szerda, május 27, 2009

Kéz Léna versei-5

HAB-CSÓKOK ÉS MÁSOK

I

Varázsolok- járok
varázsolótáncot
tojásból meg cukorból
habos álmot gyártok

játszok.


II

Így játszom hajnalt, betonmerev égen,
Így látok szigetet pocsolya tükrében,
Így állítok fároszt huncut éjszakákban.
Gyere, így merüljünk mi is el, egy ilyen-forma mában.


III

Játszom hajnalt, ugrok hajnalkéket,
Hab-csókokból neked hegyet így építek,
Mélyebb így lesz, egyre mélyebb
Szerelmem irántad,
Szerelmem tenéked.

hétfő, május 25, 2009

Kontroll-állt-cipőtalp.



(emlékek csendben)


Kontroll-állt
körülmény kezdődik
kérem:
Éppen élem. Mellesleg fájok,
Igen, bizony.
De azért szép napot kívánok,
mindnek, aki cipőtalppá válott,
kontrollált cipőtalppá és ilyenek.
Pötyögöm, pötyögöm, néha kontrol-altok
között elveszek, elvesztem fájó igazságtalanságom.
S így igazam is... hadd. Jó lesz már. Hadd.
Máshogy, máskülöMben
Minden rendben, szépen, nem is
félem a gyéren lakott blokklakások zömét.
Csak azt az egyet.
Igen.
Csak azt, amiben megxxxxxxx, megxxxxxxxxxx engem.
Cipőtalppal s mással a fenekemben
halkan, véresen.
Teljes csendben.

Kontroll-állt-cipőtalpkörülmények sorának
a zömét még mindig élem.
A kontroll, mely áll(t): mindenek előtt-
most, még most is félem. És fájom. És érzem.
Elégett. Benne meg... elégett. El-ég-et-tet-ett.
Xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx
xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx
xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx
xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx
xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx
xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx
xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx xxxxxxx
Házunk leégett. Anyám meg benne.
Apám a csermelyben. A pajta mögött.
Pedig még nem is ölt. Én ölnék. Mert könnyű.
Csak nekem nem, nekem nem, nem, nekem nem megy még.
Megxxxxxxxxx állok egy házcsonk előtt.
Kezemben fejetlen katonám. Szegény.
Ölni jó. Kéremszépen, én nem csináltam
semmit-MÉG!- és csattant a
pofon. és még. és megint még.
és meglékeltek aztán. nekik jólesett... keskeny cipőtalp,
széles cipőtalp, meg kontroll, mi állt, mi volt minden, de
kontrollállt.
És meglékeltek aztán. Nekik jól esett.
Ha lenne húgom, neki fájt volna.
Szerencsére nincsen. Megölték. Igaz-véletlenül.
Felordított-KUSS RIBANC!-pakk. ennyi elég.
Ölni jó. Féltem, mikor disznót öltek. Minekkel,
ugyanis, megölni. Húsát elkérhetnénk.
Ugye, kinő, ugye, újra, neki? nem?
miért nem?! Ha én lennék Isten-úgy csináltam vóna.
születéskor szurtam vóna karóra.
Úgy megszokhatja, szegény, még.

most este. s esti mesék
helyett márványcsonk az ég: sűrű
fekete, itt-ott meg-meg csillan és
hideg. Félelmetes. Olyan temetőmárvány.
asszonyok sírnak egymás vállán-valahol-lent kátrány.
égő koporsó. ez is. Mint a házunk.
Félek. Pincében párnátlan hálok.
Fázok. Almászsák, végül is, az ágyam. Almára van étvágyam-
az van csak. Meg bűzlő üres korsók, hordók és csebrek.
Meg a nyomok. Itt embertelenkedtek
kontroll-állt-cipőtalpak. Bizony.
Velem
s velük.
Jó ölni. Dögöljenek meg.
Dögöljünk meg, édes Istenünk.

