kedd, november 24, 2009

Életek éneke




Már maga az a tény, hogy a lány derekát meg kell fogjad...
tehát a tapintás az ujjakon keresztül... ott már átviszel érzéseket.
Nem beszélve arról, hogy a páros tánc közben azért az ember
kommunikál. Nemcsak úgy, hogy az ujjaival, hanem hogy
közösen csinálsz valamit, megcsinálsz valamit...
érzéseket vált ki.”
Életek Éneke1


Zenészek vagyunk és mind, mind belehalunk.
De amíg élünk, addig szóljon.


Talán nem is olyan rég volt az, mikor az ember közelebb volt- mihez is? Én úgy nevezném: eredendő önmagához. Vályogból a háza, kenderből a ruhája, bőrből a bocskora, csizmája. Kínnal, keservesen, hogy a már létező kliséisztikusságra én is tegyek egy lapáttal, szóval: kínnal, keservesen, ám mégis: az asztalán hús volt a hús, kenyér a kenyér, a tojás sárgája valódi, hamisítatlan sárga volt, aranyló sárga, mint az öregapám megmaradt pár foga vagy a máléliszt. A kolbász kolbász vala, a moslék moslék vala. A nap végén az izmokban a hamisítatlan munka utáni izomfájdalom. A kakas idegesítően csergett hajnalban, még fel sem kellett húzni, tölteni sem kellett, legfeljebb málészemmel; a kasza sem kért benzint, csak rendenként, azaz minden lehúzott rend után egy falás fenkövet. Gúnyolódok. Igen. Meg irigykedek.



Aztán ott volt a tér.


Az a tér, ami nem munka volt. Kicsi volt a tér, ugyan biza kicsike, legnagyobb részét az alvás tölté ki, de mégsem volt olyan kicsi, hogy ne fért volna bele egy kis mulatság.
Mulat-ság.





Gyerekként, falusi parasztgyerekként ott tébláboltam én is. Forogtak. Pörögtek. Csapkodtak, mint a kakasok. Dobigálták a szoknyásokat, jobbra, aztán balra, jobbra megint. Por volt a levegőben. Izzadság. Meleg. Pálinka szag és zsíros ételek illata kavargott a levegőben, néhol valamilyen illatszer is felsejlett, de inkább zavaró volt, mint kellemes: nem illett a környezetébe. Igen, tánc.


Táncnak hívják.


Annak idején az volt a tánc. Az is. Mert már ott settenkedett azért a Guns n' Roses, a Neoton és a Hungária is. És arra is táncolni lehetett, aztat is annak híták. Igen, tudom. A por nem kellemes. Irritáló. A többi szag is kellemetlen, kényelmetlen, nem is lehet illat, ugyanbiza mit képzelek. Izzadt népek? Na persze- csak egy Tankcsapda-koncertre kell elmenni, ott ugyanis aztán van Izzadság. És ezzel be is volna dugva a szám. Néptánc: letudva.


Pedig nem. Nem. Az emberek arca árulta el, hogy nem. Néztem őket. Ugyanazokat az arcokat nézem most is, lakodalmakban, temetéseken. Ritkábban, de talán éppen azért figyelmesebben. Az arcok megtörtek. Az arcok használtak. Kihasználtak, elhasználtak. Ráncosak, egyre ráncosabbak; komorabbak, egyre komorabbak. Gyakrabban néznek a lábuk elé, mint előre, gyakrabban elfele, mint a másik szemébe. Az élet, most, falun: más. Nem minősítem- az arcok megteszik helyettem. Pontozzák a színvonalat. Ezek az arcok sokat láttak már, mindenfélét. Évgyűrűk ezek. Jelenlétükkel tüntetnek. Az az államelnök lenne valamirevalónak mondható, akinek sikerülne kiretusálni néhányat ezek közül a kemény kritikusok közül.





