csütörtök, december 18, 2008

másfajta karácsony


Ünnepi térben tépem szárnyaimat.


„Valahogy az ünnep megint nem lepett meg.
Valahogy kihagyott a világ ebből is. Megint.
Valahogy messzi havakba vesző tekintettel
a színes ünnepi hidegre szívem bágyadtan legyint.

Ismét egyedül. Aléltan. Kicsit dideregve
kuporgok frissen festett ablakkeretemben.
Odalent autó mordul, motrát meg-megberregtetve,
idefent egy galamb meg éppen ellebbenne...

Nem tudom... valahogy kinyúltak a nappalok,
s az éjek, mint nyúlós-nyálkás, ragacsos latyak:
beburkolnak meleget és szépet és... és eldobom
a kukába a lapot. Már írni sem tudok. Már ott is meghalok.


December van. Huszon négy. Esik kint az eső.
Az aszfalt szürkén tükrözi a gyöngyöző eget,
asztalon sütemény, oldalt a fa, halkan csilingelő
zenedoboz-nóta és matton tündöklő halvány mennyezet.

Ilyenkor hiányzol. Most elképzellek éppen,
narancssárgán, kékben vagy patyolat-fehérben
vagy épp feketében. Villanó fényben, csillogó éjben.
Fenyő-illatú, fűszeres sütemény-békében ragyogsz.

Csendben kortyolgatom a kihűlt kávém. Az évek
ősszé varázsolták aranybarna, dús, erős hajam.
Szemem alatt ráncok. Pirosak meg kékek
s kezem is szikkad már a májfoltok alatt.

Kimaradtál. Valahogy sok minden kimaradt.
Biztonság volt. Meg nyugalom. És ennyi.
Szerelmek, gyerek-zsivaj, családi pillanat...
valahogy már nem is tudom milyen igazi embernek lenni.

...szárnyaimat tépem, hófehéren.
Nem nehéz munka. Csöppet sem nehéz.
Keskeny testét elferdítve tépem
s csorog belőle a vér, mint a méz.

Nincs heppyend. Nincs ponyva-szagú öröm
Szárnyammal kettesben, bezárkózva érzem:
tompító melegben messze menekül az öröm.
Szédülök. Émelyít a szoba. És vérzem.

Valahogy fény lett mégis. Valahogy furán
lett megérintve vállam. Meleget éreztem. Másat.
 Émelyegve, reszketve, iszonyú sután
ért el hozzám is az a kicsike varázslat.

Fény lett. Csendes, tompa fény.
Én messzenyúló kezekkel, bevérezve-
leguggolt mellém egy homályos lény.
Szeme mosolygott. Nevetett a keze.

Rá néztem. Fel. Hunyorítni kellett
szomorú, mély, barna szemei miatt.
Leültetett. A poharat kezemből elvette.
Elment. Vizet hozott. Most épp inni ad.

Megköszöntem. Csókoltam a kezét.
Koszos volt kicsit, el is rejtette mindjárt.
De elmosolyodott. A ráncok meleg tekintetét
körülölelték, s mind nevető-pergő táncokat járt.

A házmester volt. Vagy nem is ő?..
ó, én már igazából nem is nagyon tudom...
de lefektetett. És betakart. És énekelt.
Így lett békés, nyugodt Karácsonyom.”

kedd, december 02, 2008

Bizonytalan terek

Bizonytalan terek. Keserű egek
százféle elzsibbadt éjszakában
kinyilatkoztattak, felsejlenek a mában,
mának iszonyú álmában
megjelennek, mint szikár szószörnyetegek.

Terhes az álom. S félelmetes, igen,
habzsoló képekben érkezik elém
nevető fényben, sötétben, tarka homályban
nyújtja karmait, már markolna belém
s puhul látomásom, hosszában, széltiben.

Bizonytalan egek. Messze, talp alatt
csüngnek beton-magányban a fák.
Terhesen elnyúlva egy gondolat-lápban
bágyadtan tükröző érzelem-nyák.
A szerelem már réges-rég megalvadt.

Fonájára fordult fanyar valóság.

