pillanatokig.
Utána megint nem.
S utána igen, megint.
Egy világ változott meg bennem,
a teljes, irántad érzett kémia.
Szívem tapsikolt, mikor meglátott.
Gyomrom pillangókkal lett tele.
Szemeid fényében sütkérezett lelkem.
Majd elmentél.
Szokás szerint.
Elmentél megint.
Vonat ablakából nézném most önmagam.
Végre mindkettőre érvényes kijelentést
hipotézist kellene alkotni:
vagy mindkettő létezik,
vagy igazából egyik sem.
mindegy lenne hogy melyik
az igaz.
Bármelyik állítás megállná a helyét,
még vitát sem kérne önnön ítélete előtt.
Nézném, hogy
lássam:
ki vagyok,
ki az, akiben utazom,
vonaton,
miféle tájakon.
A tekintetemet mélyen belém fúrnám
a kopott és mocskos ablakon keresztül
és elhinném, hogy igaz az, amit látok, hisz én vagyok önmagamban.
Senki sem ülne mellettem.
Üres volna az egész vagon,
az egész vonat,
a mozdony gombjai, a karok
magukra mozognának.
Egyedül volnék az egész zötyögő
járműben,
még kalauz sem volna, hogy
le ellenőrizze:
van-e érvényes egyem önmagamba.
Pedig volna.
Akkor volna.
Most csak potyautaskodom.
Meglopom saját magam
és vannak pillanatok, mikor büszke is vagyok rá.
A legkevésbé büntetett lopás a saját magamtól való, gondolom én.
Pedig annak a legkatasztrófálisabbak a következményei.
És gondolom,
hogy gondolsz-e rám.
S hogy érzel-e még.
S hogy kezem megérintenéd-e még.
S hogy valóban akarnád-e még mindezeket.
Mikor láttalak: nem tetted meg.
Mert nem engedtem: nem tehetted meg.
Mert nem engedtem: nem csókoltál meg és
mert nem engedtem: nem öleltél meg.
Mivel akartam: megutáltál.
Mivel akartam: undorodtál tőlem.
Mivel akartam: át- és megélted mindezeket.
Jó,
gondoltam,
gondolom,
talán gondolni is fogom:
most tudjuk, mit érez a másik.
Mit és talán azt is, hogy mennyire.
És akkor, mikor megtudtad mindezeket,
öleltelek volna s
csókoltalak volna, megint,
vicces egy állapot,
undorommal küszködve szívtam volna magamba
ajakad,
ajakaddal lelked,
lelkeddel a régi magad.
Most más vagy.
Néhány hónap múlt el csak.
Pedig.
Álmaid férfia,
irigyelt feleség férje
eszményített,
szegény,
árva,
nyomorult
én.
Mindent megváltoztattam,
s a vízbe eresztett palackban
a tánc ígérete meghalt egy kicsit.
De ember vagyok,
férfinövendék, megint.
Megérte,
mondom én,
miközben nyelem a torkomban felgyülemlett gombócokat.
Ökölbe szorított kézzel
hiszem, amit hinni helyesnek gondolok.
Mindazt, amit hinnem kell és hinnem lehet.
Közben várom az illatot, ami innen, a vonatból hazavezet.
szanaszét hagyott gondolatok. V.
V.
Szeretném, ha most megölelhetnél.
Olyan kicsi és kiszolgáltatott vagyok néha.
Olyan nagyon ember.
Néha megpattan a máz,
olyankor elősejlik meddő esetlenségem.
Téged nem féltelek, hisz nő voltál, mindig is az,
bár nem tudod valójában, hogy ez mit jelent.
Néha egy-egy férfi,
az az igazi-fajta
jobban tudja mit jelent az, hogy nő,
mint a legtöbb nő.
Olyanná kellene válni.
Igazivá.
Ahhoz, hogy igazivá válj azonban:
igazit kell tapasztalnod.
Legalább néha.
Legalább ritkán.
Hogy megjelenjen előtted,
megmutassa önmagát
egy igazi nő.
Nem idealizálni,
sohasem idealizálni,
nem azt akarok.
Mintát kérnék csupán,
mintát olyan nő véréből
ki ivott már,
mert ihatott.,
mert megadatott neki a kegy:
ambróziát.
Érted:
az élet
igazi
íze.
Benne csók
habcsók-könnyű
álmok és
hallható fények
és ölelések,
mögöttük érzések
melyek kitöltik a test
néha nagyon üres
lényegtelenségét.
S ha érzem a vérét,
az ambróziás vér
termékeny ízét -
addig fűszerezem szívem kémiáját,
míg ambrózia-vért pumpál
újra meg
újra
önmagán át.
Mert nő a nő,
szerelmet vállaló
csevegő
mély erő...
Csak mégis
sokszor a tudatlanságot
tükrözi,
önmaga iránt.
Csak.
Tudatos énem ígéretét
látnám
már
végre.
Hogy milyen az, mikor.
Varázslat.
Mert nem kellene nekem ő,
csak a vére
egy csepp belőle
hogy ízével változzon vérem.
Majd, ha méltó leszek.
Majd, ha érett leszek.
Majd ha ihatok én is ambróziát.
Tudom, hogy nem állapot az ilyen:
folyamatok folyton folyó lánca.
Egyik a másikba van belemártva,
és így táplálkoznak, egymás
láncszem-erejéből.
Varázslat.
Te mikor engem?
Te mikor varázsolsz el?
Miért nem most?
Miért nem most rögtön?
Ebben a pillanatban, mondjuk.
Hisz egyszerű.
Hisz könnyű volna.
Hisz nő vagy,
nőből vagy, a fenébe is.
Mire vársz hát?
VARÁZSOLJ EL,
A KURVA ÉLETBE,
varázsolj el már...
mert én tehetetlen vagyok.
Mert én nem tehetem meg helyetted.
Mert ez nem az én feladatom,
nem az én hatásköröm
nem az én szerepem,
nem.
Ha az enyém volna, most jobban fájnál.
Mert könnyű volna
és mert megbíztam volna annyira, hogy megtegyem
ezt
a
cseszettül nagy
szívességet
neked.
S most jobban fájnál,
mert megtettem
s te mégis
s te mégsem
s te...
Te.
De nem tehetem meg.
Érted?
Hahaha,
nevetek fel kínomban,
miközben ezt leírtam,
nem tehetem meg.
Idő az, ami kell.
Még.
Mindig.
S mindig is fog.
Hol erre, hol másra.
Ne tőlem kérj erőt,
nekem is alig van néha
s afölött sem rendelkezem én.
Az kell, hogy éljek.
