kétlábonjáró altató

A kezedben van a hatalom.
A pipacs vöröslő fénye
a állandó vonzalom
a magány kongó ima-kerékje.

Fényes egek, ég-szerkezetek
mezeje alatt egy elmaszatolt táj.
Tudod: nem is biztos, hogy a mában
muszáj legyen minden, ami fáj.
Az égen a csillagok közt remeg
a hitek hidegen lüktető lidércfénye
mohón ciripelő vad tücsökrengeteg
lent-fent az impozáns éji béke.

Fűzfákat fúj a szél. A szomorú lomb
kacsintva villantja a lepel-eget elé
addig egy kéz... a szoknyán pattan a gomb
s világít elősejlő öled matt fényképe.

Az éjszaka mozog.
A csillagok mind megbolondultak.
Zörög az erdő. Táncol a domb.
S mi nevetünk, mi, a nyomorultak.

Hajnal is lesz.
Egyszer.
Talán.
Majd.


Most aludj.
Pihend ki a bajt.
A holnap, meglásd:
fájni fog. Megint.

nyugalom, semmi pánik, csak vakációt kaptak a gondolataim. mint általában ilyenkor: leisszák megukat, teleszívják magukat szivacs módjára a világgal-

aztán kicsordulnak belőlem. idővel. tehát mégis oka van a hallgatásnak.
;)

teremtés:.

habzik a vér a fejem fölött,
fényes lé már az alkonyat.
könny szárad fel a kezeim között
elvitorlázik száz meg száz gondolat
…
.
elkezdett nevetni
s nevetett
nevetett
sokat
.



A tér zárt volt. Nagy és fekete, zárt tér. A mennyezet, a padló, a falak mind egy anyagból voltak. Egy egész, összeálló anyagból, valami matt felületből. Illesztést nem lehetett látni sehol. Tökéletes kocka volt a tér. Benne hűvös volt a levegő, folyton hűvös és friss, bár nyoma sem volt nyílásnak, vagy ilyesminek. Csend volt. Tökéletes csend. Egyetlen zaj egy szív dobogása hallatszott. A sajátjáé. Érezte, ahogy megtölti ezt az üres, fekete teret ez a dobogás. Érezte, ahogy a szíve ritmusának a hanghullámai végigsúrolják a fekete, matt felületet. Még jobban összehúzódott. Tudta. Nemsokára. Már nem tarthat soká. Már nem szabad sokáig tartania. Nem félt. Esetleg kicsit. Tudta, hogy hol van, tudta, hogy miért van itt. Sóhajtott. Még jobban összehúzta magát. Lehajtotta a fejét.


Egy pont jelent meg, a szembe lévő fal közepén. A fénypont nyúlni kezdett, hosszúra nyúlott, és folyamatosan, míg négyzet alakúra nem nyújtotta magát. A tökéletesen négyzet fal közepén egy tökéletes fény-négyzet. Amikor a fénysáv visszaért a kiindulóponthoz: eggyé olvadt vele. Ebben a pillanatban a fény ereje felerősödött, s a négyzet belső matt területe fényes tükör-felületté változott. Tökéletesen csend volt. Csak a levegő melegedett fel, alig érezhetően.

Semmi sem mozgott. Hosszú, igazán hosszú idő után a költő felemelte a fejét. Ebben a pillanatban a fekete fal átváltott mély bíborszínre és pulzált az egész tér. Csak a tükör nem. Ez csak tükrözte a bíbor színű falakat. Hirtelen a bíborból minden égővörösre váltott, ő felszökött helyéről és hihetetlen gyorsasággal, egész testét megfeszítve öklével beleütött a tükör felületébe. Az egész egy másodpercbe telt, bár nagy volt a távolság a fény-négyzet és őközötte, több méter. A felület megingott, gyűrűzni látszott, majd visszaállott eredeti alakjába, miközben minden vörösben pulzált körülöttük. A becsapódás ereje a földre lökte őt, de ő felpattant s minden izmát megfeszítve ütni kezdte újra a felületet, ütni, rúgni, majd egy idő után távolabb szaladt és újra egész testével nekirohant a nagy fény-négyzetnek. A földre esett. A lüktető vörös elhalt, átváltott a terem mélyzöldre. Lassan, nagyon lassan egy sötétebb, padlótól plafonig terjedő sáv ritmikus időközönként végigpásztázta a termet, de minden mélyzöld volt, olyan esőerdő-zöld, csak mélyebb. Feküdt. Nagyokat lélegzett, a mellkasa fel-le nyomta testét. A haja a szemébe hullott, a véres takony és a nyál összefolyt a zöld padlón. Zokogott. Kaparta volna a matton izzó felületet, körmeivel keresett volna támaszt a felemelkedéshez, de nem lehetett: a padló felülete is tökéletes volt. Felkelt. A kézfejével letörülte a taknyos-nyálas arcát, majd a könnyeit is. Fehér, testéhez tapadó pamut pólójának az ujja maszatos lett. Sóhajtott. Végigsimította a mellkasát. Még egyet sóhajtott, ezalatt félrelökte szeméből a haját. Szembe állt a tükörrel. Nézte őt.

