a vonalaid:.

 




A vonalaid nyugtatnak. Nem a szöveged.
Azt tartogasd másoknak, szivem.
Csendes éleiden pihen az íriszem.
Semmi sem hirdeti, súghatja szerelmed.


tested
eleven
melege
melled
remegő
kereke
kezed
csendes
erezete
.

Kéz Léna versei-4

alkony

csücsörít az ajkam cseresznyelevelek
zsenge árnyékában szeretni mertelek
lehetetlen libben tested lanyha fátyla
illatod álmaimat útvesztőbe zárja

fátylad kint az est is fátylak fázó násza
csörgedező kedvvel patakcsendben rázza
mosolygó holdnak zenekara mellett
fátylaid hangjára mellem remegett meg

bolondul a világ- tücsök is és sás is
játszó hang-selyemben gázolnak bokáig
nevető szeszéllyel mindent szerte-széjjel
szór a ledér sötét máris itt az éjjel

Kéz Léna versei-3

ugrókötél-álmok

ugrókötélálmok-ódákat járok
kerengek meg pergek felettem oktávok
keresem a helyem párnák között mélyen
keresem öledben egy másik ölében

ugrókötél- hajnal vár hófehér nyakkal
ébredek kávéval zörgő kávéhabbal
ugrándozok kerten háztetőknek élén
megunom életem zuhanok a végén

a csend is ugrókötél- megfogom a végét
utat ugrok vele egy autót egy tévét
halk reggeleken ezerszín illatot
ugrok ha megunom ugrálva meghalok

Kéz Léna versei-2

Játék

tenyered érintem hanyagul hagyom
hogy színezzen lehelleted vékony nyakamon
játék mint olyan igen ez is
játék vagy te meg én is nekem is

türelemmel játszom körbe-körbe
türelmeddel játszom a görbe tükörbe
tekinteted maszatos mélyén
ajkad titok csókod felező élmény

játszom igen ne kiabálj veled
tépem a bőröd a párás tekinteted
kacéran karcolom igen szemed ég-tükörét
fejem lent alattam felhő fölötte ég

Kéz Léna versei-1

balettKa

tizenöt lábujjon járok, pergek
tükörös szememmel magamba rejtlek
tíz darab ujjammal ölellek egészen
gondolatok taktusára szívem játszik ésszel

tudom, nem vagyok, de mégis, mégis
gondolatfonalam világok vezérlik
három-négy-öt lábam levegőben lépdel
szeretlek bolondul, szeretlek egészen

balerina voltam, most már álmod vagyok
szememben angyalok, picikék és nagyok
gondolat-taktusra hullámzik a hátam
neked pörög: szeret négy-öt-hat-hét lábam

A nyelvről.

Könnyen meglehet, hogy nem értesz. Meg is értem: én sem mindig értelek téged. Szóval egál. De gyere: lássuk: miért lehet erről szó. Ne fárasszál megint az emberi egyediséggel. Mert télleg fárasztó. Nem ez a lényeg. Érdekes: az állatok tökéletesen meg tudják érteni egymást. Nem fura ez egy kicsit? Nem érdekes?

Talán igazad van. De biztosan túl sok szavunk van? Vagy biztosan túl kevés? Én mondjuk inkább azt kérdezném most: van-e egyáltalán megfelelő szavunk? Mármint dolgok kifejezésére. Meg ideák. Meg cselekvések, történések, létezések leírására. Pl.: „jár”. Ugye: érthető, világos, el is képzelted, hogy... várjunkcsak- mit is képzeltél el? Pontosan! Mert én mást képzeltem el. Most mosolygok. Megint. Látod: túl általános. A bicegés is. Nekem most a kis Bice-Boca jut eszembe. A kincskereső kisködmönből, tudod. Neked is? De nem csak ez: a bicegő asztal, esetleg szék, a billegő számítógép-képernyő, meg a folyton elboruló fotótartó, kiömlő tej, kisbabakori énem, anyám melle, s a rég elfelejtett anyatej körül keringő régész-gondolatok... neked is mindez eszedbe jutott? Kétlem. Az igazság az, hogy ezt a nyelvet kommunikációra találták ki. Nem pedig megértésre.