Amire elnökök és izmusok nem képesek: megteszi azt néhány hegedű, brácsa, bőgő. Megteszik azt a rezgő húrok által megidézett múltbéli emlékek tucatjai. Megszólal a királynő, bütykös kezek facsarják a húrokat, az öreg vonó strapabíró, még nem adja fel. Az arcok elkezdenek lassan simulni, a tekintetek a távolba révednek, vagy inkább mindenki magába, oda, be, egy kicsit. A bátrabbak, a türelmetlenek elkezdik, előbb csak lassan, kimérten. Méltósággal. Csak felkeltünk egy rövidet lejteni, semmi akció, csak nyugodtan. Nem akarok leizzadni. Születik a por, kezd megjelenni. Muzsikás por ez, nemes az anyaga: cipők százai ritmusra tapodták finom szeműre a behordott sarat. Sűrűsödik a levegő is, nehézkessé válik, megtelepszi a tüdőt hamarosan. Fülled a levegő. Pedig nyitva az ablak. Több is már. Mégis. A nehéz levegő, a poros ki-pára meg burkot fon a kultúrotthon termében. Buborék. A fiatalok, a merészebb idősebb korosztály is felbátorodva teszik magukévá a szabad teret. Az öreg nénik fejének egyre nagyobb a vigyorgó kilengése, a taták meg egyre darabosabb könnycseppet pottyantnak örömükben. Zene.


Zene.
Tánc.
Ritmus.
Minta.


Minta a mozgásban. Akusztikus díszítések keresztül-kasul fonják a falak közé szorult emberek közé szorult levegőt. Zene. Ritmus. Tánc. Nincs por. Nem érzem, nem látom. Nem érzékelem. Nincs már veríték. Ki figyel már arra. Tenyerem egy nyurga derékon, jobbra billen, balra, jobbra megint, balra ki, forgás, pörgés, kidobós, hát mögött vissza, át a kézből a másikba, susog a szoknya, bár hangját nem hallani. Szédülök. Jó érzés. Burok a burokban. Nincsenek arcok. Mint a körhintán, ha nem nézel semmit, ha nem forgatod a fejed, együtt hagyod mozogni a testeddel. A lány mosolyog. Facsaró víz. Érzem. Nedves a háta. Ő is szédül. Ő is szereti. Egy kis cifrázás erről, forogunk egyet, aztán mostmá túl is valamit, had essen ki a szeme annak, aki néz! Most aprózzuk, most forgunk, most én forgok körülötte, őt meg pörgetem veszettül. Minek is híjják ezt... eufória?


Zene, meg a belőle fakadó eszméletlen, alig felmérhető erő. Sült hús illatától meg töltött káposztáétól terhes a levegő. Meg portól. Meg a táncban párolgó testektől, a nótázók leheletétől. A pálinkától. Így, összesítve: a boldogságtól. Az emlékektől. A fiatalságtól.


Zenészek.




A pap, a tanító és a rendőr-csendőr után a legtiszteltebb tagjai a rurális közösségnek. A helyi rocksztárok ők, ha szabad az autentikus terminusz technikuszokhoz nyúlnom. Minden szem a kezére. A táncolóknak a lábuk a szexepiljük, a zenészeknek a keze, s mindkettőnek az átszellemültség az arcán. Idolok. Példaképek. H.m.cs.2-k, vagy kisistenek- mindegy, hogy minek nevezzük őket. A lényeg ugyanaz. Markukban a tömeg. Kezükben a közönség. Nem a fejet irányítják ők(az a tanító meg a pap dolga- így is gond van a két prímással az egy fejben, hát még ha a zenészek is ide akarnának befurakodni... bizony felettébb tumultus lenne!), az nem érdekli őket: a lábra hatnak, a fülre. A szívre meg a tüdőre. Az ember elevenjére, ha lehet így fogalmazni. Onnan aztán lehet mozgatni az egész embert. S mozog is az szívesen, ránctalanul, megbabonázva. Elevenebben, mint valaha.


Emlékek.