EPILÓGUS

Kattog az éj, alszik a gyermek.
Nem hallszik, nem látszik fegyvernek
sem fénye sem hangja se már.
Tetőtlen termek kongani se mernek.
Csend van. Lassan köd száll le.
Tél jő. S lopva, vele, még több
még több
halál.

csütörtök, május 21, 2009

illatos gondolat:.






Én nem tudom, hogy hogy van ez, de elképesztőek az illatok. Tegnap este, a park félhomályos sötétjében masszíroztam valakinek a fejét. Az ölemben volt a feje és a fekete tincsein elcsúszott a lámpák arany fénye. És ahogy ujjaimmal illettem fejét, haját, a fejének az illata szállt felém.

Persze, hogy nő volt! De kérlek, ne érts félre: úgy érzem, hogy csodálni tudom a szépséget, a női szépséget is akár, anélkül, hogy valamit is akarnék. Anélkül, hogy valami „célom” legyen vele. Ez az este is olyan volt. Az alkony sűrűségével mintha az illatok is termékenyebbek, bujábbak volnának, koncentráltabban folynak szét a parkon, például. Akkor a fű illata volt nagyon erős. Nemrég vághatták. Halvány bodza illatot font orrunk lyuka köré az est, és a hársfák virága is melankolikusan hullatta szirmait, jellegzetes aromáját. Csend volt. Ezt annak ellenére mondom, hogy nem messze tőlünk egy roma család társalgott, a roma kultúrára jellemző hangerősséggel. Ő behunyta a szemét, én masszíroztam, gyomátoltam a fejét. Közben beszélgettünk. Most én voltam étlapon: az én bajaim, dilemmáim, ilyenek. S úgy általában, a nőkhöz való hozzáállásom, a nőkkel való... konfliktusaim. Merthogy természetesen én meg nem vagyok nő, férfi volnék. De sajnos csak a női vélemények alátámasztó erejével jelenthetem ki, úgyhogy ezen eldöntésre váró kijelentés megoldásának terhét átruházom ismerős ellenkezőnemű kritikusaimra. Köszönöm a lehetőséget.

Szóval ott tartottam, hogy csend volt. És olyan varázs-érzet, amit az illatok ilyentén erotikusra való kikeverése valamely szexuálisan hergelni igyekvő erő által okozhatott (lehetett más is, de akkor nem tudom, hogy mi). És ebben a varázsérzetben megéreztem a feje bőrét a lánynak, akinek a fejét masszíroztam és egy másik lánynak a fejbőrére emlékeztetett, meg egy éjszakára, amikor ajkainak dússága és nedvessége az enyém lehetett, egy játszótérre, kicsike parkra, esőre, óh, az illatokat felerősítő, finom, könnyű, nyári, szeszélyes és szessziós esőre, a kis faházra, benne a kényelmetlen tekergőzésekre, a mohó csókok esővel, illattal érkező mérhetetlenül laktató gazdag halmazára, a merevedő férfiasságomra, mely mégsem elégült ki és ezáltal lettem én kielégült, egy percnyi időre, amibe egy óra is belefért, egy éjszaka, egy boldog hazafelé sétálás, mögöttem nap, előlem a menekülő éjszakával... a tekintetek szűkülő beszélgetésére. Egy távoli barátnő álmatlan éjszakájára. A bűntudatra, ami később jelent meg, talán jogtalanul. A nem létező nem-tiszteletben tartása nem kéne bűntudatot maga után vonjon. De leginkább az a kényelmes, az a folyton érzéki éhséget szító szabadság, a faházba kerített mégis a végtelenbe belebővített szabadság volt ez, letisztult, bűntelen, meztelen. Illatos, esővizes szabadság.

Ilyenkor máshol járok. Egy esemesben, talán, mikor vonatban ülve azt képzelem, hogy meztelen lábakkal szaladok egy nagy, zöld, lágyan lejtő oldalon, kézen fogva, felborulva, egymásra esve, pitypangot fújva, a pici pihékkel tovaszállva, libbenve, sussanva... igen. Vagy egy levélben, esetleg, ahogy épp csillagos ég alatt fekszem és örök szerelmet ígérek valakinek.... hát igen. Nagy a klisék hatalma. Talán mert ezek hatnak. És bármennyire is kínozza egyik tanárom: nem lehet leépíteni őket-ezzel önmagam építeném le.

