szárny

Valamikor azt hittem, hogy Istenke kicsit elcentizte az embert- kihagyta a szárnyakat. Nem tud repülni az ember. Csak örökkön lót, fut, rohangászik, fölötte a magasságos ég, szűk Kijárat a minden felé- és az ember nem tud beleröpülni. 

Aztán felfedeztem: Korona mégsem torz. Szárnyai nem kint vannak. Hanem bent. Belülről szárnyal a lény, a szárnyas repes a szárnyaszegettben. És a Kettő az igazi Szárnycsoda. 


Haleluja, ámen.

:::.:

-Mire gondolsz most?
-A világra.
-A világra?
-Arra.
-És miért?
-Mer a világ is gondol rám.
-És ezt te honnan tudod?
-Érzem.
-Érdekes lehet..
-Te nem érzed?
-Nem. Én csak téged érezlek. Bizseregsz.
-Tudom.
-De olyan jó érezni! Olyan jó téged érezni, hogy nagyon jó!
-Szerinted látnak engem?
-Nem. Nem hiszem.
-Szerintem is kizárt, másképp szóltak volna. Biztosan.
-De nem félsz?
-Nem. Kellene szerinted?
-Lehet, hogy egy kevés jó lenne... megijesztesz.
-Miért nem szóltál? Húzódjak vissza kicsit?
-Kérlek.
…így ni! Parancsolj.

-Köszönöm. Rendes vagy.
-Persze. Neked.
-Ez most jól esett. Ez nagyon jól esett. De mondd... őt mért hoztad magaddal?
-Kit?
-Hát őt... ezt a piros és gömbölyű csodabogarat.
-Jaaa... hihi: ő nem valaki. Ő valami. Ő egy lufi.
-Lufi?
-Lufi, bizony.
-És... és nem harap?
-Hát már miért harapna?
-Há' én nem tudom, de olyan izé... olyan harapósan néz ki..
-Pedig nem az. Hanem kecses és törékeny. És szabad. És levegő van benne, meg álom.
-Álom?
-Álom. Igen, sooook-soooook álom, tele Mikulással és Karácsonnyal és anya puszijával és apa ölelésével. Nagymami málnalekváros palacsintájával és eperhabbal. Vaaatacukorral és illatos ünnepi süteménnyel. Csöpögő eresz énekével, ami éjszakánként néha elringat, meseszép bársonyparipával és meleg tenyerű és finom illatú nénikkel meg bácsikkal, akiknek fogod a kezét.. meg veled. Meg veled is. Persze. Sőt.
-Mit jelent ez a Perszesőt?
-A Perszesőt az egy különösleges kifejezés. Sok mindent jelent, amit nem lehet szavakkal kifejezni. Olyasmit jelent, mint a Nagyon.
-Aham... de nagyon is okos vagy te... honnan tudsz te ennyit?
-A sok felnőttől. Meg a lánytól, aki vigyáz néha rám, és aki megmutatta a didijét.
-Azt meg miért?
-Hát- mert érdekelt. De majdnem olyan, mint az anyukámé. Csak kisebb.
-Aha. És az mire való?
-Nem tudom. A kishúgom onnan eszik, mikor éhes, és azt mondta apukám, hogy én is onnan ettem, mikor kicsi voltam.
-Te voltál kicsi is?
-Igen. De most már nagy vagyok.
-Igen, azt látom. Szomorú vagy?
-Tessék?
-Szomorú vagy?
-Miért lennék szomorú?
-Nem is tudom. Talán mert elkalandoztam, el, tőled, a másik világomba...
-Na ez az!
-Na mi az ez?
-Hát... hogy neked van másik. Nekem csak te vagy. Te vagy te és a világ is te vagy.
-És ez baj, te angyalmókus?
-Nem. Nem baj. Csak így más. Mi az az angyalmókus?
-Nem tudom. De így szokott nevezni a másik nagymamám. És én szeretem őt.
-Ő hol lakik?
-Messze.
-Nagyon?
-Nagyon. Igen, nagyon.
-De miért ment el olyan messzire lakni?
-Nem tudom. Meg kell tőle kérdezni, ha majd találkozok vele. Ha találkozunk vele. Remélem hamarosan találkozunk. Várom már kicsikét.

-Te... lehet, hogy az angyaloknak vannak mókusaik?
-Az lehet. Bizony. De akkor... akkor szárnyuk is van?
-Persze hogy van! Másképp mit csinálnának az angyalok velük?
-Igaz. Tisztára igaz.
-Látod. Hehe: én is okos vagyok.
-Persze. Mind a ketten okosak vagyunk.
-Igen-igeeen! Okosaaaaaak, mindketteeeeeeen!

…



-Te, szerinted mit csinálnak ott lent, azok?
-Úgy nézem: veszekednek.
-Veszekednek? De miért veszekednek?
-Mert nem tudnak mást csinálni.
-Vagy mert nincs nekik tető!
-Vagy mert nincs nekik én!
-Vagy mert nincs nekik lufi!
-Brr.. nono- azért engem még mindig megijeszt, mikor ránézek...
-Rejtsem el?
-Nem bánnám.
-Jó. Akkor szélnek eresztem. De előtte nevet kell adni neki.
-Miért?
-Hát mert mos még csak valami. Nevet kell adni neki, hogy valaki lehessen.
-De miért kéne valaki legyen?
-Hogy tudjon szállni, odafönn, a magasban. Ott, a felhőkkel, azzal a nyuszifülűvel. Meg azzal a habcsók alakúval. Meg azzal a bajuszossal, ott, né.
-És az jó neki?
-Igeeeen! Te nem szeretsz szállni?
-Nem tudom... még sosem próbáltam. Túl nehéznek tűnt. De nekünk is jó?
-Jó hát!
-Miért?
-Néha olyan vagy, mint egy gyerek. Hát azért, mert mi nem tudunk szállni. Én legalábbis nem tudok. De amikor majd látni fogom őt, a lufit, szállni: akkor egy kicsit én is repülni fogok.
E-z szép. Mit szolnál a Mizóhoz?
-Miért Mizó?
-Há nem tudom- egy reklámban láttam.
-Ennyi erővel lehetne jakobsz is.
-Igaz... lehetne.
-Pacsula?
-Licsiploccs?
-Tekergész?
-Csicserikukk?
-Husspotty.
-Papíjcukoj.
-Malacka.
-Tigris.
-Akkor nem tudom, hogy mi.


