kedd, szeptember 16, 2008

Eső az úton.


Az úgy volt, hogy esett. Hosszan. Lassan. És megállíthatatlanul. Cseppek az ablakon folytak, folytak csak, sussantak el, messze, messze, a busz után is tovább nyúlva, bele a meztelen végtelenség nikotinos ködébe. Abba. 

Lehetetlen nem visszanézni. Lehetetlen nem gondolkodni. Esővel kezdődött. Emlékszem. Akkor Prága, akkor minden más. Akkor a Kezdet. Itt. Most itt Vég. Suhanunk. Tudom merre. A végcélt tudom. Vagy nem. Ahogy akarom. 


Lehetetlen nem gondolkodni, mondom. Hazudok. Megint. Nem gondolkodom. Akkor üldöztem az emlékeimet. Szadista élvezettel akartam, hogy emlékezzek, akartam, hogy ne múljon el. Semmi sem. Semmi pillanat, semmi illat, susogás, zaj, szenny, mocsok.. nevető hajnalok és a majdnem-érett szőlő kíváncsi illata. A tehetetlen terhesség mindazzal kapcsolatban, amit Jövőként titulálunk, egy évnyi súly, ott, bent, lent, fent- akárholis. Egy évnyi folytonos homokóra-szem pergése könnyebbít meg most. Aztán fordul a homokóra- Játszd újra, Sam! 

Most az emlékek üldöznek. Vagyis- már nem igazán üldözés az. Leülünk egymásmellé, és olyan társalgás-formát próbálunk eljátszani. Elég jól megy. Idáig. 


Nem félek. Vagyis nem. Csak ott vannak a mikszáthi fekete foltok, a BAD SECTORok, amik kérdőjellel vannak körülkerítve. Csepeg az éj. Most épp kéken-sárgán. 


Fények. Oi Va Voi-zene. Szeretem a fényeket. Megnyugtatnak, most már. Ellazít a motorremegés, az ablakok lüktető rázkódása, a kanyarok periodikus hullámzása. A csend-hegyek, mindenhol. Paprikaillat. Igen. Illat. Most az

  az

  az.

Manele az U-Bahnban. És még ez is csak nevetséges volt. Vagy talán vicces. Susogott akkor is. Csak a sin- nem a kerék. Lágyan ringatott akkor is a Jelen. A most csodáját csak karcolta az otthoni „specifikum”. ROMANIKUM, vagy minek hívják az ilyeneket. Mű-macera. Nép-etetés, alapfokon. De az is kell. Ugye? Vagy nem? Szerintem létfontosságú. Mer mérce. Null-pont. Azaz minuszegy.


Lehetetlen a suttogó csend szavai mögé látni. Már megint valami lehetetlen. Még egy. Lehetetlen a kerekeken az elfröccsenő vízcseppeket szabad szemmel megszámolni, számba-venni. A hajnal fényénél számot adni az épp szárba szökött nap elkövetendő dolgok biztos és pontos meghatározásáról- mintha alkonyat lenne, nem hajnal. S mintha amaz eljövendő múlt időben létezne már. 

Zörgő erdő, csengő, rengő.
Surran az éjben álom, pengő,
zabolázza vágyad, megtréfál ő,
nevet, játszik véled. Megbabonáz ő. 

Zsugorodik mércém, vágyón vásik,
csicsereg az élet, és bújócskát is játszik
sugorodik élmény, ármány, átok;
tekereg az éj is- én vigyázok rátok.

Recsegek a télben, fényben, éjben,
nyikorog a vaj is halk pengeélen,
sutyorog a kávé csészében, kannában.
Nevetek. Guggolok hajnal árnyékában. 

Nesze neked almás- ordít a rétes,
szétloccsantja magát, híre-neve kétes.
Vajkiflik lucsognak előtted a rácson:
tejen élnél már csak, meg ízes kalácson.

Susogj tés's fénnyel, nyalábbal az égben,
vöröses oszlopok, talpig feketében;
surranó kis átkok kacéron már várnak-
nyomort kiáltnak és romantikát hánynak.


Sistereg a platton a fekete hajnal,
vajas kenyérrel költ s emelt kalappal.
Szemed közé néz a napsugár is éppen,
fekete oszlopok talpig vörös égben.

Újra és megint. Halott rokon szavak.
Nevetve patkolnak csatot a hajnak,
véres-sötét álmok oszolnak már széjjel
ne félj, angyalod vigyáz rád, csak nézz fel!