- Utállak. Ugye tudod, hogy utállak?
- Miért utálnál?
- Miért? Még te kérded, hogy miért?
- Igen. Én kérdem. Miért utálsz engem?
- Hát nem látod, hogy mi lett belőlem? Hát nem látod, hogy hová zártak? Hát nem látod, hogy mit tettek velem?
- Nem látok semmit. Mi lett belőled?
- Fogoly vagyok. Fogoly. Egy cellában. Fogoly. Ebben a kockában, ebben a színes-itt átváltott mélykék színűvé a terem- izében. Ebben a hermetikus börtönben.
- Értem.
- Nem, nem érted! Te csak ne mondd azt, hogy érted, jó? Te nem vagy elzárva, jó, te csak ne mondd azt, hogy érted!
- De hiszen itt vagyok veled.
- De te elmehetsz! Én nem mehetek el! Én nem választhatok! Világos?
- Nem választhatsz?
- Nem, nem választhatok. Itt kell kuksoljak. Amíg meg nem halok. Érted? És mindez miért? Mert hallgattam rád, mert rád hallgattam. Mert eljöttél és belepofáztál az életembe és nem hagytad, hogy úgy éljek, ahogy éltem azelőtt, ahogy jó volt, ahogy rendben volt, ahogy mindenki más is él...
- de...
- … és azzal, hogy összezavartál, most ki akarnak rekeszteni. Most meg akarnak fojtani, saját szabadságtalanságomban; saját elzártságomba akarják, hogy belefulladjak. Hogy így dögöljek meg, így, egyedül, így elhagyottan, így, kirekesztve, és miért, kérdem én...
- de...
- … miért, hát mert azt mondtad nekem, hogy más lesz, hogy lehet változtatni, hogy lehet lecserélni a régit újra...
- kérlek...
- a rongyos szürkeséget- itt a terem koszos-sárgára váltott át- színes, változatos- itt barnára váltott át a fény- hétköznapokra, a világot meg lehet váltani és vele önmagam is és önmagammal másokat is, és aztán így...
- Elirhai!
- ...és aztán új világot alkothatunk... mi... ketten.
Nagyon csend lett. Megint csak a szíve dobogott. Egy kis idő múlva megint elhangzott a név.
- Elirhai... megbántad-e?
Hirtelen megteltek a nagy, kék szemei könnyel, majd túlcsordultak, lefolytak az arcán, az arcáról a ruhájára, a ruhájáról az épp világos zöldre átváltó padlóra. Nagyokat lélegzett. Csapzott haja a szemébe hullott, mikor lehajtotta a fejét. Nagyokat lélegzett. A könny hullott, most már egyenesen eléje, a padlóra.
- Azt kérdeztem: megbántad-e?
- Nem. Nem bántam meg. De ezekkel nem lehet. Ezek nem érthetik. Ezek nem akarják érteni. Ezek félnek tőled, én nem, mert én már ismerlek, és szeretlek, megtanítottál mindenre, igen, te voltál az, aki a Mindent megtanította nekem... de ők ezt nem tudják. Nem értik. Saját arroganciájukba, arrogáns civilizációjukba halnak bele, mert bele akarnak halni. Azok, ott: félnek. Én itt zokogok előtted és leborulok, és meghajlok előtted, de neked nem kell, mert te is ismersz engem. De azok ott magányosak. És tudják: egyedüli biztonságuk a törvény, a civilizációjuk összetartó kerete. Ők nem akarják tudni, hogy az hazugság! Fogd már fel végre, hogy lehetetlen! Nem látod én is hol landoltam? Miért kínzol hát tovább? Hagyj engem itt, menj, keress másikat, hátha több szerencsével jársz vele ezeknél. Hagyj engem itt, én már úgysem tehetek semmit. Ezek a falak bezárnak. Közrezárnak. Elzárnak. Én itt fogoly vagyok. Te nem. Sok sikert, szívemből kívánom, hogy megérhessem, mikor lehullnak a falak-itt minden sötét-narancssárga lett- és téged lássalak az emberek arcán és aztán engem is...
- Nekem te kellesz, Elirhai.
- De mit tehetek én? Tessék? Mit tudok neked nyújtani? Én nem vagyok szabad ember!
- De Elirhai... én sem vagyok szabad isten...

Megint sóhajtott. Keze reszketett. Az ajkát vékonyra préselte, kezét ökölbe szorította, egész teste egy összehúzódott izommá változott. Mélyeket lélegzett, megint minden sötét bíborban pulzált:.
- Szerinted miért téged választottalak? Miért vagyok még mindig itt, veled?

Felemelte a fejét, szembe nézett a tükörrel. Majd elfordította a tekintetét. Gondolkozott. A bíbor világosodni látszott és melegedni.
- Hát mert... szóval mert én... mert amikor meglátogattál legelőször akkor én... hát végül is- mondta és újra lehajtotta a fejét, ekkor baba-kék lett a terem- nem tudom.
- Mert te tiszta vagy. Mert te gyerek vagy. Mert neked szavaid vannak. És álmaid. És mosolyod is van, néha csak a szemed sarkában, de legtöbbször a szád sarkában is.