Mert nem „mai”. Mert nem „eleven”. Nem élő. Nem élő?
Élő. Haldoklik. Szuszog még. A film is mutatja. És néha isteneset dobban a szíve.








Epilógus: nem tudok néptáncolni.


Csak kínozom. Valamikor abbamaradt a képzésem. Azóta sem kezdődött újra. De érzem. Valahányszor elkerítve, mintegy állatkertben látom a színpadon a pattogó csizmákat-cipőket, a dobbantó istennyilla-lépéseket: reszketek. Tapot a talpam, sietne ő is felzárkózni, szeretne beszállni. Lépkedne ő is. Vele nincs is gond. Bátorságommal van. Nem akarom magam röhögtetni. A többivel együtt inkább úgy döntök, hogy kizárom magam a játékból. És senyvedek, mikor az unokatestvérem a nővérével egy-másfél órát ropják, megállás nélkül ismétlik, váltogatják a lépéseket, kihasználva teljes repertoárjukat. Nézni kész élvezet. Csinálni- talán már nem is tudom.













1Életek Éneke(2008), 90 perces színes dokumentumfilm. Rendezte: Bereczky Csaba. Hivatalos weboldala: http://www.eletekeneke.hu/hu/index.html (2009-11-24)
2Helyi menő csávó
A fotók átmunkált képek a filmből.

péntek, november 06, 2009

hangulat. smsben.

"játszótér.
varjú a kerítésen- tollászolja magát.
szembe. néz. velem.
levelek. sárga. barna.
rohadt.
ősz.
hideg. kellemes.
padon ül. csend van a zajban. várakozás. egyszerű. átlagos. meleg. melegít.
fákon lomb alig.
faház. kicsi. puszta. szomorú, talán.
vörös hajú néni el. táskája fekete.
a bácsi kezében viszont fehér. (z)acskó.
nem zörög. zaj van. csend van.
törött ág a csúszda alatt.
lábamon sár.
felhők. vannak. sokan. szürkék.
egyenlőek. de nem azonosak.
mint nő, meg férfi.
lánc. hinta rajta. cseppek rajta.
nem mozog.
tessék: jel. életjel.
rólam:)"

hétfő, október 19, 2009

A szomszéd lány:.

Néz. Aztán azt se.

Hallgat. Mozgása maga a csend. Mikor csapkod, akkor is. Csak akkor a csend zajosabb változata. Néha játszik. Öccsével. Vagy öccsével és az unokaöccsével. Vigyáz rájuk. Kicsik. Elevenek meg csintalanok. Neveli őket. Nincs türelme. Kamasz.

Néz. Aztán azt se. Feje, tekintete a földet kémleli. Talán a föld komplex szerkezetét szemlélheti, Gaia néni millió apró csodáját, mit lábaink előtt szórt szét és most nézi a lány, hogy tanulja, hogy értse, hogy lejegyezze aztán megjegyezze a talaj-menti világok még soha fel nem fedezett titkait- írhatnám, de valószínűleg csak úgy szokta meg. Jelleméből fakad. Nem a szemeivel figyel. Azaz a szemeivel is, de az átlagnál mérsékeltebben.

Hallgat és néz. Indirekt néz. Úgy néz, hogy ne lássam, hogy néz. Néha olvas. Máskor meg csak szemmel tartja a lurkókat. Sohasem nevet. Minek azt, kérdezné, legalábbis szerintem. Néha elfeledkezik arról, hogy a szabadban van, hogy bárki megláthatja. Olyankor üdébb lesz az arca. Mosoly villan át. A teste, mely kamasz teste: kitelik, nővé válik a mozdulatban, nőként rugaszkodik el a földtől, pattan a levegőbe, ugorja át a lépcsőfokokat, hogy egyenesen a legfelsőn landoljon és a mozdulat alatt az idomai teljessé lesznek, tökéletessé, haja előrelibben, szemét takarja, részben arcát is, a kinyújtott kéz vonala a hajlított háton a kinyújtva elrugaszkodott láb fejében ér véget. Mellei megvillannak, feneke gömb, bár a ruhái nem arra voltak készítve, hogy ilyeneket ki-, illetve megmutassanak- aztán kamasz lesz. Megint. Nemmosolygós. Nembeszédes. Nézős.

