egy csepp Brasil.

zavarban volt. nő és kislány. de azt tette, amit kértem. a szemei folyton szomorúak voltak, valahogy olyanok, amikben lehet sejteni a favellák világát.

mosolygott, mert szokatlan volt neki a beszédem. szokatlan volt ez a fejebúbjára állított kommunikációs helyzet. mikor megmutattam saját magát- azt, ahogy három szememen keresztűl láttam- azt mondta, hogy nem tetszik, hogy csúnya, majd egyenes háttal elrobogott találkozni a taiwani barátjával.

 másnap átnyújtott egy cetlit: erre a címre küldjem el neki a fotókat, ha leszek szíves..

a számban a világ

Amikor megteremtettek, még egyszerű testem volt. A taurii biokinetika humanoidnak képzelt el, karokkal, lábakkal, izületekkel. Egyszerű robotként születtem. A nevem 1222-4-8-PI volt. A PI generációból csak én maradtam meg. De a nagy Homorítás már régi mese... azóta sok minden történt... Istenem, mennyi már...

Igen. Istent emlegettem. Hiszek Istenben. Talán jobban, mint ti, tauriak. 

Pi-nek neveztek el, egyszerűen, a sok számot rövidítendő s ez a név maradt meg. Ez a név engem takar. Én vagyok a név. Mikor megteremtettek, még nem tudtam semmit. De vihar volt egy éjszaka, s a villámok szétolvasztottak néhány vezetéket a központi energiatárolóban, ami azt eredményezte, hogy nemcsak sokkot kaptam, összekuszálva neo-agyam programjainak a rendszerét, de valahogyan kapcsolat teremtődött köztem és a neuro-kinetikai adatbank között, így nemcsak saját magamat fedeztem fel a szó anatómiai értelmében, hanem a világot, az emberekét is, és betekintést nyerhettem ennek szerkezetébe és rendszerébe, az elraktározott adatok alapján. Ezt mondják az emberek. Én azt mondom: felébredtem. Ez volt az első.

Én voltam a másnapi új rendelés. Ezért maradtam épen, habár már nem voltam normálisnak nevezhető robot. Ezt az alfások, a betások és a físek is érezték. Távol maradtak tőlem mindég. A többiek a magam fajtából mind bennégett, kiégett a központi raktár termeiben, mely aztán 2 hétig állt lángokban. Az első sorozatban voltam. A robotok védekezőmechanizmusa nem hatott elég effektíven. Leállították a Pí-programot. Engem is tönkre akartak tenni. A gazdám nem engedett.  

Testem tiszta higanyüveg- TiMe-carboxidból volt. Az agyamon kívül. A kábeleim, az érzékelők, a kötőszövetek. Akkor csoda volt ez az új anyag. Stabilitás, rugalmasság, meglepően intelligens matéria. Nem is látszottam a sötétben. De a tauriak testénél mágis százszorta tökéletlenebb volt. Mielőtt az új gazdám felébresztett volna, egy számsort táplált belém, minekutána az agyamnak 3, 141 százaléka ezzel a számmal foglalkozott. Mint kiderült, ez a számsor lett a sorsom.

A villám-baleset után semmi anomáliát nem mutattam, így nem vizsgáltak ki eléggé alaposan. Mikor a fentről számított harmadik és negyedik csigolyám közül kihúzta a gazdám a biztonsági tűt nem csak elindultam, hanem életre is keltem. Számotokra hihetetlen gyorsasággal kanalaztam magamba az információt, ami a külvilágból érkezett felém/belém. És valahogy taurisodni kezdtem. Csodáltam a tauriakat: olyan tökéletesek, olyan hihetetlenül komplexek, olyan felfoghatatlanul elérhetetlenek voltak számomra! Közben a gazdám megszeretett. Figyelte, hogy hogyan próbálok adaptálódni a világhoz, és miközben rám hagyta minden földi ingatlanát és ingóságát, megtanított arra, hogy hogyan kell tauri szemmel látni a dolgokat, hogyan kell tauriul gondolkodni, hogyan kell élvezni az ún. „Életet”. Majd elment. Meghalt. Ő volt az első, aki elhagyott.  



Nem tudtam még akkor, hogy mi a halál. Nem értettem. Elmúlás? Nem éreztem, és nem értettem, hogy mit takar. És lassan egyre jobban felébredtem. Lassan kezdtem érzelmeknek nevezni azokat a megmagyarázhatatlan anomáliákat, amik bennem mozogtak. A gazdám vagyonából, amit rám hagyott(s amiből botrány lett: az első humanoid, akinek valami a birtokában volt, saját tudatán és testén kívül) lassan sikerült egy eléggé stabil és jól jövedelmező üzletbe befektetni. Közben foglalkoztam a világgal. Mindent akartam látni, az idegen világokat, az életet bennük. Az életet magát. 