Mosolyogni kezdett, minden világos zöld lett, majd égszínkék, majd narancssárga, és lágyan váltogatták egymást. A mosolya azonban hamar eltűnt az arcáról és a homloka a haja alatt újra ráncba húzódott.
- De itt most többről van szó. Ez itt nem játék. Ez itt nem olyan könnyed dolog... ez itt...
- Ez itt mi?
- Ez itt... nem is tudom...
- Ez itt játék, bár többről, komolyabbról van szó. Egy könnyed játék. És te tudsz játszani. Te szeretsz játszani. Ugye?
- Igen, de nem tudom, hogy tudok-e még játszani. Látod- bezártak. Fogoly vagyok.
- Nem vagy fogoly.
- De hisz itt vagyok ebben a kocka alakú zárt valamiben, elzárva mindentől, kizárva mindenből...
- Ki mondta, hogy el vagy zárva?
- Senki. De itt vannak ezek a falak. Nem kell mondani: látom. Érzem.
- És ki akarsz menni?
- Ki. Ki akarok menni. Csakhogy épp nem tudok kimenni?
- Egyszerű: ha hinni fogsz abban, hogy ki tudsz menni: kimehetsz. Ha hinni fogsz abban, hogy ki fogsz tudni menni: szabad lesz az utad.
- Persze, könnyű mondani... de mégis hogy csináljam?
- Hát lássuk... mihez értesz te?
- Én? Semmihez. Én csak írok, néha, ezt-azt... csak úgy, magamnak írogatok, tudod. Szövegeket. Verseket.
- Akkor is értened kell valamihez... de másképp fogom kérdezni: mivel foglalkozol a legtöbbet?
- Azt hiszem a szavakkal.
- És tudnál olyan szót mondani, amiben minden benne van, az egész világ, a világ minden egyes eleme szervesen benne van?
- Miért ilyen szó kell? És miért egy szó? Miért nem mondat? Nem tudom, hogyha tudok ilyen szót... sőt, asszem mondatot sem...
- Próbáld meg. Én most nem zavarlak. De itt leszek. Veled.
- Köszönöm.
- Nincs mit. De van itt még valami...
- Micsoda?
- Hát... ha rossz szót választasz: megölsz engem. Mivel erőtlen vagyok, mivel te vagy az egyetlen ember, aki... szóval vigyázz, hogy milyen szót találsz.
- Értettem. Te tudod a szót?
- Igen de nem csak szó: szavak.
- Szavak? Hogyhogy?
- Három szó van, amit kimondhatsz te, s mind a három másként hat. Egy megöl engem. Egy ledönti a börtönöd falait. És egy a falakkal is és velem is végez.
- És... és mit csinálok, ha esetleg... szóval, ha megöllek téged?
- Akkor újra megteremthetsz. Ha akarsz.
- Tehetek én ilyet?
- Persze.
- De akkor nem én leszek az isten?
- Nem,-mondta mosolyogva a tükör- túl ember vagy ahhoz, hogy isten légy.
- Értem.


És napok teltek el így, a csöndben. Hetek. Évek is, talán. A költő gondolataiban önmagából elindult... önmagába. Kereste azt a szót. Rövid kell legyen, azt már tudta. Egyszerű kell legyen. Talán gyakori is. És gondolkozott és sétált a teremben, faltól-falig, néha keresztbe is, majd leguggolt aztán újra sétálni kezdett és egyre világosabb lett a terem, valahányszor valami újat fedezett fel, ami közelebb vitte őt a szóhoz. Visszabarangolt gyermekkorába, vissza az emlékeinek az őserdejébe s a vaskos, régi álmok, képzeletek mangrove-gyökerei alatt kutatva kereste, folyton kereste a szót, ami átvágja börtönét, átszakítja ezt a színekben játszó masszív, tökéletes falat. Minél közelebb járt a szóhoz, annál világosabb lett. És a haja is fehérre váltott, és a bőre is ráncosabb lett kissé, de szeme kékje nem halványult.

Amikor a terem hófehérré változott a tükör megszólalt:
- Megtaláltad?
- Igen... igen... asszem megvan a szó...
- És mi az?
- Hát... nem merem hangosan mondani....
- Akkor suttogd bele a levegőbe.
- Elfordulnál, légy szíves?
- Persze. Csak tessék.
- Köszönöm.
A költő kitátotta a száját. A szó rövid, néma teste elhagyta a szájüreget, s ahogy kikerült, a levegőre: egy pillanatig lebegett. Vörös volt és formátlan. Meleg. Egy pillanatig remegett, majd pedig szétrobbant, bele a terembe. Majd csend lett.

- És most?

Szavai üresen vibráltak a hófehér teremben.

- És most?

Valahol mögötte egy pont jelent meg. A tökéletesen négyzet-fal közepén. A tükörben vette észre. Odament. A pont vörös volt és izzott. Megérintette. Fájdalom hatolt a testébe. Kifehéredett a világ. Nem látott semmit, röpült, magatehetetlenül terült el a padlón. Remegést érzett. Felemelte fejét. A pontból apró, hajszálvékony repedések futottak ki, szerteszét, a falon, a padlón, a mennyezet sík felületén. A repedések egyre vastagodtak, még mindig pirosak voltak, majd minden elcsendesedett.

A repedés lassan körülfogta a tükröt. Már az egész terem tele volt repedésekkel. És akkor egyszer csak a tükör kirobbant a falból, és köddé változott a levegőben. A helye fekete maradt. Újra csend lett.

Az egyik falból elkezdett kihullni a fehér, vörös szegélyű anyag. Addig pergett, addig omlott, mígnem egy ajtószerű átjáró nem nyílott a falon. Fény jött be a résen. Meleg, rég nem látott fény. Zajok voltak hirtelen. Zörejek, susogások. Minden olyan rémisztő volt, még ez a meleg, rég nem látott fény is. Hevesen dobogott a szíve. Félt. A szeme nevetett, de ő félt. Elmosolyodott. Érezte: félelme oldódik már. Tett egy lépést. A félelem lazított szorításán. Még egy lépés- egy kicsivel kevesebb félelem. Mély levegőt vett. Illata volt a levegőnek. Emlékeket felidéző illata. Szaladni kezdett, rohanni a kijárat fele, és rohantában kitátotta a száját és a szájából vörös, alaktalan valami áradt ki, és a falak összeomlottak tőle és a világ... a világ is.

alkony:.

Igen, utaztam. Végre. Izzadt voltam. A hónaljam környékén kis, nedves folt ütött át pólómon, ingemen. Csillogott az arcbőröm az izzadságtól. Mélyeket lélegeztem, próbáltam nem elaludni. Borostás arcomat ritmikus időközönként megsimogatva próbáltam éberséget színlelni, a napszemüveg mögött azonban gyakran hosszabb ideig csukva volt a szemem. Egy két literes üvegből néha-néha vizet kortyolgatva ébreszgettem magam. Büdös voltam. Az utazás kellemetlen szaga keveredett a csomagjaim súlya által kipréselt izzadságommal. Kicsit szégyelltem is, de hát mit tehet az ember ha utazik- próbáltam távol állani az emberektől.