Nem tudja, hogy néz. Talán azt se, hogy hallgat. És talán azt sem igazán, hogy én nézem, néha. Mikor tehetem. Láttam felnőni. Mindig nézett. Az ajkait néha összepréseli, néz, elnéz, néz megint. Pirul. Igaz, csak ritkán. Kamasz.


Világa csendben gazdag. Talán még szél se fú benne. A királyfi a fehér lovon- bármilyen alakban is jelenjen meg, mind ugyanaz, szerintem, férfi szerint- nem dalol, nem dúdol benne, még zümmögni sem mer. Nem kell. Nézések világa. Hallgatások világa. Egy kamasz lányé.

Munka után

Csellengve lép az éjszakában,
lámpák alatt, ködös félhomályban
számolja ujjait.
Fél.

Zománcozott gömbök fölötte.
Jelennek meg, majd tűnnek el, megint.
Spirálban fúj a szél. Hordoz falevelet.
Az összes ujja megvan. Mosolyog. Legyint.

Játék. Kezében piros, gömb alakú szivacs gurigál.
Színes kabátja lyukas. És úgy van jól.
Fél. Felröpül az orr a levegőbe, lepottyan, fel, megint.
Lágyulnak az álmok.

Néha mintha lebegne. A köd miatt van.
A butykos csilingel a zsebében. Fél. Fázik.
Fáradt. Vörös a szeme. Meg kék. Meg szürke.
Kopott.
Köpött.
Festékes nyála szétfolyik a kövön.

szombat, október 03, 2009

Talpig fehérben, feketében:.

Felhő lábakon rohan a hajnal
szembekacagom és ezer bajjal
karon öltve táncolok az égben
talpig fehérben,
talpig feketében.

Nevető szemekkel simulok a naphoz
a bolond szélhez a kongó haranghoz
dörzsölöm a testem. Szív a kézben.
talpig fehérben,
talpig feketében.

Csillogó párák pajkos mezejében
csurranó felleg-pázsit tocsogó levében
hajam-tekintetem lobog.

Fülledt éjszakák szomorú jegében
könnyesen nevetek, bohócorrom ében.
Ölelve világot, szeretem egészben:
talpig fehérben,
talpig feketében.

Levél a palackban.

Tánccal kezdődött minden. Tánccal kezdődik megint. Megszülettem. Te is megszülettél. Már az anyaméhben egy ritmusra pörögtünk. Emlékszel? Emlékezz. Mert.

Mert születhet egy ölelkezés kettő tekintetben,
Születhet álom egy rácsos veremben, ahova
Csak néha és halványan pislognak be sovány csillagok.

Igen: nélküled nem vagyok. Nélküled nincsenek fények,
Nincs kósza tekintet, mi a világba téved véletlenül
És benne fölfedezne egy másikat, minek a teste csak
Oly kevéssé tér el övétől mint borsószem
Borsószemétől s mégis teljesen és egyedien más. Egyik
A valóság, a másik annak délibábos, fejenálló képe.
A valóságból merítkező pőre látomás.

máskülönben: te sem vagy nélkülem. tudd meg. velem
vannak csak kattogó éjszakák, amit annyi színes
Ábránd jár át meg át, velem vannak csak játék-
napok és kacagás-évek. nélkülem csodáid körötted
nem élnek. velem vannak csak percek, nappalok, mikor
az óramutató csak alig-alig mozog, mikor hetek telnek el s egy
perc sem éri utol a közös történelmünk sivatagnyi porát.
csak együtt láthatunk Esthajnalcsillagot meg Aurórát.

Ha te talpig fehérben állsz el-megkeseredten én feketén
mosolygok rád: gyere, mi van, mi fáj. A te sötéted
pihentet engem mikor hajt a szemvakító muszáj.