…


-Szerinted boldogok odalenn az a sok ember?
-Nem tudom. Lehet. De miért kérded.
-Mert valahogy olyan nagyon nyüzsögnek.
-Nyüzsögnek?
-Igen.
-Mint a hangyák?
-Mint a hangyák.
-De ők nincsenek olyan sokan, mint a hangyák...
-Nem, ők tényleg nincsenek olyan sokan, mint a hangyák. De azért nyüzsögnek, ugye?
-Ugye. Nyüzsögnek, bizony.
-És ha lentről nézzük, akkor is nyüzsögnek. Mindig nyüzsögnek.
-És miért?
-Nem tudom. Keresik a helyüket. Vagy a kenyeret. Vagy a napi homlokpuszit. Keresnek.
-Hm. érdekes.
-Mi olyan érdekes?
-Most az ég. Meg a lufid. Akinek neve nincsen. És az emberek is érdekesek.. te is érdekes vagy. Nagyon. Nekem.
-Te is nekem. Tapsolunk? Most úgy örülök..
-Tapsoljunk. Ritmusra?
-Nem. Csak úgy- a ritmusost már unom. Mindig ezek a cudar szabályok!
-Cudar?
-Cudar.
-Az mit jelent. Hát... én sem tudom igazán. Pedig megkérdeztem Apát. De ő sem tudta. Meg is mondta- ő sem tudhat mindent. Tényleg nem... de akkor ki?
-Hát én nem tudom. De cudar lehet, az biztos!
-Nem lehet cudar! Csak a szabályok lehetnek cudarosok. Meg az életek.
-Hát azok meg miért?
-Hát mart apa is azt mondta, hogy „Hej, hej, cudar élet!”. Egyszer, mikor mérges volt. És szomorú.
-Megpusziltad?
-Igen. Mosolygott is egy nagyot- örültem neki nagyon.
-Elhiszem.
…




-Lassan este lesz.
-Mennél?
-Nem. De kell mégis.
-Kell?
-Kell.
-Miért kell?
-Mert kapok a fenekemre, ha nem megyek este előtt haza.
-És miért rossz az?
-Mert fáj.
-Fáj?
-Igen.
-És akkor miért mész haza?
-Hát- mert haza kell menjek. Mert így mondták. Mert így tanultam.
-Értem.




-Szerinted ha leesnék, akkor azok ott, lent észrevennének?
-Lehet.
-Csak lehet?
-Hát előbb vagy utóbb... de nem tudni pontosan...
-Érdekes lehet mindenképp...
-Érdekes. Ki szeretnéd próbálni?
-Igen. De nem. Mégsem.
-Miért igen? Miért nem?
-Igen mert egyszer mesélt valaki a határokról. Egy bácsi volt nálunk. Ő mesélte, hogy sok helyen járt és sok fura dolgot látott a világban... és ő mondta azt is, hogy a határok azok nem is léteznek. Csak mi gondoljuk ki őket és hogy a határok el is tűnnek, ha mi elhisszük és tudjuk, hogy ott sincsenek. És... és ez kicsit olyan határos dolog. Innen leugorni. Vagy nem-leugorni.
-És miért nem?
-Mert egy néni is volt vele. Annak fogta a kezét, egész végig. És miután a bácsi ezt mondta, ezt amit az előbb mondtam, hogy mondta, akkor a néni azt mondta, hogy igen, de az embernek tudni kell önmagát és szeretteit is megőrízni ebben a nagy határtalanságban. És közben gyorsan, csak egy pillanatig egymás szemébe néztek. És mosolyogtak is, képzeld. És egymás kezét is fogták.
-Szép lehetett.
-Szép volt. És olyan jól tudtam volna aludni akkor...
-Elhiszem. Megöleljelek?
-Igen.


…


-Megyek.
-Menj.
-Találkozunk még?
-Persze. Én várok rád itt.
-Megkérdezhetem: miért?
-Mert egyszer majd le akarsz majd ugrani itt. De én nem engedem majd meg neked. Megfogom a kezed és megmutatom azt, aki mindig is leszel, aki már vagy: önmagadat. A Szépet.
-És akkor nem fogok leugrani?
-Én nem tudom. De jó lenne mégis, ha nem ugranál.
-Jó. akkor nem ugrok le. Vagy nem tudom- tudod, cudar ez az élet.
-Tudom. Viszlát.
-Viszlát...

alternatív jelen(-ek)

