digitális padlásom poros mélyéből...

Megtekinteni kéremszépen ehol tessék(veralinn jóvoltából a ehol nem lett vala kijelölve, hogy elkűggyön a nyavaLJába a youtubera... neki is köszönöm:D ). Köszönöm!

dialógus valami nagyon tartalmas dologról..

-Látod?

-Látom.

-Mit látsz?

-Semmit.

-Akkor tényleg látod.

ég. az a fejünk fölötti.

Egy általam nagyon tisztelt író egyik könyvében valami ilyesmit mondott: minden otthonhoz tartozik egy égbolt. Minden otthonhoz tartozik egy ég. És ezt meg kell ismerni. 


Én nem javítani akarom a fenti szöveget(hisz az már önmagában tökéletes) hanem kibővíteném, ill. saját meglátásom szerint módosítanám. Ezt azt hiszem szabad. Ez nem plágium. Íme: minden otthonhoz tartozik legalább egy égbolt. 

Az utóbbi évnyi ébrenlét gyakran szolt a fenti kékről, ennek megismeréséről... ha lehetne: belelépnék. Megmártanám tükrében a lábam, a testem- hadd tisztuljak én is. Amennyit lehet. De nem léphetni bele. Mint tudjuk: különböző gázokból álló nagy légtömeg, ami a különböző -szférák által kategorizálva elválasztja Földünk testét az Űrtől. A kékje is bizonyított- de ott van a Wikipédia, ő okosabb(?), mint én. Nem lehet belelépnem... valahogy keresem magam benne mégis. A hangulatok, a világ lehetséges valóságai: mind-mind benne van. Egy felhőbodorban, egy csobbanó napsugár-sávban... landoló vagy épp felszálló repülőgép robbanás-zajában. 

Nem unalmas a föld. Nem, erről szó sincs. De mi a szabadság? Mi a messze? Mi az a „... és lehetne!”? Miért kell, ismétlem, kell az embernek jár-ni-a, caplatni a zsémbes izmok fáradékony burkától övezve... olyan lehetetlen az a suhanás? Hisz az ég is tele van! Csak innen, lentről üres, mert messze a Fent. Fentről meg a Lent puszta és kies. És csak rád vár, te Istenek Ivadéka, Teremtés Koronája, te: szenteld meg Atyád érintéseddel, bársonyos csókoddal, Ikarus szeme-csillogásával, Ion humusz-csókjával. Így lesz szép egy mindennap. És boldog egy pillanat. Hisz csak egy pillanat- egy mostnyi mosoly a boldogság. Én hiszem.

Mit kívánnék, ha most lenne Karácsony, vagy Húsvét, vagy a névnapom, a szülinapom, a házassági évfordulóm, vagy megemlékezésemre rendezett 12. összejövetel? Egy eget. Csak egy eget, királyságomat egy égért! Hogy mikor rája nézek, tekintek, oda, fel: a szívem teljen meg, de csordultig ám, a valós valótlanságaival, s a temérdek nem-is-létező fantázia-lény mind-mind azt mondhassák: Szeretünk. Meg: Élni jó! Élni nagyon jóóóóóóóó- élni egyenesen csoda! Gyere te is, éljél te is, létezzél te is, együtt, velünk! Meg: nincsen rossz- csak jó előjátéka. Lépdel még egy pár lépést a Jó, kirúg, egyet-egyet, mint a Legényesben az a pár rámás csizma, oszt mikor eljő a pillanat, az egyetlen, az igazi, e megbocsájthatatlanul és könyörtelenül tökéletesen megfelelő: akkor dobbant egyet: szétnyílik teste és kihajt belőle a Mennyország, ambrózia-sugarát meg léte mélyéből ontja rád...


  ….csak rád...


                               ...csak rád....




                                                ...egyedül rád.

Vers A Zinternet Bekötésének Pazar Ünnepére

MOTTŐ: „INTER? NYET!“
Egy ismeretlen szovjet költő



Aj, te zörgő zárú Zinternet, te,
gyere be a tüzes csendbe  
kályhában tűz, rőzseláng.  

Háló, hálón haló pornóképek,
cserepes szájú afrikai népek,  
sivatagban csontorka fák.  

Blogok, blog-ólok, ólálkodók,
serteperte reklám-fogók  
Elektronyok szárnyán repülő világ.




 (Bazzeg: ez megint lefagyott...)

Egy SMS margójára.

ALCÍM: A FŐCÍM KÉSZ RÖHELY!

Csillagidő: ma. Most. Itt. Fejem.

Egy idézet következik. „Vajon melyik kegyetlenebb- ha az embereknek nincs közös nyelvük, vagy ha van közös nyelv és mégsem értik meg egymást? Dömdödöm.”

A „dömdödöm” szó és egyáltalán, az egész SMS Lázár Ervin NÉGYSZÖGLETŰ KEREK ERDŐ című meséskönyvére utal. Itt Mikkamakka, Vacskamati, Bruckner Szigfrid, a nagyhangú, öreg oroszlán; Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl; a kék színű Ló Szerafin; Szörnyeteg Lajos, a legjobb szívű behemót, Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa mellett megismerkedhetünk Dömdödömmel. Dömdödöm fura szerzet: sosem mond mást, csak azt, hogy „dömdödöm”. Persze mindenki érti, hogy mit akar mondani, Mikkamakka is azt mondta, hogy néhány nap alatt meg lehet érteni, bármennyire is összetetten beszél. De Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl elmondása szerint Dömdödöm is tudna beszélni, ha akarna. Mármint rendesen. Úgy, mint minden más, normális(?) ember. Csakhogy egyszer az történt, hogy Dömdödöm nagyon megszeretett valakit és elhatározta, hogy ezt meg is mondja az illetőnek. El is indult, de nem naaagy sebbel-lobbal, ahogy mondjuk Vacskamati tenné, hanem lassan, nyugodtan, dömdödömösen, de persze azért csordultig boldogult szívvel. És akkor a csordultig boldogult menése közben hallotta, hogy az emberek nagyon sokat használják a „szeretlek”-et, sőt, még meg is toldják, ki is bővítik, hogy „én igazán szeretlek” meg „Én igazán szeretem magukat, de” és mind-mind úgy, oly módon és helyen, ahogy és ahol a „szeretlek”-nek föl sem kellene bukkannia. Merthogy üres halmazként van jelen. És akkor ijedt meg a szegény Dömdödöm. Mert mi az, hogy „igazán”? És mi az, hogy „de”? És míg így zörögtek, karcoltak fejében a furábbnál furább, iszaposabbnál iszaposabb gondolatok megérkezett a megszeretett személy elé. És akkor mondta azt először Dömdödöm, hogy: dömdödöm.

Az SMS dátuma 2007 január 30. lényegtelen, hogy ki írta esetünkben és lényegtelen, hogy mit éreztem. A helyre, a nagy, fekete kabátomra és a csípős szélre is emlékszem, amikor az SMS-t megkaptam, elolvastam. Emlékszem: mosolyogtam és tesztként értelmeztem, válaszoltam is rája valami irtózatosan okosat és örvendtem, hogy az SMS fogalmazója ilyen kérdéseken is tépelődik: hiába(jegyeztem meg büszkén magamban), az én barátnőm!

2008 szeptember 28.-án valaki meglátogatott. És mosolyt lopott be a moszatszín csempék mélyére. És szív-áradatot. Meg egy könyvet. EZT A KÖNYVET. Azóta kétszer sikerült elolvasni, szépen, nyugodtan, megrágva, szétmállasztva a zamatos nyelvezetet és vár még egy otthon, mert három. És te, elbábelesítő, mennyei jó Atyám! most, az ebéd és nagynéném látogatása után, harangszó zengedezésében esik le a tantusz, hogy mekkora izomagyú marhhahahaha is tudok én, kérem szépen, lenni, irtózatosanokos válaszostól, mosolyostól, kabátostól és szelestől, mindenestől. Mert olyan egyértelmű a kérdés, olyan iszonyatosan jól válaszoltam-volna, de ott volt, Istenke és pufók puttók, bizony: ott volt az a dömdödöm. Nem láttam a fejébe lánykának- most már félnék is. Mert nyelv nélküli megértés, vagy nyelvvel felszerelt meg-nem-értés? Válaszoltam, aláhúztam válaszommal. És egyúttal nem-is-értettem. Szégyenlem magam.

Megszerettem a Négyszögletűt. Könnyű, madártej-finom nyelvezetét, világosan tanulságos történetecskéit. Mikor Dömdödömről olvastam a könyvben, pontosan az SMS-ben megfogalmazott gondolat szökkent szárba buksimban és még gyanús sem volt. 

Meg szeretném köszönni, hogy ideadtad a könyvet. Mint láthatod(?): tanultam. Belőle. Is. És neked is, ha olvasod, köszönöm az üzenetet. Sajnálom, hogy nem voltam elég felnőtt zsebre vágni a kezemet, telefonostól és fütyörészve arra gondolni, hogy: dömdödöm.  