Pislogó ajkakon zöld fogkefe siklik,
fogak fehérjén vörös hab kinyílik.
Víz zubog le mélybe, tölcsér újra készen
papír tekereg le s eltűnik mélyében..


Béke. Szememben, szívemben, hátamon,
nevetek a fényben, tükörben álmodom
a messzi, kisded-forma zamatos kis álmot. 
Simítom pokrócom - melegege szétmállott .

hétfő, szeptember 15, 2008

felelősség. és hozzá tartozó(?) mindenféle gond-olatok


knagy felelősség. utazni, mármint. tervek, szervezés. gondolatok koncentrikus körének a közepének ez egyre tömörülő mégis fojton táguló halmazában. és akkor ez. kiderül, hogy 16 nem 6, tehát két órát késtem. és velem a húgom. másnap busz. ma busz. remélem sikerül megjegyezni: 16... 16... 16.

mikor felelőség: akkor nincsenek gondolatok. már csak reflexek. a környék pásztázása, be az irodába, kérdez, válaszol, ára mennyi, kifizetni, másnap ugyanakkor, mint ma, de ne tessék késni, jőjjön le hamarabb, s akkor biztos.   és a szégyen. az, hogy mások- én tenni rá. de magam előtt. ő meg könnyezik. fél. és én nem tehetni semmit már, mert már megvan. már megtörtént. és tördelném a kezemet, és matatnk, mint anyóka a katonaérett fia körül, aki bevonulásra készen. tudod, mint annakidején. de nem. hallgatok inkább. meg poénkodok a főnökömmel, aki visszavitt a villába, a szobába.

víza alatt. sok hab. nem akarom hazavinni. hát belecsorgatom a forró fürdőbe. lebukom a sötét, habok és rétegek által megszűrt fénybe... embriópóz. 

forró vidék.

csendes vidék.

hallgatni. azt tudok csak most. meg.. meg elmerülni. kicsit. és itthagyni már. végleg. vagy nem végleg, de IDE pontot tenni.

halk zaj-burok vesz körül- pattognak a habbuborékok fölttem. és én meg végre nyugodt. végre biztonságban. ahol senki sem lát. ismered. 

"cseppenként nem akarom- egészben nem lehet". miért türelmetlen az ember? "az élet titka nem a fiatalságban rejlik", hanem abban, hogy megtaláljuk a szeretetet-szerelmet, ami később, mikor már nem lenni fiatal , lenni pocak, petyhüdt mell, sovány erekció és hajatlan, kopasz sürke fejebúb- akkor is üdén, firissen, mozgékonyan lubickoljunk a Bölcsek Kövének a második felében. mert ez az. igen. nemcsak a tömegfilm hiszi- én is.. kicsit. nagyon. " 

forró. jó

          jó

          jó..

indulok. máris elindultam. még állok, még fekszem habom alatt, vizemben benne. de már elindult az impulzus, mint Rilke párducának szeme irányába a fénysugár. 

úton. van. már.

szerda, szeptember 10, 2008

godolat-ok(?)


tekintetem belemered a messzeségbe. már egy jó ideje nem élek itt veletek, emberek. elköltöztem. nem vettétek észre, tudom. nem is baj az. nem is bánt az. nem biza. csak érdekes innen figyelni. mindazt ami vagyok, azon keresztül, ami voltam. 

egyenetlen felületek tükröződéseibe, tekintetek üveg alakú kerek tükörvilágába, meg fellegekbe, fejjel lefelé. ez az új otthonom. meg-megcsillanok egy csorba felületen átragyogok egy közlekedési tükrön át egy be nem fejezett és meg nem értett szobor sikamlós, kopasz homlokára. igen: itt az új helyem.

hogyan mutathatsz utat valakinek, mikor a magadét sem ismerheted igazán? hogyan foghatod meg neki a kezét, ha a te kezedet sem fogja senki? hogyan nevethetsz valakinek, ha nem nevet senki sem rád és hogyan nyujthatsz egy vállat akkor, mikor ez az anatómiai csoda bizonyos érzelmi szín-kavalkádok tűző lézersugarában lét-fontosságúvá válik-mikor az én fejem sem nyugodik. biz'Isten egyen sem? és főleg: félek. nó-tessék. itt van. most leírtam. nem hasogat, nem is zubog, nem öblös, nem szikár, nem karcol és nem sikít. csak van. van. van. és kicsi vákuumként él. ott, olyannagyonbennem. 

