szombat, március 28, 2009

Suttogó:.

zöngés zajok hajam szálán
fogak csendje, ajak, márvány
fény az éjszakában, iszony
kocsonyás féktelen viszony

mély remegés, vibráló magány

meztelen karod a lábam alatt
meztelen hangod a fejem alatt
meztelenül világít mezítelenséged
szeretlek. ez egyetlen vétked

telhetetlenül iszom a véred

izgágán zizegnek odalent a lombok
táncolnak a buják s a bolondok
táncba rejtem el bíborpalást-mérgem
beburkollak vele, figyellek, elérem

keskeny lelked fehér egének peremét

tudatlan kúsznak napok, fellegek
lelketlen terjednek szét fojtó melegek
zöngétlen ködben térdelek mélyen
szeretlek, szeretlek, teljesen, egészen

meg félek. meg érintenélek még

tudom féktelen már az iszony-viszony
nyálkádzó tavon lángoló víz-liliom
illékony lila párák illatos meredek hegek
szemed sarkában. erőtlen szerelem-terek

elköltözött még az isten is veled

Hóban magány. sivatagban magány-rengetegek

Magyartanárnő:.

És érkezik a folyóson és én meglátom őt a lépcsők tátongó kanyarulatában, keskeny, pók-fehér méz-fehér bolthajtásában állni, keskeny lukban, képkeretben egy kuka meg ő, és ő a kuka fölé, messze, a falon túli kinti világba belebámuló tekintettel, egy egész világ fájdalmával a szemeiben, az arcüregeiben, a keskeny létrák leges tetején meg alján egyszerre értelmének, mély álmok sötéten hullámzó ladikjának szűkös-parasztos fedélzetén hullámozva, míg a végtelen Styx sír, csak sír a szemei láttán, a szétfolyó, málló, csepegő arcaival, igen, arcaival, ami, ha kéne, vagy ha akarná világot ríkatna meg, világokat, párhuzamos univerzumok locsogó pocsolyáit, csurgó-csepegő határtalanságait, és csak nézi, nézi azt az átkozott fehéret azon az istenverte falon, a falban a szunnyadó szellemek csendes szortyogó szuszogását, mesébe meredő csillámló rémálmait, keskeny szellem-kezük markolászását a még náluk is ritkább Semmibe, igen, semmibe, rondót érdemel, örökkön körforgását szavaknak, gondolatoknak, csepegő könnyeknek és csurgó nyálaknak, vélt véleményeknek, akaró szenvtelenül keskeny, álmatlanul álmatag szembogarának, szeme fehérjének, szeme rozsdabarnájának, szeme erezetének, az ajkai repedezetten fáradt nevetésének, és folyton csorgó, ömlő, zsongó, csobogó, zuhogó láthatatlan könnyeinek egy mélységesen mély forrásból, talán mélyebbről, mint amilyen mélyen maga Gaia él-létezik-éledezik nap mint nap, éjjel-nappal, reggel-délben. Talán még ő is sír. Talán ez a nő, ez a gyerek, ez a halálán levő és halálát is elsirató-megsirató szálkás, fonnyadt öregasszony több, mint Krisztus. Több, mint a szétnyűtt szimbólumai a keresz-ténységnek/-tyénségnek, buddhizmusnak, iszlámi vallás-változatoknak; világunk tartópilléreinek: a négy elemnek, az örök Kabbala számainak és a Névnek az anyja ő, ősanyánk, mindünknek, aki már megszülésünk előtt tudta, hogy amit tudott és ezért sír, ezért szomorú, ezért veszett bele a tekintetébe a távol, ezért van távol a közel tekintetében, ezért látnak szemei még a Tejúton is túlra. A fekete lyukak köldökének enigmatikus sötétjébe bele, oda, ahol a nagy Mindenség boszorkánykonyájának a tűzhelye lészen, ahol amaz nagy kondérban rotyogott volt a Minden, míg pirinyó ponttá főtte szét magát és a PÍ-nek a végtelenénél is végtelenebb kicsike maggá összenőve magát magába: fellázadott. Ezt a lázadást tudta már akkor is ő, mikor még azt sem tudta, hogy ő kicsoda, és egyáltalán- hogy létezik-e vagy sem. Sőt, szerintem még azt sem tudta, hogy lehet kérdezni. Azt sem tudta, hogy tudhat. Kezei lecsüngnek teste mellett, szarvas-barna kabátja megremeg, mikor elfordul felém, rám néz, míg én köszönök, visszaköszön, de már megint messze jár, testéből tartja össze az egész rozzant sárgolyót, a Csokigolyót a Tejek Útjában benne, peremén karamellakrém meg medvecukor, félelemmel ízesítve, meg sötét ismeretlenséggel, megismerhetetlenségek hosszú, kiviízű, szilvaszínű cukormázával kontúrozva. És csak issza azt a tejet, egyszer elnyeli majd, megládd, mint Célan a maga fekete tejét, és megcsömörölve lészen, és kiokádja az új világját, erre a régire, és olyan lesz minden, mint a Dâmbovița medre, amit a komcsik lebetonoztak, hogy tűnjön tisztának. És ugyanannyi értelme is lészen mindennek, mint a Dâmbovița lebetonozásának.