Dobolt az üveg testén. Az meg tűrte. Közben kint alig változott a táj: bokor, fa, alagút, mező, domb, ház, még egy ház, bokor, fa, alagút... ez is álmosító, nem? Keskeny helyen sok ember. Mind álmos, mind törődött. Mind büdös. Meleg van. Ahol meleg van, ott izzadtság is van. Kevés hely van. Sok a sóhaj. Sok a csend. És még a napból is sok van. A fokok szaporodnak a folyóson. Kint matt a felület. Hátul még látszik ez-az, egy bokor, egy fa, egy alagút: a szokásos. Igen. Egy lány. Messze utazik. Moldovába. Feltette csomagját, fogta a zacskó csipszét, a két félliternyi teáját(egyik zöld volt, a másik barackos), az olvasnivalóját, a telefonját és lehuppan a székbe, ölébe veszi a fentieket, majd háromszor keresztet vet és elkezd olvasni. Csodálkoztam. A csodálkozás felébreszti az embert. Felébredt. Akkor istenen kezdett el gondolkozni. Isten istenségéről. Meg ilyesféléről. Izzadt, még mindég. Szétnézett. A szomszéd fülke zárva volt. Leengedte az ablakot, hátha attól felébred. Kifele nézett, meg befele is. Végül is ez a gondolat, ez a gondolkodás, nem? Alagút jött. A fehér csík fel-le futkározott, mint egy játékosabb veréb, vagy mi. Egyszer csak alagutastól eltűnt. És akkor.

Először csak nézni kezdtem. Nem láttam még, csak néztem. Olyan lágyan volt fényes, hogy nem zavarta a szememet, de ébresztett mégis. És akkor csak megláttam.

És akkor csak meglátta. Az ég, a ficánkoló, pajkos kábelek tekervényesen sikló játéka mögött. Az volt az. Egy nagy felhő állott ott, barokk-cirádás teste mint egy festmény. A nap valahol mögötte, festett tarajat neki, a hasát is színes csíkokkal díszítette volt, az meg hálásan gomolygott a napnak. Körülöttük pajzán fényesség. A napot nem látta, de a felhő mögül sok száz fénynyaláb nyúlott bele e felhő fölötti sötétebb magasságokba, míg az elröpülő madarak fénylő teste meg-megvillant a felhő alatti területeken. Nézte a kerengő bolondokat, nézte és irigyelte őket, mind egy szálig, nekitámasztotta két kezét az ablaknak és úgy irigyelte őket. Tehetetlenségében teljesen felébredt. Éberen irigyelte tovább őket. Valami gyorsan hátra lökte. Egy forgószél pofátlankodott be a folyósora, letépte róla az összes izzadt, mocskos, bűzlő ruhát, meztelen testére tollakat szórt, feketévé varázsolva kihajította őt a rohanó gépezetből s feldobta a magasan álló, nappal szeretkező felhő elé. Félelme mérhetetlen volt, csak tériszonya merte félelmét túlszárnyalni. A felhő mögül elővillant egy pillanatra az extázisban égő, vörös nap, majd zuhanni kezdett. Nagyra tátotta fekete csőrét és ordítva károgott. A szellő röhögte. Ő meg csak zuhant. Félelmében kitárta a szárnyait és a farktollait, és akkor az áramlat alája kapva a magasba röpítette. A szíve hangosan dobogott. Félt, de már nyugodt volt, a rémületet elfújta a szél. Szállt, magasan, rávigyorgott a felhőre, teleszívta a hólyagját levegővel és csak repült, repült, túlrepült még a tarajos felhőn is, még a többi, nemrég még irigyelt bolond madáron is, tovább, csak mind tovább, bele a napba, és kinyújtotta a nyakát, és szélesre tárta legyező-farkát és a szárnya acéllemezként feszült az áramlatok között és csak suhant, sebesen, eszeveszett gyorsasággal, szinte láthatatlanul, bele a buja napba, bele a melegen kavargó testébe, bele a vörösségébe, bele abba a nyugalmat ígérő fényességbe... behunyta szemeit, már fájt ez a boldogság. Már fájt ez a sebesség. Már fájt minden. Ő csak repült, repült, feszülő vitorlaként, feketén sikló lopakodóként hasította az eget. A kalauz kérte a jegyet. Előhalászta a pénztárcáját, beletúrt, kiszedte belőle a jegyet. Megmutatta. A kalauz tovább ment. Megtörülte gyöngyöző homlokát. Ő is. Majd sóhajtott egyet. Meg kéne írjam. Csak zuhanjak le a végén. Manapság nem bukik a hepiendre. Senki.

a lány:.

A lány nem nézett rám. Rákönyökölt a kapaszkodóra, bámulta a kinti rohanó világot. Félelmetes, ahogyan szaladt tova a világ, egymást kergették füzek és hársok, remegett minden levelük, a füvek még talán gyorsabban is rohantak volna, csak ne lettek volna olyan sokan. A felhők velük igyekeztek, csak ők lassabban, méltóságosabban, felhőhöz méltóan. A madarak forradalmárok voltak. Lázadtak a pimaszok: néha mindnél jobban siettek előre, aztán meg hátra fele is mentek, majd megálltak a levegőben az ebadták, és nem akartak tovább mozogni. Álltak, megmerevedve a magasságos egekben, a nagy, megfagyott semmibe kapaszkodva. De a fák rohantak. És néha a házak is. Könyököltek a fák közé, mire azok hangot adtak elégedetlenségüknek, amiből majdnem csetepaté lett. De nem lett mégsem, mert nem volt idő rá: rohanni kellett. Még az este is valahogy hamarabb akart megjönni. Csak a felhők méltósága tartotta vissza, merthát nem engedheti meg magának, hogy siessen, ha egy egyszerű, vándor bárányfelhő sem siet... úgyhogy igyekezett módjával igyekezni.