Fogságom naplója.

Vasárnap, 2008/09/28.

Először is adott egy 200x50 cm-nyi álom egy orvosi ágyon- hozzá kacsák, kettő, szívverésmérő, szép, színes monitorral, perfúzió, vérnyomásmérő, nővér-beépített mosollyal és szenvedő, háza tetejéről lepottyant szomszéd beteg. Időérzék nuku és már az is gyanús, ha aludni tudsz egy fél órát- többet úgysem lehet, mert az elektromos vérnyomásmérő félóránként vesz új vérnyomás-mintát. Kicsit le-he-tet-len normális kategóriába sorolható gondolatokat élesztenie az én agyamnak. Hogy megnyugtasson: minden sinen van, stb. mégis nyugodt vagyok, igaz: más okból kifolyólag. Illatok? Színek? Hangok? Kicsit átértelmeződik idebenn. A vizeletem orvosságos szaga hat illatként meg a látogató nővér nyakáról a Kinti Világ- ó, mennyei normalitás! A szívverésem pityegő hangja meg a szűrők, a különböző élet-gépek egyen elalvásomat, időnkénti áramszünetemet duruzsolják. Amúgy csend. Más, mint Stuttgártomé, de csend ez mégis. Nem félek tőle. Nem féltem a géptől sem, ami mennydörgő csattanással borult reám. Néha megesik. Egy láb megcsúszik, egy kéz rosszul vált, egy mart túl sikamlós és máris kész a „Ejszen most végemvan!”-felismerés. Zörgéssel, robajjal, 4 ragyogó csillaggal, nagymamám és édesanyám szívet szabdaló ordításával, segítő-ráncigáló kezekkel. A gázolaj összefolyt a hűtőfolyadékkal, emberek szöktek, segítő szavak, szemek, kezek, maratoni gyaloglás sípoló tüdővel, szakadt bordával; összeszorított fogak. Majd mentő. Utána mentőkocsi. Még sosem gondoltam bele igazán: a kék fény alatt ott furikázik egy megtépászott élet... Nevetés, „Mit nevetsz?”, „Hát, sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen állapotban látok belülről mentőt...”, segítő kezek. Megértő hangok, opál-kék műtőben. Felvágott, agyon betadine-ozott pólóm. Cső tüdő mögé, előtte földre leült orvos, aki az installációt, a „TUB-ot” szereli. Mikor a párnát(amit a feneke alá szántak) tartó nővérek aggodalmaskodva kérik, akkor pajkos mosollyal: „De hiszen a kolbászomon ülök, nem a földön!”

Itt is van élet. A földön mindenütt van. Mellette halál is, persze. Meg az áldott meggyógyulás! Emberek, akik gondolnak rám, akik velem akarják idejüket tölteni, mások, akik felhívnak, vagy írnak neked... Szeretet. Egyszóval. Az. 




Hétfő, 2008/09/29.

Hétfő, hajnal. Ma reggel csicsergett be madár az ablak résén keresztül. Oázis! Kész gyönyör! Nem aludtam majdnem semmit. A baloldali kolléga, egy idős bácsi, aki leribancozta az asszisztensnőt, mert az lekötözte, hogy az öreg ne tépje le a szondáját... szóval a bácsi egész éjjel krákogott, köhögött és zsörtölődött. A másik, a jobboldali, aki 16 méterről landolt a betonon, a háza tetejéről lepottyanva nyugodtan aludta át az éjszakát. Utolsó perfúzióm maradéka még fölöttem lóg, de a tűt még nem vették ki a kezemből... 

A fény antológiája. Mi a fény? Hogyan határoznád meg te, kórházon kívüli lény(aki mellesleg olvasóm is.), hogy mi itt a fény? Nekem tegnap kettő volt. Szélesen beragyogott az ajtón, belemosolygott anyukájával együtt az arcomba, az én kis, sápadt, talán be is esett, szeplős arcocskámba és kijelentette: Afrikába utazik beteg gyerekeken segíteni. Csütörtökön már. Ereje óriási, szeretete nagy. Keres valamit. Önmaga kiteljesedését, azt hiszem. Mint mindannyian. Kívánom: megtalálja. Meg is írom neki. 

A második fényemet soha sem láttam. Épp a kacsámba pisiltem, háttal az ajtónak, mikor betoppant volna. De megtorpant, elosont. Majd újra beragyogott, bele, bele arcomba. Szeretem a fényt. Jó a fény. Hangulatot, színt változtat, mosolyt fakaszt, szeretetet áraszt... él. És éltet. Második fényem Mesét hozott magával. Mikkamakkát és Vacskamatit. És mindnekemadta. Szeretetét. Tekintetét. Úgyszintén. Illatát itt hagyta, álom-csalogatónak. Nem rajta múlott, hogy nem jött mégsem, hanem az öreg bácsi szűnni nem akaró köhögésén, krákogásán, sértett zsörtölődésén. Egy SMS-ben azt írtam: figyelem, hogy a tüdőm mögül ívelő csőben hogyan táncol lélegzetvételemkor egy adag gennyes vér, miközben arra gondolok, hogy „szép a világ, gyönyörű a világ és nincsen hiba benne”... Nos: a vércsomó még mindég itt táncol, pedig az SMS-t tegnap este írtam és a gondolatok is ugyanazok. Penetráns szag-felmosták, lefertőtlenítették a padlót. A levegő még mindig friss. 

Mosolygok, ha valaki meglátogat. Meg viccelődök is, ha a körülmény úgy engedi- de nincs kedvem az egészhez. Ám tudom- mosolyom mosolyt fakaszt és az a mosoly meg előhívja igazi én-mosolyom. Akkor meg az egész színjáték megéri. Mert átalakul. Igazi dologgá. Valóságossá. Ősz van. Kint. Itt időtlen purgatórium.

Hiányozni fog, mert nem vagyok Kolozsváron. A csend, ami jött volna, a hozzátartozó lármával- megnyugtatott volna. Most le kell mondjak róla. Vagy 3 hétig. Legalább. Mire ezt olvasni tudod már valószínűleg a város szűk, kicsi, kedvenc utcáin lopakodok-settenkedek, halkan az éjben és el-elkattintok egy osonó képet, mintegy emléket pénztárcámba, egy emléket neked, olvasóm, a te képzelt íród, én. 

Éhes vagyok. Tegnap csak egy tányér leves, meg hideg krumplipüré. Reggelire picivaj, picisajttal. Éjfél felé kenyérsarkot rágtam, hogy legyen valami a gyomromban. Tegnap azt mondta a doki, hogy ma kiszedi a csövet. Remélem. Akkor nem az ágy oldalánál kell kacsáznom, kiszolgáltatva minden bambuló tekintetnek. Bár megszokja az ember, azt is... szívós állatok vagyunk, kérem alássan! Minden általunk okozta mocskot túlélünk. Miértis? Az emberiség=vírus elméletemen még nem sikerült módosítanom... de az ember, egy ember sosem vírus. Ő maga: a csoda. A bácsi flegmás szuszmogása hányingerkeltő. Félek tényleg elhányom magam. Szégyellném, pedig. Tilos! Inkább fejest ugrunk a Négyszögletű Kerekerdőbe. Fény illatának emléke. Várás a megváltásra. Egy marék remény. A sok csendbe ez is elfér. Belefér. 

Éjjel.  
Mircea Cărtărescu erotikus töltetű kötetét olvasva kínozom magam a kórházi ágyon. Érdekes érzés. A steril, orvosságillatú környezetbe bele-beleszivárog egy női nemiszerv pezsdítő illata, a hajlatok izzó cseppjeinek vérforraló nektárja... és én cserepes ajakkal nyelem magamba. Mindet. Mellettem az öreg bácsi beszélget. Lekötözve, még mindig, beszélget a semmivel, beszélget önmagával, beszél ördögével, vagy esetleg angyalával. Elképzelem: milyen is lehet. Most émelygek. Mint mikor a cső a főnököm oldalából állott ki, amikor az érem másik oldaláról kukkantottam az érem most innenső, csöves oldalára. Holnap kiveszik, hátha. Még sumákolok. Ha lehet. A bácsi mélyeket lélegzik, fogatlanul perel velem, veled, a világgal, a lekurvázott asszisztensnőkkel, mindenkivel. Talán önmagával épp. 