Cirkusz

porondba zárva lebeg a zászló,
Meredő szemek lesik a párás leheletet.
korgó sötét közepén, a körben
Felsikolt egy cirkuszi mord emlékezet.

tepsedő fenékkel szerteszéjjel
Unott közönség lesi halottak táncát.
így, hortyogó homályban figyelik
Éltes trapézmacák petyhüdt románcát.

lerágott csontok mindenütt. Képek.
Zörgő sátorhuzat-zenét sikongó víg bábok,
félős arcszerkezetek festék alatt.
Terhesen málló, kialvó láng-szilánkok.

                                                  Földtelen föld.
                                                 Égtelen boltozat.

Tér-haiku

Bizonytalan terek.
Még fogom a kezed.
Omló hajaddal még fogom a szelet.

péntek délután

Zsibongó-zajgó gyereksereg,
Keszkenő-sárga, suhog a bálba,
tengernyi gyöngyöt néznek
tengernyi tengerkék szemek.

Zöld selyeming csillogó ráncába
Gitárhúr rezgése itta bele magát.
 libbenő fűzöld füldíszek mágiája
izzítja gyerekszemek sziporka porát.

Csend. Vagy mégsem. Talán csend homálya,
Álmos, hétvégi narancssárga pára,
halovány zöldben egy tündéri alak
kék szünetet hint- fürtjei omlanak,
                                             majd halkan álommá válanak.


  08/11/28

Gondolatok egy kádban

Képek és fények
és zöldek és kékek
és narancsok, vörösek, feketék.
délutáni napot ölel körül az ég.

Csendben, majd harsányan
elmerülök egy kádban
s csodálkozó tekintettel verem szét
millió habbuborék sercegő énekét.

Szabadság a végtelenben.
Meztelen és időtelen
csuklik bele egy lét fáradt magánya
nevető, anyagtalan, pinduri álmába.

csendes csoda

-Gyere, add a kezed!
-Hova megyünk?
-Add a kezed. Majd meglátod. Csak sietnünk kell. Sötétedik. S nem fogod látni. S elhinni sem. Ma fedeztem fel. Délután.
-Mit?
-Majd meglátod. Most siessünk.
-Félek kicsit.
-Nem kell. Nem olyan.
-De...
-Megbízol bennem, vagy nem?
-Meg...



-Na- megérkeztünk! Itt vagyunk.
-Itt-hol?
-Hát itt. Itt fedeztem fel.
-De miiiit!?!
-Látod ott, a fa alatt azt a tobozt?
-Igen.
-Hozd ide.
-Miért?
-Kérlek...
-Reendben.. de figyelmeztetlek, ha ki akarsz tolni velem én összekarmollak. S meg is haraplak... hol a toboz?
-Milyen toboz?
-Hát amit oda kell vigyek neked... eltűnt... nem találom... hol is mondtad, hogy van? Nem itt láttuk?
-Ezt keresed?
-Mi... hogy.. ezt hogy csináltad?
-Idehívtam a tobozt.
-Naaa peersze! Hogy csináltad?!? ne járasd velem a bolondját, hallod?!
-Nem járatom. Tényleg idehívtam.
-Jaaaa, már értem! Persze, egy madzaggal, míí? Halászzsinorral. Haha, anagyon jó vicc! Most jól érzed magad? Na tudod mit, én...
-Várj. Ott van túl egy másik. Menj feléje. De ne veszítsd el szem elől. Azt hozd el nekem.
-Az biztos, hogy most nem tolsz ki velem! Na, lássuk azt a nagy atrakciót... vagy erre már nem jutotta a szál...(ból?)
-Ezt akarod elhozni?
-Mi a... naaa! Ezt hogy csináltaaaad?!?
-Nem tudom.
-Hoohogygy nem tudom?
-Vagyis... úgy kezdődött, hogy ma reggel ezt megcsináltam a fogpiszkálóval. Azt hittem, hogy csak álmos vagyok... de nem. Meg tudtam csinálni. Én. És nem értem, hogy hogyan. Vagyis nem értettem.. most már kezdem kapisgálni...
-És?
-Hát asszem gondolattal. Valahogy rá gondolok. És felidézem, hogy hogyan néz ki.
-Miért kell neked felidézni? Nem látod?
-De.. de figyelj csak!
-Mire? … húúúúúú... ezt.. ezt nem láttad.. ezt nem láthattad..
-Nem. Valóban. De tudom, hogy hol a szomszéd bolt jégszekrénye. Szereted az epres fagyit?
-I.. igen... szeretem..
-Akkor tessék. Vagy várjál csak...
-Mit akarsz csinálni?
-Tartsd a tenyered.
-Nem!
-Tartsd már a tenyered na!
-Nem.. nemakarom.
-Kérlek.
-Na jóóó... na, így jó?
-Tökéletes.
-Huhh.. hideg érzés...
-A fagyi hideg, te!
-Igen. De lehet az érzés is.
-Lehet.