A lány nem nézett rám. Rákönyökölt a fogózkodóra, száznegyven fokban meghajlott teste a fenekében csúcsosodott és a feneke a szememben. Természetesen megbarnult, finom, csillogó bőrét csókolta minden napsugár. Kék szeme a távolba meredt, abba a messzi semmibe, ami nem rohan. Még a felhőkön is túl van, a közelnél is láthatatlanabb. A pupillája aprócska volt, mert a távol maga a nap. Jobb kezével simogatta a bal könyökét, meg a rögtön fölötte lévő területet. Látszott a hátán a bőr. Meg a feneke fölött is. A hófehér, pántos topja alig takart valamit. A mellbimbói át akarták szúrni az anyagot. Simogatta a könyökét, meg a fölötte lévő területet. Kilátszott a hátán a bőr. Meg a feneke fölött is. Lábujját mozgatta a barna saruban, mérsékelten rövid barna, kockás szoknyája illemet tudóan meg-meglibbent a szemérmes szélben. Én meg mindezt néztem.

A lány nem nézett rám. Pedig éreztem, hogy figyel engem. Hogy szól hozzám.

Figyeltem minden pórusát. Az orrcimpája meg-megremegett. Hosszú szempillái természetes bőségükben és ritmikus időközönként bele-belesepertek a levegőbe, illatos kékszem-forgószelet kavarva a kreolan ragyogó arc előtt. Az arca nem mozgott. Az ajkak mozogtak. Szépek. Teltek. Kívántam. Kívánom. Néha picit megnyíltak: olyankor sok-sok levegő szaladt be a tüdőkbe, és a mellbimbók tényleg majdnem átszúrták az anyagot. Ilyenkor sóhajtottam. A levegő kiment, a köldök és tájéka megint eltűnt kicsit. A láb másként fonódott. Igen...

Egyszer megérintette az ablakot. Az ablak belepárásodott zavartságában. Kissé meg is hajlott. A finoman kreol, szép ujjak a tenyér fele világosodtak. Rátapadtak az ablakra. Az meg hullámzani kezdett. Néztem. Az ujjak hozzáragadtak az ablak üveg-felületéhez. Kint rohant minden. Az ablak hullámzott. Még akkor is hullázott, mikor az ujjak egyenként lassan, fényesen elválva eltávolították a kezet az ablak felületéről. A mozgást valami melegen kavargó fény kísérte. És mintha kint már nem is rohant volna semmi. Sóhajtott. Akkor lettem figyelmes rá. Sóhajtott. Minden rohant kint.
A tükörképét vettem észre. A háta mögötti fülkék ablakaiban. Ebből a szögből egybefolytak az alkonyi fényben. A tükörképe a fenekét mutatta. A zsenge test ezen fejlett, telt részét. Megláttam a hátát is, azt is, ami kilátszott és azt is, ami a fehér anyag alatt várta a csodát. Láttam a könyökét is, a bal könyökét, ahogy el-eltűnik a jobbkeze ujjainak a simogatása alatt. Láttam a lábát is, meg a combjából illedelmesen kivillanó, picike részt is. A szoknya itt is meg-meglibbent, persze csak mérsékelten. Az ablak már itt sem hullámzott, de a kint itt is rohant. És akkor az egyik fülke megnyílt, egy gyerek futott ki, talán fiú volt, vagy lány, esetleg: még nem jelentkeztek a jegyek. És kiszaladt, a lány ránézett, mosolygott, aztán rám nézett, nem mosolygott már, csak visszafordult az ablak felé. Újra a messzit nézte. Az anyuka kijött és bevitte a gyereket. A visszacsusszanó ajtó tükrében újra megláttam a lányt. Megfordult a tükörben és rám nézett. Könnyes volt a szeme. A pupillája kitágult. Már nem a napot nézte, ami a messzi, hanem engem. A kék gyűrű égett, egyenesen engem égetett, bennem égett. A könny leért az arccsontjáig, onnan a hanyagul göndör fürtökön tovább. Az egyik a földre cseppent. A másik a nyakára. Én mindkettőt megcsókoltam volna most. Engem nézett. Az arc, ez a nem-mozgó arc, ez a szobor, ez a beszélő némaság valahogy fájt. De már nem féltem. Kinyújtotta a kezét. És én a szemét néztem, de mindent láttam: a szoknya, a fehér top ráncainak a mozgása, a bőre fényének csillogó intenzitás-váltása, a libbenő haj-spirálok, a köldök és környéke, a kint rohanó ordító, zakatoló mindenség, a mellbimbók, ahogy engem a szemekkel együtt célba vesznek... mind-mind egyszerre értek el agyamba. Még egy könny elcseppent. De nem esett le: lebegett a levegőben, mint a kinti pofátlan madársereg. De a madarakkal ellentétben ez szent volt. És csak nézett rám, és nyújtotta a kezét és könnyezett és nézett rám, és ajkai megnyíltak, levegő áradt rajtuk keresztül a tüdejébe és kifele jövet tágra nyíltak az ajkak, szavakat formáltak, és én megijedtem, hogy egy tükörképet bámulok, miközben ő, a lány valóban rám néz és kezét nyújtja és könnyezik és szólna hozzám és esetleg azt hiheti, hogy én nem őt figyelem, hanem valahova elkalandozott a tekintetem ezért hirtelen ránéztem, rá, az igazira, levéve a tükörképéről a szemem és a lány ott állott, a kapaszkodóra könyökölve, elfordított fejjel, lágyan lengő, csillogó fürtökkel, remegő fényű bőrrel, száznegyven fokos szögben és a könyökét simogatva nézett valamerre, messze. Sóhajtott. Hangos volt. Kint minden szaladt, gyúródott a messzeségbe. Lehajtottam a fejem. Elengedtem a kapaszkodót, zsebre dugott kézzel vissza ültem a helyemre. Sóhajtottam. Mennyire megváltoztam. És ő is... Majd behúztam a fülkeajtót. Kint, a folyóson egy lecseppenő könnygolyó törte meg a csendet s visszhangzott percekig. Senki sem vette észre.