„Én nem születtem varázslónak, csodát tenni nem tudok...”. Miért épp most jutott eszembe ez a szám? És honnan tudom, hogy nem vagyok, igenis VAGYOK varázsló, a tiéd, szerelmem, minden deja vú-érzéssel együtt, mert téged vágylak érinteni, érezni, még most is, mikor a szomszédnak, ezúttal a jobboldalról, épp lecsurgatja az egyik nővér a vizeletét a szondájából, hogy azt újra megtölthesse. Miért épp Cărtărescu, kérdezhetnéd, joggal talán. Mert kicsit én is ő. Kicsit engem is tartalmaz írása, írásai. Mikor a testekről ír, a szeretett felesége testéről, arról, hogy sosem tudná megunni, mert bár ismeri, tudja előre minden mozdulatát, minden rezdülését: mégis mindég meglepődik a szeretett test reakcióin, még jobban beleégetve magát a szerelmébe... Mert most vagyok új. És talán tiszta. De férfiember lehet nem is lehet az. Inkább: most kaptam esélyt egy újrakezdésre. Balesetem csak jobban aláhúzta ilyenformán ficánkoló gondolataimat. Mire is? Újra-kezdésre? Mit is kezdek újra? Semmit. „You can't rewind time...”. De másképp folytatom. Mi a szeretet? Mi a mérce? Mennyit lehet adni, hogy valaki szeretve érezze magát úgy, hogy ugyanakkor mi is érezhessük, én is érezhessem: szeretem, nem csak tettetem. És mi a szerelem, lelkem, itt, a moszat-zöld purgatóriumban, csöpögő perfúziók és krákogó öregek között; itt, a vizelettel teli kacsák és a kiszolgáltatottság érzésének közepette, áruld el nekem: mi a szerelem? Itt lehet csak igazán élesen látni- gondolhatnám én. De létezik? Vagy én teremtem, hívom életre, mikor szívet formáló kezet, erről készült képet kapok ajándékba, ismeretlenből, egy ismeretlentől? És benne van, érzem, az esély, akarom, érzem, hogy benne legyen, bármennyire is eszetlen, értelmetlen, logikátlan és minden normalitást felrúg. Mert hitem. Mert életem. És esélyem is, hiszem. 

Itthon vagyok. Zsíros hajjal, fura szaggal fekszem kórházi ágyamban, lebilincselve. De csodák isteni csodája: míg a testem vegetál, hogy újra segíthessen, lelkemnek és szellememnek otthona lehessen- én, a belső én, szállok addig, világ!Mesét hintek hamvas arcocskádra, elárulván, hogy egy Mikkamakka csakis azért lehet értékes és csakis akkor, ha van mellette egy tisztességes Vacskamati is, hogy a megkövesedett erdő fölött a Hold ma is lábujjhegyen settenkedik tova, hogy a szél nem fél és reményt hint a világba, hogy vagyok, én is létezem, igen, kevéske nyomoromban is, most, és szeretlek, édes egy világ, te bohó!

Palackozott szeretet. SMS(-nyi)áradat. És gondol rám, akire nem is gondoltam. És megfogja kezem. Istenem- mivel érdemeltem? Feltöltöttetek. Szeretet-hegyek. Lábam lógatnám, de sebem megremeg. Alszok egyet, emberek. 

Új teremben, a 7-esben.

Érdekes. Ha az emberek kommunikatívak: másképp telik az idő. Valahogy másképp omlik le az előtted álló nap óráinak, másodperceinek fala. Szilánkonként, szinte észrevétlenül. Belecsobbannak a szavak egymás életébe és gyűrűzve suhantanak mosolyt az alig idegen ajkakra. És a román népzene is emészthető. Így. És a disznóviccek sem annyira disznók. Csak halkan slattyog a folyosón egy papucs visszhangja, mikor már mindenki alszik, horkol, szöszmötöl. 

Csend. Csendek. 


???

Pacsirta-ég a felhőivel, nyárutós talpmelengetős kékségével odakint, az ablakon túl. Alatta, lent, az ablak alatt ordító női hang, „de ce le-ai luat, Doamne, de ce...”-sikoly, a madár-rezonanciák között. És én perverzül mindezt leírom. Miért? Mit tud ez a kép nyújtani, neked, te halott, de midőn olvasod máris életre-kelt Olvasó? Tudod; tudom, hogy tudni véled: unalmamban, netalán szenzációhajhász, alamuszi, paparazzi-tüneteimből kifolyólag vetem papírra(!) esetleg azért, hogy megmutassam: ÉN itt is jártam, pokolbugyor és hullaház, vagy TE itt sem jártál. S mivel én vetettem fel ezeket a gondolat-ötleteket-valószínűleg van valami mindegyikből a dologban. Vagy épp: mégsem. 

Ó, én annyira mutatnék neked életet! Igazit, olyan hús-vér-félét, tudod, olyan mozgót, de annyira mutatnék, hogy ennél jobban már csak én gyömöszölném magamba a csodáit, mint Kiss János az ételt a lakoma alatt. Csak egy hibádzik. Nem tudom, hogy pontosan mi is az. Paradox módon: csak akkor tudnám, ha meghalnék. De akkor már nagyon. Ám hiszem azt, hogy ezekben a többpólusú képekben valahogy fel lehet fedezni az igazi jelentését ennek a tüdőbajos szónak. 

Vasárnap, 2008/10/05. 

Vasárnap költözött a kertbe. De fázott, hisz kint zuhog az eső. Felcsosszant az ablakba, bedugta kócos, ősz-illatú fejét és mellém kuporodott. Szuszogását hallani. 

Kórház. Vasárnap. Érdekes élmény... olyan hely, ahol vannak emberek. Mint az óvodában. Vagy a strandon. Vagy a kolozsvári kocsmák ködös kazamatáiban, gyéren világított sarkaikkal. Már nem is vesszük észre a kacsát. Vagy a málló falakat. A kevésbé higiénikus kevésbé környezetet. És eszünkbe sem jut, hogy két méter budipapírral kell lefedni a budit, hogy ráüljél, ha nem akarsz kelésekkel a valagadon ébredni, valamely halovány fényű, orvosság szagú, lucsogó reggelen. Élet van csak. Meg frissen borotvált orcák frissen pacsuli aroma-terápiája. Gőzölgő tea, csészében. Vasárnapiba öltözött mosolygós látogatók és szóban meg legelésző tehenek, lovak, lerokkant unokabáty, csodagyógyszer, az eljövendőben levezetett lézeres vesekő-pukkasztó műtétek. Vizit itt, sárga szuri-koktél túl. Csend. Álom. Ír táncot lejtő, hórihorgas esőcseppek. Ablakon túl. Szúnyoghálón túl. 

Tegnap este röhögtünk. Miután ellibbent látogatóm a mennyei, nagy szemeivel, kislánymosolyával, nagylánydekoltázsával és a mögötte kalapáló terézanya-szívével: beszélgettünk. 55, 57, 63... a „lakótársak” évei. Aztán a nyugdíjról is szó esett(mily meglepő!), végül egészség és Isten volt a téma. Aztán zölddió-lekvár ízes receptje. Élettörténetek. Desszertként egymás nyomoróságán vidultunk(nem csak magyar karakterisztika, ezek szerint...), ugyanakkor a saját magunkén is. Majd libbent a menyországízű, a patakillatú a szemeinkre. Zenével fülemben. Kerülöm az altatót. Meg aztán zene-dependens is vagyok. És természetesen Kornis- függő is. 

Reggel erekció. És lázálmok. Olyanok. Most bevillan agyamba: ha a mennyeinagy szeműtől megkérdezném, hogy le szeretne-e feküdni velem, akkor mi lenne a nagyobb poén: egy igen, vagy egy nem. Esetleg önmagam „el-állatiasodása”? Meg fog bosszulni a testem, a férfi, ha nem találok valami kiutat. 

Most egyedül. Nagyonegyedül. Jahajjdenagyonegyedül! Készültem, advent volt és nem jött el a karácsony. Hát igen. Néha elmaradnak azért a karácsonyok. Érdekes: az adventek sohasem. Igaz, megesett már, hogy utcasarkon, fordultomban, szembetoppantam egy ünneppel, ő a pofámba vigyorgott, esetleg meg is ölelt, de ez, kérem, olyan meglepetés-ünnep, nem az a várakozásos. És az is érdekes- ugye neked is, ha egyáltalán tudatosan feltetted a kérdést(nekem csak most sikeredett, igazándiból...)-hogy két ünnep között folyton advent. Ha az arányokat összevetjük: kicsi ünnep(-ek)- nagy advent(-ek). És itt, kérem alássan, nem a sült pulykahúsra vagy az ünnepi töltött káposztára gondolok(amit a nagymamám töm belém, hogy ne fogjon úgy az alkohol, mert ugye, falun...), hanem arra a Hangulatra: fenyőillat, frisstavasz, újonnan érben csobogó, szerelem-forma érzések, gyertyák lángjai, egyszerűen: Ünnep!