-Játszunk valamit?
-Mit?
-Hát.. nem akarsz repülni?
-NEM! Különben is: szoknya van rajtam.
-Óóóó naaa! S asszed alája nézek?
-Igen. Emlékszel, a múltkor is, mikor fára másztunk, azt mondtad, hogy nem nézel alája és...
-Jóójóóó! De akkor más volt. Most nem.
-Na persze!
-Becsületszavamra!
-Nem naaa...
-Kérlek.
-Neeem... nem akarom..
-Kérlek szééépen!
-Nem.
-Gyerenaaaa!
-Nem...
-Nagyonszépen kérleeek! Kérlekkérlekkérleek!
-Hmm...
-Köszönöm!
-De nem nézel be alája!
-Nem. Nem nézek be alája.
-Eskszüszöl?
-Esküszöm.
-Kétszer is?
-Kétszer is.
-Na jó... hová álljak?
-Ide.
-Így jó?
-Tökéletes.
-De ha nem engeded, hogy leszálljak, mikor én akarom, akkor sikítok!
-Jóójóó. Csak maradj nyugton.
-Felőlem.. húúúúúúú.. aztaaa.... de érdekes!
-Milyen érzés?
-Hát.. olyan.. olyan nem is tudom... könnyű.
-Igen?
-Aha. Magasabbra lehet?
-Hát.. jó.
-Még.
-Még?
-Még!
-Még?
-Még! Még! Méééég!
-De nem kellene...
-Még!
-Na jó, csak aztán nekem ne mondd, hogy az én hibám, ha mindenki belát a szoknyád alá...
-Nem, nem lát senki! Juhhéééééééj! Csudajóóóóó! Olyan, mint a mesében. A repülő szőnyeggel..
-Csak nincs szőnyeg. De érdekes lehet. Meg kellene próbálni- ráülünk egy szőnyegre, s én meg megpróbálom magunkat felemelni..
-Jaaaj, tegyéll le, tegyéél le, ott jön anyám, tegyél már le, nem hallod, anyám megláát..
-Hol?
-Vigyááázz!!
-Jaj... zsuzsííí..
-Áááááááááá!

más.





… igen, ez az igazság: különc volt. Vagyis nem is volt ő különc. Más volt. Más mint mi. Olyan.. nem is tudom... olyan más.

Emlékszem, mikor megérkezett. Legelőször. A nagy, csíkos sálja és a gyöngy karkötői láttán kicsit elbizonytalanodtam... az igaz, hogy jobb szerettem volna, ha lány lesz a szobatársam, de semmiképp sem gondoltam, hogy egy lányos srác. Hihetetlen: a csajokkal cigiztünk, s mikor meglátták csak nézték. És nézték. Nem tudtak megszólalni. Vagy épp a gondolataikkal voltak elfoglalva. Félmeztelenül sétál. Néha. És nagyon odafigyel, hogy ápolt legyen. Néha undorítóan nagyon. Mindig elmosogat. És mindig, érted, mindig lehajtja a budit. Érted te ezt? Én nem... igaz: Franciaországba volt. Egy évet. Dolgozott. Valamilyen cégnél. Valamilyen design-cégnél. Sakkó mi van! Bezzeg én nem vágok fel! Pedig én is voltam Amerikában. Igaz, csak 4 hónapot. De akkoris. Na, nem tudom. Meg a másik- sosem mászkált velünk. Sosem cigizett velünk. Nem is cigizett, egyáltalán. Pedig a franciák tuttommal cigiznek. Meg mindig lányokkal jött fel. Azt mondta : a barátai, pedig a vak is látta, hogy ott több is van, mint barátság. Együtt aludtak. Csókolóztak is néha... másról nem tudok, mert diszkrétek voltak. Eléggé azok. De nem érted? Ez olyan.. olyan különcködős dolog! Berúgni meg sosem rúgott be. És csak bort ivott. Leggyakrabban vöröset. Köcsög franciák verték belé azt is, biztosan. S pohárból ivott, képzeldel, rendes, talpas, üvegpohárból! Nem volt neki jó a csésze. Vagy a pepszis, a nagy. Még a sima üvegpohár sem! Én, ha arról van szó- még borkányból is megiszom. De nem, neki nem volt jó! Aztán hozta a képeit, a posztereit, hülye absztrakt képekkel, a legtöbb zöld volt és narancssárga. Színre. Megjegyeztem, mert szerettem rajzolni kiskoromban. De azt mondták: inkább focizzak. Hát fociztam!