Mikor találkozok vele: félek. Olyan mély rettegés lesz úrrá rajtam, mint a gumiszobában, a múltkor, mikor elémbe tették a falnyi tükröt és énnekem kikötözve néznem kellett volt önmagam, miközben rettenetesen rettegtem, és habogtam, és hebegtem, a szám habzott, a világok világításai fájtak, a felületek domborulatai szúrták az oldalam, a talpam és csak arra tudtam gondolni: Istenem te nem lehetsz feledékeny ezen mértékben, mert engem el nem ereszthetsz ezen rend szerént... akkor megharagudott rám, és kiengedett. Csak játszott, azt mondta. Meg hogy unatkozik. Félek. Félsz? Te félsz? Én félek. Magamtól, tőled. A világfájdalmas magyartanárnőtől, aki elmerül a nyelvben, és a nyelv őbenne merül el vala, és testet ölt kettőjük nászából az Ige, ami még a kezdetben is meg vala. Majd meghal. Hogy újra feltámadhasson, hogy újra árthasson és ártatlanra hasson. Én meg továbbra is félek, mikor belenézek maszatosan moszatos rozsdabarna tengerszemébe és imádkozok, hogy nevessen egyszer, villantsa pók-fehér, méz-fehér fogsorát belső és külső élet-burkokra, univerzumokra, élettér-határokra, álmok mezsgyéire, gondolatok gyepűire, érzelmek limeszeinek a peremére, hogy fellélegezzen a világ meg a fájdalma is. Úgy legyen!

vasárnap, március 22, 2009

vers-e-mese

Nap szemeidben nevetve lebben,
ajkad fog-fehéred alig rejtheti el.
Vagy mondd te jobban. Mondjad te szebben.
Kevés a szó. És szűk ez a nyelv.





Valami zörgedező, csengő-bongó,
sistergőn szelelő, pengőn jajongó
feketefehér-színes, tág mező...

Abban lovagolok, lehasalok szépen,
merülök zöldben, kékes szélben.
Úszok a fényben.

Csilingelő csoda ért. Ráült a szememre.
Apró kicsi kezét nevetve rám tette.
Megáldott. Fülembe verset heherészett.




Kisded játék, nem tagadom, zümmögi szépen.
Kacsint melegen. Lubickol hallgatagon.
Bokán rúg, elszalad, majd kigúnyol merészen.
Közben vörösre vált a lámpa. Meg a nap.
Szendergő járása elolvad alkony-szélben,
kesergő ajkai éneklik már a dalt...
Szíve dobban- fátyol suss- elmereng egészen.
Buborék már a világ. S kicsit elpukkan.
Utolsót rotyog a sárga a vörös lében.
Elpárolog... figyellek. Téged hallgatlak.
Gyerek sír. Zörög rádió. Film egy tévében,
kasmatolhat egér, pöröghet a világ:
De nem is létezik már. Csuklódat negéden
felém lendíted. Elmereng arcom felett,
majd rám hussantva belém lapozol félénken-
ötvenedik oldal. A szív. S tájékai.
Érinted betűim. S én mosolygok rád szépen
és újra kikelet, hajnal, napfelkelte.





