elhajlik

Karcsúsági rohamában zsörtölődik már egy táj.
A tér elhajlik, remeg, összeszűkül,
Majd magába szívja teljesen egy borgőzös muszáj.

Tehenek tűnnek így el. Halkan. Csendben. Tehetetlen.
Vérmesen olvad el ház, autó is,
Asztal, teknő, lámpa s egy köcsög. Immáron tejetlen.

Kifordított tájban mereven sétáltatom magam,
Esőm szakadatlan esi önmagát.
A világ eltűnt. A csend megszűnt. Utam már parttalan.



Távoli, elhajlott világokkal felkötöm a hajam.

PUKK!

Pukk. És kilukadott.


Az elébb még szállott, fetrengett az égen,
várta napos éterek felsőbb melegét.

Most meg gumitestét villám verte szét. 
Az élet- most kérdem – ilyenkor is szép?

Betonszatír

Szőlőindák pajkos rejtekében,

rejtélyes venyigék kéj-leple alatt

beléd hatolok. Tested szememmel megidézem

te blokkos nimfa, te sudár alak.

Szőröm égnek áll, szarvam is mered;

falloszom pőrén testednek integet

s aszfalt-világtól elbújt szodomita világ

ontja ízes, vad nektárok borát.

Buja bájaid lágy fénnyel oltva

szűk sugárban pergeti mézét a nap-

testednek lankás tájait ki-be dorongolja

egy betonszatír, egy szörnyű alak.

Akármi.

Miért mondanám, hogy nem hiszek, 
ha egyszer igazán hiszek?

A fejemben könyvek vannak, a kezemben
íriszek. A szívemben csend, égi illat.

Van aki fél: rémült az illat, van aki sír
s kurva anyád emlegeti, igen. Az illat vad. 
Szívedben vörösen pirkad.

Csend. Beszél. Beszédes. Tudom. Kincs ez. Igazán.
Valaki halkan fölnevet. Valaki hozzám ér. A
kedvesem. Az apám? A „hazám”?

Mindegyik. Ott van. A sorokban. Felharsan a
túlvilág. Nevetve álmodom, hogy zsibongva
élednek új érzék-szimfóniák.

Tavasz. Nálam tényleg mindenütt. Önző vagyok.
Más nem érdekel. Halkan zizeg a párás levegő,
keringőt táncol millió és ezer és száz és tíz és
egy tüdősejttel.

Szeretek. Szeretlek. És téged is. Meg tégedet. 
Mosolyog mosolyom. Odakint a feszt-fúdban
egy bozont-szakáll dupla szerelmet rendel.

Zárak nincsenek. Azaz vannak, de gyatra,
poros díszek. Érzed: tenyereden az élet-fonál 
bukfencet hány meg remeg. Ajkamon málna,
kifli, s egynéhány csók-ízek.

Teheted-e hited tehetetlen lápba, hogy oktalan
undor folyton tépje-vágja? Vagy reszelje? Vagy
rágja? Teheted szíved-szerelmed vaskorong 
elébe, csak abban bízva, hogy fogni fog 
a vonat rozsda-piros féke?
Teheted a mosolyt, rejtve, fátyol mögé,
őszintén állítva: ez mérgez örökké?
Teheted a szemét, véresen kivéve, kis ezüst
tálba, s ez legyen a nagy Hóhér bére?

Szerintem nem teheted. Ahhoz kicsi vagyok.
Vagy óriás. Bennem van a szikra, a mag,
a csámpás búzacsíra, vagy mi. Isten van bennem.
Te csak mosolyogj: simogass. Nevess.

 

                                          A mosoly oltja szomjad.

                                         Érintésed mindig ad majd enned.

HLD

Kábelek között éget a Hold,
Járja borzongató, ledér táncát.
Fénye, a tejes lé, mit a sárga folt ont
ereimben égetve, szúrva éli meg szeánszát.



Fényemben sok világ él és ég,
Lehetetlen nem látni arcom fehér sármját.
Tompán, neonosan virít a messzeség,
ha éjszakám tetején járom éltem táncát.