Phantomym-ősz

csend.
képek a képben.
gondolatok. gondolatzuhatagok.
aztán csend.
neonfátyol lassan tovaleng.

zörög a köd. gurul arra, tovább,
Szögesdrót-szerkezetek keskeny keze
Tangózó pókháló-kötéltánc
Nagy románc
Vérző végzet egy kádban.
ládákban idő, óra.
„Hajlunk a szépre, az égi jóra”
Frászt.


télnek fehérjében a hollók is szürkék már.
és csak köd. és csak fáj.
hangtalanul ködbe múlik a táj.

Kéz Léna versei-5

HAB-CSÓKOK ÉS MÁSOK

I

Varázsolok- járok
varázsolótáncot
tojásból meg cukorból
habos álmot gyártok

játszok.


II

Így játszom hajnalt, betonmerev égen,
Így látok szigetet pocsolya tükrében,
Így állítok fároszt huncut éjszakákban.
Gyere, így merüljünk mi is el, egy ilyen-forma mában.


III

Játszom hajnalt, ugrok hajnalkéket,
Hab-csókokból neked hegyet így építek,
Mélyebb így lesz, egyre mélyebb
Szerelmem irántad,
Szerelmem tenéked.

Kontroll-állt-cipőtalp.

(emlékek csendben)


Kontroll-állt
körülmény kezdődik
kérem:
Éppen élem. Mellesleg fájok,
Igen, bizony.
De azért szép napot kívánok,
mindnek, aki cipőtalppá válott,
kontrollált cipőtalppá és ilyenek.
Pötyögöm, pötyögöm, néha kontrol-altok
között elveszek, elvesztem fájó igazságtalanságom.
S így igazam is... hadd. Jó lesz már. Hadd.
Máshogy, máskülöMben
Minden rendben, szépen, nem is
félem a gyéren lakott blokklakások zömét.
Csak azt az egyet.
Igen.
Csak azt, amiben megxxxxxxx, megxxxxxxxxxx engem.
Cipőtalppal s mással a fenekemben
halkan, véresen.
Teljes csendben.

Kontroll-állt-cipőtalpkörülmények sorának
a zömét még mindig élem.
A kontroll, mely áll(t): mindenek előtt-
most, még most is félem. És fájom. És érzem.
Elégett. Benne meg... elégett. El-ég-et-tet-ett.
Xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx
xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx
xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx
xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx
xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx
xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx
xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx
Házunk leégett. Anyám meg benne.
Apám a csermelyben. A pajta mögött.
Pedig még nem is ölt. Én ölnék. Mert könnyű.
Csak nekem nem, nekem nem, nem, nekem nem megy még.
Megxxxxxxxxx állok egy házcsonk előtt.
Kezemben fejetlen katonám. Szegény.
Ölni jó. Kéremszépen, én nem csináltam
semmit-MÉG!- és csattant a
pofon. és még. és megint még.
és meglékeltek aztán. nekik jólesett... keskeny cipőtalp,
széles cipőtalp, meg kontroll, mi állt, mi volt minden, de
kontrollállt.
És meglékeltek aztán. Nekik jól esett.
Ha lenne húgom, neki fájt volna.
Szerencsére nincsen. Megölték. Igaz-véletlenül.
Felordított-KUSS RIBANC!-pakk. ennyi elég.
Ölni jó. Féltem, mikor disznót öltek. Minekkel,
ugyanis, megölni. Húsát elkérhetnénk.
Ugye, kinő, ugye, újra, neki? nem?
miért nem?! Ha én lennék Isten-úgy csináltam vóna.
születéskor szurtam vóna karóra.
Úgy megszokhatja, szegény, még.

most este. s esti mesék
helyett márványcsonk az ég: sűrű
fekete, itt-ott meg-meg csillan és
hideg. Félelmetes. Olyan temetőmárvány.
asszonyok sírnak egymás vállán-valahol-lent kátrány.
égő koporsó. ez is. Mint a házunk.
Félek. Pincében párnátlan hálok.
Fázok. Almászsák, végül is, az ágyam. Almára van étvágyam-
az van csak. Meg bűzlő üres korsók, hordók és csebrek.
Meg a nyomok. Itt embertelenkedtek
kontroll-állt-cipőtalpak. Bizony.
Velem
s velük.
Jó ölni. Dögöljenek meg.
Dögöljünk meg, édes Istenünk.

EPILÓGUS

Kattog az éj, alszik a gyermek.
Nem hallszik, nem látszik fegyvernek
sem fénye sem hangja se már.
Tetőtlen termek kongani se mernek.
Csend van. Lassan köd száll le.
Tél jő. S lopva, vele, még több
még több
halál.

illatos gondolat:.

Én nem tudom, hogy hogy van ez, de elképesztőek az illatok. Tegnap este, a park félhomályos sötétjében masszíroztam valakinek a fejét. Az ölemben volt a feje és a fekete tincsein elcsúszott a lámpák arany fénye. És ahogy ujjaimmal illettem fejét, haját, a fejének az illata szállt felém.

Persze, hogy nő volt! De kérlek, ne érts félre: úgy érzem, hogy csodálni tudom a szépséget, a női szépséget is akár, anélkül, hogy valamit is akarnék. Anélkül, hogy valami „célom” legyen vele. Ez az este is olyan volt. Az alkony sűrűségével mintha az illatok is termékenyebbek, bujábbak volnának, koncentráltabban folynak szét a parkon, például. Akkor a fű illata volt nagyon erős. Nemrég vághatták. Halvány bodza illatot font orrunk lyuka köré az est, és a hársfák virága is melankolikusan hullatta szirmait, jellegzetes aromáját. Csend volt. Ezt annak ellenére mondom, hogy nem messze tőlünk egy roma család társalgott, a roma kultúrára jellemző hangerősséggel. Ő behunyta a szemét, én masszíroztam, gyomátoltam a fejét. Közben beszélgettünk. Most én voltam étlapon: az én bajaim, dilemmáim, ilyenek. S úgy általában, a nőkhöz való hozzáállásom, a nőkkel való... konfliktusaim. Merthogy természetesen én meg nem vagyok nő, férfi volnék. De sajnos csak a női vélemények alátámasztó erejével jelenthetem ki, úgyhogy ezen eldöntésre váró kijelentés megoldásának terhét átruházom ismerős ellenkezőnemű kritikusaimra. Köszönöm a lehetőséget.