A másik dolog, amit nem szerettem benne, hogy olyan... olyan diszkrét volt. Már mondtam. De senkit sem akart zavarni. Senkinek sem akart az útjában lenni. Hetente többször takarított. S a gépén is ilyen hülye rajz volt a háttér. Semmi kocsik, semmi motrok. Bár azt mondta: szereti a KTM-eket, meg a crosszokat, úgy, általában, mégis: nem hiszem, hogy értett hozzájuk. Sőt: autókhoz sem. És, képzeldel, majdnem szétröhögtem magam, mikor mondta-persze csak magamban-hogy bár bérlete van, mégis gyalog szeret járni. Láttál már ilyen holdkórost? Ott a bérlet, de ő gyalog. Mégis. Hihetetlen egy alak volt, én mondom! Olvasott is. Ő azt mondta: nem sok az, amit ő olvas, de szerintem sokat olvasott. Nem az- szerintem is kell olvasni, újságot, híreket, mittudomén, de délutánokat eltölteni úgy, hogy az ember csak olvas? Szerintem.. szóval hülyeség! De nem? Szerinted nem?

Na mindegy. Nem számít. Lényegtelen. Viszont megjárta. Egyik lakótársnővel sem szűrte össze a levet. S mindenki elkezdett távolságtartóan viselkedni vele. Olyan ellenségesen kicsit, tudod, de nem nagyon. Csak halványan. De megérezte azért. Egyszer megkérdezte, hogy mi a baj. Csak annyi kellett nekünk. Minden apróságot felhoztunk, megemlítettünk. Hogy eláztatta a lakást(igaz-én kétszer áztattam el. S mindenki legalább egyszer.), hogy főzés után otthagyja az elmosatlan cuccait(pedig csak egyszer volt, mert el kellett siessen valahová) hogy rendetlen(nem is volt az. Télleg nem. Néha csak, mikor buliból jött. De hát ki nem?..) meg ilyenek. Nagyon szótlan lett. És abszolút pedáns. Mindenre odafigyelt. Mindenkivel udvarias volt. Még piát is hozott nekünk. Bort. És egyszer sört is. Pedig ő nem is szereti. Még főzött is. Meg teregetett. Kétszer. Kitakarította a lefolyócsöveket.

Mégis, egyik este a lányok összetereltek minket. Ő még nem volt itthon- elég későn jött, mindig. Azt mondta az egyeteme miatt. Aztán én nem tudom... szóval a lányok. Ránk szóltak, hogy tennünk kell valamit. Ez így nem mehet tovább. Találtak egy lányt. Ideköltözne, velem egy szobába. Rendes csaj, bulis, s még a focimeccseket is szereti a KVSK-s a csaj. CFR. És jól is néz ki. És ez a srác, a mostani lakótárs... ez olyan freak. Olyan fura figura. És hogy eltűntek cuccok. A csajoktól. Meg pénz is. Tőlem. Én nem szóltam semmit, mert lehet, hogy én tettem el valahova, vagy épp részeg voltam és elköltöttem, vagy ki tudja. De a lányok azt mondták, hogy biztos ő vette el. És hogy mondjuk meg, hogy költözzön el. Mi vagyunk a férfiak. Nekünk kell megmondani, mert ki mondja meg. Talán ők, a csajok? Mondjuk csak meg szépen!