Nem muszáj egyetértened: nincs kedvem vitatkozni. Nem is azért mondom, hogy meggyőzzelek. De ez a véleményem. És előnyöm veled szemben az, hogy te olvasod az én véleményem, nem pedig én a tiédet. És nem tudsz hozzá (-m) fűzni, vagy csak erősen korlátozva. Néha írok: néha annyi mindent el szeretnék mondani, csakis úgy, csakis egyszerűen, ahogy van, ahogy én érzem, vagy értem, vagy szagolom, vagy ízlelem- és nem lehet. Mert a nyelv, kérlekszépen, a képembe nyomja a szinonima-listáját, oszt a fejem fáj tőle, annyira sok van, és annyira kifejezéstelenek, vagyis nem is kifejezéstelenek, csak fogyatékosak: nem az én mondandómat akarják és hivatottak elmondani. Ám ha mégis megelégszem valamelyikükkel, akkor körül kell írjam, körülményesen, összetetten, többszörösen összetetten, kényszeredetten nyújtanom kell mondandóm, míg vagy elkezdik megérteni azt, amit mondani akarok-szeretnék, vagy tettetik magukat, hogy értik-forma, csak ne kínozzam őket tovább a körülírás leírásaival; vagy belezavarodok, de úgy, hogy elmém félig már megzavarodva kiutat talál a saját maga keltette útveszejtőből, illetőleg bágyadtan hagyja a fenébe az egészet, mert nem éri meg ennyit baszkódni egy csepp megértésért. És valóban: megéri-e?

Néha meg szavak sincsenek. Ez a legfurább. Ilyenkor olyan érdekes. Mintha beszéd közben elmenne a hangom. Vagy hirtelen amnéziám lesz, lapszusz kerülget, s én meg bambán bámulom a semmit, valahol a másik háta mögött, az a személy mögött, akivel épp társalogtam- mert nem tudom befejezni. Új szót kitalálni? Badarság-ez egy csomó időbe telik. És energiába. S ha meg történetesen sikerem is volna, mert az új, ropogósan-friss szó szerintem megfelel annak a dolognak a kifejezésére, melyet nekem kifejezni muszáj, akkor még meg kell győzni a plebs miserabilist, hogy nekem igenis jó a szavam, azt használni lehet, csak tessék, nyugodtan, kéremszépen, parancsolj, igen. Csurom ideg lenne ez a meló. Már inkább betonkeverőnek elkeveredni egy építőtelepre.. ám: akkor mit lehet tenni? Tudom a választ? Te tudod? Mert azért még vannak lehetőségek. Például egy régi szóhoz új értelmet társítunk. De ezt is el kell magyarázni. Szegény Foucault – ezért olyan nehéz őt megérteni, még a magyarázataival is, az általa használt más-értelmű szavak kimerítő szótárával, merthogy nélküle aztán lehetetlen zöld ágra vergődni gondolatai kapcsán... de nem is fontos mindig a megértés, mondhatnád: minek idegesítem magam, s vele téged is?! Hisz nem is biztos, hogy az emberek meg akarják/szeretnék egymást igazán érteni. Valóban. Meg kell-e értenünk egymást? Meg lehet-e értenünk egymást? Én mindig a szemekre figyelek, ilyenkor. Ha valakivel beszélgetek, mármint. Vagy az ajakra.. csak azok elcsábítják az embert. Elbódítják a világot, amit a szavak által próbálok építgetni, s langyos csókok párás ígéretével próbálják összedönteni épületeimet. És néha sikerül is nekik. Ez a nagyon furcsa. De nem ez a lényeg. Viszont meggyőződésem, hogy a testi kontaktus segít a megértésben. Szavak is kellenek- de magukra csak nem elegek. Nem mondanak sokat. Semmiképp sem annyit, mint a szavakon túli fizikai megnyilvánulások, rejtett, vagy kevésbé rejtett üzenet-formák. Persze van olyan, hogy végigcsiklandoz a szoknyám alatt a hideg, mikor rám néz azokkal a mély-zöld szemeivel, és közben meg épp azt részletezi, hogy milyen volt a 320 köbcentis KTM-jével a kiruccanása a hegyekbe... de ez nem ide tartozik. Igazán nem ide.

Szavak. Folyton csak szavak. Dömdödöm. Most nem csuklottam, csak Lázár Ervin mesealakja jutott eszembe.. tudod-az, amelyik mindig csak azt mondja, hogy dömdödöm. De valahogy mégis úgy, annyira árnyaltan, hogy mindenki érti, hogy mit akar. Igaz: csak egyedek tehetnek így, csak ők élhetnek ilyen nyelvi luxusban- elmondani az érthetetlennel a mindenséget- de mégis. Mégis meg kell kérdenem: kell-e nekünk 120 ezer magyar szó? Vagy mennyi is van- még nem tanultuk. De mégis, ha el lehet intézni egy szóval: akkor miért fárasztjuk magunkat? S ha nem elég: akkor mennyi elég? Én megértem, hogy kínai nyelv, s 4.000 jel(vagy mennyi)... de szóból mennyi? És mindenki hogyan ismerheti meg? És ha nem értenek úgy sem? Jaaaaaaaaajjj....