Talpig fehéren, talpig feketében.

Valahol vagyunk, mind a ketten. Valahol sírunk:. Majd
nevetünk megint. Elért hozzád üvegem ez üzenetben.
Várj. Jövök. S táncolunk megint.

kedd, szeptember 15, 2009

ARKHÉ:.


Amikor Dr. Demiurgosz levezette a kísérletek utolsó fázisát megvárta, míg a fúziós kamrában a állapotok stabilizálódnak. Kinyitotta a kamra ajtaját, és a kiáramló nemesgázak gyors párájától férkőzve visszahúzódott egy pillanatig, majd egy eszközzel, mellyel energiamezőt lehetett képezni kisebb tárgyak körül (így anélkül lehetett mozgatni azokat, hogy hozzáérjenek) kiemelte az arkhét a kamrából. Az arkhé acélkéken pulzált, gömb alakú volt és fényes. Ide-oda mozgott az energiamező buborékában, de látszott, hogy jól érzi magát. Egy izzadságcsepp pottyant a doktor arcáról a földre, és a hang meg a becsapódás hatására az arckhé felülete megremegett és mintha le akart volna szállni az izzadságcsepp felszínét megérinteni, de aztán belenyugodott, hogy az energiamező nem engedi.

"Végre.", mondta és miután elhelyezte agy arányos acélhengerben, melynen négy ablakocska volt az acélhengert beletette egy kis fali szekrénykébe, mely miután becsukta az ajtaját el is tűnt a falban, mintha ott se lett volna. A doktor leült az íróasztala mögé. Érezte: nagyon fáradt. Kimerült. Érezte, hogy késő van, hogy olyan nagyon sok mindenhez késő van már. Évek munkája. Évtizedek munkája. Jó emberek hite, erős emberek akarata, ezek kitartásának agyümölcse az arkhé. Érezte, ahogy az izmai lazítani kezdenek és érezte, ahogy ennek következtében ő szétfolyik a székben. A szekrényt nézte, ott, ahol eltűnt. "Az arkhé, végre... olyan sok ideje már. Végre. Most már mindjárt kész. Már csak néhány perc választ el. Mindjárt elkezdődhet." Hátradőlt. A szék anyaga ropogott amikor hátradőlt a székben. Behunyta a szemét. Sóhajtott egyet...


"Amióta mi, emberek megtanultunk beszélni, megosztani egymással a gondolatainkat, elképzeléseinket és régen a nem is oly ritka érzelmeinket a világ változásnak indult. Az idő folyamán megtanultuk olyan szélsőséges körülmények között is megóvni fajunkat a kipusztulástól, magától a fenyegetések széles skálájától, hogy prosperált a fajunk és egyre többen lettünk, egyre több helyen és egyre jobban szorulva. Az exponenciális növekedés szabálya szerint hemzsegett a Föld az "korona" mindenféle példányától. Egy idő után megtanultak életben tartani olyan gyengébb elemeket, melyek amúgy Gaia törvényei szerint kipusztultak volna. Megtanulták megörízni magukat és gyilkolni magukat. A mocskukat kiterjesztették a környezetükre is, holott az nem kért belőle. A világot az ember képviselte és a képviselő magasan tett a képviseltre. Húst hússal táplált, vért vérrel kevert és mindezek megbosszulták önmagukat. Betegségek indultak el, járványok. Vírusok telepei lepték el a Földet, tetemhegyeket hagyva maguk után. Az emberek nem értették: miért történik velük a Rossz? Hisz ők sosem ártanának senkinek.. hisz ők "ártatlanok";. A vírusokat élőlények követték: növények sokasága csak egy dolog miatt kezdett létezni: hogy emberek pusztuljanak miatta. Állatok színes palettájának válott célpontjává az ember. De mindet legyőzte. Kidolgozott egy olyan védelmi rendszert, mely sikeresen elhárít minden külső kártékony hatást rá, az Emberre. De a belsővel nem számolt: megtébolyodott az ember, istennek kezdte el képzelni magát, mindenhatónak, egy Föld-feletti lénynek. Katasztrófák következtek. Egymás ellen kezdtek harcolni az emberek, mert már nem volt külső ellenség. És egymás öldökléséből művészetet hoztak létre. A Manhattan-tervvel kezdődött. De ott volt legalább egy Oppenheimer. Később eltűntek az Oppenheimerek, és borzalom kezdett úrrá lenni a világon. 