Hogy szeressem, hogy élek.
Meríts erőt a tekintetemből.
A szememből kilőtt ölelő csendből.
A szeretetemből.
Meríts erőt a szavaimból,
a szóközökből,
a sorközökből.
A sorközeimben elrejtett,
ki nem mondott
ki nem mutatott
elkussoltatott
leültetett
érintésekből.
Meríts a tegnapból.
A napos mából.
Vagy az éjszakából,
benne a félhomályból.
Meríts, amiből akarsz.
Csak meríts.
És meríts,
néha,
egy-egy pohárral
egy-egy gyűszűvel,
meríts néha,
néhány cseppet nekem is.
Hogy tudjam:
az, ami van,
és az, ami még nincs,
és az ami lehet:
nem hiábavaló
kijelentő
felszólító
feltételes módban megfogalmazott zagyva szószerkezet.
Szeretném, ha most megölelhetnél.
Olyan kicsi és kiszolgáltatott vagyok néha.
Olyan nagyon ember.
Néha megpattan a máz,
olyankor elősejlik meddő esetlenségem.
Téged nem féltelek, hisz nő voltál, mindig is az,
bár nem tudod valójában, hogy ez mit jelent.
Néha egy-egy férfi,
az az igazi-fajta
jobban tudja mit jelent az, hogy nő,
mint a legtöbb nő.
Olyanná kellene válni.
Igazivá.
Ahhoz, hogy igazivá válj azonban:
igazit kell tapasztalnod.
Legalább néha.
Legalább ritkán.
Hogy megjelenjen előtted,
megmutassa önmagát
egy igazi nő.
Nem idealizálni,
sohasem idealizálni,
nem azt akarok.
Mintát kérnék csupán,
mintát olyan nő véréből
ki ivott már,
mert ihatott.,
mert megadatott neki a kegy:
ambróziát.
Érted:
az élet
igazi
íze.
Benne csók
habcsók-könnyű
álmok és
hallható fények
és ölelések,
mögöttük érzések
melyek kitöltik a test
néha nagyon üres
lényegtelenségét.
S ha érzem a vérét,
az ambróziás vér
termékeny ízét -
addig fűszerezem szívem kémiáját,
míg ambrózia-vért pumpál
újra meg
újra
önmagán át.
Mert nő a nő,
szerelmet vállaló
csevegő
mély erő...
Csak mégis
sokszor a tudatlanságot
tükrözi,
önmaga iránt.
Csak.
Tudatos énem ígéretét
látnám
már
végre.
Hogy milyen az, mikor.
Varázslat.
Mert nem kellene nekem ő,
csak a vére
egy csepp belőle
hogy ízével változzon vérem.
Majd, ha méltó leszek.
Majd, ha érett leszek.
Majd ha ihatok én is ambróziát.
Tudom, hogy nem állapot az ilyen:
folyamatok folyton folyó lánca.
Egyik a másikba van belemártva,
és így táplálkoznak, egymás
láncszem-erejéből.
Varázslat.
Te mikor engem?
Te mikor varázsolsz el?
Miért nem most?
Miért nem most rögtön?
Ebben a pillanatban, mondjuk.
Hisz egyszerű.
Hisz könnyű volna.
Hisz nő vagy,
nőből vagy, a fenébe is.
Mire vársz hát?
VARÁZSOLJ EL,
A KURVA ÉLETBE,
varázsolj el már...
mert én tehetetlen vagyok.
Mert én nem tehetem meg helyetted.
Mert ez nem az én feladatom,
nem az én hatásköröm
nem az én szerepem,
nem.
Ha az enyém volna, most jobban fájnál.
Mert könnyű volna
és mert megbíztam volna annyira, hogy megtegyem
ezt
a
cseszettül nagy
szívességet
neked.
S most jobban fájnál,
mert megtettem
s te mégis
s te mégsem
s te...
Te.
De nem tehetem meg.
Érted?
Hahaha,
nevetek fel kínomban,
miközben ezt leírtam,
nem tehetem meg.
Idő az, ami kell.
Még.
Mindig.
S mindig is fog.
Hol erre, hol másra.
Ne tőlem kérj erőt,
nekem is alig van néha
s afölött sem rendelkezem én.
Az kell, hogy éljek.
Hogy szeressem, hogy élek.
Meríts erőt a tekintetemből.
A szememből kilőtt ölelő csendből.
A szeretetemből.
Meríts erőt a szavaimból,
a szóközökből,
a sorközökből.
A sorközeimben elrejtett,
ki nem mondott
ki nem mutatott
elkussoltatott
leültetett
érintésekből.
Meríts a tegnapból.
A napos mából.
Vagy az éjszakából,
benne a félhomályból.
Meríts, amiből akarsz.
Csak meríts.
És meríts,
néha,
egy-egy pohárral
egy-egy gyűszűvel,
meríts néha,
néhány cseppet nekem is.
Hogy tudjam:
az, ami van,
és az, ami még nincs,
és az ami lehet:
nem hiábavaló
kijelentő
felszólító
feltételes módban megfogalmazott zagyva szószerkezet.
szanaszét hagyott gondolatok. IV.
IV.
Jéghideg a március 15.
mint az emberek, akik skandálnak az utcán.
Mert magyar vagyok?
Mert román vagyok?
Mert erdélyi vagyok?
Mert európai vagyok?
Tényleg, miért?
Miért kell megmutatni?
Miért kell felvállalni.
Miért vagyok magyarkodó, ha megteszem
és mért vagyok áruló, lágy-magyar, ha nem teszem meg?
Mind én vagyok, minden esetben.
Tudjátok, az, akit nem ismertek.
Mennék én is, skandálni.
Mennék én is, énekelni,
veletek,
emberek.
De kicsit üresnek érzem.
Bűntudatom van, mégis, ha nem teszem.
Belém neveltétek.
Pedig erdélyi vagyok, én is.
Magyar, meg román, állampolgár.
Egy vagyok közületek,
ismerlek titeket.
Ilyenkor távol vagytok.
Ilyenkor nem ti vagytok.
Kifordít bennetek a média.
Erőszak, ez is,
azt hiszem.
Rá gondoltam, ma is, mikor
sétáltam az utcán, kezem fázott
és nem akartam zsebre dugni, mert élveztem.
És akkor megjelent ő.
Egy pillanatig, a fejek között fel- felbukkanva
pici fejével mintha ő volna.
Á, nem ő.
Újabban őt látom.
Már egy ideje.
Olyankor megmosolygom
bohócos nyomorúságomat.
Közel járok mindig a szerelemhez,
kerülgetem, körkörösen, mint macska a forró kását.