Újra meleg a vidékem.

Csend

csilingelő szavak előtt
alatt
mögött
halat
és más csemege-pecsenyéket
pergelnek. Én közben elcsenek meséket.

Mesélek. Mesélek vicces meséket,
fekete-sárgát, aranyosan kéket
csendet szerelmet, levegő-zenéket
és omlós, keserű medvecukrot

igen.

Csendek között csendben
csengve cselleng-lebben
formásan és folyton egyre szebben.
Tengerek zúgásában a szemed is lobban.

Csend van. Azt hiszem.
Szeretlek. Azt hiszem.
Álmodok.

Ebben azért biztos vagyok.

De szeretlek. Még jobban.

ce se aude:.

tágas terekben megfeneklett szelek
tágas terekben locsogó napsugár
sudár termeteket, zajgó szőr-tetemeket
talán körbe idén utoljára jár

csillognak szemek, mögötte tekintetek
nem, kérem, ez már nem csupán nátha
vágó ég-sugárra törnek üvegcserepek-
ezek meg tavaszt énekelve-járva

idétlen ige. torkoskodó D-vitamin
magány, bennük erjedőn eredő cseppek
mögöttük lócitrom, kicsike, meleg, sárga
zilálja járó télutó-tervezetek homályra
félhomályra, teljes homályra vágyva

román éneklő hang, citerát von kérdőre
mi hallatszik, spune-mi ce se aude?
még tél van. már tél van. már megint
kesergő szentek arcvize kövezetre pottyan

Pityipom:.

Pityipom, pityipomm, csingi-lingi
Locsog a tavon vízibicikli
Libben a szélben nádlány, nád-lény
Recseg a gyökere elér még, ne félj.

Sások a nád közt dőlnek, lengnek
Keresik az alkonyt, várják a csendet
Keresik az álmot, keresik a végét
Aki bújt, aki vár fél még: él még.

Csupacsőr Szamuráj nádlányt megles
Nádlegény nélkül ez menekül a Csendhez
Csendkirály kardjával legyinti szamurájt
Megremeg aki él, elborzad, aki lát.

Előjött Alkony is, elterült a Szélen
Holdanyó mosollyal illeti vizében
Holdanyó kontyában rózsaszín kikelet
Bimbózik és kihajt: hopp, és mán' reggel lett!

szombat, március 21, 2009

Bontsd:.

Bontsd meg mellényedet
látnom had lehessen
tükör legyen, domb legyek én benne

tested kerevetén selyemtakaró

szemtelen szenvedély pocakos pajkos manó-
ivadék ki erdődbe kutakodik
tehertelen tájaidon keresi önmagát istenét

keresi tested hüvelyét

vagy legyek puttóka kicsike édeske
öledbe bújva halkan szenderedve
merevedve nézzen szemeid közé s tükröd párájában

lucsogjon öled vagy talán öleb

kellene mondd neked kiben nincs eredet-
iség keskeny sármos „más-hogy”
lehetek neked akármi bárki akárhogy

vagy éppen nem lehetek neked mind egy

egy az áldás és a vétek, egy
a kérdés meg a válasz
egy az átok és a támasz

Meghaljak vagy éljek? Itt van. Nesze, válassz!

péntek, március 20, 2009

mindennek tudása:.




(Minden „...” három perc. Vagy három óra. Vagy három pillanat. Szóval három. Logikusan következik, hogy van egy is. Ez az egy: „.”. Te határozd meg az időt, ahogy lefolyik szemed előtt a történet.)







és miután letörülte a párás tükröt émelyegve belenézett. Éppen alkonyat volt. És épp nem kapcsoltam villanyt. És mikor nézte a tükröt, és a tükör mögött azt az árnyat, akkor röhejes módon Nosferatu jutott eszébe rólam, és az árnyék, amit láttam, én voltam, és ő maga vala az árnyék. Meghaltam.