Kacsint egy világ-engem, engem
Imádjatok, t i égi kicsik és terrai nagyok!
Fényemmel éltetek bogokkal körbelengem
s álmaitokban érzitek: mennyire élő vagyok.

Terhes temetőkben, fagyó fák alatt,
Rácsos villanypóznák börtön-éjében
Csak fényem az, ami igazán szabad. 
S megcsókol álmod fekete mélyében.

 

 Végül elismered, tudom, hogy urad, istened vagyok.

Fekete

Vörös betűimet vésem tintakéken
Fekete papírra
Fekete papírba

Betűim szétfolynak vörös-tintakéken

Fekete kezekre
Fekete szemekbe
Fekete szívekbe
                        halkan
                               csendben
                                          bele. 

Keskeny sikátorok puszta mélyén 
botladoznak göcsörtös, görcsrángta szavaim.
Pitypang-szél simogatja az egeket,
a fellegeket, a szűk utcák lámpáit. Igen
és békét hoznak. Szembe, szét. Igen


20/11/08 

vers-e-mese

Nap szemeidben nevetve lebben,
ajkad fog-fehéred alig rejtheti el.
Vagy mondd te jobban. Mondjad te szebben.
Kevés a szó. És szűk ez a nyelv. 





Valami zörgedező, csengő-bongó,
sistergőn szelelő, pengőn jajongó
feketefehér-színes, tág mező...

Abban lovagolok, lehasalok szépen,
merülök zöldben, kékes szélben.
  Úszok a fényben.

Csilingelő csoda ért. Ráült a szememre.
Apró kicsi kezét nevetve rám tette.
Megáldott. Fülembe verset heherészett.




Kisded játék, nem tagadom, zümmögi szépen. 
Kacsint melegen. Lubickol hallgatagon. 
Bokán rúg, elszalad, majd kigúnyol merészen.
Közben vörösre vált a lámpa. Meg a nap. 
Szendergő járása elolvad alkony-szélben,
kesergő ajkai éneklik már a dalt...
Szíve dobban- fátyol suss- elmereng egészen.
Buborék már a világ. S kicsit elpukkan. 
Utolsót rotyog a sárga a vörös lében. 
Elpárolog... figyellek. Téged hallgatlak. 
Gyerek sír. Zörög rádió. Film egy tévében, 
kasmatolhat egér, pöröghet a világ:
De nem is létezik már. Csuklódat negéden
felém lendíted. Elmereng arcom felett,
majd rám hussantva belém lapozol félénken-
ötvenedik oldal. A szív. S tájékai.
Érinted betűim. S én mosolygok rád szépen
és újra kikelet, hajnal, napfelkelte.





Újra meleg a vidékem. 

álomforma szövegtorzsa

Ez is egy nap. Egy olyan. Mikor ülsz a fenekeden és várod a csodát. Ami azértsem jön el.



Reggel fél hat fel, kaja-zuhany-fogatsúrol, öltözködikk...rohan. Nem mintha bánná. Nem bánja. Nem biza. Megint a városra hangolva. Létezik. Szuszog. Figyel. Fülel. Van... nem rossz dolog az a van. Főleg ezt, a vant érzékelni. Ő is: kimegy. Ébreszti a hajnal-hideg, lúdbőrözik a háta meg a karja, a szél idiótára fodrászkodja a haját és ő meg vigyorog (néha a kukraálló tincseit le-lesimítva) mert reggel, mert fények, mert egy város, amely ébred. Vagy egy ébredés, amely már város? A német nyelvben könnyebb írni: amely szó nagybetűvel kezdődik az vagy név, vagy főnév. Vagy helytelenül írott nem-főnév és nem-név, másik fanyarú szó. Fanyarú. Vajon honnan ered a fanyarú?