De most már minden rendben. Az arkhé több száz évi munka gyümölcse. Az arkhé képes arra, amire mi nem vagyunk: új világot teremteni. Az embert egy új szintre emelni. Egy magasabb szintre. A szakbarbár világnak itt vége lesz- az új ember nem csak részleteiben fogja látni a világot, hanem összefüggéseiben is. Nem csak gondolkodni fog, de érezni is. Az érzékei kitágulnak, mélyebbre nyúlnak a világba és kihangsúlyozottabban, mint a mostaniaké. És minden egyensúlyban lesz. Mert minden emberben benne lesz az arkhé. 

Kettőt választ ki. Hét év múlva. Hét év alatt már minden kész lesz egy új világ létrejöttéhez. Aztán már mindegyik emberben lesz egy. Sosem sérülnek, mert tiszta energia mind. Egy addig fog élni, amíg az ember él. Mint agy add-on az emberekhez. Csak a lélek után az eddigi legtökéletesebb. Mennyire fáradt vagyok... "

A doktor felkelt a székéből, kitörülte szeméből a nedvet, majd nyújtózkodott egyet. A levegőbe belelendítette a kezét, egy képernyő jelent meg, azon egy fura, torzonborz kinézetű alak. A doktor bólintott, a képernyő eltűnt. Sóhajtott, majd elgondolkodva oda ment az egyik falhoz. A fal gyorsan leszkennelte a retináját majd megnyilt előtte. A falban egy üreg volt, az üregben egy fekete háromszögben egy vörös szem szimbóluma. Ránézett a szimbólumra, víz gyöngyözött homlokán, behunyta a szemét és megnyomta a gombot. Mikor kivette a kezét az üregből a fal visszanyerte régi alakját. Letérdelt és sírni kezdett. A világ százötven nagyvárosában száz ötven fajta betegséget tartalmazó fiola törött el és gázzal sűrítve a metropolisok különböző gócpontjain lett a levegőbe fújva. 

Elkezdődött.

kedd, szeptember 01, 2009

Vers.








A kislány az arcát az ablakhoz nyomta. A vékony, pókhálónyi jégréteg felolvadt, a matt üveg látni engedte a nedves felületén túli hideg tájakat.




Hajnalodott. A nap nemrég bújt elő valahonnan, a világ csak két-három pillanattal ezelőtt lett teleszórva fénnyel. Színes volt a fény és meleg. A hideg levegőt szinte meghazudtolta. Az ál-melegben didergett mindenki és a jeges tájat nyári fényáradat csiszolta végig. Nyomában szél karmolászta a hórétegek békésen egyenletes csillogásától égetett cukorszerű felületét. Karamell a reggel. 




Anya aludt. A néni is a szembe lévő széken. A férje is, mellette. Valakinek a nagyszülei. Talán többnek is. Több unokának a nagyapája és a nagymamája. A lány is csendben szunyókált, a fejére csúszó kapucni szinte teljesen eltakarta az arcát. A vele szembeülő, a lány vörös hajzuhatagát bámuló férfi is bóbiskolt. Csend volt.




Olyan igazi vonatos csend volt. A monoton kattogás, a zötyögések, a fények ismétlődő megszakítása egy-egy pózna árnyéka által, a jégvirágos matt üveg a változó színekben pompázó felülettel: mind-mind a maga ismétlődésében hallgatott.




Milyen szép ez. Milyen szép ez, mennyire szokatlan.