Kedden kiengednek. Kettő nap múlva. 10 nap letudva. Fityfiritty, nem nagy kunszt. Megesik. Előfordul. De itt is van egy olyan hangulat. Csak betegként látod. Szuszogod be. Nem nosztalgia. Nem. Vagy kicsit csak. Csak azt akarom mondani, hogy ez is érték. Ez is tanulás, trálálá. És újabb élettapasztalat. 



Hétfő, 2008/10/06.

Hétfő. Magány. Érdekes, ahogyan az emberek megélik. Meg ahogy én is megélem. Van, aki alszik. Van, aki sóhajtozik, jajong(hátba veregette egy farönk, szegényt). Van, aki folyton beszélne, főleg lovakról, vasútról, katonaságról, gazdaságról, míg a másik politizálna inkább. Van aki utálja a csendet s ha nem alszik éppen megpróbálja azt mindenáron kitölteni-megtölteni-feltölteni azt, zajos közberikácsolásával. Olyan is akad, aki csendben megfigyel a csendben, hogy ki, mit, miért és hogyan csinál. Meg mennyit eszik, vagy mi módon mossa a fogait a másik. 

Lehet, hogy abnormális. Én szeretem a csendet. Megismertem, mert kényszerítve voltam rá. Megszoktam is, szintén az előbbi miatt. Megszerettem. Nos: ezt nem tudom, hogy miért. Oka van. És ennyi a biztos. Talán mert találunk. Valószínűleg ezentúl már létfontosságú lesz, még a legnagyobb hórukk, a nagy megpróbáltatások(?) közepette. Is.

Tegnap éjjel pont olyan voltam, mint egy kórházi kopogószellem, csak teljesen más. Például nem kopogtam. Álom nem fogott, altatóra nem volt gusztusom. Fülhallgatók fülbe, lista összeállítása: irány kifelé! Csend van itt is, éjjel. Meg sötét. Kivéve ahol nincs csend mégsem. Például a nővér-szobában. De egyedül voltam, sussant rám üde levegő ezernyi lyukból, ablakrésből, citerázott ingem alatt, bőrömön. Zajok sem voltak. Úgy hallgattam halkan a zenét, hogy semmimást nem hallottam. Valahogy a lépteimet sem. Gondolataimat sem. Csak tiszta létezés. Itt is emberek. Szembe levő kórtermekben. Szenvednek, persze, hisz kórház ez, végül is... de nevetnek is. Gondolkodnak. Tesznek-vesznek. Elbotolnak vagy megcsúsznak, aztán meg ordibálnak. Szitkozódnak is. Fúrnak-faragnak. És egyáltalán: élnek. Elszürkült az ég. Nincs már Pacsirta-boltozat, meg cézanne-os égalja. Láttam a sebemet. Tegnap. Kötöztek. Szép volt. Kicsi. Asszem a nagyság számít ezeknél, mint fő esztétikai jellemvonás... isteni gondviselés, mondta a pap unokatesóm. Akkor viccelődtem vele. De az. Tényleg az. Érzem én is. És nemcsak a bőrömön. Alatta is :).

Hétfő este. 

Bekaptuk a kefét! Csak hétvége felé mehetünk haza a bordáimmal. Ma egész nap kétségbeesett küzdelmek folytak, kérem szépen, önmagam sikeres lefoglalása érdekében. Olvasnivaló nuku, füzet betelőleg, rajzolgatni meg, ugye, nem lehet egész nap... a telefonom hülye Arcade-játékával levezetett meccs eredménye: 2-1 javára. Meg még egyszer „megzavartak”. Bánatomat, hogy holnap nem mehetek haza, csokis kiflibe fojtottam. Most meg nem szeret a hasam. Pedigén csak...

még mindig én a fiatal. Segítek. Ma is péel(részben) borotváltam. Meg aztán a nők. Érdekes tapasztalni, hogy azegydologhogymártúlvanazemberazonabizonyos”termékeny”koron, mégis a NŐ örök téma marad. Szegények, ha tudnák... de bizztosan nem is sejtik. Nappal aludni nem sűrűn lehet, mert fúrják a a falakat. Folyamatosan. Holnap jön a segély: könyvek, hazai, ilyesmi. Meg füzet is, ha kényszerem támadna.



Szerda, 2118/10/08.

van egy ablak. A folyosó végén. Frissen kicserélt, PVC. Még a tömítés is ott csillog, takony-sárgán. A lapkán még ott a védőragasz-réteg s még koszos a fehérnek szánt keret. Azt nézem. Azt csodálom. Abban gyönyörködök. 

Az ablak csenevész diófák színesen szikrázó lombozatára nyit rést. Pontosabban a levelek mögül a sziporka napfény csurrantja be magát az épületi félhomályba. Emberek közé. Betegek közé. Ősz van. Az ágak lombjai színeikkel kacérkodnak. Van ott minden, ami szép: élénkzöld, citromsárga, érettnarancs-szín, s ha véletlenül két levél fénytől remegő teste egymásra vetül, akkor méregzöld, koszos-sárga, vérnarancs-szín. Éjszaka narancs és sötétbarna között váltakozik a skála. Mindez három szemes keretben. Csodálatos. 

Emlékek. Régi bentlakás régi szobájának, szobáinak régi, ó-ízű emlékei. Halványan ízesek, tompán fényesek nekem. Meseszerű lég-közeg. Monoton, ringó álom-varázs. Béke. Sziget. Igen-érzéksziget. 

Ma elgondolkoztam. Tudok ilyet is. Fura ötletek. Merthogy mi a szeretet? Egy „dömdödöm”? Egy csend? Egy zaj? Egy kacaj? Vagy talán sírás? Vagy mindez együtt? Esetleg ezek között rejtezik az agapé-igazság? Egyáltalán: mit tudok én róla? „Szárnya van, de nem madár...”? Vagy a népdal egyik tulajdonságának a mintájára, a „szájról szájra jár”-ra alapozva szívről szívre, illetőleg szívből szívbe jár? Egy könyv indította ezt a gondolat-lavinát, de nem is merem említeni a címét, mert félek a lehurrogástól. A Coelho 11 percéért is megkaptam a magamét. Pedig az is a szeretetről szól. Megkockáztatnék egy vakmerő kijelentést: minden erről szól. Erről, vagy ennek hiányáról. Lehet, hogy a telefonszámla nem, de ha jobban meggondoljuk... akár az is szólhat! Filea, Agapé, Amor, Sexus. Húzd meg az elválasztó határokat, ha mered!

Amikor ide, a kórházba beköltöztem: nagy meglepetés várt. Sokan felhívtak, üzenetet írtak, meglátogattak, vagy csak egyszerűen: érdeklődtek utánam családomnál, barátaimnál. Nem dicsekvés. Engem is meglepett. Elképedtem. Olyan rokonom látogatott meg, akit nem is ismertem, akiről nem is tudtam, hogy rokonom. Olyan emberek hívtak fel, akikkel évente egyszer, vagy még ritkábban sikerül csak szót váltani. És mindez önmagától jött, nagyon elgondolkodtatva: mije van az embernek? Ami az övé, ami csakis az övé, mégis: senki sem veheti birtokba utána, csak engedélyével...


Csütörtök, 2008/10/09.

...ilyen dolgokon szerencsére könnyű volt agyalni, most, hogy nemrég egy traktor alól halásztak ki. Úgy-ahogy. És nem gondoltam semmire, mikor zuhant rám a szegény fémhalmaz, főleg arra nem, hogy mi lesz az örökségemmel, a számítógépemmel, a fényképezőgépemmel az oldalamon, vagy a karórámmal otthon, a kis asztal szélén. Semmire sem gondoltam. Csak miután felhangzottak a kiáltások. Az édesanyámé. A nagymamámé. Hogy Istenem, élek! És bár nem tudtam kimutatni a sok felesleges és reflexszerű fájdalom-grimasz közepette: egy idő után megnyugvás töltött el. Valami megmagyarázhatatlan mostmármindenrendbennemtörténhetsemmibaj-féle érzés. Olyan, hogy: túlvagyunk! Egy idő után nevettem is. Miért sajnálnak? Miért figyelnek? Miért ápolnak, mossák a hajamat, segítenek felülésben, tömnek finomabbnál finomabb ételekkel? Reggeli, halk fények. Ma mattabb, mint tegnap: köd szűri a fényt. A kék, omló falfesték, a füstös-fehér plafon, még a hangok is ilyenkor a legszebbek. A tükörben visszaver a csempéken szétfröccsenő fénysugár s olyan barátságossá mázol itt mindent, hogy megbékélve bóbiskol itt tovább a bentlakó. A bácsinak , akit sérvvel műtöttek tegnap, a felemelt kezevidáman jár árnytáncot a falon, mögötte látni a forró levegő folyamatos kiszökését a félig nyitott műanyag-ablakon. Olyan szépek az árnyak! A felülést segítő kampók csillogása, árnyékuk nyomai. Érdeklődő új beteg. Kár, hogy nem tudom lefotózni. Vagy nem így. Csak szemmel. 