-Nézze: akkor én már végképp nem értem!
Füzet csattant az asztalon és elpattant egy ceruzahegy, lepottyanva a poros parkettára. A meleg fényben valahogy minden kissé elmosódott, valahogy élét vesztették a tárgyak és a közeledő éjszaka pókhálós magányának csendjét valahogy felverték az előbbi, itt tányércsörömpölésre emlékeztető hangok.
-Tudom.- mondta az, aki a tábla előtt ült, háttal ennek. Szemüvege mögül mosoly és pajkosság csillant az előbbi fiatal, még ránctalan homlokára, szemébe, enyhén zilált hajára, holott arcán nyoma sem volt sem mosolynak, sem valami ilyesmire emlékeztetőnek.- de így nem is fogja megérteni.
-Így?
-Így bizony. Például el tudná, kérem, magyarázni, hogy miért is dühödt fel azon, amit mondtam? És főleg: miért csapkodik itt, hisz felveri a Nagyokat!- ezzel a falon körbefutó Nagyaink-fotóláncra mutatott. Hangja nyugalmat sugárzott, de nem volt irónia mentes.
-Mertmert... mert nem is tudom.. mert nem létezhet! És mi az, kérem, hogy párhuzamos időcső, vagy idő-lift, vagy... vagy egyáltalán: honnan szedi ezeket a fogalmakat?!
-Honnan szedem? Nem szedem, tisztelt kolléga. Nem szedem. Ön rám nézett, mikor odacsapta a füzetet, ceruzástól az asztalomhoz. Ugye?
-Tessék? Hogy jön ez most ide?
-Csak válaszoljon, kérem.
-Hát... nem is tudom... azt hiszem igen.
-Figyelte a szétpattanó szén-darabokat, a ceruza hegyéről? És azt a furcsa hangot, amit a papírlapok egymáshoz való dörzsölése okozott, ebben a meglehetősen rendhagyó akusztikával ellátott teremben? És egyáltalán: figyeli-e, hogy a lámpa mind a 7 darab 40 wattos égőjének az izzó wolfram-szálja hogyan pulzál az elektronok egyre megújuló és ritmikusan ismétlődő hevítő áramlata által?
-NA DE PROFESSZOR ÚR! Minden tiszteletem, de... de lehet, hogy önnek megártott a zárt levegő. Hogy jön ez most ide? Mi köze van az időnek a pulzáló wolfram-szálhoz? A röpülő papírhoz, vagy akár a pattanó széndarabkákhoz a ceruza hegyéről? Miért kerüli, kérem a megválaszolását feltett kérdéseimnek?
-Nem kerülöm, Albert, nem kerülöm. Csak próbálom rávezetni.
-Egy villanykörtével? Ugyan mire?
-Önnön létezésének egyik alapvető okára. Ezért várom a választ a kérdésemre. És lenne még egy kérdésem. Kérem: legyen oly szíves és válaszoljon erre is. Ön szerint jobb lett volna a világ egy Hitler nélkül?
Csend lett a teremben. A halk reccsenések a falban, az ajtócsattanások a távoli folyósokon, a nemrég elszívott dohány füstjének mennyezet alatti utó-gomolygása valahogy mind-mind az óraketyegésre emlékeztettek. A falon is a Nagyok, a komoly tekintettel, monoklival, századeleji pápaszemmel, pödört bajusszal.. mind-mind az idő visszavonhatatlan csepegését, cseppjeinek ritmikus elpárolgását sugalmazta. A professzor összekulcsolt kezét arca elé téve szemlélte az ifjút, oly módon, hogy ez csak a sötéten és jóságosan, de mindazonáltal csalhatatlanul metszően rászegezett, belé fúrt szemeit láthatta csak. A régi kakukkos ingája suhant, megrepesztve ismételten a folyton újra összeálló csendet kattanásaival.