Csak egy pillanat volt az egész. Csak egy picinyke időszelet, tényleg. Kicsit elmerengtem, végigfuttattam tekintetem egy előttem elmenő női fenéken, aztán a lámpába néztem, meg a szétfolyó, fényben cukrosodó levelekre- és már tovább állott a gondolat. De az illat maradt. Az illat felszabadított.

Szeretem az esőt, az az igazság. Egyik kedvenc élményem régebb történt. Tehát már nem új keletű. Sétáltunk, igen, lánnyal, s menekültünk az eső elöl(máig nem tudom, hogy miért, mert világéletemben szerettem eláztatni magam), mikor eldöntöttük, hogy beszaladunk az egyik közeli kínaiba, bekapni valami ennivalót. Gyorsangyorsan becsuktuk magunk mögött az ajtót és nevetve lehuppantunk az egyik közeli asztalhoz. A bal szélső volt, ha jól emlékszem, az ajtóhoz közel. Ő csatakosan, én kevésbé, mert akkor még rövid hajam volt. Rendeltünk. Valamelyikünk csípőset rendelt, bár nem tudom megmondani, hogy kicsoda. Nagyon csípős volt, még most is összefut a számban a nyálam, ha rá gondolok. Mikor befejeztük az evést, már készült elállni az eső. Sűrű eső volt, nyári zápor, langyos és erős és sebes. Mire elállott már készültünk is indulni. Mikor kinyílott az ajtó arcunkba csapott a friss, a finom, ízes levegő, a néhai por illatával, a dús aromaterápiásságával és én megszédültem. Néhány lépést tettünk, és én megöleltem őt, és hátradöntöttem egy hosszan elnyúló, lassan ívelő csókolózásba. Állítsuk itt le a képet. Mögöttünk a nap, épp lemenőben, épp vöröses levébe készül belefulladni, előttünk a fény által forró szent Mihály és környéke... mi meg, zsibbadt ajkakkal, bő nyállal a szánkba, az eső által előhívott illatunkba takarózva smárolunk mint állat a járda közepén. Nem tiszta holivúdi klisé, kéremszépen? De. Az- és csodálatos. Eszméletlen. Épp megfelelő hosszúságú, megfelelő (nyál)sűrűségű, megfelelő intenzitású, hídba átmenő eksztatikus állapot. Annyira erőteljes, hogy ijedten és nem kicsit csodálkozva néztünk egymásra utána. Meglepett. Csendben sétáltunk bele a városközpontba. Meg az emlékezetembe. Ennyi.






Apropó: nincs kedve valakinek csókolózni?

csütörtök, április 16, 2009

gondolatok.tavaszra.