Álmodtam én is. Egy álmot. Van ilyen-nem kell csodálkozni. Állok egy antenna tetején, fölöttem verebek meg varjak kavarognak-kuszálódnak, meg-megszédítve engemet, fölöttük-mögöttük méreg-égbolt(valahogy ilyenek lehettek a zsidó zuhanyzók gázas-gőzei is a háború alatt...). Alattam ugyanaz, habár a madárkák emberekké torzultak s a méregfelhő urbánusi környezetté merevedik. Aztán meghalok. De ez nem is érdekes. Szerintem meghalni a világ legunalmasabb dolga. Dögunalmas lehet. Igaz: valaki azt mondta, hogy csakis a halálunk lehet igazán a miénk. Van benne valami. Azaz lenne.

Szóval: mielőtt megereszkednének az antenna-drótok a lábam alatt és én lezuhannék, szétlapulva vmi 10-15 emelettel előző koordinátáim alatt- történik valami. A nagy gennyes-szürkeségben egyszer csak szín száll fel az égbe. Majd belecsobban. És persze, ahogy az ilyen esetekben már történni szokott: eltűnik benne. De amíg látszik, de amíg ott van, addig beragyogódik az egész világ, kinyílnak a füvek, és kihajtanak, a virágok és a fák is tele lesznek virágokkal és ünnep is lesz, ragyogó, csepergő, fröcskölő vígasság, tenyérnyi boldogság, talpalatnyi helyen zajgó-csobogó ima.

Lufik, ugyanis. Azok libbentek az égne, szürkeségből-szürkeségbe. Legtöbb piros volt: három. De narancs, meg puszta-sárga, de nyárvégi-kék és holló-fekete, de álmatlan-fehér és köpönyeg-barna és sirály-lila és bojtorján-zöld: mind-mind lubickoltak meztelenül és pompába-öltözötten, terhesen fényüktől, színeik intenzitásától és ennek nehéz vibrálásától-ugyanakkor pihekönnyűn, parázs-szilajon, szabadultan emelkednek semmiből-semmibe, időtlen átlagosból- ugyanabba. 

Én néztem őket. Vagy ő nézte őket? Szóval: néztük őket. Én ágaskodtam, hogy elérjem a türkiz- szalag végét, de messze volt, de rövid volt és elérhetetlen, pedig itt akartam tartani a csodát, nektek, emberek, nektek, varjak, nektek, verebek, nektek, ti koszos, átlagos, takony-szürke bagázs, ott lent, ott fent-mindenütt. Mindegy, végül is. NEM-CSAK nekem, ez a lényeg. Igen: ez. Vagy azt akarta, hogy elvigye a csoda, magával, messze, csoda-országába, ahol csodákból van még a budipapír is, mert ez oda megy, tudtam, mert olyan a fénye, ezért tudtam, hogy oda megy és akkor elrugaszkodott, el akart rugaszkodni, mert tudta: repülni úgyis tud. Ha jó a fellibbenés. Hát elrugaszkodott... volna, ha az antenna-drótok bírtak volna ellenállni egy ilyen kaliberű manővernek. Egy igazi elrugaszkodásnak. De nem bírtak. Felfelé lógó tekintettel, kinyújtott kezekkel, lehetetlen pózba görcsösödött egésztesttel hullott a takony-szürke aszfalt felé. Ahonnan széttrancsírozott teste súlyosan visszapattant. Gondolom. Mert én felébredtem. És hogy te is bekerülj már valahogyan: te meg elolvastad. Vagy nem. Ahogy akartad.

Vagyvagyvagy...

Papírrepülőt esett ma reggel egy szürke ég. 
Fájt a szívem, igaz. De vonzott mégis,
De hívott a penészszagú, gyurma-messzeség.

Szappanbuborékok között egy elkínzott páholy 
Sötéten-szende, csíkosan tarka, poros mélyiben
Egy gyerek játssza méla álmát. Álmodja játékát.

Vagy. Vagy nem vagy. Jó már. Ez is, az is.
Pirkad egy keskeny, pilleszárnyú remény-
majd elhal. Azaz él. Tovább. Papíron. Rajzban is.

   
                                                           Talán.