-Nézze, professzor úr: én nem tudom, hogy mi ez az egész, de remélem nem akar csúfot űzni belőlem...
-Nyugodjon meg, kérem: azt csak ön szeretné velem tenni.-Az egyik elpirul, a másik arcizmai pajkos mosolyba rándulnak, de egy pillanatra csak. - Én mutatni akarok önnek valamit. Hogy lássa- igazam van. De nem csak azért. Hogy ismerje meg önmagát, még jobban ; önnön valójában. És kegyetlenül őszintén. És hiszem: éjfél előtt sikerülni is fog ez a dolog nekem.
-És ugyan miért olyan biztos benne, hogy sikerül, ha szabad kérdeznem?
-Válaszoljon csak, kérem- újabb mosoly- a többit meg bízza csak rám.
-Felőlem.. és akkor sem hiszem, hogy... na, mindegy. Nem. Nem vettem észre sem az izzók ritmikus pulzálását, sem a pattanó ceruzahegy darabjait, sem a lapok sercegését.
-Gondoltam, hogy ezt mondja. De téved. Folytassa, kérem!
-És igenis: Hitler nélkül jobb lett volna! Gondoljon csak a sok halottra, a pusztulásra, a nyomorra, a tudomány és a művészetek elcsökevényesedésére, a kommunizmus megkérdőjelezhetetlen hatalmára és kihatására, Hitler halálára rákövetkezően..
-Ebben ismét téved. Vagy ha nem is teljes mértékben nincs igaza, mindenképp parányi mértékben van igaza.
-Tudja mit? Várom a magyarázatát!
-Készséggel. Mindazonáltal: meg kell kérnem, hogy vegyen elő egy lapot, és írjon három mondatot és rajzoljon három dolgot. Ami eszébe jut.
-Ön teljesen megőrült, professzor úr? Kérem: miért játszadozik itt velem? Nincs kedvem semmilyen ki-mit-tud-os csoda-mutatványra: egyszerűen csak válaszoljon. Kérem.
-5 perce van.- Kelletlen arckifejezés, majd halk sercegések a papíron.- közben én belekezdenék. Ön az időről faggatott. Én elmondtam, hogy hogyan látom. Ön enyhén szólva kinevetett és felháborodott az állításaimon. Íme: a válaszaim, amik egyben magyarázatok is. Még egyszer: lineáris egység, spirális egység, cső-egység, köteg-egység és massza. Ön kérem, mint én is, a lineáris egységet tapasztalhatja csak. Á-tól B-ig. A történelem is ilyen. Legalábbis az, amit láthatunk, azaz amiről olvashatunk. Ami benne van a könyvekben, amit reklámoznak a tévében és ami manapság ugyanolyan kereskedelmi árucikk, mint minden más. Azaz csak majdnem minden. Mindegy. A maják azonban, és az inkáknál is fellelhető, valamint a hindu és más keleti, illetve déli vallások és életfilozófiák is tartalmazzák magukban a krono-spiralitás fogalmát. Manapság meg annyira beépült a szókincsünkbe... végzett? Kérem: tűrje össze a lapot és tartsa a kezében mindaddig, amíg nem kérem, hogy bontsa ki és mutassa meg nekem is a lap tartalmát. Köszönöm... szóval: mint mondottam: ha valami spirál térben, akkor a legegyszerűbb spirál keresztmetszete ön szerint mi lehet? Gondoljon csak a golyóstoll rugójára..
-Egy kör.
-Úgy van: egy kör. Ez Apolló szekere is meg a horogkereszt a hindu ős-küllőivel, a magasságos nappal, ami a központi szimbóluma ennek a fogalomnak, bármennyire is furán hangozhat. Akár kerék, akár nap: mindegyik a kör-forgást mutatja. Általunk is érzékelhető megjelenése a természetben a női tisztulás, az évszakok váltakozása, az ár-apály, meg még csak az Isten tudná felsorolni, hogy mi minden más helyen fellelhető az idő ezen előfordulási formájában. A következő a cső-egység. Ezt már nem tapasztalhatjuk. De hipotetikusan boncolgathatjuk azért. Mi a véleménye a féreglyukakról?
-Ezt most a féregjáratokra érti a földben, meg a fában, meg... nem. Nem erre érti, ugye? A másikokra gondol? A teória szerint létezhetnek. De még nem hallottam, hogy valaki bekerült volna egy ilyen lyukba.
-Pedig én ismerek valakit. De ez most ne fontos. Tehát elismeri: elméletileg létezhetnek ilyen járatok.
-Igen.
-Jó. Tökéletes. Tudja, hogy hogyan elemzik visszamenőleg a föld éghajlatát, sok évre, századokra, ezredekre visszamenőleg?
-Igen... valamit olvastam róla, valami hidrogén-elmélet, és fagyott lég-buborékok, valami ilyesmi.
-Pontosan. Lefúrnak sok méterre a jégrétegbe az Antarktiszon, például, és elemzik a jégben konzerválódott molekulákat, baktériumokat, jégmintát, a H2O milyenségét, a konzerválódott levegőt bennük. Ezeket a mintákat aztán kb. másfél méteres jégcsövek alakjában tárolják. El tudna képzelni egy idő-spirált ilyen végtelenbe nyúló jégcső formájában?
-Igen, hogyne. De minek? Nem azt mondta, hogy folyton ismétlődik az adott időegység? Akkor meg hogyan lehetne végtelen?
-Ismétlődnek ugyan bizonyos tényezők, de a körülmények már nem ugyanazok. Képzeljen el egy Nagy Háborút, egy adott idő-intervallumban, majd ugyanezt a Nagy Háborút két-három ezer évvel később. Ön szerint ugyanolyan lesz a kettő? Ugyanúgy fog kinézni a kettő?
-Természetesen nem.
-Nos akkor: folytathatom?
-Igen.
-Köszönöm. Ám több helyen is lehet fúrni. Több helyről is lehet mintát venni. És a két minta nem fog teljesen egyezni, mert nem ugyan onnan vettük őket. Eltérnek egymástól, bár kétségkívül: kapcsolatban állnak egymással.
-És ön ezzel azt akarja mondani, hogy...?
-Hogy párhuzamos idő. Egy másik spirálban. Ahol például ön ül az én helyemen és ön magyaráz, miközben én hitetlenkedek. Érti?
-Értem, de nem értem, hogy ezzel mit akar..
-Várjon kérem. Ez a köteg-egység. Az idő egy irányba halad, de ugyanakkor más-más körülmények által lett befolyásolva, ezért másképp alakultak a történelmi viszonyok egy adott idő-intervallumon belül. És ezek a kötegek terjengenek, együtt a negatív idővel együtt, egy nagy, gigantikus masszát alkotva, mely finoman bár, de áthat mindent, ami létezik, ami ebben a világban előfordul és fellelhető.
-Bocsánat: mi is az a negatív idő?
-Az a visszafele-változata egy adott spirálnak. Van olyan idő-dimenzió, ahol Hitler fogalma csak ezután fog létezni.
-Borzalom...
-Meglehet.- Kint egyre sűrűbb a homály, a fény az utcai izzók plexiüvegjéről becsorog a terembe is..-
-De ha már Hitlernél tartunk..
-Ha már nála tartunk, akkor ki kell jelentenem, hogy kijelentése megfogalmazását megelőzően nem vett figyelembe néhány tényezőt, mely lehet módosította volna az ön becses véleményét, mármint a Hitlerre vonatkozót...
-Például?
-Például azt az aprócska tényt, hogy Hitler épp egy olyan kor hajnalán született, amelytől kezdve az ember túllépte addig meglévő folyton táguló, ám mégsem elég gyorsan növekvő határait, hogy még gyorsabban haladjon-Merre is?- és itt az a atombombára gondolok leginkább. Képzeljen el egy Hitlert most, hogy ennyire előrehaladt a technika! Szerintem végzetes volna. Úgy az emberiség, mint a Terra számára. Szerintem ha utolsó pillanatban is, de az embernek sikerült rádöbbennie: annyira előrehaladt technológiával rendelkezik már, szürkeállományának effektivitásából kifolyólag, hogy képes lenne egy egész bolygót elpusztítani, nemcsak egy országot. Aztán meg a politikai irányzatok! A szeretet átértelmeződése, a Homo Sapiens fogalmával egyszerre, egy ütemben... szerintem ez kellett.
-Nem tudom azért, lehet, hogy másképp meg lehetett volna...
-Lehet. De nem tudhatjuk.
-És mit is akart a ceruza hegyével, meg a wolfram-szálakkal?
-Azt, hogy ön is láthassa: az idő tőlünk is függ. Tőlünk függ csak igazán.
-Miért?
-Mert bár mi is nagyon függünk tőle: felfedeztük, hogy van.
-És ezt hogyan tudja, kérem, bizonyítani ezen a példán keresztül?
-Talán úgy, hogy elmondom önnek: ha a számításaim nem csalnak, akkor a 7 izzószál összesen 1610 szer pulzált, ha egy másodpercre becsüljük az egész intervallumot, mely alatt az egész történt, a lap sercegése pontosan 67 dB. volt a csúcspontján, mindazonáltal a füzet csattanása, a terem akusztikájának köszönhetően majdnem meghaladta a 100 dB-t és a ceruza hegye pontosan 74 darabra tört, a 4 makro-méternél kisebb elemeket nem számítva, mert ahhoz több idő kellett volna.
 