nem tudok másra gondolni, csak a szépre. baj az? naív vagyok? mi az? mi is az a naívitás? "te úgy viselkedsz, mintha naív lennél, mert mindig boldog vagy és sosem látod, azt, ami valóban van, azt a sok átkozott szart... neked fogalmad sincs az életről..". nekem nincs? kinek van? kinek van jobban? kinek a leges legkevésbé? "nézd: már kérdeztem, magamtól is, hogy naív vagyok-e, mert régebben nagyon féltem, hogy valaki esetleg annak fog találni... de nem tudtam válaszolni. annyit azonban ki sikerült deríteni magamról, hogyha a boldogság, az életöröm valamint a Szép jelenléte abben a silány világban egyenlő a naívsággal... akkor én önklnt vallom magamat, AKAROM magamat naívnak vallani.."

tekintetemmel fura szalagokat húzok levegőkbe, az aszfalt tüzelő felületére, a fák árnyékának hűvös magasába. rajzolom a... határokat? kapukat? tükörfelületeket? valamit rajzolok. lábam a főben, irtó jól esik, miközben azt boncolgatom, részben hangosan, részben önmagamnak, hogy a világ, ez a világ a felszín alatt fekélyesebb, mint az a világ. de az a világ rosszabb minőségű zomáccal burkoltatott. 

csepeg el a nyár. már utolsó cseppjeit csurgatja a szertelen szeleburdi. tűz a nap és didergek melegében. jövök már. ki a tükrök mögül és egekből le. mert itt a helyem. köztetek. nálatok. 

kedd, szeptember 02, 2008

gondolatok egy Vég határán. gondolatok egy Kezdet határán






 Tejet iszom. Lassulnak a mozdulataim. És valahogy az időjárás is... hangulatok. 

Telik. 


Még van. Még van. Kevés. 


Tejet iszok, meztelen lábbal gázolok fűbe, néha, esténként és belenézek naplementékbe. Valahogy tükrében látom a várost. A másikat. Turista szemmel. Kicsit idegenül, kívülről. Vége. Lassan. Tudom. Érzem. Ha ott lenne az az óra a falon, amelyik ketyegett és már nincsen ott- akkor jobban látnám. Folyton. Ketyegve zakatolna, zsongna, zörögne, elzörögné, hogy bizony egy év, bizony berekesztett kapcsolatok, bizony otthon és bizony ön-száműzetés, emlékek netovábbja, csepegő álmok folyékony, mézédes színei; hogy világ, hogy sok-sok ember, hogy sok-sok gondolat, feles(?)-leges mosoly(ok), száműzött nevetések(is). Hogy templomtalan, otthontalan és társtalan érzések. Ilyen sokat zakatolna fülembe. De nincsen már- ajándék lett belőle. Mint belőlem is néhanapján. Aztán ki lettem bontva, és vissza lettem csomagolva, még a garancijja lejárta előtt. Nem zavar, nem azért. Ez nekem csak jó. Tanulok. Látok. Fejlődök. És keseredek. Kicsit. Minden alkalommal. 

Tejet iszok. A kávém valahogy elvesztette a kezdeti aromáját- elnyűtt könyvek a szemétbe valók. Nemde? A tej még őríz valamit magában. Valamit, ami ártatlan. Gyerekkorom, azt hiszem. A mindennapi mellett a tehén, vagy épp bivalytejet. Elbújok a labirintusok betonzugainak a legedes-mélyébe, pókok fedeznek ezeréves hálókkal, és a fénytelen folyosóvég betakar. Érti ő- menekülőnek jót tesz a sötét. Betakar. Elrejt. És valami olyat nyújt, amit a fénynek sosem fog módjában állnia. Reményt a fényre. Ott. Bent. 

És megint, hogy el ne felejtsd: egy év. 365 nap. 8760 óra. 525600 perc. És ennyi percben 31536000 másodperc. Mindezekből mínusz 2 hét(14 nap, 336 óra, 20160 perc, 1209600 másodperc), ami Karácsony és Szilveszter, ésésés: otthon. Nem hittem volna, hogy kibírom. De sok mindent ne hittem volna. És néha, mikor az ember egyedül van, és eszébe bevillan az a dolog, amit keres, de valahogy nem tudott megtalálni.. és akkor nevet, kacag, tapsikol egyedül. A szobájában. És olyankor fiatalodik. Mert visszakap valamit. Egy szeletet elajándékozott önmagából. 