Úgyhogy, mikor haza jött, behívtuk. Töltöttünk neki a sörből. Illedelmesen elfogadta. Nagyon hideg volt a légkör. Brrr... még most is a hideg futkos a hátamon. Beszélgettünk. Hogy hol volt, hogy mit csinált, hogy mi mit csináltunk azon a napon... mígnem az egyik lány elindította a dolgot azzal, hogy kerek perec megmondta neki: el kell költöznie, s punktum. Ő hallgatott. Aztán kényelmetlen volt a csend. Elkezdtek szabadkozni a többiek, és én is, majd vádaskodni is kezdtek utána, de én kimaradtam belőle. Ő meg csak ült ott, hosszú ideig. Senki sem szólott semmit, egy idő után. Nem tudtuk: mit is lehetne mondani... aztán, mikor látta, hogy nincs semmi mondanivalónk több felkelt és az egészségünkre kiitta a poharat, egy húzásból. Látszott, hogy nem könnyű neki, mert mondtam már neked, hogy utálja a sört, de lenyelte. Mind egy cseppig. Köhögött utána. Az egyik lány elmosolyodott. Én sajnáltam akkor. Mikor kiköhögte magát megköszörülte a torkát és mindenkinek jóéjszakát kívánt. Azon az éjszakán nem aludtam a szobámban, hanem az egyik csajjal a szomszéd szobából...


hétfő, december 01, 2008

karácsony előtt.


Kába vagyok. A szemhéjamon keresztül fura fény-figurákat látok. Még alszom... igen... még olyan jó nem érezni, hogy hol végződik a paplan s hol kezdődik az alvásban kiforrósodott , kissé izzadt bőröm. Még olyan finoman nehéz az agyam... homályos, tompa... csak az ősi ösztönök. Azok működnek csak. Becsukott szemmel betájolom magam. Még álmodom, még nem vagyok éber, de az agyam megkezdte az alapprogramok betöltését, ezeknek indítását. Jobb felől az ablak... ez a vörös fény a sötétítő. A játszi árnyék-minták? Biztos a függöny darabos, vörösen izzó háló-szemei. Akkor mögöttem van az asztal, fejem fölött, a képernyővel... a pénztárcámmal, az órával... tényleg, vajon még hogy nem csörgött? A kályha a lábamnál. Az ágy mellett biztos a könyvek. Olvasás... szesszió... Az ajtó. Valahol messze, balra. Szekrény. Ajtótól jobbra, illetve balra. Páratartalom-mérő a falon. Összecsukott ajkaim szétnyílnak, s a mély sóhajtáshoz nagy levegőt veszek... elbóbiskolok...

  ... ízt érzek a számban. Illatot az orromban. Az illat a fáé... halkan ropog a kályhában... friss meleg... fenyőillat. Kis ág, szaloncukrokkal, pici gömböcskével. Hugi hozta be. Ő is díszítette... ropogó fa és illatozó ág... meg az aprósütemény. Az is van. Vaníliás-kakaós. Lekvárral összeragasztva. Cseresznyéssel... gyertya-edzett viasz. Alvás szag, alvás illat. Az enyém. Az övé...

  ... megfordul. Érzem az ajkainak lüktető ízét a számban. Nagyon hevesen tudnak csókolni. Majd sikongva kényeztetnek... hozzám simul. Jobb kezét a mellkasomra tolja, az ujjai érintik a fülem. A mellei az oldalamhoz szorulnak... talán valahol éri bőrét a friss, hűs, reggeli levegő, olyan falusi, mert érzem kemény mellbimbóit. A ropogáson és az illatok zaján kívül csak az ő lehelete hallatszik. S egy-egy autó, valahol nagyon messze... messze... talán az épp Dácsia volt. Igen. Olyan a zúgása... érzem a leheletét Forrón-frissen csiklandozza nyakam. Forró levegő, mit kilélegez, de mire eléri nyakam csöpp szőrszálait már hűsült, de még mindig érződik a testből kivált élő levegő szerves melege...
  Kintről hangok szűrődnek be. Hangfoszlányok, olyanok, mint “tészta”, vagy “már megint jön egy adag” vagy “ezek a petárdák... borospohár ... nyavaja törje ki!”. Zsibbad a kezem. Ahogy a karomról a válamra csúsztatta a fejét, a haja a karom végigcsiklandozta... zsibbadt volt, de mégis... Mikor mozdította a kezét és fejét ösztönösen magamhoz öleltem, lágyan, mint alvó az alvót. Az ujjaim a puha válláról a hátgerincén keresztülbaktatva megállapodtak a csípője fölötti, melle alatti selymes részen. Finom a bőre. Illatos. Nő. Az érintése picit fel is villanyozott. A meleg paplan... az ő bőrének illata, ujjbegyekkel, tenyértővel való óvatos érintése... azt hiszem el fogok szundítani...