Amikor egy hópehely lehull: valami véget ér.
Ez egy olyan folyamat, ami a fagy, a szürkeség beálltával egy állapottá merevül. Ez az állapot: egy egész folyamat, mint a jég jégsége, a köd ködsége, a szerelem szerelmessége. A véget-értség utó-, illetve előrezgése.
Az emberek ilyenkor szürkék lesznek, meg átlátszó bőrűek, kövérek és morcosak. Ilyenkor több a fejfájás, és több a stressz, a negatív adrenalin-termelés. Több a baleset( nem csak a hulló hó, csúszó jég mián) és kevesebb a mosoly. Persze, mint mindig, most is kivételt képeznek az örök szerelmesek. Több a csend: a tél szigetel. És több a kontrasztokra való felfigyelések lehetősége. Meg a szín-telenség.
Változik viszont a helyzet akkor, mikor az első rügyek kicsordulva héjukból széjjel buggyannak a levegőben, fröcskölő illatuk szétpermetezi a szél és hirtelen, a vörös hajnalok küklopsz-szemének ráncai tüzében megjelennek a fecskék: akkor megváltozik a helyzet. Először csak ez-az. Először csak itt-ott. És csak többé-kevésbé. Egyszer csak hamarabb virrad. Vagy egy nem várt pillanatban egyszercsak madártrilla pofázik bele a szörnyenfontos telefonbeszélgetésekbe. Vagy alkonytájt lenge, hormonokkal telített illat-fátyolt csapkod arcokba a szél. A fák ágai nem csak nyikorognak, recsegnek, mint ahogy ők ezt egész télen tették, hanem a szél már levelekkel hárfázik, ropja lenge illó táncát, a folyton elhalót és folyton megújulót, a fűszer illatút.
Aztán változni kezd minden. Immáron nyilvánvalóan és le nem tagadható módon. A fehér zöldre vált. A ropogás zizegéssé halkul. Az álom éberséggé, a szürke falak napsugár-minták vásznává, kiállítótermévé az árnyékos szobák. A sötétben való matató tapogatózás rövid ujjú, kurta szárú, lenge vagy épp feszülő kitárulkozássá. És akkor zúg az ég, az alkony, a nosztalgikusan dogos szagú árnyék a sarkokon. A tekintetek hirtelen élni kezdenek, a mosolyok szélesednek, a dekoltázsok gazdagodnak, a bőrök kreolos-olajos színű fényt vesznek fel. Te is megfogod a kezét neki, és kézenfogós sétálás közben rájössz, hogy nagyon sokan sétálnak még. És mind kézen fogva. Mind azzal a fura fénnyel szemükben, hajukban. Mind azzal a fura liftezéssel hasukban. Aztán a felpattant rügyek virágokká érnek. Fehérré, fakóvá, sárgássá, rózsaszínessé, piros fehérré, fehér-pirossá, hullámzó-árnylatossá. Meg kékké, lilává, sárgás vörössé, vörössé, az élők színévé, ibolyává, a formák a színekben és a színes formák fodrozó-hullámzó közös szél-dala. Az illatok még erősebbek lesznek, a macskák, a kutyák gyakrabban néznek egymás szeme közé. Patakok hangosabban csobognak, autók halkabban zúgnak(legalábbis fák között). Még a kukák büdös magánya is valahogy... meghittebb(pedig télen nem dolgoznak annyira azok az ammónia-bacik). És már csak nagy ritkán üti fel fejét a félelem.
Az emberek? Azok igyekeznek figyelmen kívül hagyni az Állapot újra Folyamattá válását. Akik észreveszik a főnix-szerű Folyamat újra-születését azok a magányos lődörgők meg a szerelmesek. Akik nem veszik észre, az az összestöbbi. Én sem akarom figyelembe venni. És ez akkor nem olyan vallomás-forma dolog, sokkal inkább egy ember jellemzésének a halvány tervrajzának a hevenyészett firkája, hanyag részletezéstelenséggel. Én sem akarom figyelembe venni. Azt akarom, hogy hagyja a picsába(ki is?) az ébredését és a hormonizálódását az egész világnak. Én kérem önző vagyok és ha a világfájdalmas, tavaszi dpresszijómat élem: akkor igenis dögöljön meg mindenki. Bezárkózom a szürke, kopott, kicsi, szobának nevezett lyukba, behúzódóm a képernyőm elé, a paplanom mögé a fent említett depresszióm alá és az ideges alsó szomszéd fölé..
ilyenkor félek. Vagyis féltem. Ha ki merem nyitni a szemem, ha ki mered nyitni a szemed, ha ki merem nyitni az ablakot, ha ki mered nyitni az ablakot, esetleg az ajtót is, ha ki merünk lépni rajta, te meg én, és ha merünk bele nézni egy cseresznyevirág epicentrumána: akkor a félelem mosolyogni kezd, nagyokat pislog, elnézést kér majd, merthogy neki mennie kell- és eltűnik az egyik fa kinyúló ágának karcsú, hűs árnyékában.
Igen, most mondhatnád. Igen, ilyen a világ. De nem. Vagyis a világ tényleg ilyen, de az ember, az a megkergült. Annak, azaz neked is, Olvasó, elment az esze, elment az eszed. Talán nem is az esze. Csak a természet katapultált belőle, hagyta magára. Talán a napfelkelték és a naplementék varázspora pereg le rólunk, folyamatosan. Esetleg az illatok bársonypaszomántja kopott meg a sokszázéves evolúciós elfejlődés során.
És akkor mi van, ha nem is érdekel?-kérdezhetnéd. Akkor semmi sincs. Vagyis a szintetikus környezet is környezet. A teljesen szintetikusra gondolok. Csak minden élet-területre vannak mellékhatásai. Az igazi, szaftos-ropogós és önmagában megmásíthatatlan Környezetnek csak a társadalomra vannak „negatív” mellék(?)-hatásai. A társadalmi kapcsolatokra. Ám a társadalom egy .. hmm.. eléggé beteges képződmény, szóval egy kis homeopatikusság nem árthat. Félni bent lehet. Kint nem lehet. A tágas tereket a félelem nem tudja behatárolni. Csak a szeretet. Meg az ilyesmik.