Vagy épp Rilke párduca ketrecének a körét.
Igen.
Ez a kép jobb.
Kerengek, minden izmomra koncentrálva kerengek.
Engedjetek ki.
Szabadítsatok meg.
Végül is önmagamba vagyok
belezárva
és nem az: jó így.
Ételem, italom, saját terem van.
De lehet-ne jobb is.
Ott.
Kint.
Odakint.
Szeretni. Nem birtokolni akarni.
Az nálam mást jelent.
Hogy zsarnok, hogy kihasználó
és kisajátító. Azt.
De szeretni.
Mert az más.
Az másképp gondolkozik.
A saját szívével. Vagy mije van neki.
Te is, te Román.
Te is szeretsz.
Te is, te Magyar.
Te is, tudom.
Hisz én is.
Ha
1: Szilárd ember.
2: Szilárd szeret.
Akkor
Ha
Román – ember,
Magyar – ember:
mind szeretnek.
Vagy gyűlölnek.
De gyűlölni is csak az tud, aki szeret.
A gyűlölet kifordított szerelem, szeretet.
Nem érted?
Nem érzed?
Hasonló ember-szerkezet.
Ugyanúgy ketyeg mindenkiben az óra.
És a szívekben
és az agyakban
ugyanazok az érzetek pulzálnak
MINDEN
EGYES
ALKALOMMAL
ezer meg ezer
formában.
Bár nem hiszitek el:
több a közös, mint gondolni első pillanatra.
Vásárhely.
1990.
Egy barátnőm mesélte,
hogy míg ők otthon játszodtak a
román szomszéd lánnyal,
addig a két apa egymással szemben álltak
a téren.
Nevetséges
vicces
abszurd
és groteszk is egy kicsit.
Meg félelmetes.
Jéghideg a március 15.
mint az emberek, akik skandálnak az utcán.
Mert magyar vagyok?
Mert román vagyok?
Mert erdélyi vagyok?
Mert európai vagyok?
Tényleg, miért?
Miért kell megmutatni?
Miért kell felvállalni.
Miért vagyok magyarkodó, ha megteszem
és mért vagyok áruló, lágy-magyar, ha nem teszem meg?
Mind én vagyok, minden esetben.
Tudjátok, az, akit nem ismertek.
Mennék én is, skandálni.
Mennék én is, énekelni,
veletek,
emberek.
De kicsit üresnek érzem.
Bűntudatom van, mégis, ha nem teszem.
Belém neveltétek.
Pedig erdélyi vagyok, én is.
Magyar, meg román, állampolgár.
Egy vagyok közületek,
ismerlek titeket.
Ilyenkor távol vagytok.
Ilyenkor nem ti vagytok.
Kifordít bennetek a média.
Erőszak, ez is,
azt hiszem.
Rá gondoltam, ma is, mikor
sétáltam az utcán, kezem fázott
és nem akartam zsebre dugni, mert élveztem.
És akkor megjelent ő.
Egy pillanatig, a fejek között fel- felbukkanva
pici fejével mintha ő volna.
Á, nem ő.
Újabban őt látom.
Már egy ideje.
Olyankor megmosolygom
bohócos nyomorúságomat.
Közel járok mindig a szerelemhez,
kerülgetem, körkörösen, mint macska a forró kását.
Vagy épp Rilke párduca ketrecének a körét.
Igen.
Ez a kép jobb.
Kerengek, minden izmomra koncentrálva kerengek.
Engedjetek ki.
Szabadítsatok meg.
Végül is önmagamba vagyok
belezárva
és nem az: jó így.
Ételem, italom, saját terem van.
De lehet-ne jobb is.
Ott.
Kint.
Odakint.
Szeretni. Nem birtokolni akarni.
Az nálam mást jelent.
Hogy zsarnok, hogy kihasználó
és kisajátító. Azt.
De szeretni.
Mert az más.
Az másképp gondolkozik.
A saját szívével. Vagy mije van neki.
Te is, te Román.
Te is szeretsz.
Te is, te Magyar.
Te is, tudom.
Hisz én is.
Ha
1: Szilárd ember.
2: Szilárd szeret.
Akkor
Ha
Román – ember,
Magyar – ember:
mind szeretnek.
Vagy gyűlölnek.
De gyűlölni is csak az tud, aki szeret.
A gyűlölet kifordított szerelem, szeretet.
Nem érted?
Nem érzed?
Hasonló ember-szerkezet.
Ugyanúgy ketyeg mindenkiben az óra.
És a szívekben
és az agyakban
ugyanazok az érzetek pulzálnak
MINDEN
EGYES
ALKALOMMAL
ezer meg ezer
formában.
Bár nem hiszitek el:
több a közös, mint gondolni első pillanatra.
Vásárhely.
1990.
Egy barátnőm mesélte,
hogy míg ők otthon játszodtak a
román szomszéd lánnyal,
addig a két apa egymással szemben álltak
a téren.
Nevetséges
vicces
abszurd
és groteszk is egy kicsit.
Meg félelmetes.
péntek, március 26, 2010
szanaszét hagyott gondolatok. III.
III.
Harmat-olajjal játszik a hajnal.
Ez egy másik. Egy újabb.
Egy még tökéletesebb.
Ismét csend.
Egész nap: zaj.
Egész nap: világ.
Este is, meg éjjel is.
Aztán álom.
Reggelente érzem a fogaimon.
Rosszat álmodtam.
Fáj az állkapcsom.
Rosszat álmodtam.
Megint.
Csitorgó csend.
És messze, nagyon távol
mindenkitől.
Én tudom, hogy te szeretsz,
én tudom, hogy ő szeret,
én tudom, hogy tis szerettek.
Én tudom, hogy ti szeretlek.
Én is szeretlek.
Benneteket, mind.
De attól még fáj.
Attól még hiányzik.
Majd, valamikor délután,
ha eszel egy büfében,
egy egyetem alagsorában,
ahogy már ez lenni szokott,
eszel és villád rizset merít,
murokkal, borsóval, kukoricával
(olyan hülyén hangzik, nekem, erdélyinek
a kukorica. Málé. Vagy tengeri. Inkább.)
és a szádba tömöd, tömnéd, de hiába,
mert nem ügyelsz eléggé és elejted.
Lehajolsz, utána, hogy felvedd.
És mikor lehajolsz, na, akkor, akkor érzed,
hogy már megint mindent megevett a fene.
Hogy már megint mindenemet megette a fene.
„Mikor fogunk örülni, hogy szerelmesek vagyunk?”
kérdezte és nem tudtam válaszolni.
Én nem vagyok az.