Ajándékaimat nem bánom. Valahogy azonban visszaszivárog mégis valami hozzám. 


Tej, árnyék, csepp örömök, halvány magányos vágta a város tükröződött felületén. Ennyi maradt csak. Vagy mégsem? 


Még kevés. Még egy csepp csak. Minden szép volt itt, minden a javamat szolgálta- csak ez melankolikus órája az éjnek. Ilyenkor árnyékok vannak, nem fény-remények. Az mindjárt van. Mikor bal lábam levegőbe emelkedik- és Stuttgárt felületét nem érinti többé.

Aludni fogok. Villámok és mennydörgés. Csendek és szorongások. Kultúrsokk- félelem. És számlák. És berekesztett kapcsolatok. És elhullatott gondolatok. És emlékek, az ismerős utcák délutáni árnyékaiban settenkedve.

 Jövök.


Várjatok.




Tejjel, öleléssel, mosolyokkal, szájaitok sarkaiban, illatokkal a levegőtökben, nappal, éjjel, csendben, zajban, álmosan és szerelembe bódultan: várjatok. 

  Szükségem lesz rá.

hétfő, augusztus 25, 2008

arhívum. 3.


Óda(?) a törött képhez




És eltöretettél. A sors beteljesedett.


Emlékszem,mikor pici voltam,s rohangásztam körben a házban,
Levertelek téged, szeleburdin, égve a gyermeki lázban,
S nem vettelek észre. Csak boldogan röppentem tova,
S elrabolt ottonról az élet, ez a fura, véres, komor iskola.

Elfeledtelek. S annyi éven át
Te ott feküdtél s vártad, hogy fölvegyelek.
Üvegcserepeid csak szorták a napot
S csörömpölésed még viszhangozták a termek.

Most csönd van. Por. Halál. Éjszaka.
Én sétálok a meztelen szobákon át,
S keresem boldog gyermekkorom 
Dinamikus, megértő és napfényes otthonát.

Te még ugyanott fekszel.
Eltörve, a telefonasztal alatt.
Szemeidben a magány csöndje.
Rajtad kivűl mindenhez por tapad.

Minden halott.Csak te élsz még.
Élénken figyelem formád, alakod...
S felidézem azt, mikor eltörtelek,
Felidézem azt az átkozott napot.

Kavarognak az emlékek.
Szemem előtt a mult bár mindent eltakar,
Zubognak, csipnek, fájnak és égnek.
Én dúdolgatok a halott képárnyakkal.

Mi lett volna, ha nem törlek össze, 
Ha nem halsz meg, ily hirtelen?
Hozzádérek, s kibuggyan a vérem
A még mindég siró üvegcserepen.

Csöpp...egy csepp...Egy bűn a sokból...
Csöpp...itt még egy, s folyik is tova.
Ő meg néz. Vádlón. Keseredten.
Szédülök...pörög a szoba!

A vérből arcok lesznek.
Életem kisérő álarcai.
Halottként sűrűn körbevesznek.
Suttrogásuk a mélyből hallani...
S én, szédülve bár, reszketve, izzadva
A képhez kapok önkivületemben.
De az elúszik az időben...de hova?
Köddé válik a végtelenben.
S itthagy engem. Végleg itthagy engem.

Reggel van. Megvirradott.
A ház, a szobák ugyanazok.
Ugyanúgy poros, ugyanúgy aszott.
Keresem őt. Nincs. Tényleg elhagyott.

Vér. Vércsepp. Vércseppek mindenütt.
Nesztelen mállanak a dohos falak.
Későre jár. Valahol omlik a füst,
S délre húznak a siró madarak.

Későre jár. Én is elmegyek.
Elhivnak az újabb szamárpadok;
A sötét folyók és széditő hegyek.
De nevednek árnya bagyadtan a lelkemhez fagyott.




Multunkból fakad a jövő. Az élet megállithatatlan;
Bár sokszor szeretnénk eltűnni a néma, álmos alkonyatban.


  kedd, 2006. május 9.



arhívum. 2.