Fő a fejem. Rotyog. Kicsit. Mert gondolkodok. Neked nem? Persze: könnyű neked- te olvasol, te csak az én gondolataimat matatod végig... tapogatod, s élvezed, hogy neked nem kell gondolkodnod. Még.



Mit mondjak egy lánynak, ha akarom, hogy felfigyeljen rám? „Szeretlek”? „Figyelj rám”? „Dömdödöm”? Mit? Mert valamit mondanom kell. Még a James Bond-féle filmekben is először van a duma, utána a smár. Szöveg nélkül nem lehet. De hol a nyavalyában van a megfelelő szöveg? A pontosan találó? Az, aminek a mondanivalója szervesen eggyé olvad, és kifejez egy fél világot vele. Vagy egy fele királyságot. Királykisasszonyostul, lovastul, mindenestül. Ami átad, nem csak közöl, ami kiszolgáltat, nem csak felmutat. Ami beléd hatol, ahelyett, hogy körbebolyongana, folyton, újra, megint.

Kell egy új világ. Egy közlési forma, ami más, gazdagabb, mint ez a ronggyá likasztott, szeles (anya)nyelv. Mert üres, és félő, hogy egyszer csak úgy jár, mint a lufi: kilukad. Oszt ülünk majd, egymással szemben egy másikkal, a Másikkal és idegenebbek leszünk a teremtő Istennél. Nézünk, csodálunk, gondolunk, álmodunk, alkotunk- de mint tükör-kalitkában a fény: önmagunk sokszorosítjuk, önmagunk ragyogjuk be, ragyoghatjuk be- mert lehetetlen(?) lesz kiöklendeznünk a fényt bentről. És lehetetlen lesz felfognunk, megismernünk azt. Önnön fényünkbe rokkanunk, majd pusztulunk bele.


Tegnap a lakótársam mályva színekben ragyogott, álmában. Mikor kérdeztem, hogy mit álmodott: csak mosolygott. Mondta: nem tudja szavakkal leírni. És én annyira el tudtam hinni, hogy vele mosolyogtam. Meg a felkelő nappal. Hármasban.

:.:.:.

tegnap este történt. Igen, tegnap este...

Zuhanyoztam. Hosszan és sokáig. A nyirkos, őszi levegőjű fürdőszoba megtelt forró vízpárával. Minden elhomályosult, minden matt lett, minden veszített élességéből. S egy burok kezdte felvenni formáját, s kezdte kitölteni a teret: benne egy meztelen maggal, egy férfi nedves testével, aki a felhő-csempének támaszkodva hasítja szét gondolatait a forró, sűrű vízzel, a forró, sűrű víznek a párájával és a burokban köd van, eszünkbe jut egy idézet, amit egy kopasz nő mondott egy filmben: „god is in the rain” meg edward steichen „kis kerek tükör ” című fotográfiája, s mosolygott, mert mindig fél, hogy nem tud semmit. Mindig aggódik, hogy valaki rájön: mennyire buta is ő- holott nem is az, nem is az... itt, a mű-permet alatt nem. Itt, a burok leges-közepében nincs külvilág. Itt csak víz van, itt csak érzékek felfokozott letapogatása van, és ők tudták, hogy ebben a csendben mindenki, minden élőlény, a kis páfrány és a csótány-fiókák a mosógép mögött, hogy még ő is, meg a nem élők is, mosógépestől-fogkeféstől, szétmállott, rózsaszín budipapírostól, mindennel együtt- békét találtak. A béke illó és törékeny, és nagyon önkényesen befolyásolható. De kicsit olyan, mint az élőlények. Meg a nem élőlények. Ugyanis: víz kell hozzá. Csapi szent pára. Olyan ezüst-zselatinosan ragyogó. Nincs csend. És nincsenek gondolatok egyértelmű beszüntetése. De nem fertőznek meg mindent, nem változnak át ők is ádámmá és évává, nem rohadnak meg, és terjednek el a burok ködében, hogy megsemmisítsék a világot. Egy világot. Hermetikusan zárnak ezek a negatív gondolatok, s nagy, fekete kapszulákként ott terjengek-lebegnek a selyem-párában, mint lehetséges választási módok egy lehetséges, másik világ szerves része. Itt szervetlenek. És csak az ígéretük létezik.