Közel járok.
Mindig olyan veszettül közel járok.
Mint az a málészájú, aki folyton a nightclubot kerülgeti.
De nem mer bemenni.
Vagy a pap (talán épp a fenti málészájú),
aki, emberi mivoltából kifolyólag,
perverzióit gyűri le,
minden
egyes
áldott
vagy
áldatlan
nap
és azt hiszi, hogy Istene akarja így.
Azt hiszi, hogy így van megírva.
Azt hiszi, hogy a Biblia, a Nagy Könyv
ezt írja elő.
Önmegtartóztatás és lemondás.
Szegény.
Megtagadása önnön magának, egy sohasem létezett
szakállas bácsi javára.
Szegény.
Vizeket, egész folyókat prédikálni
közben
borokat, egész hordókat inni meg.
Szegény.
Gyerekeket molesztálni,
mialatt ájtatosan
mondja
magyarázza
utal reá és
beleburkolózik,
káromolja és
azt hiszi áldást mond
vele
általa
rajta keresztül
bele.
Hát mikor veszitek észre, hogy isten, az Istenetek
nem a test, nem a lélek, nem az ész ellensége?
nézz szembe velem.
Igen, te ott, a tükör másik oldalán.
Valld be, hogy hiányzik.
Valld be, hogy kívánod, mint
az anális szexet,
mint a hosszú órákon keresztül elnyúló
orálisokat.
Mint a fürdést.
Vele.
Mellette.
Benne.
Mint a sétát,
fenekének a formáját, mikor épp felfele kapaszkodik.
Az izzadt illatát, mikor a domb tetején megpihentek.
A port,
igen,
a port, amit
szeretkezésünk kavart.
A finom csendet.
A beszédes csendet.
A suttogó csendet.
Az elfolytott vihogós csendet.
A két tenyér súroló csendjét.
A merev mozgásokat,
meg a kanyargósokat.
Ezt is kívánod, mert kívánom.
S mi egyek vagyunk.
A pillanatot, mikor megérinti magát
és te is megtehetnéd.
De ellenállsz.
És még mindig.
És még mindig.
Amíg megteheted.
Most már vége.
Nem bírod.
S újra száll a por.
Harmat-olajjal játszik a hajnal.
Ez egy másik. Egy újabb.
Egy még tökéletesebb.
Ismét csend.
Egész nap: zaj.
Egész nap: világ.
Este is, meg éjjel is.
Aztán álom.
Reggelente érzem a fogaimon.
Rosszat álmodtam.
Fáj az állkapcsom.
Rosszat álmodtam.
Megint.
Csitorgó csend.
És messze, nagyon távol
mindenkitől.
Én tudom, hogy te szeretsz,
én tudom, hogy ő szeret,
én tudom, hogy tis szerettek.
Én tudom, hogy ti szeretlek.
Én is szeretlek.
Benneteket, mind.
De attól még fáj.
Attól még hiányzik.
Majd, valamikor délután,
ha eszel egy büfében,
egy egyetem alagsorában,
ahogy már ez lenni szokott,
eszel és villád rizset merít,
murokkal, borsóval, kukoricával
(olyan hülyén hangzik, nekem, erdélyinek
a kukorica. Málé. Vagy tengeri. Inkább.)
és a szádba tömöd, tömnéd, de hiába,
mert nem ügyelsz eléggé és elejted.
Lehajolsz, utána, hogy felvedd.
És mikor lehajolsz, na, akkor, akkor érzed,
hogy már megint mindent megevett a fene.
Hogy már megint mindenemet megette a fene.
„Mikor fogunk örülni, hogy szerelmesek vagyunk?”
kérdezte és nem tudtam válaszolni.
Én nem vagyok az.
Közel járok.
Mindig olyan veszettül közel járok.
Mint az a málészájú, aki folyton a nightclubot kerülgeti.
De nem mer bemenni.
Vagy a pap (talán épp a fenti málészájú),
aki, emberi mivoltából kifolyólag,
perverzióit gyűri le,
minden
egyes
áldott
vagy
áldatlan
nap
és azt hiszi, hogy Istene akarja így.
Azt hiszi, hogy így van megírva.
Azt hiszi, hogy a Biblia, a Nagy Könyv
ezt írja elő.
Önmegtartóztatás és lemondás.
Szegény.
Megtagadása önnön magának, egy sohasem létezett
szakállas bácsi javára.
Szegény.
Vizeket, egész folyókat prédikálni
közben
borokat, egész hordókat inni meg.
Szegény.
Gyerekeket molesztálni,
mialatt ájtatosan
mondja
magyarázza
utal reá és
beleburkolózik,
káromolja és
azt hiszi áldást mond
vele
általa
rajta keresztül
bele.
Hát mikor veszitek észre, hogy isten, az Istenetek
nem a test, nem a lélek, nem az ész ellensége?
Mikor esik már le nektek, hogy az, amit műveltek, az álszenteskedés
a berögződött álmok, álmoknak vallott propagandák
a csendben elsóhajtott titkos vágyak
mindaz, amit gondolsz és teszel,
mindig
minden valós.
Ha kimondod, ha nem.
Ha bevallod, ha nem.
Hogy nem véletlenül van.
Hogy nem véletlenül nem lehet teljesen elnyomni.
Hogy a csend, a csendben a gondolatok azért rémítőek, mert félsz.
Azért félsz, mert önmagaddal állsz szembe ilyenkor.
És ilyenkor,
ilyen esetekben
a bemagolt Isten, akinek
a nevét nagy betűvel kell,
mert szokás
mert muszáj,
mert kötelesség írni:
kint marad.
isten van csak jelen.
Szerényen, a maga kicsi "i"-jével,
nem csörtet, csak
figyel szépen és várja,
vágyja,
hogy nézzél szembe.
Önmagaddal.
De te félsz.
És nem teszed.
Tévét kapcsolsz.
Vagy internetet.
El innen.
Csendet kell gyilkolni.
Ám legyen.
Mi várunk rád.
isten, meg én.
Az igazi te.
nézz szembe velem.
Igen, te ott, a tükör másik oldalán.
Valld be, hogy hiányzik.
Valld be, hogy kívánod, mint
az anális szexet,
mint a hosszú órákon keresztül elnyúló
orálisokat.
Mint a fürdést.
Vele.
Mellette.
Benne.
Mint a sétát,
fenekének a formáját, mikor épp felfele kapaszkodik.
Az izzadt illatát, mikor a domb tetején megpihentek.
A port,
igen,
a port, amit
szeretkezésünk kavart.
A finom csendet.
A beszédes csendet.
A suttogó csendet.