Hirtelen iszonyú csend lett a teremben. Valakinek a keze elkezdett lüktetni. És a pulzus is felgyorsult.
-Ön... ön azt állítja, hogy az alatt az idő alatt meg tudta számolni a pulzálásokat, a decibeleket és a darabkákat?
-Nem. Ilyet én sosem állítottam. Én csak ezeket az értékeket tártam ön elé, mint tényeket.
-Nem értem.
-Pedig egyszerű. Ha valaki itt lett volna, hogy megszámolja az egész egy másodperc alatt megtörtént pulzálásokat, decibeleket és széndarabokat: ezeket az eredményeket kapta volna.
-De honnan tudja, hogy valósak ezek az eredmények?
-Hát onnan, hogy valaki ténylegesen lemérte ezeket.
-Ugyan ki figyelhette mégis mindezeket, hisz rajtunk kívül nincs itt senki!
-Hát: én.
-De... de hiszen most mondta, hogy nem tudta egy másodperc alatt kiszámítani a fenti eredményeket!
-Természetesen lehetetlen egy embernek gépek nélkül mindezt egyszerre megfigyelni.
-De akkor hogyan sikerülhetett önnek mégis?! Gépeket használt, netalán? Rejtett kamera, meg ilyenek?
-Nem. Egyszerűbb dolgot tettem, kedves kolléga. Az időt lassítottam le és úgy figyeltem meg a fenti eredményeket. Közben kimentem a kávéautomatához, a bejárati ajtó mellé, és ittam egy dupla feketét, tejjel, cukor nélkül. De lefröcsköltem magam, így ki kellett kefélnem a nadrágomat a férfivécében. Utána meg bejöttem, elővettem a hangrezgés-mérőt, a szén-darabokat szerencsére nem kellett a földről összeszedegetnem, de mégsem volt olyan egyszerű lefotózni, először 3 különböző szögből le kellett fotózni, fehér háttérrel, majd egy 3D-s képet készíteni, számítógépen keresztül, ahol aztán könnyen meg tudtam számlálni a darabokat. Érdekesen tört meg a szén-hegy, szerintem ön élvezné. Fura alakzatok. A pulzálásokat csak az első tízet számoltam, utána kiszámítottam az egészet. Mindent felírtam egy lapra, és az összes dokumentumot megsemmisítettem, még mielőtt arra a gondolatra jutna, hogy számon kéri tőlem.

Recsegett a fotel karfáján a bőr- az ujjak bevésődtek, le akarták marni onnan. A szem enyhén kidülledt, és az egész test előre hajolt, mélyen be, az asztal fölé.

-Azt akarja, kérem, mondani, hogy önnek sikerült..- nyelés hangja hallatszik- sikerült megállítani az időt és egy három-négy órát is igénybe vevő kutatómunkát végzett, egy mondat kedvéért, majd csak egy papírlapnyi feljegyzést őrzött meg?
-Igen. Pontosan azt.- Pajkos mosoly, ismét, de csak a szemek ráncainak a környékén.- Pontosan azt, kolléga.
-Ön meg van, kérem, őrülve!
-Az nem kizárt. De öt perc múlva éjfél. Lassan be kellene fejeznem. Emlékszik még, hogy hol találkoztam önnel először, Albert?
-Igen. Az egyetem kantinjában.
-Pontosan. És utána még hol?
-Hát- az egyetem kertjében, a platánok alatt, egy padon. Olvasott.
-Emlékszik arra kis, hogy mit?
-Igen... azt hiszem a Quo vadist.
-Igen. Ki vagyok én, Albert?
-Tessék? Nem igazán értem a...
-Ki vagyok én?
-Hát... azt hittem, hogy egyetemi professzor, itt, nálunk, hogy fizikával foglalkozik...- hangzik a kissé megszeppent válasz.
-És ön szerint hányban születtem?
-Hát... olyan hatvanöt-hatvannak néz ki a professzor úr. Akkor az 1800-as évek végén?
-Majdnem. Tegyen meg nekem egy szívességet.
-Készséggel.
-Mielőtt kimenne a teremből legyen olyan szíves és fussa át a Nagyjaink képsor bal oldali, ajtó mellett kezdődő sorozatának első húsz képét. Köszönöm. Ha most megbocsájtja: fáradt vagyok kissé.. tudja, az én koromban...
-Persze, ez csak természetes. Sajnálom, hogy ilyen sokáig fenntartottam.
Nem tesz semmit. Jó éjszakát, kolléga. Kérem: a ma esti beszélgetés maradjon közöttünk. Nem másért, csak önnek meggyűlhet a baja.
-Természetesen, professzor úr. De lehet még egy utolsó kérdésem?
-Persze, fiam.
-Megmutatná azt a papírlapot?

Ajtó zárja kattant, és megnyikordult a fém, egy pillanatra. Széles, jóságos és a most iszonyúan öregnek tűnő arcot megfiatalító pajkos mosoly jelent meg a professzor arcán.

-Az ember soha sem léphet bele kétszer ugyanabba a folyóba. Mert ő is változik, meg a folyó is. A papírlap ott van, a kezedben, Albert. Jó éjszakát!



A csendben, az iszonyú és nyomasztó csendben papír zörög a hétszer negyven wattos fényű teremben, miközben léptek zaja hallatszik- egyik az ajtón túlról, távolodóban ; a másik, a benti a z ajtó felé tart, a bal oldali részébe a Nagyjaink képsorozatnak. A hetedik képnél megáll a kopogó cipőhang, egy papír hull a földre és másnap reggel, mikor a teremben valaki felrázza Albertet önkívületéből, ő nem tud semmi mást mondani, mint azt a fura mondatot, amit a professzor képe alatt is olvasni lehetett: Az ember sohasem léphet bele kétszer ugyanabba a folyóba...

Eső az úton.

Az úgy volt, hogy esett. Hosszan. Lassan. És megállíthatatlanul. Cseppek az ablakon folytak, folytak csak, sussantak el, messze, messze, a busz után is tovább nyúlva, bele a meztelen végtelenség nikotinos ködébe. Abba. 

Lehetetlen nem visszanézni. Lehetetlen nem gondolkodni. Esővel kezdődött. Emlékszem. Akkor Prága, akkor minden más. Akkor a Kezdet. Itt. Most itt Vég. Suhanunk. Tudom merre. A végcélt tudom. Vagy nem. Ahogy akarom. 