szombat, március 28, 2009

Suttogó:.

zöngés zajok hajam szálán
fogak csendje, ajak, márvány
fény az éjszakában, iszony
kocsonyás féktelen viszony

mély remegés, vibráló magány

meztelen karod a lábam alatt
meztelen hangod a fejem alatt
meztelenül világít mezítelenséged
szeretlek. ez egyetlen vétked

telhetetlenül iszom a véred

izgágán zizegnek odalent a lombok
táncolnak a buják s a bolondok
táncba rejtem el bíborpalást-mérgem
beburkollak vele, figyellek, elérem

keskeny lelked fehér egének peremét

tudatlan kúsznak napok, fellegek
lelketlen terjednek szét fojtó melegek
zöngétlen ködben térdelek mélyen
szeretlek, szeretlek, teljesen, egészen

meg félek. meg érintenélek még

tudom féktelen már az iszony-viszony
nyálkádzó tavon lángoló víz-liliom
illékony lila párák illatos meredek hegek
szemed sarkában. erőtlen szerelem-terek

elköltözött még az isten is veled

Hóban magány. sivatagban magány-rengetegek

Magyartanárnő:.

És érkezik a folyóson és én meglátom őt a lépcsők tátongó kanyarulatában, keskeny, pók-fehér méz-fehér bolthajtásában állni, keskeny lukban, képkeretben egy kuka meg ő, és ő a kuka fölé, messze, a falon túli kinti világba belebámuló tekintettel, egy egész világ fájdalmával a szemeiben, az arcüregeiben, a keskeny létrák leges tetején meg alján egyszerre értelmének, mély álmok sötéten hullámzó ladikjának szűkös-parasztos fedélzetén hullámozva, míg a végtelen Styx sír, csak sír a szemei láttán, a szétfolyó, málló, csepegő arcaival, igen, arcaival, ami, ha kéne, vagy ha akarná világot ríkatna meg, világokat, párhuzamos univerzumok locsogó pocsolyáit, csurgó-csepegő határtalanságait, és csak nézi, nézi azt az átkozott fehéret azon az istenverte falon, a falban a szunnyadó szellemek csendes szortyogó szuszogását, mesébe meredő csillámló rémálmait, keskeny szellem-kezük markolászását a még náluk is ritkább Semmibe, igen, semmibe, rondót érdemel, örökkön körforgását szavaknak, gondolatoknak, csepegő könnyeknek és csurgó nyálaknak, vélt véleményeknek, akaró szenvtelenül keskeny, álmatlanul álmatag szembogarának, szeme fehérjének, szeme rozsdabarnájának, szeme erezetének, az ajkai repedezetten fáradt nevetésének, és folyton csorgó, ömlő, zsongó, csobogó, zuhogó láthatatlan könnyeinek egy mélységesen mély forrásból, talán mélyebbről, mint amilyen mélyen maga Gaia él-létezik-éledezik nap mint nap, éjjel-nappal, reggel-délben. Talán még ő is sír. Talán ez a nő, ez a gyerek, ez a halálán levő és halálát is elsirató-megsirató szálkás, fonnyadt öregasszony több, mint Krisztus. Több, mint a szétnyűtt szimbólumai a keresz-ténységnek/-tyénségnek, buddhizmusnak, iszlámi vallás-változatoknak; világunk tartópilléreinek: a négy elemnek, az örök Kabbala számainak és a Névnek az anyja ő, ősanyánk, mindünknek, aki már megszülésünk előtt tudta, hogy amit tudott