épp felébredt, mikor kibújt a nap a felhők mögül. Még mindig nem tudni, hogy mi van, nap-e vagy éjszaka, vagy mi. Letörülte az odaszáradt bélmatériát a szája széléről, majd megint megállott a tükör előtt. Szédült. Remegett. Mozgott a szobám, egy világ, két világ, háromnegyed három... csengettek, elmentek, megébredtem, csengettek. Kapaszkodtam a kagyló peremébe és nézte önmagát, nézte a képet, nézte az árnyékokat, nézte a kinti, szikkadt gallyakat, a rohadt leveleikkel meg azt a szelet... azt a nagyon-nagyon gonosz szelet... imigyen szóla Zarathusztra, imigyen szóla Zarathusztra, azt mondta, mind azt mondta, emlékszem pontosan, pontosan, egészen világosan...
minden világban van egy ország
minden országban van egy város
minden városban van egy ház
minden házban van egy ablak
minden ablakban ül egy árnyék
minden árnyék rád vár
hogy megöljön
hogy szeressen
hogy kényeztessen
hogy megkínozzon
hogy álmodjon

veled
helyetted
ellened
benned

minden árnyékban van egy akarat.
Minden akarat mögött egy elme lakozik
és minden elme egy lélek tutaján imbolyog
minden lélek az istentől van s minden isten
az árnyékból,
aki istenből
aki ablakban
házban
városban
világban
benned
van



... az előbb próbáltam enni.. belehánytam a tányérba, felborítottam a poharam, mikor fel akartam venni, elcsúsztam a kiömlő zsíros löttyön és bevertem a fejem. Most vérzik. Most fáj. Most haldoklom, fektemben, elterülve a csempén, vérem keveredik a kiömlött vízzel
vérrel
levessel
bélkenyérrel.







félek. Folyton ez a félelem... ki voltam... ki voltam... állok a tükör előtt, remegek önmagamban, önmagamtól, pörgősdit játszik a szoba. Reszketek, reszketek, ember vagyok, reszketek, de nem tudom, nem emlékszem, nem, bizony, valami... valami félelmetes... fények, pontok.







Sok-sok pont igen hasogat a halántékom zajok fellegek zajok emberek
zajok....



egy árnyék jön felém. Egy sötét alak. Megengedte. Azt kértem, ami kérhetetlen, és megtette nekem. Nem hiszem el! Miért? Miért kértem ilyet... miért? Platón, mi lett a daímonjaidból... mi lett belőlem, te alak? te... te sötét. Te... tőled félek. Nem, nem is. Magamtól. Te csak.. te csak mosolyogtál. És szembe röhögtél. És rám vigyorogtál, vagy csak én láttam. Arcod szép. Arcod gyönyörű. Hunyd be a szemed és beléd szeretek. Légy férfi, vagy légy nő. Pedig egyik sem vagy. Azaz mindkettő. Azért is dobtak ki téged onnan... tökéletesebb vagy, mint Ők. S ez borzasztó ez iszonyatos.. félelmetes. Félelmetes. Félelmetes.



A testem mozog. A testem utálkozik. Önmagamtól utálja magát a testem. Reszketek. Kivertem egy fogam. Most visszanőtt. Kiszúrtam a szemeimet, mint az anyját megejtő király... visszaforrtak. Az ereimből hetvenhétszer kifolyt már az összes vér. Hetvenhétszer összenőttek a vágási sebek. Hetvenhétszer belehaltam már mindenbe. Az aszfalt visszadob. Az épületek peremei utálnak. 40 napja nem ettem. Miért, miért, miért, miért, miért, miért, te Alak? A szemeid halottak, tökéletes vagy és mégsem halandó, teljes vagy és mégsem érzel... és azt kívántam legyek te. Legyek isten.







Vérzik az orrom. Most megállott. Nem vagyok éhes, nem, nem... nekem étel sem kell már ezentúl. Nekem.. ki vagyok én egyáltalán??







ki vagyok én?

Ki vagyok.... KI vagyok ÉN?



Én vagyok. De ki
de ki?
De ki

de ki?
De Kicsoda...

tegnap még éreztem. Bár azt.

Tegnap volt időm. Tegnap nem volt időm. Tegnap ittam. Tegnap ettem. Tegnap akartam, reméltem,éltem, szeretkeztem... gondolkodtam.



Gondolkodtam.
Gondolataimat a napba szórtam
napba szórtam.