Lehetetlen nem gondolkodni, mondom. Hazudok. Megint. Nem gondolkodom. Akkor üldöztem az emlékeimet. Szadista élvezettel akartam, hogy emlékezzek, akartam, hogy ne múljon el. Semmi sem. Semmi pillanat, semmi illat, susogás, zaj, szenny, mocsok.. nevető hajnalok és a majdnem-érett szőlő kíváncsi illata. A tehetetlen terhesség mindazzal kapcsolatban, amit Jövőként titulálunk, egy évnyi súly, ott, bent, lent, fent- akárholis. Egy évnyi folytonos homokóra-szem pergése könnyebbít meg most. Aztán fordul a homokóra- Játszd újra, Sam! 

Most az emlékek üldöznek. Vagyis- már nem igazán üldözés az. Leülünk egymásmellé, és olyan társalgás-formát próbálunk eljátszani. Elég jól megy. Idáig. 


Nem félek. Vagyis nem. Csak ott vannak a mikszáthi fekete foltok, a BAD SECTORok, amik kérdőjellel vannak körülkerítve. Csepeg az éj. Most épp kéken-sárgán. 


Fények. Oi Va Voi-zene. Szeretem a fényeket. Megnyugtatnak, most már. Ellazít a motorremegés, az ablakok lüktető rázkódása, a kanyarok periodikus hullámzása. A csend-hegyek, mindenhol. Paprikaillat. Igen. Illat. Most az

  az

  az.

Manele az U-Bahnban. És még ez is csak nevetséges volt. Vagy talán vicces. Susogott akkor is. Csak a sin- nem a kerék. Lágyan ringatott akkor is a Jelen. A most csodáját csak karcolta az otthoni „specifikum”. ROMANIKUM, vagy minek hívják az ilyeneket. Mű-macera. Nép-etetés, alapfokon. De az is kell. Ugye? Vagy nem? Szerintem létfontosságú. Mer mérce. Null-pont. Azaz minuszegy.


Lehetetlen a suttogó csend szavai mögé látni. Már megint valami lehetetlen. Még egy. Lehetetlen a kerekeken az elfröccsenő vízcseppeket szabad szemmel megszámolni, számba-venni. A hajnal fényénél számot adni az épp szárba szökött nap elkövetendő dolgok biztos és pontos meghatározásáról- mintha alkonyat lenne, nem hajnal. S mintha amaz eljövendő múlt időben létezne már. 

Zörgő erdő, csengő, rengő.
Surran az éjben álom, pengő,
zabolázza vágyad, megtréfál ő,
nevet, játszik véled. Megbabonáz ő. 

Zsugorodik mércém, vágyón vásik,
csicsereg az élet, és bújócskát is játszik
sugorodik élmény, ármány, átok;
tekereg az éj is- én vigyázok rátok.

Recsegek a télben, fényben, éjben,
nyikorog a vaj is halk pengeélen,
sutyorog a kávé csészében, kannában.
Nevetek. Guggolok hajnal árnyékában. 

Nesze neked almás- ordít a rétes,
szétloccsantja magát, híre-neve kétes.
Vajkiflik lucsognak előtted a rácson:
tejen élnél már csak, meg ízes kalácson.

Susogj tés's fénnyel, nyalábbal az égben,
vöröses oszlopok, talpig feketében;
surranó kis átkok kacéron már várnak-
nyomort kiáltnak és romantikát hánynak.


Sistereg a platton a fekete hajnal,
vajas kenyérrel költ s emelt kalappal.
Szemed közé néz a napsugár is éppen,
fekete oszlopok talpig vörös égben.

Újra és megint. Halott rokon szavak.
Nevetve patkolnak csatot a hajnak,
véres-sötét álmok oszolnak már széjjel
ne félj, angyalod vigyáz rád, csak nézz fel!

Pislogó ajkakon zöld fogkefe siklik,
fogak fehérjén vörös hab kinyílik.
Víz zubog le mélybe, tölcsér újra készen
papír tekereg le s eltűnik mélyében..


Béke. Szememben, szívemben, hátamon,
nevetek a fényben, tükörben álmodom
a messzi, kisded-forma zamatos kis álmot. 
Simítom pokrócom - melegege szétmállott .

felelősség. és hozzá tartozó(?) mindenféle gond-olatok

knagy felelősség. utazni, mármint. tervek, szervezés. gondolatok koncentrikus körének a közepének ez egyre tömörülő mégis fojton táguló halmazában. és akkor ez. kiderül, hogy 16 nem 6, tehát két órát késtem. és velem a húgom. másnap busz. ma busz. remélem sikerül megjegyezni: 16... 16... 16.

mikor felelőség: akkor nincsenek gondolatok. már csak reflexek. a környék pásztázása, be az irodába, kérdez, válaszol, ára mennyi, kifizetni, másnap ugyanakkor, mint ma, de ne tessék késni, jőjjön le hamarabb, s akkor biztos.   és a szégyen. az, hogy mások- én tenni rá. de magam előtt. ő meg könnyezik. fél. és én nem tehetni semmit már, mert már megvan. már megtörtént. és tördelném a kezemet, és matatnk, mint anyóka a katonaérett fia körül, aki bevonulásra készen. tudod, mint annakidején. de nem. hallgatok inkább. meg poénkodok a főnökömmel, aki visszavitt a villába, a szobába.

víza alatt. sok hab. nem akarom hazavinni. hát belecsorgatom a forró fürdőbe. lebukom a sötét, habok és rétegek által megszűrt fénybe... embriópóz. 

forró vidék.

csendes vidék.

hallgatni. azt tudok csak most. meg.. meg elmerülni. kicsit. és itthagyni már. végleg. vagy nem végleg, de IDE pontot tenni.

halk zaj-burok vesz körül- pattognak a habbuborékok fölttem. és én meg végre nyugodt. végre biztonságban. ahol senki sem lát. ismered. 