Simogatták testük, igen. Párák függönyén túl, bezárt világokat elválasztó fürdőszoba-ajtóval, elhomályosított tükrökkel és ablakokkal és fényekkel-fényekkel-fényekkel, zavaros érzéki lánggal szemlélték paradicsomi önmaguk. A szemek vízcseppeket követtek, homlokra lecsapódott meleg folyamokat, amelyek szemöldökökről orr ívén keresztül végigcirógatnak arcot, végigcsókolnak ajkat, végignyalnak nyakat, simogatnak mellet, köldököt, ágyékot, térdet, lábfejről aztán beleveszve egy ismeretlen, fehéren-habos örvényektől szabdalt kicsike folyamba, amely egy 14lyukas földalatti járaton keresztül-bukdácsolva elviszi őket a cseppek mesterséges shebalbahjába. Ingyen. Vízcseppeket követnek a szemek, igen, meg vállakat is, keskeny ujjak fényes görbületét, millió szőrszál éledt életét, a fenék feletti két kis pont meseszép árnyjátékát, a lapockák játékától megbolondítva.. valami mereven elhajló hajszálat a halánték vonalán. Egy galaxist ábrázoló anyajegy-telepet a fenék fölött, jobb oldalt. Ezen ő mosolygott. Erre meg ő pirult el. Összenevettek: igen. Ez az élet. Ilyen az élet. Habot kavartak nedves tenyerükkel és rákenték egymás arcára, az orrok kiváltképpen viccesek voltak, mikor habfürtök lógtak le róluk. De a mellek is izgatóbbak lettek hirtelen, az ágyékok meg bársonyosan-puhák. S mályvaszínű lett a világ és elhalt a félelem, a maradék is, a kapszulák feloldódtak a falban, s fekete virágokat festettek a felhő-csempére, a szívverés egyesült a cseppek kopogásával, egyek voltak már, hogy kívül vert a szív és bent folytak, zubogtak, ömlöttek a cseppek, vízesés rejtett alakjában, apró. Színek robbanásoktól övezve... olyan jó zuhanyozni. Igen. A hasizom utólag is rándul még néhányat.

Kádból kiszállás. Puha kendő sercenése a bőrön, utána jóleső, piros foltok. A mellbimbó megkeményedik a hirtelen levegőváltozás miatt, kint, a kapun túl valahol, az egyik lehetségesben zene szól, de a burok még erős, fezes, a köd még mindig tartozéka, a mag még mindig mag, bár már kevésbé meztelen, épp most bújik bele egy finom anyagú alsóba, rája pizsamanadrág, meg vékony felső.

A haj még nedves. Nem sokáig- egy mosoly jelenik meg a száj sarkában, véresen cseppenő, égető mosoly- majd a fogkefe fehér habjától övezve eltűnik a fej a kagylóban. Mikor feltekint- a tükör még homályos- összenéznek. A kéz sercen a fényes lapon, a cseppek rája tapadnak, egymás szemébe néznek, mosolyognak, kis cinkosul, pajzán-hazug módon. Még a melleit megegyengeti a pici felsőben, halvány parfümöt hint nyaka alá majd rákacsintva kimegyek a burokból. Kilépek belőle.

Az meg készségesen összeomlik. Holnap este, ugyanilyenkor vár. Legyél pontos. Legyél.

hajnal

Szimfóniát zengnek a 
neonok
csókot zsongnak a 
kávéautomaták.
Csend.
Még csend.


Majd léptek mocskolják be
                      szórják szerte a hajnalok illatos porát.

nüance

keskeny halk vonalaid felett a nap 

néha kényszerítve újra meg-megáll 

neveletlen piszkos-zöld szemedben 

itat az élet és ott ringat millió halál 



karcsúra szopott cukorkád a lapon 

kéjes cukorszirup alkonyok egén 

nevető bíborba ölel téged a nap 

míg én elszállok, zuhanok lelkem szűk egén 



nem kényszerítlek tudod úgysem tenném 

csak fiktíven lenyelt lila csók- falatok 

csak érintelek szememmel-leheletemmel 

 s holnap új hajnalok új megálló-napok 

Káfé

lámpák fényében vérmes csillagok 

merednek lapokra 

merednek betűkre 



fekete-fehér játék, csendben, igen 



gondolat-homályban tanuló magányban 

libben az illatod 

csobog a zamatod  



orrokba, torkokra, reszkető lapokra, igen 



idegen vagy itt bent 

fekete magányod mégis keresi 

aki gémberedett már, aki szereti 

keserű tested bársonyos ízét 

a kávébabét mag a vízét 



misztikus sötéted nyugalmat ad neki.