Csillogtak csillagok, zizzentek falevelek.
Csöpögtek világomra áldó tekintetek.
Csengtek a füleim és tapintott a kezem.
Már-már olyan volt ez, mint a történelem.

Vajon vannak így mások is?
Vajon vannak e világon
kik keresik önmaguk is,
haláluk is, már gyom
bár az amit régen a békében
életnek hívtak, anyjuk méhében
megfoganva, megfogantatva
akarva, szeretve és kitagadva
lesték a messzi szív éltető moraját
ahogy a világot beléjük mohón pumpálja át...

féltem és sirattam
akartam, messzire elmaradtam
kövek közt kerestem
füvek közt oltottam
életem s elillant
most meg ott van a boltokban.
Olcsón kapni.
Vécén sírni
bárpulton meghalni.
Keresni. Kerestetni
kerestetve levegőbe lenni
libbenni
lógni
maroknyi
hógolyónyi reményeket
eszmétlen és eszméletlen
érzelmekben
el
merülni
bele
el
bele
el
bele
el
.
.
.
s
le
csöpög
egy csepp
keskeny, csillogó
csepp, csepp, csepp
villogó lecsapódott pára
elrohadt válladra, elhaló
pillámra pottyant az a csepp,
vége. Már vége. Már végem
csend jön már. Pillogó
menedékem
veleje.



Félek, féltem, félelmetes... mik a szavak, ha világot lehet velük átadni. Nem bírom ezt a világot. Mindenki fél, mindenki megijed. Mindenki azt akarja, hogy aranyat csináljak. Holott én világot vagyok képes csinálni. Világokat. Csak legyen kinek, csak legyen minek. Alkotni. Egy világot fogok alkotni. Egy újat, merőben másat. Én leszek egyedül ember. Nem. Én nem vagyok ember. De nem. Én leszek egyedül benne az élet. Az élet. A zélet.







Csöngett a fülem. Lehett hozgy méksem vazsog mázs... betek?... leget, hony mékizs mornális emreb vaogyk? Kelezsentem entemel kelemben meleneb melggekeken etelen velem kelem ebenelem...



jukk dha elenndot ketepelev tejelrol kendu. Csuggalom kercsing tollelelaol...







tekkeredevend.. elenter kemetengretden. Meletn geggeltkurcso sebeletnetent. Vemend...
. keltelten. Meltend. Kevgesi. Mitta.

Hula. Beg. Hald.

hétfő, március 02, 2009

memoir:.




"Stuttgart fölött az ég csodálatos. Tulajdonképp az ég maga a város. Magasan, a házak fölött( hihetetlen, hogy egy ekkora város szinte teljes egészében házakból áll...) kavarog a kék massza a fehér tejszínfellegeivel, vagy a porcica-szürke pamacsaival, s elvarázsol. 

Amikor kiszálltam a villamosból, az első bevásárlásom után, s észrevettem a kilátót, akkor figyeltem meg először ezt. A völgyben a város, nekem, kelet-európainak eszeveszettül alacsonyan, a 3-4 emeletes házaival, a nyüzsgő utak zümmögő zajaival. Friss, őszi szél simogatta a még elevenen zöld koronák csücskeit. Lehetetlenül szép volt a naplemente. A rózsaszínes felhők a vöröses égaljával, a távoli ködökkel, amik alakulni kezdtek az ég bíborja alatt... valahogy megnyugtattak. Szükségem is volt rá- új voltam, egy üres szobában, amiben pontosan egy szekrény volt, egy ágy, egy asztal, két szék, egy fotel, egy állólámpa, egy polcrendszer és egy kisebb szekrény, rendeltetése ismeretlen. Lehetett volna üresebb is, tudom, de hidegebb és idegenebb sehogyan sem. Az egyetlen, ami ebben a sötét szobában otthonos volt, az esténként az állólámpa meleg fénye. Olyan, mint az otthoni asztali lámpámé. Egyedül voltam. Veszettül egyedül, de senkit sem hibáztathattam magamon kívül, s talán még magamat sem. A legrosszabb az volt, hogy magányom hétvégén szakadt a nyakamba, s nem tudtam magam igazán lefoglalni semmivel. Mindenki tanácstalan kezdőként szerintem, ha a csendjével és magányával legelőször szembesül. Olvasni próbáltam. Sikertelenül. Írni próbáltam, szintúgy sikertelenül. Gondolkodni meg nem akartam. Eleve nem szeretek- a gondolatokat nem tartom jó tanácsadónak. Mikor igazán boldog vagyok, vagy el akarok lazulni, vagy csak csodálni akarom a világom, azt, amiben benne élek: kinyitom magam, kiürítem a fejem meg a testem, s gondolatokon kívül minden mást beengedek magamba: képeket-formákat, színeket, szó szerint isteni kompozíciókat-, hangokat- a világ zajait: az utakét, a fákét, a madarakét, az emberekét-, illatokat- de nemcsak, mert szagok is lehetnek, meg aromák is, attól függően, hogy mennyire koncentráltak és mélyek- s feltöltődök általuk, kiteljesedek, valahogy közelebb kerülök ahhoz, amit úgy nevezünk: a Valóság. S amitől rögtön eltávolodok az egy Valóságba a sok közül. A gondolataim valóságába. 