Az elfolytott vihogós csendet.
A két tenyér súroló csendjét.
A merev mozgásokat,
meg a kanyargósokat.
Ezt is kívánod, mert kívánom.
S mi egyek vagyunk.
A pillanatot, mikor megérinti magát
és te is megtehetnéd.
De ellenállsz.
És még mindig.
És még mindig.
Amíg megteheted.
Most már vége.
Nem bírod.
S újra száll a por.
szanaszét hagyott gondolatok. II.
II.
Séták.
Éjszakákban.
Olyan lehetetlen néha ez a világ.
Az egészet felnőtt ésszel kell felfogni.
De nem akarom.
Nem szeretem.
Ellenkezek vele. Lehetetlen elfogadni.
Hideg logika.
Meleg logika kell. Langyos, vagy forró,
semmiképp sem hideg.
Érzelmek nélkül végül is nem ember az ember.
Gép.
Vagy valami hasonló.
Szívvel gondolkodni,
ésszel érezni.
Ezt kellene nekünk.
Olyan jó dolog élni.
Miért bonyolodik néha mégis el?
Mert nem mi bonyolítjuk.
Mert nem mi csesszük el.
Mi engedjük magunkat megerőszakolni
és belenyugszunk a tettbe,
bele a fájdalomba.
Te tudod, hogy mi a fájdalom?
Van-e fogalmad róla?
Persze hogy tudod.
Mindenki tudja.
Érdekes, hogy a fájdalom az, amit az az ember legelőször megtapasztal, ahogy ebbe a világba kilép.
A fájdalom a belépő.
Ő vezet át engem, ő tesz engem igazán emberré.
Addig nem lehetek az, míg nem fájt.
Valami.
Valaki.
Fizikai fájdalommal kezdődik.
Valakinek fájnia kell,
önként kell vállalnia, hogy fáj
hogy fáj
hogy fáj
hogy fáj
hogy én élhessek.
Nekem is fáj.
Megrázza a testem
a még alig élő önmagam.
Aztán más fájdalmak.
Főleg fizikai.
Majd később nemcsak.
Fájdalom fájdalom hátán.
Félelem félelem után.
Lehetetlen leírni.
Elmondani.
Megfogalmazni.
Csak érezni lehet.
Csak gondolni lehet.
Csak remélni lehet.
Csak akarni lehet.
Csak hinni lehet.
Mindenki konkrétumot szeretne.
Örök érvényű kijelentéseket.
Filmekben
dalokban
szövegekben
a mindenféle művészetekben
hangosan és
zengzetesen
ezt
propagálják.
Örökké szeretni foglak,
mondja s én elhiszem.
De ő is halandó,
meg én is.
Minek nekem az örökkévalóság.
Hisz most élek.
Most vagyok.
Holnap már nem az vagyok mint ma.
A holnapi egy másik ember,
te,
én,
holnap:
egy rám hasonlító ő,
egy rád hasonlító ő.
Csillag az égen.
Sovány csillag az égen.
A hajnalokban a kávék gőzben.
A szeretkezés után a leheletben.
Ott van.
Mindenben.
Csillag.
Séták.
Éjszakákban.
Olyan lehetetlen néha ez a világ.
Az egészet felnőtt ésszel kell felfogni.
De nem akarom.
Nem szeretem.
Ellenkezek vele. Lehetetlen elfogadni.
Hideg logika.
Meleg logika kell. Langyos, vagy forró,
semmiképp sem hideg.
Érzelmek nélkül végül is nem ember az ember.
Gép.
Vagy valami hasonló.
Szívvel gondolkodni,
ésszel érezni.
Ezt kellene nekünk.
Olyan jó dolog élni.
Miért bonyolodik néha mégis el?
Mert nem mi bonyolítjuk.
Mert nem mi csesszük el.
Mi engedjük magunkat megerőszakolni
és belenyugszunk a tettbe,
bele a fájdalomba.
Te tudod, hogy mi a fájdalom?
Van-e fogalmad róla?
Persze hogy tudod.
Mindenki tudja.
Érdekes, hogy a fájdalom az, amit az az ember legelőször megtapasztal, ahogy ebbe a világba kilép.
A fájdalom a belépő.
Ő vezet át engem, ő tesz engem igazán emberré.
Addig nem lehetek az, míg nem fájt.
Valami.
Valaki.
Fizikai fájdalommal kezdődik.
Valakinek fájnia kell,
önként kell vállalnia, hogy fáj
hogy fáj
hogy fáj
hogy fáj
hogy én élhessek.
Nekem is fáj.
Megrázza a testem
a még alig élő önmagam.
Aztán más fájdalmak.
Főleg fizikai.
Majd később nemcsak.
Fájdalom fájdalom hátán.
Félelem félelem után.
Lehetetlen leírni.
Elmondani.
Megfogalmazni.
Csak érezni lehet.
Csak gondolni lehet.
Csak remélni lehet.
Csak akarni lehet.
Csak hinni lehet.
Mindenki konkrétumot szeretne.
Örök érvényű kijelentéseket.
Filmekben
dalokban
szövegekben
a mindenféle művészetekben
hangosan és
zengzetesen
ezt
propagálják.
Örökké szeretni foglak,
mondja s én elhiszem.
De ő is halandó,
meg én is.
Minek nekem az örökkévalóság.
Hisz most élek.
Most vagyok.
Holnap már nem az vagyok mint ma.
A holnapi egy másik ember,
te,
én,
holnap:
egy rám hasonlító ő,
egy rád hasonlító ő.
Csillag az égen.
Sovány csillag az égen.
A hajnalokban a kávék gőzben.
A szeretkezés után a leheletben.
Ott van.
Mindenben.
Csillag.
szanaszét hagyott gondolatok. I.
íródott hosszú időn keresztül.
I.csend.
Hajnal.
Csend.
Csend csend.
Hajnal.
Fények, tört árnyalatok a megrepedt ablakon keresztül.
Távoli zajok emlékei.
Csend.
Csend.
Hajnal.
Zaj a fénnyel.
Illat a hanggal.
Tudod, mikor
a reggel a szememen keresztül eljut az agyamig és én megébredek,
és én megébredek,
és én megmosakszom,
és én nézek a tükörbe,
benne látom magam, borzos fejem
duzzadt ajkam
csipás szemem
benne látom a tekintetem,
ami még nem annyira éber, mint nappal lenni szokott.
És én megébredek
és én megmosakszom,
és én tükörbe nézek, majd lekapcsolom a villanyt
és én forralok vizet
kávénak, teának,
és én pirítom meg a mindennapi kenyerem,
és mikor forrón kipattan a pirítóból,
én kenem meg. Tejföllel, vajjal,
lekvárral és nagyon ritkán mézzel.