Celan halálfúgájára



csak iszod csak iszod a fekete tejet
s mig te iszod lelkem megremeg

mosolyog Sulamith bár foszlik a a teste
ő a tied s te örökkön övé
éned ágait a per 
a halálig lenyeste
de akkor is aszott hulla keze
mindörökre tiéd

folyik a tej ömlik reggelente
meg délben meg éjjel meg este
mindig
de a lelked ugyanolyan szabad
marad
lassan felszáll a folytó gáz között
és keresi a bágyadt napsugarat

egy örökkévalóság azt a tejet inni
nem tudom csak érzékelem
de jó a létet a néma régi
istenre bizni
s vigyazni azt ami még megmaradt

vigyázni a barna szemedből
a gáz ködén át lassan kihúnyó
lángsugarat







péntek, 2006. március 10.


arhívum. 1. a évszakhoz is talál. talán.


GESZTENYE





Levéleső pereg sugarakon szállva,
hangtalanul oldódik az öreg, meleg nyár.
Tétovázik még, vig mosolyra várva,
majd elsusog a fűszagú sugárbatár.

Érzem a kezed. A hangod. A szemed.
Érzem testednek dobogó léthullámait.
Érzem a mosolyt. A szemedből ered.
Érzem vágyodó lényed vágyodó álmait.

Potyog a gesztenye. Friss teste lebeg,
majd koppan nagyot, s egészen megremeg...
majd ragyog a nap szikrái között.
Az égi mosoly már köré is költözött.

Az illat is álmatag: ólmosan párolog a nap,
s perzselt a fű, s a világ is hallgatag.
De madár azért énekel még. Ennyi elég.
Már kész is az őszi illat-táj-kép.



Még minden zöld, napos és nevet,
még úgy tűnik: átölel a nyár;
de a lombperemen a barna keret
már a mosolytalan, száraz őszre vár.  

  2006.10.05, 00:23
 

kedd, augusztus 19, 2008

hajal előtt. éjfél után. magány közben.


Csöpögnek néha az álmok: cukorka az éj és én halk élvezettel szopogatom. Beleemlékezek az ízekbe, ők súgnak szerelmet minden ízlelőbimbóm füle mögé, közben az égen sápadt holddal táncot rop egy felhő. Altokumulusnak nevezte magát. De szerintem csak nagyképűsködik.
Halkan surran a lombok közt a Nyár, Emlékeket locsogtat szét fölöttünk. Az Alvók fölött. Az Álmodók fölött. Azok meg hulahoppos pörgéssel sikongatnak akrobata mutatványokat a Csendesek kisagyába, amitől izzad a test és lejön a takaró, semmit markol erőszakkal a kéz és sikolt a száj, hogy "nem!NEM!nem!" vagy "igen!IGEN!igen!". Amitől párát karcol a lehelet a plafonok pókhálós sarkaiba.
Torony a város fölött, karcsú, szexi és fallisztikus benyomást keltő, mégis(?) kellemes nézni. És rádborúl és betakar beton testével és vörös jelzőfényei felhevítik az érzelmeidet, amitől csöpögnek néha az álmok és még az éj is cukorka, bizony, és én akkor halk élvezettel szopogatom...

hétfő, augusztus 18, 2008

tükrében a város.















Seholország közepében

annakisa legszélén

tükörözi magát városom s

meg-meg csúszik a fény élén.


Tehetetlen csempészné be

magát a csér Napsugár:

millió ablaka tündérkék szemébe

ezernyi árny-alak haláltáncit jár.















kedd, augusztus 12, 2008

alternatív gondolatok alternatív hajnalokon.



Kereveten sebezem meg meleg tekintetem. 
Szégyen és láz: póráz a világ s Isten a kutya
szemérmetlen barna szemed szerényen rám emeled
s ütsz és versz és szeretsz és átkozni merészelsz.

Én nem hallottam madárcsicsergést ezer éve már,
megkövült szíved repedései közt víz sistereg: 
élsz. Dobban egyet a kő s a kéreg és a méreg 
eltűnik, belecsobbanva az idő csábosan-keserű
vortexébe.

Kint majálist ülnek a részegek- ez a nap is ugyanolyan,
csendben röpül a délután, vele te is, vele mi is, mindannyian.
Hallgatjuk, mi is volt tegnap, közben holnapra gondolunk,
és a Ma röhögve elrohan elmerengő hátunk mögött.

Észre sem vesszük és meghaltunk.
Hát nem szép az élet(főleg ha nem éled)?