Most kicsit félek. Nem a kezdet a nehéz nekem: a kezdet utáni folytatás. Az is könnyű, mikor már a közepénél járok valaminek. A vég is nehéz: valaminek a lezárása, végérvényesen és változtathatatlanul. Elkezdeni akkor kezdtem el, mikor aláírva elküldtem a szerződésem. Itt vagyok. Egy új világban. Egy új kezdet első lépése után. Valahogy hideg van még. A fűtést felhúztam, pedig. Esténként a lámpa alá húzódom, melegedni. Még nem mertem elkezdeni gondolkodni. Pedig lenne min. Az idei év, a nullahetes... sok mindent magával hozott. És vitt is el, mármint magával. Össze kell szednem azokat a dolgaimat, amit a normális emberek gondolatoknak neveznek. És lehet hogy rendszereznem is kéne őket. És talán megértenem sem ártana. De van egy évem rá. És az ég is segít: vattacukor-csodáival erőket ad. Olyanokat, amikre a tudatos és értelmes, és nem utolsó sorban pucér őszinteséghez tükörképemhez szükség van. 

Elkezdődött az egy éves életem."  



Gondolatok nyárból




Vajon hova nyúlnak a fák? Te tudod? Én nem. Igen, az mindenki számára világos, hogy az ég felé törekednek... a Nap felé, bele a Fénybe... de miért?