Szóval ott tartottam, hogy csend volt. És olyan varázs-érzet, amit az illatok ilyentén erotikusra való kikeverése valamely szexuálisan hergelni igyekvő erő által okozhatott (lehetett más is, de akkor nem tudom, hogy mi). És ebben a varázsérzetben megéreztem a feje bőrét a lánynak, akinek a fejét masszíroztam és egy másik lánynak a fejbőrére emlékeztetett, meg egy éjszakára, amikor ajkainak dússága és nedvessége az enyém lehetett, egy játszótérre, kicsike parkra, esőre, óh, az illatokat felerősítő, finom, könnyű, nyári, szeszélyes és szessziós esőre, a kis faházra, benne a kényelmetlen tekergőzésekre, a mohó csókok esővel, illattal érkező mérhetetlenül laktató gazdag halmazára, a merevedő férfiasságomra, mely mégsem elégült ki és ezáltal lettem én kielégült, egy percnyi időre, amibe egy óra is belefért, egy éjszaka, egy boldog hazafelé sétálás, mögöttem nap, előlem a menekülő éjszakával... a tekintetek szűkülő beszélgetésére. Egy távoli barátnő álmatlan éjszakájára. A bűntudatra, ami később jelent meg, talán jogtalanul. A nem létező nem-tiszteletben tartása nem kéne bűntudatot maga után vonjon. De leginkább az a kényelmes, az a folyton érzéki éhséget szító szabadság, a faházba kerített mégis a végtelenbe belebővített szabadság volt ez, letisztult, bűntelen, meztelen. Illatos, esővizes szabadság.

Ilyenkor máshol járok. Egy esemesben, talán, mikor vonatban ülve azt képzelem, hogy meztelen lábakkal szaladok egy nagy, zöld, lágyan lejtő oldalon, kézen fogva, felborulva, egymásra esve, pitypangot fújva, a pici pihékkel tovaszállva, libbenve, sussanva... igen. Vagy egy levélben, esetleg, ahogy épp csillagos ég alatt fekszem és örök szerelmet ígérek valakinek.... hát igen. Nagy a klisék hatalma. Talán mert ezek hatnak. És bármennyire is kínozza egyik tanárom: nem lehet leépíteni őket-ezzel önmagam építeném le.

Csak egy pillanat volt az egész. Csak egy picinyke időszelet, tényleg. Kicsit elmerengtem, végigfuttattam tekintetem egy előttem elmenő női fenéken, aztán a lámpába néztem, meg a szétfolyó, fényben cukrosodó levelekre- és már tovább állott a gondolat. De az illat maradt. Az illat felszabadított.

Szeretem az esőt, az az igazság. Egyik kedvenc élményem régebb történt. Tehát már nem új keletű. Sétáltunk, igen, lánnyal, s menekültünk az eső elöl(máig nem tudom, hogy miért, mert világéletemben szerettem eláztatni magam), mikor eldöntöttük, hogy beszaladunk az egyik közeli kínaiba, bekapni valami ennivalót. Gyorsangyorsan becsuktuk magunk mögött az ajtót és nevetve lehuppantunk az egyik közeli asztalhoz. A bal szélső volt, ha jól emlékszem, az ajtóhoz közel. Ő csatakosan, én kevésbé, mert akkor még rövid hajam volt. Rendeltünk. Valamelyikünk csípőset rendelt, bár nem tudom megmondani, hogy kicsoda. Nagyon csípős volt, még most is összefut a számban a nyálam, ha rá gondolok. Mikor befejeztük az evést, már készült elállni az eső. Sűrű eső volt, nyári zápor, langyos és erős és sebes. Mire elállott már készültünk is indulni. Mikor kinyílott az ajtó arcunkba csapott a friss, a finom, ízes levegő, a néhai por illatával, a dús aromaterápiásságával és én megszédültem. Néhány lépést tettünk, és én megöleltem őt, és hátradöntöttem egy hosszan elnyúló, lassan ívelő csókolózásba. Állítsuk itt le a képet. Mögöttünk a nap, épp lemenőben, épp vöröses levébe készül belefulladni, előttünk a fény által forró szent Mihály és környéke... mi meg, zsibbadt ajkakkal, bő nyállal a szánkba, az eső által előhívott illatunkba takarózva smárolunk mint állat a járda közepén. Nem tiszta holivúdi klisé, kéremszépen? De. Az- és csodálatos. Eszméletlen. Épp megfelelő hosszúságú, megfelelő (nyál)sűrűségű, megfelelő intenzitású, hídba átmenő eksztatikus állapot. Annyira erőteljes, hogy ijedten és nem kicsit csodálkozva néztünk egymásra utána. Meglepett. Csendben sétáltunk bele a városközpontba. Meg az emlékezetembe. Ennyi.






Apropó: nincs kedve valakinek csókolózni?

gondolatok.tavaszra.