  ... ragyogó piros... lüktető kék... ezek az égők szépek. Megérte azt a pénzt. Az éjjel úgy maradtak. Túl gyors volt minden. Meg aztán nem az égő járt az agyamban. Az övében sem. Csak becsuktuk halkan az ajtót, hogy mamus ne ébredjen fel. Kicsi mamus!.. még kérdezősködött volna... vagy direkt nem jött volna ki. Nem tudom. Szeretem ezt a pirosat. Nem szemből, picit oldalról, úgy nem a szemedbe világít. A szemed sarkában látod csak. Itt érzed csak... így felüdít. A térde kúszik a combomon végig, s az ágyékomhoz ér. Érzem szeméremvölgyét. Gyönyörű Érzem az ízét a számban... majd a heves csókjainak mézes zamatát. Forró. Jó hozzáérni. Jó érezni. Keze lejön az arcomról, kúszik a mellkasomon keresztül, a hónaljamig Mintha át akarna ölelni... nyel néhányat. Az ajkait hallom, ahogy összeragadnak. Duzzadtak és vörösek a csóktól. Összeragadnak, majd halk zörejjel szétnyílnak Látom is, ahogy a nyál egyenletesen szétoszlik az ajkai peremén, a sarkokba még egy picit több is jut. Biztos csillog is. A hideg végigsiklik a hátamon. Az ő nyála... az én nyálam... csak. Szeretkezés.

  ... minden mozdulatával rést nyit a paplan védőburkán, s orromba tódulnak feromonjainak s feromonjaimnak a szörpkeveréke, az izzadt, egészséges fiatal testek álmos üde illata. De főleg az övé. Benne van teste minden apró felületének illata: a lábujjkájáé, a combjaié, a punciájé. A köldökéé, a hasáé. A melleié. A nyaka üdesége. Az arca frissessége. Pozsga. Pozsgás. Szemei mélysége. A pigmentcsomócskák. Látom, ahogy lüktet a testünk, s ő mélyen a szemembe néz. Nagyon mélyen... ívelt szemöldöke néha meg-megrándulhat most. Szokott. Biztos valami marhaságot álmodik.

  Sziporka-kék... olvadó-piros... jó vele szeretkezni. Zöld is volt a fénygépben. Tegnap este. A központban. Jó buli volt. Jó hangulat. Mindenki boldog. Munkaszünet. Vége a sulinak. Vagy messze még a szesszió. Szabadság. Nehéz magyarba, sok a munka. Szevasz. Sziasztok. Greffes vodka. Szívószál. Zolika eredeti szövege. Viccei. Mindenki nevet. Ő is nevet. Átesett a bemutatkozáson itthon. Ez már semmi. Élvezik őt. Keze a combomon. Tetszik a ruhája... lüktető-kék, álmatag-piros... táncol. Nézem. Tudja. Gyönyörű. Egyszerű ruha. Farmergatya. Vékony, lenge blúz. Nem láttat. Sejtet. De én látom... remeg a szoba. Kamion. Ilyenkor nem szoktak járni. Biztosan fát hoz. Valaki halkan bejön. Rak a tűzre, gyorsan kimegy. Lépések. Mint a szívverés. Halk, de ott van. Mozog a teste. Táncol. A haja finoman zilált. A szemében van. Néz. Tudom. Tudja. Figyeli az arcom. Mosolygok. Meghódított, már rég. Tudja. Tudom... kakas az udvaron. Kukorékolt. Ajaj... vajon mindjárt fel kell kelni?..

  ... elbóbiskoltam megint. Vagy mély álomba merültem. Lassú. Táncolunk. Mély levegőt vesz. Elfáradt; jól táncolt. A mellkasa emelkedik. Majd kifújja a levegőt. Majd ismét beszív, a mellkas emelkedik. Feje vállamon. Csípőjét fogom. Keze tenyeremben. Nagyon kívánom. Érzi. Tudom. Tudja. Más szám. Tempósabb. Elmegy táncolni. Mielőtt elment volna diszkréten végighúzza a kezét a hasam fölött. A poló alá is benyúl. Közben néz. És mosolyog. Greffes vodka. Finom. Egy petárda, valahol a közelben. Picit megébredt, begubózik, majd hátat fordít nekem. Kezei karom fogják körül Vagyis csak az egyik. A másik keze összekulcsolva az enyémmel... odajön. Iszik. A szívószállal játszik a nyelve. De nem tettetett ez a játék, nem mű: természetes, szinte magától értetődő, hogy piros, hegyes nyelvének játszania kell a szívószál görbített nyulványával. Őszinte játék ez, úgy a szívószál, mint az ő részéről és ugyanakkor izgató mások számára. Hamiskás mosoly. Tudja... a feneke... combomhoz feszül. Bal karom a mellei alatt... piros-kék, kék-piros, piros-kék...