 



Záró rész, kelt: Péntek, 2008/10/10. 

Hozták a szüleim a fényképezőgépet. Így tudtam kattintani. Párat. Út haza, oroszlán és nyuszi alakú fellegekkel. Rázott a kölcsön-autó. De végre itthon. Jól aludtam éjjel, reggel fél hétkor felébredtem, s hozzáláttam bepötyögni a naplót. Egyedül a langy szobában, táncoló, szőlőlapikról ablakon bepattanó fényszilánkokkal. Most épp egy iraki dalt hallgatva. Érdekes volt két hetemet visszaolvasni. Átélni, megint. Most már azért befejezem. Remélem marad valami benned is. Nemcsak bennem. Ágyő. Loccs!

szárny

Valamikor azt hittem, hogy Istenke kicsit elcentizte az embert- kihagyta a szárnyakat. Nem tud repülni az ember. Csak örökkön lót, fut, rohangászik, fölötte a magasságos ég, szűk Kijárat a minden felé- és az ember nem tud beleröpülni. 

Aztán felfedeztem: Korona mégsem torz. Szárnyai nem kint vannak. Hanem bent. Belülről szárnyal a lény, a szárnyas repes a szárnyaszegettben. És a Kettő az igazi Szárnycsoda. 


Haleluja, ámen.

:::.:

-Mire gondolsz most?
-A világra.
-A világra?
-Arra.
-És miért?
-Mer a világ is gondol rám.
-És ezt te honnan tudod?
-Érzem.
-Érdekes lehet..
-Te nem érzed?
-Nem. Én csak téged érezlek. Bizseregsz.
-Tudom.
-De olyan jó érezni! Olyan jó téged érezni, hogy nagyon jó!
-Szerinted látnak engem?
-Nem. Nem hiszem.
-Szerintem is kizárt, másképp szóltak volna. Biztosan.
-De nem félsz?
-Nem. Kellene szerinted?
-Lehet, hogy egy kevés jó lenne... megijesztesz.
-Miért nem szóltál? Húzódjak vissza kicsit?
-Kérlek.
…így ni! Parancsolj.

-Köszönöm. Rendes vagy.
-Persze. Neked.
-Ez most jól esett. Ez nagyon jól esett. De mondd... őt mért hoztad magaddal?
-Kit?
-Hát őt... ezt a piros és gömbölyű csodabogarat.
-Jaaa... hihi: ő nem valaki. Ő valami. Ő egy lufi.
-Lufi?
-Lufi, bizony.
-És... és nem harap?
-Hát már miért harapna?
-Há' én nem tudom, de olyan izé... olyan harapósan néz ki..
-Pedig nem az. Hanem kecses és törékeny. És szabad. És levegő van benne, meg álom.
-Álom?
-Álom. Igen, sooook-soooook álom, tele Mikulással és Karácsonnyal és anya puszijával és apa ölelésével. Nagymami málnalekváros palacsintájával és eperhabbal. Vaaatacukorral és illatos ünnepi süteménnyel. Csöpögő eresz énekével, ami éjszakánként néha elringat, meseszép bársonyparipával és meleg tenyerű és finom illatú nénikkel meg bácsikkal, akiknek fogod a kezét.. meg veled. Meg veled is. Persze. Sőt.
-Mit jelent ez a Perszesőt?
-A Perszesőt az egy különösleges kifejezés. Sok mindent jelent, amit nem lehet szavakkal kifejezni. Olyasmit jelent, mint a Nagyon.
-Aham... de nagyon is okos vagy te... honnan tudsz te ennyit?
-A sok felnőttől. Meg a lánytól, aki vigyáz néha rám, és aki megmutatta a didijét.
-Azt meg miért?
-Hát- mert érdekelt. De majdnem olyan, mint az anyukámé. Csak kisebb.
-Aha. És az mire való?
-Nem tudom. A kishúgom onnan eszik, mikor éhes, és azt mondta apukám, hogy én is onnan ettem, mikor kicsi voltam.
-Te voltál kicsi is?
-Igen. De most már nagy vagyok.
-Igen, azt látom. Szomorú vagy?
-Tessék?
-Szomorú vagy?
-Miért lennék szomorú?
-Nem is tudom. Talán mert elkalandoztam, el, tőled, a másik világomba...
-Na ez az!
-Na mi az ez?
-Hát... hogy neked van másik. Nekem csak te vagy. Te vagy te és a világ is te vagy.
-És ez baj, te angyalmókus?
-Nem. Nem baj. Csak így más. Mi az az angyalmókus?
-Nem tudom. De így szokott nevezni a másik nagymamám. És én szeretem őt.
-Ő hol lakik?
-Messze.
-Nagyon?
-Nagyon. Igen, nagyon.
-De miért ment el olyan messzire lakni?
-Nem tudom. Meg kell tőle kérdezni, ha majd találkozok vele. Ha találkozunk vele. Remélem hamarosan találkozunk. Várom már kicsikét.

-Te... lehet, hogy az angyaloknak vannak mókusaik?
-Az lehet. Bizony. De akkor... akkor szárnyuk is van?
-Persze hogy van! Másképp mit csinálnának az angyalok velük?
-Igaz. Tisztára igaz.
-Látod. Hehe: én is okos vagyok.
-Persze. Mind a ketten okosak vagyunk.
-Igen-igeeen! Okosaaaaaak, mindketteeeeeeen!

…



-Te, szerinted mit csinálnak ott lent, azok?
-Úgy nézem: veszekednek.
-Veszekednek? De miért veszekednek?
-Mert nem tudnak mást csinálni.
-Vagy mert nincs nekik tető!
-Vagy mert nincs nekik én!
-Vagy mert nincs nekik lufi!
-Brr.. nono- azért engem még mindig megijeszt, mikor ránézek...
-Rejtsem el?
-Nem bánnám.
-Jó. Akkor szélnek eresztem. De előtte nevet kell adni neki.
-Miért?
-Hát mert mos még csak valami. Nevet kell adni neki, hogy valaki lehessen.
-De miért kéne valaki legyen?
-Hogy tudjon szállni, odafönn, a magasban. Ott, a felhőkkel, azzal a nyuszifülűvel. Meg azzal a habcsók alakúval. Meg azzal a bajuszossal, ott, né.
-És az jó neki?
-Igeeeen! Te nem szeretsz szállni?
-Nem tudom... még sosem próbáltam. Túl nehéznek tűnt. De nekünk is jó?
-Jó hát!
-Miért?
-Néha olyan vagy, mint egy gyerek. Hát azért, mert mi nem tudunk szállni. Én legalábbis nem tudok. De amikor majd látni fogom őt, a lufit, szállni: akkor egy kicsit én is repülni fogok.
E-z szép. Mit szolnál a Mizóhoz?
-Miért Mizó?
-Há nem tudom- egy reklámban láttam.
-Ennyi erővel lehetne jakobsz is.
-Igaz... lehetne.
-Pacsula?
-Licsiploccs?
-Tekergész?
-Csicserikukk?
-Husspotty.
-Papíjcukoj.
-Malacka.
-Tigris.
-Akkor nem tudom, hogy mi.


…


-Szerinted boldogok odalenn az a sok ember?
-Nem tudom. Lehet. De miért kérded.
-Mert valahogy olyan nagyon nyüzsögnek.
-Nyüzsögnek?
-Igen.
-Mint a hangyák?
-Mint a hangyák.
-De ők nincsenek olyan sokan, mint a hangyák...
-Nem, ők tényleg nincsenek olyan sokan, mint a hangyák. De azért nyüzsögnek, ugye?
-Ugye. Nyüzsögnek, bizony.
-És ha lentről nézzük, akkor is nyüzsögnek. Mindig nyüzsögnek.
-És miért?
-Nem tudom. Keresik a helyüket. Vagy a kenyeret. Vagy a napi homlokpuszit. Keresnek.
-Hm. érdekes.
-Mi olyan érdekes?
-Most az ég. Meg a lufid. Akinek neve nincsen. És az emberek is érdekesek.. te is érdekes vagy. Nagyon. Nekem.
-Te is nekem. Tapsolunk? Most úgy örülök..
-Tapsoljunk. Ritmusra?
-Nem. Csak úgy- a ritmusost már unom. Mindig ezek a cudar szabályok!
-Cudar?
-Cudar.
-Az mit jelent. Hát... én sem tudom igazán. Pedig megkérdeztem Apát. De ő sem tudta. Meg is mondta- ő sem tudhat mindent. Tényleg nem... de akkor ki?
-Hát én nem tudom. De cudar lehet, az biztos!
-Nem lehet cudar! Csak a szabályok lehetnek cudarosok. Meg az életek.
-Hát azok meg miért?
-Hát mart apa is azt mondta, hogy „Hej, hej, cudar élet!”. Egyszer, mikor mérges volt. És szomorú.
-Megpusziltad?
-Igen. Mosolygott is egy nagyot- örültem neki nagyon.
-Elhiszem.
…




-Lassan este lesz.
-Mennél?
-Nem. De kell mégis.
-Kell?
-Kell.
-Miért kell?
-Mert kapok a fenekemre, ha nem megyek este előtt haza.
-És miért rossz az?
-Mert fáj.
-Fáj?
-Igen.
-És akkor miért mész haza?
-Hát- mert haza kell menjek. Mert így mondták. Mert így tanultam.
-Értem.