"cseppenként nem akarom- egészben nem lehet". miért türelmetlen az ember? "az élet titka nem a fiatalságban rejlik", hanem abban, hogy megtaláljuk a szeretetet-szerelmet, ami később, mikor már nem lenni fiatal , lenni pocak, petyhüdt mell, sovány erekció és hajatlan, kopasz sürke fejebúb- akkor is üdén, firissen, mozgékonyan lubickoljunk a Bölcsek Kövének a második felében. mert ez az. igen. nemcsak a tömegfilm hiszi- én is.. kicsit. nagyon. " 

forró. jó

          jó

          jó..

indulok. máris elindultam. még állok, még fekszem habom alatt, vizemben benne. de már elindult az impulzus, mint Rilke párducának szeme irányába a fénysugár. 

úton. van. már.

godolat-ok(?)

tekintetem belemered a messzeségbe. már egy jó ideje nem élek itt veletek, emberek. elköltöztem. nem vettétek észre, tudom. nem is baj az. nem is bánt az. nem biza. csak érdekes innen figyelni. mindazt ami vagyok, azon keresztül, ami voltam. 

egyenetlen felületek tükröződéseibe, tekintetek üveg alakú kerek tükörvilágába, meg fellegekbe, fejjel lefelé. ez az új otthonom. meg-megcsillanok egy csorba felületen átragyogok egy közlekedési tükrön át egy be nem fejezett és meg nem értett szobor sikamlós, kopasz homlokára. igen: itt az új helyem.

hogyan mutathatsz utat valakinek, mikor a magadét sem ismerheted igazán? hogyan foghatod meg neki a kezét, ha a te kezedet sem fogja senki? hogyan nevethetsz valakinek, ha nem nevet senki sem rád és hogyan nyujthatsz egy vállat akkor, mikor ez az anatómiai csoda bizonyos érzelmi szín-kavalkádok tűző lézersugarában lét-fontosságúvá válik-mikor az én fejem sem nyugodik. biz'Isten egyen sem? és főleg: félek. nó-tessék. itt van. most leírtam. nem hasogat, nem is zubog, nem öblös, nem szikár, nem karcol és nem sikít. csak van. van. van. és kicsi vákuumként él. ott, olyannagyonbennem. 

nem tudok másra gondolni, csak a szépre. baj az? naív vagyok? mi az? mi is az a naívitás? "te úgy viselkedsz, mintha naív lennél, mert mindig boldog vagy és sosem látod, azt, ami valóban van, azt a sok átkozott szart... neked fogalmad sincs az életről..". nekem nincs? kinek van? kinek van jobban? kinek a leges legkevésbé? "nézd: már kérdeztem, magamtól is, hogy naív vagyok-e, mert régebben nagyon féltem, hogy valaki esetleg annak fog találni... de nem tudtam válaszolni. annyit azonban ki sikerült deríteni magamról, hogyha a boldogság, az életöröm valamint a Szép jelenléte abben a silány világban egyenlő a naívsággal... akkor én önklnt vallom magamat, AKAROM magamat naívnak vallani.."

tekintetemmel fura szalagokat húzok levegőkbe, az aszfalt tüzelő felületére, a fák árnyékának hűvös magasába. rajzolom a... határokat? kapukat? tükörfelületeket? valamit rajzolok. lábam a főben, irtó jól esik, miközben azt boncolgatom, részben hangosan, részben önmagamnak, hogy a világ, ez a világ a felszín alatt fekélyesebb, mint az a világ. de az a világ rosszabb minőségű zomáccal burkoltatott. 

csepeg el a nyár. már utolsó cseppjeit csurgatja a szertelen szeleburdi. tűz a nap és didergek melegében. jövök már. ki a tükrök mögül és egekből le. mert itt a helyem. köztetek. nálatok. 

gondolatok egy Vég határán. gondolatok egy Kezdet határán

 Tejet iszom. Lassulnak a mozdulataim. És valahogy az időjárás is... hangulatok. 

Telik. 


Még van. Még van. Kevés. 


Tejet iszok, meztelen lábbal gázolok fűbe, néha, esténként és belenézek naplementékbe. Valahogy tükrében látom a várost. A másikat. Turista szemmel. Kicsit idegenül, kívülről. Vége. Lassan. Tudom. Érzem. Ha ott lenne az az óra a falon, amelyik ketyegett és már nincsen ott- akkor jobban látnám. Folyton. Ketyegve zakatolna, zsongna, zörögne, elzörögné, hogy bizony egy év, bizony berekesztett kapcsolatok, bizony otthon és bizony ön-száműzetés, emlékek netovábbja, csepegő álmok folyékony, mézédes színei; hogy világ, hogy sok-sok ember, hogy sok-sok gondolat, feles(?)-leges mosoly(ok), száműzött nevetések(is). Hogy templomtalan, otthontalan és társtalan érzések. Ilyen sokat zakatolna fülembe. De nincsen már- ajándék lett belőle. Mint belőlem is néhanapján. Aztán ki lettem bontva, és vissza lettem csomagolva, még a garancijja lejárta előtt. Nem zavar, nem azért. Ez nekem csak jó. Tanulok. Látok. Fejlődök. És keseredek. Kicsit. Minden alkalommal. 

Tejet iszok. A kávém valahogy elvesztette a kezdeti aromáját- elnyűtt könyvek a szemétbe valók. Nemde? A tej még őríz valamit magában. Valamit, ami ártatlan. Gyerekkorom, azt hiszem. A mindennapi mellett a tehén, vagy épp bivalytejet. Elbújok a labirintusok betonzugainak a legedes-mélyébe, pókok fedeznek ezeréves hálókkal, és a fénytelen folyosóvég betakar. Érti ő- menekülőnek jót tesz a sötét. Betakar. Elrejt. És valami olyat nyújt, amit a fénynek sosem fog módjában állnia. Reményt a fényre. Ott. Bent. 

És megint, hogy el ne felejtsd: egy év. 365 nap. 8760 óra. 525600 perc. És ennyi percben 31536000 másodperc. Mindezekből mínusz 2 hét(14 nap, 336 óra, 20160 perc, 1209600 másodperc), ami Karácsony és Szilveszter, ésésés: otthon. Nem hittem volna, hogy kibírom. De sok mindent ne hittem volna. És néha, mikor az ember egyedül van, és eszébe bevillan az a dolog, amit keres, de valahogy nem tudott megtalálni.. és akkor nevet, kacag, tapsikol egyedül. A szobájában. És olyankor fiatalodik. Mert visszakap valamit. Egy szeletet elajándékozott önmagából. 