Most például megkívántam.
A mézet.
És én nyújtozódok bele a fénybe,
reggel
vagy hajnalban.
Vagy nappal.
Vagy.
Akkor: érezlek.
Azt, hogy vagy,
valahol,
de nem itt,
de nem velem.
De nem mellettem.
Akkor nincsenek más pillanatok, csak mikor csend van.
Csak akkor, mikor csend van.
Csend.
Csend.
Csend
Hajnal.
Csend.
Csend.
Félek.
Csend.
Csend.
Félek.
A csend azt jelenti, hogy
gondolatok.
Gondolatok.
Gondolatokban pillanatok,
elmúlt és eljövendő idők,
mind benne, mind egyben.
Nekik ugyanis nincs időkeret.
Ha tükörtojás, akkor karcol a
villa
meg a
kés
koccan a tányér pereméhez a
csésze.
Hiányzol.
Önmagam is hiányzik.
Benne, az egész benne van.
Hiszek az időben, hiszek a hajnal hatalmában.
Hiszek a lélek vargabetűs útjaiban.
És abban, hogy ennek értelme van.
Hiszek a csendben, hiszek önmagamban.
És hiszek, igen, hiszek benned.
péntek, március 19, 2010
kulcsokról. III.
Nos: eddig ismerem a forgatókönyvet. Eddig sokan ismerik. Az alábbiak csak hipotézisek. Váltogatni fogom őket, egy szomorú kimenetelűt egy hepiendessel. Hogy ne legyen olyan lehangoló, de azért se túl pozitív. Őrizzük meg a realitás illúzióját.
+1.
Ott maradtunk el, hogy vársz. Kalapban, köpenyben, hogy ne legyél feltűnő. Mosolyogsz a világra és figyelsz. Lesed a lehetőséget, hogy kinek lehetne a kezébe nyomni a kerted kulcsát. Figyeled a jelölteket, a lehetséges kiválasztottat de sokan kiesnek a rostádon. Az idő az, ami mérvadó. Nem sietsz. Tudod, hogy nem lehet sietni, máskülönben csak magaddal tolsz ki. Vársz hát.
És akkor jön. Te nem hiszed el, hogy jön, hogy ő az. Mikor elmegy melletted a kulcs égeti a tenyered. De te türelmes vagy: próbára kell tenni. A próbákat kiállja, az idő próbáját is. Elviszed hát, markába nyomva a kulcsod, a labirintushoz. Elindítod. És szaladsz, be a kertedbe, őrá várva. Miközben kerülgeted a falakat a labirintusodban: egyszer csak minden eltűnik, csak a nagy fal marad, a pompázatos kapuval, annak eszményi zárával. Elcsodálkozol: ez tényleg ő, hisz megtörte a varázslatodat is. Belépsz a kertedbe. Az egész kert remeg. Minden egyes porcikája. Pompába öltözik. Te is leveted köpenyed, leveszed kalapod, s kiöltözöl. Hisz a kiválasztott jön. Belép a kapun, az meg énekel. Egy pillanatig csönd van... egymást mustráljátok, egymással szemeztek, a kiválasztott egyik felől, a másik felől meg te meg a kerted. Aztán a kiválasztott felnevet, odaszalad hozzád, megölelitek egymást és te örömmel telve vezeted körül a kertedben. Minden érdekli, minden kis zuga, szeglete. Mindent megérint, megsimogat, része szeretne lenni az egésznek, a kerthez akar tartozni, mert jó itt. Te meg megengeded, hogy ültessen ő is, alakítsa a kertet, mert vigyázni fog rá. A falon kívül mindegy, hogy mi van: itt ketten vigyáztok a kertre. És a kert felvirul.
-1.
Ott maradtunk el, hogy vársz. Kalapban, köpenyben, hogy ne legyél feltűnő. Mosolyogsz a világra és figyelsz. Lesed a lehetőséget, hogy kinek lehetne a kezébe nyomni a kerted kulcsát. Figyeled a jelölteket, a lehetséges kiválasztottat de sokan kiesnek a rostádon. Az idő az, ami mérvadó. Nem sietsz. Tudod, hogy nem lehet sietni, máskülönben csak magaddal tolsz ki. Vársz hát.
Addig vársz, míg nagyon eltelik az idő. Az idő mindennek ura, de senki sem uralkodik rajta. Ezt te is tudtad, de valahogy megfeledkeztél róla. Vársz hát, és belefásulsz a várakozásba. Igaz ugyan, hogy a kerted nem bocsátod szabad prédára, de meghal, így is-úgy is, mert nincs aki szemeivel végigsimogassa, nincs aki lelkéből feltöltené. Messze vagy a kertedtől, így még rosszabb. Kitűzöl hát egy időpontot. Ha addig nem jön senki, akkor visszavonulsz. A kertedbe. Nem lesz ugyan boldog sem a kert, sem te magad, de inkább ezt választod, mintsem hogy folyton szabad prédává tedd a kerted. Az idő eltelik, s nem jelentkezik senki. Mélyet sóhajtasz hát és elindulsz, vissza a csodálatos, mágikus, ám lassan haldoklásnak induló kertedhez. Kapálgatni fogsz, gyomlálni, együtt sóhajtozol a pipa mellett éjjelenként a virágokkal, a füvekkel, a fákkal. Ülsz majd a kerted közepén s nem fogod érteni, hogy mi miatt történt másképp, mint ahogy eltervezted.
+2.
Ott maradtunk el, hogy vársz. Kalapban, köpenyben, hogy ne legyél feltűnő. Mosolyogsz a világra és figyelsz. Lesed a lehetőséget, hogy kinek lehetne a kezébe nyomni a kerted kulcsát. Figyeled a jelölteket, a lehetséges kiválasztottat de sokan kiesnek a rostádon. Az idő az, ami mérvadó. Nem sietsz. Tudod, hogy nem lehet sietni, máskülönben csak magaddal tolsz ki. Vársz hát.