-Szerinted ha leesnék, akkor azok ott, lent észrevennének?
-Lehet.
-Csak lehet?
-Hát előbb vagy utóbb... de nem tudni pontosan...
-Érdekes lehet mindenképp...
-Érdekes. Ki szeretnéd próbálni?
-Igen. De nem. Mégsem.
-Miért igen? Miért nem?
-Igen mert egyszer mesélt valaki a határokról. Egy bácsi volt nálunk. Ő mesélte, hogy sok helyen járt és sok fura dolgot látott a világban... és ő mondta azt is, hogy a határok azok nem is léteznek. Csak mi gondoljuk ki őket és hogy a határok el is tűnnek, ha mi elhisszük és tudjuk, hogy ott sincsenek. És... és ez kicsit olyan határos dolog. Innen leugorni. Vagy nem-leugorni.
-És miért nem?
-Mert egy néni is volt vele. Annak fogta a kezét, egész végig. És miután a bácsi ezt mondta, ezt amit az előbb mondtam, hogy mondta, akkor a néni azt mondta, hogy igen, de az embernek tudni kell önmagát és szeretteit is megőrízni ebben a nagy határtalanságban. És közben gyorsan, csak egy pillanatig egymás szemébe néztek. És mosolyogtak is, képzeld. És egymás kezét is fogták.
-Szép lehetett.
-Szép volt. És olyan jól tudtam volna aludni akkor...
-Elhiszem. Megöleljelek?
-Igen.


…


-Megyek.
-Menj.
-Találkozunk még?
-Persze. Én várok rád itt.
-Megkérdezhetem: miért?
-Mert egyszer majd le akarsz majd ugrani itt. De én nem engedem majd meg neked. Megfogom a kezed és megmutatom azt, aki mindig is leszel, aki már vagy: önmagadat. A Szépet.
-És akkor nem fogok leugrani?
-Én nem tudom. De jó lenne mégis, ha nem ugranál.
-Jó. akkor nem ugrok le. Vagy nem tudom- tudod, cudar ez az élet.
-Tudom. Viszlát.
-Viszlát...

alternatív jelen(-ek)

-Nézze: akkor én már végképp nem értem!
Füzet csattant az asztalon és elpattant egy ceruzahegy, lepottyanva a poros parkettára. A meleg fényben valahogy minden kissé elmosódott, valahogy élét vesztették a tárgyak és a közeledő éjszaka pókhálós magányának csendjét valahogy felverték az előbbi, itt tányércsörömpölésre emlékeztető hangok.
-Tudom.- mondta az, aki a tábla előtt ült, háttal ennek. Szemüvege mögül mosoly és pajkosság csillant az előbbi fiatal, még ránctalan homlokára, szemébe, enyhén zilált hajára, holott arcán nyoma sem volt sem mosolynak, sem valami ilyesmire emlékeztetőnek.- de így nem is fogja megérteni.
-Így?
-Így bizony. Például el tudná, kérem, magyarázni, hogy miért is dühödt fel azon, amit mondtam? És főleg: miért csapkodik itt, hisz felveri a Nagyokat!- ezzel a falon körbefutó Nagyaink-fotóláncra mutatott. Hangja nyugalmat sugárzott, de nem volt irónia mentes.
-Mertmert... mert nem is tudom.. mert nem létezhet! És mi az, kérem, hogy párhuzamos időcső, vagy idő-lift, vagy... vagy egyáltalán: honnan szedi ezeket a fogalmakat?!
-Honnan szedem? Nem szedem, tisztelt kolléga. Nem szedem. Ön rám nézett, mikor odacsapta a füzetet, ceruzástól az asztalomhoz. Ugye?
-Tessék? Hogy jön ez most ide?
-Csak válaszoljon, kérem.
-Hát... nem is tudom... azt hiszem igen.
-Figyelte a szétpattanó szén-darabokat, a ceruza hegyéről? És azt a furcsa hangot, amit a papírlapok egymáshoz való dörzsölése okozott, ebben a meglehetősen rendhagyó akusztikával ellátott teremben? És egyáltalán: figyeli-e, hogy a lámpa mind a 7 darab 40 wattos égőjének az izzó wolfram-szálja hogyan pulzál az elektronok egyre megújuló és ritmikusan ismétlődő hevítő áramlata által?
-NA DE PROFESSZOR ÚR! Minden tiszteletem, de... de lehet, hogy önnek megártott a zárt levegő. Hogy jön ez most ide? Mi köze van az időnek a pulzáló wolfram-szálhoz? A röpülő papírhoz, vagy akár a pattanó széndarabkákhoz a ceruza hegyéről? Miért kerüli, kérem a megválaszolását feltett kérdéseimnek?
-Nem kerülöm, Albert, nem kerülöm. Csak próbálom rávezetni.
-Egy villanykörtével? Ugyan mire?
-Önnön létezésének egyik alapvető okára. Ezért várom a választ a kérdésemre. És lenne még egy kérdésem. Kérem: legyen oly szíves és válaszoljon erre is. Ön szerint jobb lett volna a világ egy Hitler nélkül?
Csend lett a teremben. A halk reccsenések a falban, az ajtócsattanások a távoli folyósokon, a nemrég elszívott dohány füstjének mennyezet alatti utó-gomolygása valahogy mind-mind az óraketyegésre emlékeztettek. A falon is a Nagyok, a komoly tekintettel, monoklival, századeleji pápaszemmel, pödört bajusszal.. mind-mind az idő visszavonhatatlan csepegését, cseppjeinek ritmikus elpárolgását sugalmazta. A professzor összekulcsolt kezét arca elé téve szemlélte az ifjút, oly módon, hogy ez csak a sötéten és jóságosan, de mindazonáltal csalhatatlanul metszően rászegezett, belé fúrt szemeit láthatta csak. A régi kakukkos ingája suhant, megrepesztve ismételten a folyton újra összeálló csendet kattanásaival.