és ezért sír, ezért szomorú, ezért veszett bele a tekintetébe a távol, ezért van távol a közel tekintetében, ezért látnak szemei még a Tejúton is túlra. A fekete lyukak köldökének enigmatikus sötétjébe bele, oda, ahol a nagy Mindenség boszorkánykonyájának a tűzhelye lészen, ahol amaz nagy kondérban rotyogott volt a Minden, míg pirinyó ponttá főtte szét magát és a PÍ-nek a végtelenénél is végtelenebb kicsike maggá összenőve magát magába: fellázadott. Ezt a lázadást tudta már akkor is ő, mikor még azt sem tudta, hogy ő kicsoda, és egyáltalán- hogy létezik-e vagy sem. Sőt, szerintem még azt sem tudta, hogy lehet kérdezni. Azt sem tudta, hogy tudhat. Kezei lecsüngnek teste mellett, szarvas-barna kabátja megremeg, mikor elfordul felém, rám néz, míg én köszönök, visszaköszön, de már megint messze jár, testéből tartja össze az egész rozzant sárgolyót, a Csokigolyót a Tejek Útjában benne, peremén karamellakrém meg medvecukor, félelemmel ízesítve, meg sötét ismeretlenséggel, megismerhetetlenségek hosszú, kiviízű, szilvaszínű cukormázával kontúrozva. És csak issza azt a tejet, egyszer elnyeli majd, megládd, mint Célan a maga fekete tejét, és megcsömörölve lészen, és kiokádja az új világját, erre a régire, és olyan lesz minden, mint a Dâmbovița medre, amit a komcsik lebetonoztak, hogy tűnjön tisztának. És ugyanannyi értelme is lészen mindennek, mint a Dâmbovița lebetonozásának.

Mikor találkozok vele: félek. Olyan mély rettegés lesz úrrá rajtam, mint a gumiszobában, a múltkor, mikor elémbe tették a falnyi tükröt és énnekem kikötözve néznem kellett volt önmagam, miközben rettenetesen rettegtem, és habogtam, és hebegtem, a szám habzott, a világok világításai fájtak, a felületek domborulatai szúrták az oldalam, a talpam és csak arra tudtam gondolni: Istenem te nem lehetsz feledékeny ezen mértékben, mert engem el nem ereszthetsz ezen rend szerént... akkor megharagudott rám, és kiengedett. Csak játszott, azt mondta. Meg hogy unatkozik. Félek. Félsz? Te félsz? Én félek. Magamtól, tőled. A világfájdalmas magyartanárnőtől, aki elmerül a nyelvben, és a nyelv őbenne merül el vala, és testet ölt kettőjük nászából az Ige, ami még a kezdetben is meg vala. Majd meghal. Hogy újra feltámadhasson, hogy újra árthasson és ártatlanra hasson. Én meg továbbra is félek, mikor belenézek maszatosan moszatos rozsdabarna tengerszemébe és imádkozok, hogy nevessen egyszer, villantsa pók-fehér, méz-fehér fogsorát belső és külső élet-burkokra, univerzumokra, élettér-határokra, álmok mezsgyéire, gondolatok gyepűire, érzelmek limeszeinek a peremére, hogy fellélegezzen a világ meg a fájdalma is. Úgy legyen!

vasárnap, március 22, 2009

vers-e-mese

Nap szemeidben nevetve lebben,
ajkad fog-fehéred alig rejtheti el.
Vagy mondd te jobban. Mondjad te szebben.
Kevés a szó. És szűk ez a nyelv.