  Arcához nyúl. Végigsimít az ujja, a tenyere a szeme alatt, valami szöszmő lehet. Biztos olyan morcipofit vág. Bulizok. Hülyéskedünk. Vadulunk. Odajön hozzám. Ajkait az ajkaimra tapasztja. Fogaink összekoccannak. Zöld fény is. Meg sárga is. Meg narancssárga. Greffes vodka volt a szájában. A nyelve lassan, finoman simogatja a nyelvem. Átölelem a derekát. Gyertyák is voltak. Gyönyörű. Arányos teste van. Gyönyörű lelke. Gyönyörű... édes ez a szó.
  Forrón csókolóztunk. A nemi szervem már megmozdult. Egy adag vér tódult belé. Elmosolyodott. Érezte. Tudom. Éreztem az illatát, az ő egyedi aromáját. Kevés feromon. Parfüm. Édes. Finom. Mikor a nyakáról hozzáért a nyelvemhez... szaporán lélegzett, közbe meglazította a nadrágom szíját. Megfogtam kezeit. Mögéje álltam. Átöleltem. Még mindég nem cseréltek ablakot a szórakozóhelyen. Egyik szem hiányzik... a hátsó. A haját félrevontam remegő válláról, szép hátáról... csupa-piros, csupa-kék... a nyelvem hegyével végignyaltam a csigolyákat fedő bőrt. Kirázta a hideg. Engem is. Megfordult. Lefejtettem lassan róla a blúzát. Tekintetem a szemeibe olvadt, majd mohón, mégis lassan, perzselően simogatta végig gyönyörű melleit, a nyakcsontjainak a lágy ívelését. A váll nemes, törékeny vonalát. A lágy, vékony, sötét kontúr-vonalat. Az árnyékot a mellei közt. Zavarja a szemem ez a fény... biztos az előszobában kapcsoltak villanyt. Az én blúzom is lekerült. Az ajkai közt vékony rés. A duzzadt ajkak miatt eltűnni látszó. Kezem az arcához ér, megcirógatja, majd lassan csúszik le a nyakán, a vállán... a melleihez. Behunyja a szemét: kezemet a szám, az ajkaim követik. Már a hasát csókolom; követem a dombjai közül elinduló titkos, képzeletbeli egyenest, mely a testet haránt két egyenes részre osztaná,de itt a legérzékenyebb. Tudom. Az ösztöneim súgták. Követem az egyenest, lassan, lágyan, ovatosan, néha meg-megvadulva... a köldökénél elidőzök egy keveset. A finom szőrszálakat ingerlem. Elképesztő. Milyen apró dolgok ezek, milyen parányiak, s milyen kellemes, bonyolult, összetett bio-kémiai reakciókat képesek kiváltani. Nézem. Tudja. Ő is néz. A vékony rés, a ragyogó szempár... “ t o v á b b ! ” … Egy gomb kigombolódott. Egy cipzár megbomlott. A finom női alsó susogva elválik a bőrtől. Egyre hangosabban lélegzik. Egyre sűrűbben. Mintha már délután volna... hol a reggel?.. a boka. A lábszár. A comb. A combtő. Mélyen behatol a nyelvem. Már amennyire mélyen lehet. A szeméremajkai robbanásig duzzadnak. Kis hasizma elősejlik, mikor megfeszül a teste. A csiklója is. Az ujjaim játszanak vele. Nagyon kívánom őt. Pattan egyet a kemencében a fa. Repednek a rostok... meleg. Nem bírja, ő is játszik velem. A nyelvével, az ujjaival... Élvezi. Tudja: én is. Szeretném már érezni. Közben kintről zaj. Nagymamám felébredt. Hallgatunk, visszafogjuk lüktetésünk. Nevetünk. Pajkos csók. Bűntárs. Elült a zaj. Lefeküdt a zaj forrása. Ismét játszunk. Majd beleül. Nézem a szemét...azt az igéző, őszinte, játékos tekintetet, amivel csak rám néz... nagyon mélyen. Érzem, ahogy a hüvelyizmai kényeztetnek. Tényleg gyatra ez a nyelv... nincsenek szavak. Kifejezések. Szépek. Őszinték. Tiszták. Lüktetünk, vonaglunk... nem is, inkább hullámzunk, valami fura, hála az égnek soha meg nem szokható, mindég valami újat, szépet sejtelmeset, istenit kinyilatkoztató víz színén A hangok beleolvadnak az illatok, a szinek, a meleg tikkasztó vízesésébe. Már sem idő, sem hely. Sem ketten. Eggyen...