-Nézze, professzor úr: én nem tudom, hogy mi ez az egész, de remélem nem akar csúfot űzni belőlem...
-Nyugodjon meg, kérem: azt csak ön szeretné velem tenni.-Az egyik elpirul, a másik arcizmai pajkos mosolyba rándulnak, de egy pillanatra csak. - Én mutatni akarok önnek valamit. Hogy lássa- igazam van. De nem csak azért. Hogy ismerje meg önmagát, még jobban ; önnön valójában. És kegyetlenül őszintén. És hiszem: éjfél előtt sikerülni is fog ez a dolog nekem.
-És ugyan miért olyan biztos benne, hogy sikerül, ha szabad kérdeznem?
-Válaszoljon csak, kérem- újabb mosoly- a többit meg bízza csak rám.
-Felőlem.. és akkor sem hiszem, hogy... na, mindegy. Nem. Nem vettem észre sem az izzók ritmikus pulzálását, sem a pattanó ceruzahegy darabjait, sem a lapok sercegését.
-Gondoltam, hogy ezt mondja. De téved. Folytassa, kérem!
-És igenis: Hitler nélkül jobb lett volna! Gondoljon csak a sok halottra, a pusztulásra, a nyomorra, a tudomány és a művészetek elcsökevényesedésére, a kommunizmus megkérdőjelezhetetlen hatalmára és kihatására, Hitler halálára rákövetkezően..
-Ebben ismét téved. Vagy ha nem is teljes mértékben nincs igaza, mindenképp parányi mértékben van igaza.
-Tudja mit? Várom a magyarázatát!
-Készséggel. Mindazonáltal: meg kell kérnem, hogy vegyen elő egy lapot, és írjon három mondatot és rajzoljon három dolgot. Ami eszébe jut.
-Ön teljesen megőrült, professzor úr? Kérem: miért játszadozik itt velem? Nincs kedvem semmilyen ki-mit-tud-os csoda-mutatványra: egyszerűen csak válaszoljon. Kérem.
-5 perce van.- Kelletlen arckifejezés, majd halk sercegések a papíron.- közben én belekezdenék. Ön az időről faggatott. Én elmondtam, hogy hogyan látom. Ön enyhén szólva kinevetett és felháborodott az állításaimon. Íme: a válaszaim, amik egyben magyarázatok is. Még egyszer: lineáris egység, spirális egység, cső-egység, köteg-egység és massza. Ön kérem, mint én is, a lineáris egységet tapasztalhatja csak. Á-tól B-ig. A történelem is ilyen. Legalábbis az, amit láthatunk, azaz amiről olvashatunk. Ami benne van a könyvekben, amit reklámoznak a tévében és ami manapság ugyanolyan kereskedelmi árucikk, mint minden más. Azaz csak majdnem minden. Mindegy. A maják azonban, és az inkáknál is fellelhető, valamint a hindu és más keleti, illetve déli vallások és életfilozófiák is tartalmazzák magukban a krono-spiralitás fogalmát. Manapság meg annyira beépült a szókincsünkbe... végzett? Kérem: tűrje össze a lapot és tartsa a kezében mindaddig, amíg nem kérem, hogy bontsa ki és mutassa meg nekem is a lap tartalmát. Köszönöm... szóval: mint mondottam: ha valami spirál térben, akkor a legegyszerűbb spirál keresztmetszete ön szerint mi lehet? Gondoljon csak a golyóstoll rugójára..
-Egy kör.
-Úgy van: egy kör. Ez Apolló szekere is meg a horogkereszt a hindu ős-küllőivel, a magasságos nappal, ami a központi szimbóluma ennek a fogalomnak, bármennyire is furán hangozhat. Akár kerék, akár nap: mindegyik a kör-forgást mutatja. Általunk is érzékelhető megjelenése a természetben a női tisztulás, az évszakok váltakozása, az ár-apály, meg még csak az Isten tudná felsorolni, hogy mi minden más helyen fellelhető az idő ezen előfordulási formájában. A következő a cső-egység. Ezt már nem tapasztalhatjuk. De hipotetikusan boncolgathatjuk azért. Mi a véleménye a féreglyukakról?
-Ezt most a féregjáratokra érti a földben, meg a fában, meg... nem. Nem erre érti, ugye? A másikokra gondol? A teória szerint létezhetnek. De még nem hallottam, hogy valaki bekerült volna egy ilyen lyukba.
-Pedig én ismerek valakit. De ez most ne fontos. Tehát elismeri: elméletileg létezhetnek ilyen járatok.
-Igen.
-Jó. Tökéletes. Tudja, hogy hogyan elemzik visszamenőleg a föld éghajlatát, sok évre, századokra, ezredekre visszamenőleg?
-Igen... valamit olvastam róla, valami hidrogén-elmélet, és fagyott lég-buborékok, valami ilyesmi.
-Pontosan. Lefúrnak sok méterre a jégrétegbe az Antarktiszon, például, és elemzik a jégben konzerválódott molekulákat, baktériumokat, jégmintát, a H2O milyenségét, a konzerválódott levegőt bennük. Ezeket a mintákat aztán kb. másfél méteres jégcsövek alakjában tárolják. El tudna képzelni egy idő-spirált ilyen végtelenbe nyúló jégcső formájában?
-Igen, hogyne. De minek? Nem azt mondta, hogy folyton ismétlődik az adott időegység? Akkor meg hogyan lehetne végtelen?
-Ismétlődnek ugyan bizonyos tényezők, de a körülmények már nem ugyanazok. Képzeljen el egy Nagy Háborút, egy adott idő-intervallumban, majd ugyanezt a Nagy Háborút két-három ezer évvel később. Ön szerint ugyanolyan lesz a kettő? Ugyanúgy fog kinézni a kettő?
-Természetesen nem.
-Nos akkor: folytathatom?
-Igen.
-Köszönöm. Ám több helyen is lehet fúrni. Több helyről is lehet mintát venni. És a két minta nem fog teljesen egyezni, mert nem ugyan onnan vettük őket. Eltérnek egymástól, bár kétségkívül: kapcsolatban állnak egymással.
-És ön ezzel azt akarja mondani, hogy...?
-Hogy párhuzamos idő. Egy másik spirálban. Ahol például ön ül az én helyemen és ön magyaráz, miközben én hitetlenkedek. Érti?
-Értem, de nem értem, hogy ezzel mit akar..
-Várjon kérem. Ez a köteg-egység. Az idő egy irányba halad, de ugyanakkor más-más körülmények által lett befolyásolva, ezért másképp alakultak a történelmi viszonyok egy adott idő-intervallumon belül. És ezek a kötegek terjengenek, együtt a negatív idővel együtt, egy nagy, gigantikus masszát alkotva, mely finoman bár, de áthat mindent, ami létezik, ami ebben a világban előfordul és fellelhető.
-Bocsánat: mi is az a negatív idő?
-Az a visszafele-változata egy adott spirálnak. Van olyan idő-dimenzió, ahol Hitler fogalma csak ezután fog létezni.
-Borzalom...
-Meglehet.- Kint egyre sűrűbb a homály, a fény az utcai izzók plexiüvegjéről becsorog a terembe is..-
-De ha már Hitlernél tartunk..
-Ha már nála tartunk, akkor ki kell jelentenem, hogy kijelentése megfogalmazását megelőzően nem vett figyelembe néhány tényezőt, mely lehet módosította volna az ön becses véleményét, mármint a Hitlerre vonatkozót...
-Például?
-Például azt az aprócska tényt, hogy Hitler épp egy olyan kor hajnalán született, amelytől kezdve az ember túllépte addig meglévő folyton táguló, ám mégsem elég gyorsan növekvő határait, hogy még gyorsabban haladjon-Merre is?- és itt az a atombombára gondolok leginkább. Képzeljen el egy Hitlert most, hogy ennyire előrehaladt a technika! Szerintem végzetes volna. Úgy az emberiség, mint a Terra számára. Szerintem ha utolsó pillanatban is, de az embernek sikerült rádöbbennie: annyira előrehaladt technológiával rendelkezik már, szürkeállományának effektivitásából kifolyólag, hogy képes lenne egy egész bolygót elpusztítani, nemcsak egy országot. Aztán meg a politikai irányzatok! A szeretet átértelmeződése, a Homo Sapiens fogalmával egyszerre, egy ütemben... szerintem ez kellett.
-Nem tudom azért, lehet, hogy másképp meg lehetett volna...
-Lehet. De nem tudhatjuk.
-És mit is akart a ceruza hegyével, meg a wolfram-szálakkal?
-Azt, hogy ön is láthassa: az idő tőlünk is függ. Tőlünk függ csak igazán.
-Miért?
-Mert bár mi is nagyon függünk tőle: felfedeztük, hogy van.
-És ezt hogyan tudja, kérem, bizonyítani ezen a példán keresztül?
-Talán úgy, hogy elmondom önnek: ha a számításaim nem csalnak, akkor a 7 izzószál összesen 1610 szer pulzált, ha egy másodpercre becsüljük az egész intervallumot, mely alatt az egész történt, a lap sercegése pontosan 67 dB. volt a csúcspontján, mindazonáltal a füzet csattanása, a terem akusztikájának köszönhetően majdnem meghaladta a 100 dB-t és a ceruza hegye pontosan 74 darabra tört, a 4 makro-méternél kisebb elemeket nem számítva, mert ahhoz több idő kellett volna.
 
Hirtelen iszonyú csend lett a teremben. Valakinek a keze elkezdett lüktetni. És a pulzus is felgyorsult.
-Ön... ön azt állítja, hogy az alatt az idő alatt meg tudta számolni a pulzálásokat, a decibeleket és a darabkákat?
-Nem. Ilyet én sosem állítottam. Én csak ezeket az értékeket tártam ön elé, mint tényeket.
-Nem értem.
-Pedig egyszerű. Ha valaki itt lett volna, hogy megszámolja az egész egy másodperc alatt megtörtént pulzálásokat, decibeleket és széndarabokat: ezeket az eredményeket kapta volna.
-De honnan tudja, hogy valósak ezek az eredmények?
-Hát onnan, hogy valaki ténylegesen lemérte ezeket.
-Ugyan ki figyelhette mégis mindezeket, hisz rajtunk kívül nincs itt senki!
-Hát: én.
-De... de hiszen most mondta, hogy nem tudta egy másodperc alatt kiszámítani a fenti eredményeket!
-Természetesen lehetetlen egy embernek gépek nélkül mindezt egyszerre megfigyelni.
-De akkor hogyan sikerülhetett önnek mégis?! Gépeket használt, netalán? Rejtett kamera, meg ilyenek?
-Nem. Egyszerűbb dolgot tettem, kedves kolléga. Az időt lassítottam le és úgy figyeltem meg a fenti eredményeket. Közben kimentem a kávéautomatához, a bejárati ajtó mellé, és ittam egy dupla feketét, tejjel, cukor nélkül. De lefröcsköltem magam, így ki kellett kefélnem a nadrágomat a férfivécében. Utána meg bejöttem, elővettem a hangrezgés-mérőt, a szén-darabokat szerencsére nem kellett a földről összeszedegetnem, de mégsem volt olyan egyszerű lefotózni, először 3 különböző szögből le kellett fotózni, fehér háttérrel, majd egy 3D-s képet készíteni, számítógépen keresztül, ahol aztán könnyen meg tudtam számlálni a darabokat. Érdekesen tört meg a szén-hegy, szerintem ön élvezné. Fura alakzatok. A pulzálásokat csak az első tízet számoltam, utána kiszámítottam az egészet. Mindent felírtam egy lapra, és az összes dokumentumot megsemmisítettem, még mielőtt arra a gondolatra jutna, hogy számon kéri tőlem.