Megjelenik. Felbukkan. A kulcs megremeg a kezedben, s te tudod, hogy ő az. De megfigyeled, hisz nem vagy izgatott, türelmesen helyezed őt a nagyítód alá, hogy megbizonyosodj: jó döntés lesz. A kulcsot a kezébe nyomod, az ficánkol örömében, és elkíséred a labirintusod széléhez, majd elbúcsúzol tőle. Gyorsan, ismerve az utat, vissza szaladsz a kertedhez és üdvözlöd őt. Az meg már tudja, hogy miről van szó, már készülődik is az ünnepre. Te is átöltözöl. Matatni kezdesz a kertedben, de a szemed folyton a kaput kémleli. Sok idő telik el így. Lassan már kétled, hogy meg fog érkezni a kiválasztottad. De a kapu nem jelzi, hogy elhagyták. Pulzál a felülete. A kulcs még a kezében van. Aztán sok, rettentő sok csend után végre kattan a zár- a kiválasztott megérkezett. Fáradt és elnyűtt, de a gyönyörű kerted látványa feltölti energiával, egészséges és szép lesz újra. Mosolyog, majd nevet. Te is örülsz neki, meg örülsz vele is. Átöleled, engeded megpihenni a hosszú út után, üdítő italokat szolgálsz neki, megeteted, megfürdeted és ráparancsolsz, hogy pihenjen le. Azon az éjjelen, a kerted közepén keresztbe tett lábakkal pipázgatva a padon összesúgtok a kerteddel. Másnap végigvezeted a kerted nagy részén, ő csodálja, és odavan mindenért. Fél rálépni a fűre, nehogy valami baja essen és te nevetsz a bohó óvatosságán. Örülsz, hogy megérkezett a kiválaszottad. A kert meg felvirul.
-2.
Ott maradtunk el, hogy vársz. Kalapban, köpenyben, hogy ne legyél feltűnő. Mosolyogsz a világra és figyelsz. Lesed a lehetőséget, hogy kinek lehetne a kezébe nyomni a kerted kulcsát. Figyeled a jelölteket, a lehetséges kiválasztottat de sokan kiesnek a rostádon. Az idő az, ami mérvadó. Nem sietsz. Tudod, hogy nem lehet sietni, máskülönben csak magaddal tolsz ki. Vársz hát.
Megérkezik. A vizsgálat alapos, bár a kulcs nem ficánkol átadod neki mégis, örülsz, hogy megjelent végre. A kertedbe sietsz és felkészíted az ünnepre. Az ünnep napjának az elérkeztekor a kiválasztott megjelenik, és örül, hogy itt lehet. Te körbevezeted és örülsz, hogy megmutathatod neki a kis kertedet, a munkádat. Jól elvagytok: ő mindent megcsodál és el van varázsolva ettől a kis szigettől a nagy világban. Örömmel pihen le minden este. Aztán a virágok valamit megéreztek. A kert valami furcsát érez a levegőben. A kiválasztott sem mosolyog már: oda a varázs. Unja az egész kerted. Te észreveszed és nem tehetsz semmit ellene. Csak ülsz és nézed és várod, hogy mikor hagyja el a kerted. Mielőtt elmenne kifoszt és feldúl ő is, mint a többiek. Te meg hagyod. Miután elkotródott újra nekikezdesz annak, amit már időtlen idők óta csinálsz: megtalálni az igazit és egy csodálatra méltó kertet mutatni neki.
+3.
Ott maradtunk el, hogy vársz. Kalapban, köpenyben, hogy ne legyél feltűnő. Mosolyogsz a világra és figyelsz. Lesed a lehetőséget, hogy kinek lehetne a kezébe nyomni a kerted kulcsát. Figyeled a jelölteket, a lehetséges kiválasztottat de sokan kiesnek a rostádon. Az idő az, ami mérvadó. Nem sietsz. Tudod, hogy nem lehet sietni, máskülönben csak magaddal tolsz ki. Vársz hát.
Megjelenik. Rögtön kiszúrod a tömegből és hosszas megfigyelés után, bár a kulcs nem ficánkol, nem is éget, átadod neki a kulcsod. A labirintushoz kísérve búcsút veszel tőle, sietsz a kertedet előkészíteni a lehetséges kiválasztott érkezésére. Hosszú idő elteltével sem érkezik meg. Te kiszaladsz, utána, mert még pulzál a kapu, megkeresni a labirintusban. Mikor megtalálod: a földön fekszik. Elhagyta minden ereje, alig van ereje segítséget kérni. De segítséget kér. És te döntesz.
Beviszed a kertedbe és segítesz neki felépülni. Eteted, itatod, gyógyfürdőbe parancsolod, sétálni viszed és a jó levegőnek, a kiváló ellátásnak és az odaadó figyelmednek köszönhetően talpra áll. Egyszer csak azon kapod, hogy gyomlál. Bocsánatot kér, de te nem is haragudtál rá. Körbevezeted a kerteden, s ő mindent megérint, a része akar lenni, hisz neki köszönheti az életét. Ő is alakítja a kertet, ami újra ragyog az élettől.
-3.
Ott maradtunk el, hogy vársz. Kalapban, köpenyben, hogy ne legyél feltűnő. Mosolyogsz a világra és figyelsz. Lesed a lehetőséget, hogy kinek lehetne a kezébe nyomni a kerted kulcsát. Figyeled a jelölteket, a lehetséges kiválasztottat de sokan kiesnek a rostádon. Az idő az, ami mérvadó. Nem sietsz. Tudod, hogy nem lehet sietni, máskülönben csak magaddal tolsz ki. Vársz hát.
Megjelenik. Rögtön kiszúrod a tömegből és hosszas megfigyelés után, bár a kulcs nem ficánkol, nem is éget, átadod neki a kulcsod. A labirintushoz kísérve búcsút veszel tőle, sietsz a kertedet előkészíteni a lehetséges kiválasztott érkezésére. Hosszú idő elteltével sem érkezik meg. -te kiszaladsz, utána, mert még pulzál a kapu, megkeresni a labirintusban. Mikor megtalálod: a földön fekszik. Elhagyta minden ereje, alig van ereje segítséget kérni. De segítséget kér. És te döntesz.
Kiviszed a labirintusod szélére és elbúcsúzol tőle. Egy orvos kezeire bízod, aki talpra állítja. Nem állta meg a próbát, nincs mit keresnie a kertedben. Egy ideig még pulzál az ajtó, majd fakóvá válik. És te újra nekikezdesz: kertet ápolni, kaput ácsolni, zárat kovácsolni és ha mindezzel készen vagy: akkor vársz.
Vársz.
Vársz.
a kulcsokról. II.
A zene, ami összeforrasztotta a reggeli órában a kulcsok köré szőtt gondolataimat az a The Berliner Philharmoniker egyik kiváló alkotása, a szöveg végén majd linkelem. A reggel fényei káprázatosak voltak a fagyos levegőben, és én zenével a fülemben próbáltam felkészülni a napra, az órára, amire ilyenkor be kell menni. Miután leugrottam a villamosról és a gyalogátkelő lámpája is zöldre váltott, akkor ugrott be a listából egyenesen a fülembe. Elvarázsolt. Gyönyörű zene, gyönyörű hangú szopránnal, és a reggel tele lett fájdalommal és jó volt, mert a fájdalom meleggel töltött el és alig néhány másodperc után azt kellett észlelnem: melegem van.