Megpróbáltam elhelyezni a tudatom az egyik levél hegyén. Épp bodzafa szegény. Alkonyat lesz mindjárt. Még csak gyengül a fény. Még csak lágyulnak az élek. Még csak hűlnek a szabad ég alatt a testek. És aki nem fázott egy pillanattal ezelőtt: most picit didereg, a szőröcskék felállnak a karján , a hátán, a lábán, s a test menedéket keres még egy réteg szövetben. Lassan erősödik a cirpelés hűs zsivaja(épp annyira, amennyire a fény fogy el a világból..), és halkan, mintha mindenkit meg akarna lepni, meg szeretne tréfálni a természet: észrevétlenül pihe pára lepi be a világot. A pókok szeretik: hajnalok idején, mikor otthon, ezer kilométerekre innen, kaszálni mennek az emberek, a parasztnépek, az ő hálójukat csodálják a gyerkőcök a lószekereken, a traktorok utánfutóján vagy épp édesapa hátán. És én még mindég a bodzalevél legedes legcsücskén figyelem a világot. Együtt próbálom meg a millió zöld pórussal magamba szívni a Nap erejét, az egyre halványuló sárga pöttyét, ott, nyugaton. Érzem, hogy élek. Hogy belenyúlhatok végre létezésem mozgékony húsának lehetetlen határaiba. Ez nem bonyolult. Nem. Ellenkezőleg: a leg egyszerűbb dolog az egész világon. Nincsenek arcok, és gondolatok, és érzelmek, nincsenek kételyek és „de”-k és „habár”-ok, és „azonban”-ok. De vannak kapuk, meg ablakok, millió sejtek, millió óhajok, amik millió kiteljesülésben gyöngyöznek homlokom ragyogó felületén. Élek. És tudom ezt, mi több- érzem ezt.
És értem is. Teljesen. Mert a csepp a tengerben érti a tengert. Mert a világ bennem is meg van, s belőlem is fel lehetne építeni. Körül lehetne rajzolni, s kipöttyözni a kerevetnyi csigavonalak mentén a kóválygó lelkek tömény tömegét, kik teszik azt, amit mindég is tettek, s amit mindég is teszek én is. De most én nem. Én mindenki fölött vagyok, bár a bodzafa legmagasabb ága is alacsonyabban van a fél méternél. Még egy kicsit... még csak egy pillanatot hagyd, Uram. Csak még egy pillanatot, de azt változtasd át hétszer három esztendővé, nyújtsd négy évszázadnyira, s emeld ki az időből aztán, hogy létezzek. Őszintén. Igazán. Vedd rá az egereket, hogy feszítsenek tűkeresztre, legyen meg az én bodzafacsücski passióm is, s add hogy mindenki megérezze bár senki se lássa, s ne is akadjanak rám a népek, ne is keressenek: hadd egyen meg inkább egy félszemű kanveréb, csak úgy desszertként, vagy uzsonnára, a vecsernyére való harangkongatás utáni mageső előzetes gyakorlásaként, valahol Róma egyik kopott külvárosában, ahol még galambra sem futja(tudod, olyan fehérre, az olajfaágatcsippentő-fajtából). Hadd legyek én is Csend, és Szent szerelem rejtett párocskák ajkain a ködös London borzos kertjei mélyén, vagy csöpögő cigarettafüst kijevi tömbházak éjszakájának erkélyre könyöklő fagyának csodálatában...
vagy legyek csurranó béke távoli szigetek sintó-kapuinak vöröslő magányában, épp, mikor a nap kidugja taraját a tenger vizéből; épp, mikor elkattan egy európai turista japán gyártmányú fényképezőgépének elcsodálkozott mosolya a hajnali hullámok fölött vagy mikor nyugatabbra megvillan egy lótusz-minta a bíbor kimonó kecses selymének ragyogó vonalán, egy kirakatban.

Legyek a te neved, a kismama szájából halkan fellobbanó köszönöm, ami frissen született porontyának első felsírásával rohan hozzád, borul eléd... tér ismét vissza. Hozzád. Beléd. Legyek a bűn is, mert az is valós( bár nem annyira, mint szereteted tápláló ízes teje), legyek kóválygó lélek elveszett testben, ki ismét rád talál, ki ismét meztelen lesz, de most teljesen, egzisztenciájával, teljes odaadásával, s te felöltöztetsz engem, méltóságba bujtatsz, szabadságba, reménybe bujtatod a lábaimat s hitet húzol a kezeimre.

Legyek a halál, meleg tekintettel, s csókkal nyissam a táncot a lelkekkel, de ne árulás legyen a csók, hanem béke, hanem szeretet, és megbékélés. Meg-békélés. Legyek a kerék a mosolygó öreg néni tolószékének a bal oldalán, a tűzoltópalack az intenzív osztályon, a szivárvány a temető felett, a kémikus kedvenc -OH – gyöke, a kifolyt tinta a a nyomda betonlapján, a rend a szeméttelepen a halkuló éjben a bagolyhuhogás. Hálószobákban az álomfogó, lehetetlenben a lehetséges százezredék, a hideg, téli vagonokban a pír a lány arcán, ki most tudta meg, ki most hallotta tőled, Uram, hogy igenis: szerelmes. Legyek a csiga a négysávos út túlsó felére érve, a tengerszem kékje, a Kisherceg rózsája, a rózsa Kishercege. A Kisherceg és a rózsa írójának a napsugaras ihlete. Legyek sötét éjszakákon a sárga lámpafény. Legyek a kakas a torony legeslegtetején, a világ fölé rezesedve és sosem kukorékolva... legyek a gyertyakanóc, a dinamit szikrája, az autó indítókulcsán a sárga, mosolygó kulcstartó, nagy, fekete szemekkel. Legyek bármi, Uram, de ne ember. De nem ember. De nem ember...