Ajándékaimat nem bánom. Valahogy azonban visszaszivárog mégis valami hozzám. 


Tej, árnyék, csepp örömök, halvány magányos vágta a város tükröződött felületén. Ennyi maradt csak. Vagy mégsem? 


Még kevés. Még egy csepp csak. Minden szép volt itt, minden a javamat szolgálta- csak ez melankolikus órája az éjnek. Ilyenkor árnyékok vannak, nem fény-remények. Az mindjárt van. Mikor bal lábam levegőbe emelkedik- és Stuttgárt felületét nem érinti többé.

Aludni fogok. Villámok és mennydörgés. Csendek és szorongások. Kultúrsokk- félelem. És számlák. És berekesztett kapcsolatok. És elhullatott gondolatok. És emlékek, az ismerős utcák délutáni árnyékaiban settenkedve.

 Jövök.


Várjatok.




Tejjel, öleléssel, mosolyokkal, szájaitok sarkaiban, illatokkal a levegőtökben, nappal, éjjel, csendben, zajban, álmosan és szerelembe bódultan: várjatok. 

  Szükségem lesz rá.

arhívum. 3.

Óda(?) a törött képhez




És eltöretettél. A sors beteljesedett.


Emlékszem,mikor pici voltam,s rohangásztam körben a házban,
Levertelek téged, szeleburdin, égve a gyermeki lázban,
S nem vettelek észre. Csak boldogan röppentem tova,
S elrabolt ottonról az élet, ez a fura, véres, komor iskola.

Elfeledtelek. S annyi éven át
Te ott feküdtél s vártad, hogy fölvegyelek.
Üvegcserepeid csak szorták a napot
S csörömpölésed még viszhangozták a termek.

Most csönd van. Por. Halál. Éjszaka.
Én sétálok a meztelen szobákon át,
S keresem boldog gyermekkorom 
Dinamikus, megértő és napfényes otthonát.

Te még ugyanott fekszel.
Eltörve, a telefonasztal alatt.
Szemeidben a magány csöndje.
Rajtad kivűl mindenhez por tapad.

Minden halott.Csak te élsz még.
Élénken figyelem formád, alakod...
S felidézem azt, mikor eltörtelek,
Felidézem azt az átkozott napot.

Kavarognak az emlékek.
Szemem előtt a mult bár mindent eltakar,
Zubognak, csipnek, fájnak és égnek.
Én dúdolgatok a halott képárnyakkal.

Mi lett volna, ha nem törlek össze, 
Ha nem halsz meg, ily hirtelen?
Hozzádérek, s kibuggyan a vérem
A még mindég siró üvegcserepen.

Csöpp...egy csepp...Egy bűn a sokból...
Csöpp...itt még egy, s folyik is tova.
Ő meg néz. Vádlón. Keseredten.
Szédülök...pörög a szoba!

A vérből arcok lesznek.
Életem kisérő álarcai.
Halottként sűrűn körbevesznek.
Suttrogásuk a mélyből hallani...
S én, szédülve bár, reszketve, izzadva
A képhez kapok önkivületemben.
De az elúszik az időben...de hova?
Köddé válik a végtelenben.
S itthagy engem. Végleg itthagy engem.

Reggel van. Megvirradott.
A ház, a szobák ugyanazok.
Ugyanúgy poros, ugyanúgy aszott.
Keresem őt. Nincs. Tényleg elhagyott.

Vér. Vércsepp. Vércseppek mindenütt.
Nesztelen mállanak a dohos falak.
Későre jár. Valahol omlik a füst,
S délre húznak a siró madarak.

Későre jár. Én is elmegyek.
Elhivnak az újabb szamárpadok;
A sötét folyók és széditő hegyek.
De nevednek árnya bagyadtan a lelkemhez fagyott.




Multunkból fakad a jövő. Az élet megállithatatlan;
Bár sokszor szeretnénk eltűnni a néma, álmos alkonyatban.


  kedd, 2006. május 9.

arhívum. 2.

Celan halálfúgájára



csak iszod csak iszod a fekete tejet
s mig te iszod lelkem megremeg

mosolyog Sulamith bár foszlik a a teste
ő a tied s te örökkön övé
éned ágait a per 
a halálig lenyeste
de akkor is aszott hulla keze
mindörökre tiéd

folyik a tej ömlik reggelente
meg délben meg éjjel meg este
mindig
de a lelked ugyanolyan szabad
marad
lassan felszáll a folytó gáz között
és keresi a bágyadt napsugarat

egy örökkévalóság azt a tejet inni
nem tudom csak érzékelem
de jó a létet a néma régi
istenre bizni
s vigyazni azt ami még megmaradt

vigyázni a barna szemedből
a gáz ködén át lassan kihúnyó
lángsugarat







péntek, 2006. március 10.

arhívum. 1. a évszakhoz is talál. talán.

GESZTENYE





Levéleső pereg sugarakon szállva,
hangtalanul oldódik az öreg, meleg nyár.
Tétovázik még, vig mosolyra várva,
majd elsusog a fűszagú sugárbatár.

Érzem a kezed. A hangod. A szemed.
Érzem testednek dobogó léthullámait.
Érzem a mosolyt. A szemedből ered.
Érzem vágyodó lényed vágyodó álmait.

Potyog a gesztenye. Friss teste lebeg,
majd koppan nagyot, s egészen megremeg...
majd ragyog a nap szikrái között.
Az égi mosoly már köré is költözött.

Az illat is álmatag: ólmosan párolog a nap,
s perzselt a fű, s a világ is hallgatag.
De madár azért énekel még. Ennyi elég.
Már kész is az őszi illat-táj-kép.



Még minden zöld, napos és nevet,
még úgy tűnik: átölel a nyár;
de a lombperemen a barna keret
már a mosolytalan, száraz őszre vár.  

  2006.10.05, 00:23