De nem a számról szerettem volna beszélni, hanem a kapu szimbolikájáról, a szerelemben s a párkapcsolatban, meg egyáltalán. Ezentúl beszéljünk úgy róla, mintha nem arról beszélnénk, mint amiről beszélünk. Talán megkönnyíti az elmélyülést. Szóval éljünk a giccsel: a szív legyen kert, a zárkózottság, a bizalmatlanság legyen a fal, a kapu legyen az esély, a zár legyen a bizalom meg a nyitottság és a kulcs, mily meglepő, legyen a fent említett bizalom és nyitottság, a másik fél részéről, meg a szükséges plusz, ami mindenkinél mást jelent.
Nos, mint minden normális ember, mi is meg szeretnénk óvni a kertünket, amibe felmérhetetlen mennyiségű időt, energiát, figyelmet, türelmet, tehát munkát fektettünk. Amikor elkezdtük a kertet ápolni, kezelni, még nem figyeltünk a védelemre, de bizony meg is jártuk, többször is, mert jöttek s egy óvatlan pillanatban széttiporták hetek, hónapok, évek munkáját. Ámde jött az ötlet, hogy falat kell húzni. Vastag legyen és ellenálló, erős tömbökből, hogy bírja a strapát. A fal távolságot jelent másoktól, távolságot a világtól. Hiába: leköt a munka, ami a falemeléssel jár. De megéri, mert bár nyugta lesz az embernek, az ember kertjének.
Mikor kész a fal, akkor egy darabig csend van. És az jó. Senki sem zavar. A virágaid nőnek, szépülnek, virulnak, a kerted ezerrel prosperál. Egy darabig. Aztán a csend terhes lesz. A virágok kezdenek fonnyadni, a kerted fakul, s te nem érted: miért? Játszol a homokban, a fűben s nem érted, mit rontottál el.
Aztán megvilágosodsz. Rájössz: a virágok a látogatókból éltek. Nekik köszönhetően váltak olyan gyönyörűvé, kerted végül is nekik készül, a munka öröme és a megelégedettség lehet csak a tied, amit a látogatóid arcán láthatsz, mikor csodálják a munkád. Nekilátsz hát: kaput vágsz a falba, díszes kaput, ami méltó egy ilyen pompás kerthez. A kapu, mivel a te kapud: téged felismer. Nagy a gond, ha nem enged be, vissza, a saját kertedbe. Akkor valami nagyot véthettél. Egy kulcs jár a kapu zárához, szép míves az is, öröm kézben tartani. S te felkészülsz az útra: köpenyt veszel és kalapot, hogy ne legyél feltűnő és nekivágsz a nagyvilágnak. Keresed, hogy kinek nyomhatod a kezébe a kulcsodat. Az első kapuk kulcsa, zárja és maga a kapu is fusi munka. Hirtelen nyomod valaki kezébe, az meg visszaél vele, kinyitja a zárat, bemegy, széttipor mindent, oszt eldobja a kulcsot. Egy ideig megint a kerteddel foglalatoskodsz, rendbe szeded, ápolod, míg újra helyrepofozódik. Ezzel egyszerre egy új kaput építesz a faladba: a régit már nem lehet használni, egy kulcshoz egy ember tartozhat csak. De az előző kapu esete bele lesz építve a következőbe, így az még díszesebb lesz, még csodálatosabb, zára precízebb és fondorlatosabb, a kulcsa maga egy csoda. Újra rászánod magad, hogy megmutasd magad, a kerted valakinek és újra csalódsz. Újra kiépíted a kerted, új kaput építesz, szebbet, mint az előző, a zára kovácsmestermű, a kulcs hozzá a technika csodája. De most már okosabb vagy. Túl sok munka ez így, és mind hiába. Építsünk még falakat, a kinti fal köré. Legyen egy labirintus. Egy hálózat, utakból, esélyekből, lehetőségekből. Mikor megvan, elindulsz és újra találsz valakit. Újra megbízol benne, méltónak találod a próbára. És újra csalódsz: vagy nincs kitartása, nem kíváncsi a kertedre „egy szaros kert nem ér ennyit, inkább megyek dolgomra”, vagy újra széttiporja a kerted, s kifoszt. Te nem érted. Pipázol a szétcincált kerted közepén, lábad keresztbe téve és nem érted. Mit csinálsz rosszul? Mit tévedtél, miben? Arra a következtetésre jutsz, hogy még nagyobb kell legyen a labirintus a kerted körül és még pompásabb a kapu, a zár, a kulcs. És nekilátsz, mindent újra felépíteni-kiépíteni. A munkálatok befejeztével nem késlekedsz: neki indulsz az útnak, hogy újabb kiválasztottat vezess el a kertedbe. Most már edzett vagy és kitanult: több ideig figyelsz, közben éled az életed az emberek között, eszel, iszol, dolgozol és mulatsz, de tudod, hogy a kertednek hamarosan nagyon rossz lesz, ha nem találsz újabb kiválasztott-jelöltet. Újat találsz hát és átadod a kulcsot és -mily meglepő- ugyanaz történik, mint az előző esetben.
Megint pipázol, a kerted meg nyög, sajog és fáj is. Te sajnálod. Tanácstalan vagy. Nem tudod, hogy mit tehetnél még: hisz minden olyan jól el van tervezve. Addig-addig pipázgatsz, keresztbe tett lábakkal a kerted közepén, a padon, míg rájössz a megoldásra. Meggyötört arcod felragyog, tele leszel energiával, és a kerted erőt merít belőled, hamarabb rendbe jön, te nagyobb erőbedobással tudsz dolgozni, egy újabb kapun, annak újabb zárán, annak újabb kulcsán. Miután ezzel megvagy, kimész a labirintus szélére. Előtte végigsimogatod a kerted: minden egyes fűszál benne a tied, mindegyik egyedi és érték. A labirintus nagyságát megtriplázod a kert körül majd egy varászlatot mondasz. Aki a varászigét tudja, aki rájön: a labirintus köddé válik s már csak a kulcsnak kell a birtokába lenni, hogy oda bemehessen az ember.
Útnak indulsz. Sokáig nem fogod látni a kerted. Ő tudja, mindketten tudjátok. Figyeled... és vársz.
Vársz.
Vársz.
Amint ígértem: a link a Parfüm c. film zenéje.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)