- Anya alszik. Néni alszik. Bácsi alszik. Leány alszik. Fiú alszik. A zaj is alszik.




Az arca egy pillanatig az ablakhoz tapadt, majd nedvesen levált róla. Azonnal ömleni kezdett be a fény, sértette a szemet, a gondolatokat, de új gondolatokat szült. Színeset és zajosat.




- Én most verset írok. Író leszek. Versetíró. Írok verset a ablakra. Kerek verset írok. Kereket- azzal kezével egy hevenyészett kört karcolt a virágos jégfüggönybe.
Anya megébredt.




- Mit csinálsz ott? Mi lesz abból?
- Vers.
- Milyen vers?
- Azt nem tudom... vers lesz.
Kezét játékosan rátapasztotta az üveg felületére, így a kör köré egy halvány kicsi kéz sziluettjét olvasztotta.
- Aha. Értem. Vers.
- És akkor most ide jön a szerelem.
- Hova?
- Az ember mellé.
- Hol van ember?
- Hát itt- a körre mutatott.
- Az nem ember. Az karika. Mondd szépen: ka-ri-ka!
- Az ember!- mondta kicsit hangosabban és összehúzta a szemöldökét. A szerelem egy vonalból állt és két pontból. A vonal két oldalán foglaltak helyet. A kör mellé került ez a figura.
- Rendben, akkor ember. És mi lesz még a versedben?
- Leszmég, leszmég... leszmég napocska!- ezzel valami fura kriksz-krakszot rittyentett a halvány kéz alá. Szemei ragyogtak a boldogságtól.
- Az a nap?
- Igen. Nap.
- De a nap nem olyan! Gyere, rajzolok neked egy napot, jó? Szeretnéd?
- Nem! -azzal az előrenyúló kézre ütött. - nem rajzolsz napot! Ez nap! Ez jó!
- Felőlem. Csináld ahogy tetszik!




A kis kezek még rajzoltak, és kapartak és pontoztak, a pici zöld szemek nem vették észre, hogy a vonalak megfagynak, és elhomályosodnak, a kis kezek csak rajzolták a vonalakat, kaparták a kriksz-krakszokat, olvasztották a pontokat.




A végén egy 10x20 cm-es mű született. Egy idő után megunta. Abbahagyta a versírást. Néhány állomás után le is szállott az anyukájával. Délre leolvadt az ablak. Estére újra befagyott. 


















köszönet Gnek:)

Csend van. Sötét van.








Ez a sötét: sötét. A csend- igazi csend. Azok az emberek közé tartozom, akik szembesültek a csenddel. A tökéletessel.

Menj fel egy domb tetejére, éjjel. Lámpával. Egyedül. Kapcsold le a lámpát. Maradj mozdulatlan. Figyelj. Csend van? Sötét van? Nincs csend. Nincs sötét. Árnyak vannak. Meg színek. És formák. Alakok. Csillagok vannak. Vagy hold. Vagy felhők. Zajok. Mocorgások. Szelek a fák közt. Minden zajong. Semmi sem sötét.

Majdnem semmi.

Arról a csendről beszélek, amely bármikor és bárhol megtalálhat. Bárkinek a társaságában. És rögtön kisajátít. Elszigetel mindentől. Amikor csak én vagyok... meg én. Semmi más. Csak magamat hallom. Csak magamat látom. Csak én vagyok- minden sötét. Csak én.

Nem tart soká. Nem tart kevés ideig sem. Tart. Van, megjelenik. Eltűnik. Nyomot hagy.

Magammal szembesít ez a csend. Nem rossz. Nem jó. Őszinte. Tükör. Tökéletesen engem mutat. És csak engem.








Csend van. Sötét van.
Nincs szélessége. Nincs hossza. Mélysége sincs neki. Van és léte áthatolhatatlan. Megkérdőjelezhetetlen.