Valami zörgedező, csengő-bongó,
sistergőn szelelő, pengőn jajongó
feketefehér-színes, tág mező...

Abban lovagolok, lehasalok szépen,
merülök zöldben, kékes szélben.
Úszok a fényben.

Csilingelő csoda ért. Ráült a szememre.
Apró kicsi kezét nevetve rám tette.
Megáldott. Fülembe verset heherészett.




Kisded játék, nem tagadom, zümmögi szépen.
Kacsint melegen. Lubickol hallgatagon.
Bokán rúg, elszalad, majd kigúnyol merészen.
Közben vörösre vált a lámpa. Meg a nap.
Szendergő járása elolvad alkony-szélben,
kesergő ajkai éneklik már a dalt...
Szíve dobban- fátyol suss- elmereng egészen.
Buborék már a világ. S kicsit elpukkan.
Utolsót rotyog a sárga a vörös lében.
Elpárolog... figyellek. Téged hallgatlak.
Gyerek sír. Zörög rádió. Film egy tévében,
kasmatolhat egér, pöröghet a világ:
De nem is létezik már. Csuklódat negéden
felém lendíted. Elmereng arcom felett,
majd rám hussantva belém lapozol félénken-
ötvenedik oldal. A szív. S tájékai.
Érinted betűim. S én mosolygok rád szépen
és újra kikelet, hajnal, napfelkelte.





Újra meleg a vidékem.

Csend

csilingelő szavak előtt
alatt
mögött
halat
és más csemege-pecsenyéket
pergelnek. Én közben elcsenek meséket.

Mesélek. Mesélek vicces meséket,
fekete-sárgát, aranyosan kéket
csendet szerelmet, levegő-zenéket
és omlós, keserű medvecukrot

igen.

Csendek között csendben
csengve cselleng-lebben
formásan és folyton egyre szebben.
Tengerek zúgásában a szemed is lobban.

Csend van. Azt hiszem.
Szeretlek. Azt hiszem.
Álmodok.

Ebben azért biztos vagyok.

De szeretlek. Még jobban.

ce se aude:.

tágas terekben megfeneklett szelek
tágas terekben locsogó napsugár
sudár termeteket, zajgó szőr-tetemeket
talán körbe idén utoljára jár

csillognak szemek, mögötte tekintetek
nem, kérem, ez már nem csupán nátha
vágó ég-sugárra törnek üvegcserepek-
ezek meg tavaszt énekelve-járva

idétlen ige. torkoskodó D-vitamin
magány, bennük erjedőn eredő cseppek
mögöttük lócitrom, kicsike, meleg, sárga
zilálja járó télutó-tervezetek homályra
félhomályra, teljes homályra vágyva

román éneklő hang, citerát von kérdőre
mi hallatszik, spune-mi ce se aude?
még tél van. már tél van. már megint
kesergő szentek arcvize kövezetre pottyan

Pityipom:.

Pityipom, pityipomm, csingi-lingi
Locsog a tavon vízibicikli
Libben a szélben nádlány, nád-lény
Recseg a gyökere elér még, ne félj.

Sások a nád közt dőlnek, lengnek
Keresik az alkonyt, várják a csendet
Keresik az álmot, keresik a végét
Aki bújt, aki vár fél még: él még.

Csupacsőr Szamuráj nádlányt megles
Nádlegény nélkül ez menekül a Csendhez
Csendkirály kardjával legyinti szamurájt
Megremeg aki él, elborzad, aki lát.

Előjött Alkony is, elterült a Szélen
Holdanyó mosollyal illeti vizében
Holdanyó kontyában rózsaszín kikelet
Bimbózik és kihajt: hopp, és mán' reggel lett!