Amikor egy hópehely lehull: valami véget ér.
Ez egy olyan folyamat, ami a fagy, a szürkeség beálltával egy állapottá merevül. Ez az állapot: egy egész folyamat, mint a jég jégsége, a köd ködsége, a szerelem szerelmessége. A véget-értség utó-, illetve előrezgése.
Az emberek ilyenkor szürkék lesznek, meg átlátszó bőrűek, kövérek és morcosak. Ilyenkor több a fejfájás, és több a stressz, a negatív adrenalin-termelés. Több a baleset( nem csak a hulló hó, csúszó jég mián) és kevesebb a mosoly. Persze, mint mindig, most is kivételt képeznek az örök szerelmesek. Több a csend: a tél szigetel. És több a kontrasztokra való felfigyelések lehetősége. Meg a szín-telenség.
Változik viszont a helyzet akkor, mikor az első rügyek kicsordulva héjukból széjjel buggyannak a levegőben, fröcskölő illatuk szétpermetezi a szél és hirtelen, a vörös hajnalok küklopsz-szemének ráncai tüzében megjelennek a fecskék: akkor megváltozik a helyzet. Először csak ez-az. Először csak itt-ott. És csak többé-kevésbé. Egyszer csak hamarabb virrad. Vagy egy nem várt pillanatban egyszercsak madártrilla pofázik bele a szörnyenfontos telefonbeszélgetésekbe. Vagy alkonytájt lenge, hormonokkal telített illat-fátyolt csapkod arcokba a szél. A fák ágai nem csak nyikorognak, recsegnek, mint ahogy ők ezt egész télen tették, hanem a szél már levelekkel hárfázik, ropja lenge illó táncát, a folyton elhalót és folyton megújulót, a fűszer illatút.
Aztán változni kezd minden. Immáron nyilvánvalóan és le nem tagadható módon. A fehér zöldre vált. A ropogás zizegéssé halkul. Az álom éberséggé, a szürke falak napsugár-minták vásznává, kiállítótermévé az árnyékos szobák. A sötétben való matató tapogatózás rövid ujjú, kurta szárú, lenge vagy épp feszülő kitárulkozássá. És akkor zúg az ég, az alkony, a nosztalgikusan dogos szagú árnyék a sarkokon. A tekintetek hirtelen élni kezdenek, a mosolyok szélesednek, a dekoltázsok gazdagodnak, a bőrök kreolos-olajos színű fényt vesznek fel. Te is megfogod a kezét neki, és kézenfogós sétálás közben rájössz, hogy nagyon sokan sétálnak még. És mind kézen fogva. Mind azzal a fura fénnyel szemükben, hajukban. Mind azzal a fura liftezéssel hasukban. Aztán a felpattant rügyek virágokká érnek. Fehérré, fakóvá, sárgássá, rózsaszínessé, piros fehérré, fehér-pirossá, hullámzó-árnylatossá. Meg kékké, lilává, sárgás vörössé, vörössé, az élők színévé, ibolyává, a formák a színekben és a színes formák fodrozó-hullámzó közös szél-dala. Az illatok még erősebbek lesznek, a macskák, a kutyák gyakrabban néznek egymás szeme közé. Patakok hangosabban csobognak, autók halkabban zúgnak(legalábbis fák között). Még a kukák büdös magánya is valahogy... meghittebb(pedig télen nem dolgoznak annyira azok az ammónia-bacik). És már csak nagy ritkán üti fel fejét a félelem.
Az emberek? Azok igyekeznek figyelmen kívül hagyni az Állapot újra Folyamattá válását. Akik észreveszik a főnix-szerű Folyamat újra-születését azok a magányos lődörgők meg a szerelmesek. Akik nem veszik észre, az az összestöbbi. Én sem akarom figyelembe venni. És ez akkor nem olyan vallomás-forma dolog, sokkal inkább egy ember jellemzésének a halvány tervrajzának a hevenyészett firkája, hanyag részletezéstelenséggel. Én sem akarom figyelembe venni. Azt akarom, hogy hagyja a picsába(ki is?) az ébredését és a hormonizálódását az egész világnak. Én kérem önző vagyok és ha a világfájdalmas, tavaszi dpresszijómat élem: akkor igenis dögöljön meg mindenki. Bezárkózom a szürke, kopott, kicsi, szobának nevezett lyukba, behúzódóm a képernyőm elé, a paplanom mögé a fent említett depresszióm alá és az ideges alsó szomszéd fölé..
ilyenkor félek. Vagyis féltem. Ha ki merem nyitni a szemem, ha ki mered nyitni a szemed, ha ki merem nyitni az ablakot, ha ki mered nyitni az ablakot, esetleg az ajtót is, ha ki merünk lépni rajta, te meg én, és ha merünk bele nézni egy cseresznyevirág epicentrumána: akkor a félelem mosolyogni kezd, nagyokat pislog, elnézést kér majd, merthogy neki mennie kell- és eltűnik az egyik fa kinyúló ágának karcsú, hűs árnyékában.
Igen, most mondhatnád. Igen, ilyen a világ. De nem. Vagyis a világ tényleg ilyen, de az ember, az a megkergült. Annak, azaz neked is, Olvasó, elment az esze, elment az eszed. Talán nem is az esze. Csak a természet katapultált belőle, hagyta magára. Talán a napfelkelték és a naplementék varázspora pereg le rólunk, folyamatosan. Esetleg az illatok bársonypaszomántja kopott meg a sokszázéves evolúciós elfejlődés során.
És akkor mi van, ha nem is érdekel?-kérdezhetnéd. Akkor semmi sincs. Vagyis a szintetikus környezet is környezet. A teljesen szintetikusra gondolok. Csak minden élet-területre vannak mellékhatásai. Az igazi, szaftos-ropogós és önmagában megmásíthatatlan Környezetnek csak a társadalomra vannak „negatív” mellék(?)-hatásai. A társadalmi kapcsolatokra. Ám a társadalom egy .. hmm.. eléggé beteges képződmény, szóval egy kis homeopatikusság nem árthat. Félni bent lehet. Kint nem lehet. A tágas tereket a félelem nem tudja behatárolni. Csak a szeretet. Meg az ilyesmik.