Ebbe a sötét csendbe, csendes sötétbe csobban bele egy csepp. A zaj fényt szül és a fény zajokat hoz magával. Színes zajok, hangos fények. A térnek tér-jellege lesz. Minden van már: szélesség, hosszúság, mélység; sűrűség nyomás; fényerősség, fénymilyenség- amit csak mérni szeretnél. Amit csak mérni lehet. A sötétet nem lehet mérni. A csendet sem.

A csobbanás színeket szült. A színek levegő-folyadékként, gomolygó ködként csókolták egymást, és a csókokból új színek születtek. Új zajokkal. Új formákkal. Új mérhetőségekkel, mint árnyalat, decibel- magasság, hertz-kiterjedés, ilyesforma dolgok.

A színek összeölelkeztek és köröket róttak. A hangok egymás lényébe vágva zajoskodtak. Az árnyalatok áriájában a zajok árnyaltsága vibrált- és fordítva. Csendnek nyoma sem volt. Sem sötétnek.

A kavalkád gondolatot szült. A gondolat gondolatokat. A gondolatok még több gondolatokat. Sokat. A gondolatokból képek lettek, tele imbolygó alakok színes alakjával, mozgással és álló mozdulatlansággal. A gondolatokból hangok lettek, rögzült mintái agyunknak, melyek még sosem illettek ennyire tökéletesen egymáshoz, ennyire kiegészítően egymásba. A gondolatokból illatok lettek, színesek. Hangosak. Egyesek hangoskodóak. Mások halkan vibráltak sárgán. Egymásba gyűrűzött minden, ami megszületett. Érintések születtek a gondolatokból, vágyak, akaratok, álmok, áldások, mélységes mélységek, melyeket bevilágított a szín, a hang, a gondolatok világos világa. A csendtelen zajoké.

A világ kiszélesedett. A képek, amiket láttam: dimenziókra bomlottak, a dimenziók más dimenziókba szaladtak tova, halk zajban vibrált a minden. Minden volt a mindenben és új mindenek születtek. A képek amiket láttam hangokat hoztak magukkal, a hangok cipelték maguk után a más érzékek által rögzített emlékek, majd-képek és még kitudjamiknek a hosszú, felmérhetetlenül gazdag négydimenziós halmazát. Lucsogott minden a térben, és én is lucsogtam, a térrel együtt. Térben. Térből.

A kezem a fotel karján görcsbe rándult, a pupillám talán eszméletlenül nagyra tágulhatott, bogár volt a szemem és a szememben voltam én.

Én voltam a szemem.

Képek előttem, fölöttem, körülöttem, mögöttem és a lábaim alatt. Mindenben a mindenem, énemben önmagam. És csak én.

Leesett kezemből. Koppant a földön, a kattanás törte meg. Elvesztettem önmagam.

A képek elhaltak. A hangok a képekkel mentek és vele eltávozott minden, ami érzék. A színek utolsó gyűrűiben eltűnt a hangok utolsó gyűrűje is és mindent körülvett újra a csend. Meg a sötét.

Azok az emberek közé tartozom, akik szembesültek a csenddel. A tökéletessel. A sötéttel.


Ha valami eléri a maximumát- önmaga negatívjába fordul át.

Nem sokáig. Nem is kevés ideig. Mégis: mély nyomot hagyott bennem.




Megláttam önmagam.









köszönet Gnek:)

szerda, augusztus 05, 2009

Mindennapok tortáján a hab:.



Mindennapok tortáján a hab:.


Keskeny fűszálak  falak tövében.
Gondolatok, hosszában s széltében,
kezetlen mosolyok és igen
éber ölelések, akár.

Egy tányérkán gőzölgő
diós sütemény,
melléje kávé. Keserűn.
Feketén.

Sötét pincében
nedves körték éle
anyám szemében egy
nevetés zöld fénye:.

Íz a számban,
illat a levegőben,
a létezés maga.

Talpig fehérben és
talpig feketében
a napok árnyéka
közt vidáman oson-
és megpihen, igen,
a boldogság, lábát lógatva
egy kerten, egy padon, egy
zörgő, ócska villamoson.