Recsegett a fotel karfáján a bőr- az ujjak bevésődtek, le akarták marni onnan. A szem enyhén kidülledt, és az egész test előre hajolt, mélyen be, az asztal fölé.

-Azt akarja, kérem, mondani, hogy önnek sikerült..- nyelés hangja hallatszik- sikerült megállítani az időt és egy három-négy órát is igénybe vevő kutatómunkát végzett, egy mondat kedvéért, majd csak egy papírlapnyi feljegyzést őrzött meg?
-Igen. Pontosan azt.- Pajkos mosoly, ismét, de csak a szemek ráncainak a környékén.- Pontosan azt, kolléga.
-Ön meg van, kérem, őrülve!
-Az nem kizárt. De öt perc múlva éjfél. Lassan be kellene fejeznem. Emlékszik még, hogy hol találkoztam önnel először, Albert?
-Igen. Az egyetem kantinjában.
-Pontosan. És utána még hol?
-Hát- az egyetem kertjében, a platánok alatt, egy padon. Olvasott.
-Emlékszik arra kis, hogy mit?
-Igen... azt hiszem a Quo vadist.
-Igen. Ki vagyok én, Albert?
-Tessék? Nem igazán értem a...
-Ki vagyok én?
-Hát... azt hittem, hogy egyetemi professzor, itt, nálunk, hogy fizikával foglalkozik...- hangzik a kissé megszeppent válasz.
-És ön szerint hányban születtem?
-Hát... olyan hatvanöt-hatvannak néz ki a professzor úr. Akkor az 1800-as évek végén?
-Majdnem. Tegyen meg nekem egy szívességet.
-Készséggel.
-Mielőtt kimenne a teremből legyen olyan szíves és fussa át a Nagyjaink képsor bal oldali, ajtó mellett kezdődő sorozatának első húsz képét. Köszönöm. Ha most megbocsájtja: fáradt vagyok kissé.. tudja, az én koromban...
-Persze, ez csak természetes. Sajnálom, hogy ilyen sokáig fenntartottam.
Nem tesz semmit. Jó éjszakát, kolléga. Kérem: a ma esti beszélgetés maradjon közöttünk. Nem másért, csak önnek meggyűlhet a baja.
-Természetesen, professzor úr. De lehet még egy utolsó kérdésem?
-Persze, fiam.
-Megmutatná azt a papírlapot?

Ajtó zárja kattant, és megnyikordult a fém, egy pillanatra. Széles, jóságos és a most iszonyúan öregnek tűnő arcot megfiatalító pajkos mosoly jelent meg a professzor arcán.

-Az ember soha sem léphet bele kétszer ugyanabba a folyóba. Mert ő is változik, meg a folyó is. A papírlap ott van, a kezedben, Albert. Jó éjszakát!



A csendben, az iszonyú és nyomasztó csendben papír zörög a hétszer negyven wattos fényű teremben, miközben léptek zaja hallatszik- egyik az ajtón túlról, távolodóban ; a másik, a benti a z ajtó felé tart, a bal oldali részébe a Nagyjaink képsorozatnak. A hetedik képnél megáll a kopogó cipőhang, egy papír hull a földre és másnap reggel, mikor a teremben valaki felrázza Albertet önkívületéből, ő nem tud semmi mást mondani, mint azt a fura mondatot, amit a professzor képe alatt is olvasni lehetett: Az ember sohasem léphet bele kétszer ugyanabba a folyóba...

Eső az úton.

Az úgy volt, hogy esett. Hosszan. Lassan. És megállíthatatlanul. Cseppek az ablakon folytak, folytak csak, sussantak el, messze, messze, a busz után is tovább nyúlva, bele a meztelen végtelenség nikotinos ködébe. Abba. 

Lehetetlen nem visszanézni. Lehetetlen nem gondolkodni. Esővel kezdődött. Emlékszem. Akkor Prága, akkor minden más. Akkor a Kezdet. Itt. Most itt Vég. Suhanunk. Tudom merre. A végcélt tudom. Vagy nem. Ahogy akarom. 


Lehetetlen nem gondolkodni, mondom. Hazudok. Megint. Nem gondolkodom. Akkor üldöztem az emlékeimet. Szadista élvezettel akartam, hogy emlékezzek, akartam, hogy ne múljon el. Semmi sem. Semmi pillanat, semmi illat, susogás, zaj, szenny, mocsok.. nevető hajnalok és a majdnem-érett szőlő kíváncsi illata. A tehetetlen terhesség mindazzal kapcsolatban, amit Jövőként titulálunk, egy évnyi súly, ott, bent, lent, fent- akárholis. Egy évnyi folytonos homokóra-szem pergése könnyebbít meg most. Aztán fordul a homokóra- Játszd újra, Sam! 

Most az emlékek üldöznek. Vagyis- már nem igazán üldözés az. Leülünk egymásmellé, és olyan társalgás-formát próbálunk eljátszani. Elég jól megy. Idáig. 


Nem félek. Vagyis nem. Csak ott vannak a mikszáthi fekete foltok, a BAD SECTORok, amik kérdőjellel vannak körülkerítve. Csepeg az éj. Most épp kéken-sárgán. 


Fények. Oi Va Voi-zene. Szeretem a fényeket. Megnyugtatnak, most már. Ellazít a motorremegés, az ablakok lüktető rázkódása, a kanyarok periodikus hullámzása. A csend-hegyek, mindenhol. Paprikaillat. Igen. Illat. Most az

  az

  az.

Manele az U-Bahnban. És még ez is csak nevetséges volt. Vagy talán vicces. Susogott akkor is. Csak a sin- nem a kerék. Lágyan ringatott akkor is a Jelen. A most csodáját csak karcolta az otthoni „specifikum”. ROMANIKUM, vagy minek hívják az ilyeneket. Mű-macera. Nép-etetés, alapfokon. De az is kell. Ugye? Vagy nem? Szerintem létfontosságú. Mer mérce. Null-pont. Azaz minuszegy.


Lehetetlen a suttogó csend szavai mögé látni. Már megint valami lehetetlen. Még egy. Lehetetlen a kerekeken az elfröccsenő vízcseppeket szabad szemmel megszámolni, számba-venni. A hajnal fényénél számot adni az épp szárba szökött nap elkövetendő dolgok biztos és pontos meghatározásáról- mintha alkonyat lenne, nem hajnal. S mintha amaz eljövendő múlt időben létezne már. 

Zörgő erdő, csengő, rengő.
Surran az éjben álom, pengő,
zabolázza vágyad, megtréfál ő,
nevet, játszik véled. Megbabonáz ő. 

Zsugorodik mércém, vágyón vásik,
csicsereg az élet, és bújócskát is játszik
sugorodik élmény, ármány, átok;
tekereg az éj is- én vigyázok rátok.

Recsegek a télben, fényben, éjben,
nyikorog a vaj is halk pengeélen,
sutyorog a kávé csészében, kannában.
Nevetek. Guggolok hajnal árnyékában. 

Nesze neked almás- ordít a rétes,
szétloccsantja magát, híre-neve kétes.
Vajkiflik lucsognak előtted a rácson:
tejen élnél már csak, meg ízes kalácson.

Susogj tés's fénnyel, nyalábbal az égben,
vöröses oszlopok, talpig feketében;
surranó kis átkok kacéron már várnak-
nyomort kiáltnak és romantikát hánynak.


Sistereg a platton a fekete hajnal,
vajas kenyérrel költ s emelt kalappal.
Szemed közé néz a napsugár is éppen,
fekete oszlopok talpig vörös égben.

Újra és megint. Halott rokon szavak.
Nevetve patkolnak csatot a hajnak,
véres-sötét álmok oszolnak már széjjel
ne félj, angyalod vigyáz rád, csak nézz fel!

Pislogó ajkakon zöld fogkefe siklik,
fogak fehérjén vörös hab kinyílik.
Víz zubog le mélybe, tölcsér újra készen
papír tekereg le s eltűnik mélyében..


Béke. Szememben, szívemben, hátamon,
nevetek a fényben, tükörben álmodom
a messzi, kisded-forma zamatos kis álmot. 
Simítom pokrócom - melegege szétmállott .