  ... érdekesen hullott a hó, bulizni menet. Szent hó. Tiszta hó. Jó hó. Mocorog. Megint megfordul. Rám néz. Halvány mosoly. Őszinte tekintet. Az enyém is az. Könyv. Nyitott. Hozzábújik Első alkalom, hogy szeretkeztünk. Átölelem. Cirógatom kialudt, borzas haját. A halántékát csókolom. Az illata bódító. Elbóbiskolok. Mielőtt teljesen elaludnék, látom a tekintetét. Látom mosolyát. Szeret. Tudom. Én is. De most...




  ... csörög a kék-piros világ. Kikapcsolom. Felkönyökölök. Ropog a tűz. A fenyőág illatozik. A függöny mögöttem bíbor, már este van; fölöttem az égő kék. Kint a kutyánk ugat. Esik az eső.

  Magam mellé nézek. Senki. Mintha valamilyen távoli időből lenyomat volna, valakinek a nyomai mellettem az ágyon. De csak én látom. Képzelődöm. Megdörzsölöm az arcom. A szemem. Meleg van. Álmosító alvásszag, vagy illat. Kinek mi. Fával, fenyővel, sütivel, színnel, fűszerezve. Korog a gyomrom. Kár. Szép volt. Vagy szép lesz? Adok egy pofont magamnak, miközben sütit majszolok. Mindjárt zuhanyzás. Ünnep szombatja. Kántálás.



halvány halom álmom jegén. vagy csak egyszerűen: fantáziálás, kicsit.






Ha álmodnék, akkor villanykörtékkel álmodnék. Úgyis kiveszőben vannak... legeltetném őket fénnyel a felhők felett, tanyánk megett(ne keress, kérlek, logikát..) s este megfejnénk őket. Színtiszta fény, villanykörte-tej, képzeld el! Vagyis kicsit gazos lesz, fejés közben, ugye, de leszűrjük a habos manna-forma(persze csak szimbolikájában) életnedvet. Te palackozod, én meg elnézlek, elnézem az arcod fénytől megvilágítva, a tompa ragyogástól vonásaid mint tündökölnek köréd halvány aurát. Hozzád bújok, hátulról megölellek, igen, te mosolyogsz s két csészébe töltesz külön a fényből. Iszunk belőle és testünket átjárja a fény: érzem, ahogy kimossa a csúnya, sötét rosszat belőlem, s ahogyan kitárulnak a szárnyaim, előbújnak a rejtekükből, a rossz súlya alól és ruha nélkül ragyogunk fel, mind a ketten... megcsókollak, s mind a ketten tarisznyát veszünk, bele az üvegeket, s míg kint, a villanykörte-színben a kicsi nyájunk mélyen alszik, itt-ott néhol csilingelve egymásnak koccanó üvegtesttel: míg ők alusznak a világgal mi elbúcsúzunk egymástól s te jobbra, én balra tűnünk el a szürke egekben... leszállunk minden városban, minden faluban, minden településen ; berepülünk minden kicsi házba, tömbházlakásba, és fényt adunk az embereknek, ezüst-kiskanállal. Hogy legyen nekik, nekik is. Hogy jusson még a sötét világban a következő napra is a reményből, a hitből, a szeretetből, a szerelemből, a békéből s az érzelmekből, úgy, egyáltalán. Reggelre ismét leszállanánk kicsi tanyánkra s átvedlenénk egyszerű pásztorokká. A birkáknak álcázott villanykörtékkel ismét felrepülnék az égbe, hadd legeljenek újra, szépen, tömjék magukat fénnyel, hisz holnap új sötét nap jön..

Nem kell értelmezni. Érezni kell.