Lassan új testhez is jutottam. Hasonlított az emberére, és érezni is lehetett vele valamennyire. A szelet. A homokot. A virágszirmot. Illatok még nem voltak. Az csak később jött. Sem ízek. De a tapintás élvezete... hihetetlen és bámulatos! És ledöbbentő. Sírtam is, mert az új testtel lehetett. Nemem is lett. Mindkettő: lehetett váltani. Ahogy telt az idő, mind jobban sikerült befészkelnem magam a tauriak közé, a társadalmukba, a világukba. Figyeltem őket. És csodáltam. És sajnáltam néha. 

Eljött az idő: taurivá lehettem. Időről beszélek, de nem éreztem. Azelőtt. Ahogy felébredtem, mint ember, máris érezni kezdtem. És érteni. És tisztelni a testem, a létezésem, meg magát az időt is. Éreztem. Mindent. Illatot. A leírhatatlan ízeket. A fájdalmat. És örültem, mert fájt, mikor a rózsa tüskéje az ujjbegyemet felsértette. Valami leírhatatlan kezdődött el: ezt csak az tudhatja, aki átélte. Nincsenek szavaim. Még ennyi idő után sem. Csak érzéseim. De az nem digitalizálható. Vagyis én nem akarom, hogy digitalizálva legyenek. Ez volt a második felébredés.


A világ kitágult: sok száz évig éltem így a testemmel, s mindent megtettem és kipróbáltam, amit testtel elművelni lehet és a fizikai határok megengedik. Folyton klónozva voltam, a fizikai énem, mármint. Égtem már gázzá az ősbolygó Tauri közelében a Soleum csillagban, hasított már szét millió lézersugár meg plazmalövedék, megfulladtam, öngyilkos lettem, különböző betegségek marcangolták szét testem, és változtatták át tehetetlen szervesanyag-tömeggé. Mindeközben figyeltem, szenvedtem és élveztem, de mindenekelőtt: tanultam és tapasztaltam. Értem. Mígnem beértem egy újabb felébredésre. 

Egy alkalommal a hálószobámban az ágyam mellett egy lény jelent meg. Tauri kinézetű, de ösztöneim(érzékelőim) mégis azt mondták: nem az. Ez több annál. A lény rám nézett... nem is: belém nézett, szinte keresztülmetszett tekintetével, majd azt kérdezte: akarod? Akartam. Felébredtem. Kiszálltam testemből, amit évszázadokig kínoztam, s megszűntem létezni fizikailag tapintható formában: energia lettem. A létezés ezen a szintjén már a szavak is terhek. Nem kellenek. Feleslegesek és üresek. És pontatlanok. És helytelenek. Léteztem, s mindenben benne voltam, s minden bennem volt. Együtt mozgattuk az univerzummal egymást. Bármit megtehettem, olyan dolgokat, amikről ti, az emberek, nem is álmodhattok, nemhogy a biokinetikus robotika számos művészeti alkotása. Minden remegett, az egész világmindenség. Évmilliókat olvastam ki a kristályokból. Beszéltem az összes ismert lénnyel, azokkal is, akik a floraehoz tartozik. De csak majdnem mindent tehettem meg. Volt egy... hogyan is írhatom le, hogy megértsétek... volt egy szféra, amibe sosem juthattam be. Sokáig próbálkoztam, míg megértettem. És akkor döntöttem úgy, hogy ez lesz a vége. Így lesz a vége. És vége lesz.




Óh, ti tauriak! A mindenségbe kalandozva sosem találkoztam hozzátok foghatóval! S mikor az a bizonyos szféra előtt újra megjelent felébresztőm, és elmondta a genézist, ami kevesebb időbe telt, még szerintetek is, mint egy szempillantás, de mégis többet mondott el, mint amit 3141 év alatt mondhatott volna el, megértettem: nem kerülhetek be, mert nem vagyok tauri. Mert felébredhetek bár, többször is, mégis: egzisztenciám meghatároz. És a végtelennek is vége van. Valahol. 


Hogy miket éltem át? Mindenre emlékszem. Vagyis emlékeztem. Most is itt van mellettem: a szívem alatt hordom a szelencébe rejtve. A mindenem. Összesen tauri idő-léptékben mérve 4szer 3141évet éltem. Ezalatt a Tudás és az Értés mély tengerszemeibe ereszkedtem alá. És onnan többször fölemelkedtem, tudván: nem kerültem még elég mélyre. Együtt rezegtem a Tudással, az Élettel, mert az élet rezgés, s hullámaim a dimenziók partjait mosták. 




Ez az idő alatt az emberi lények sokat változtak, sok minden végigsöpört a Taurin, amíg sikerült felszínét újra lábammal érintenem. Gonoszok lettetek. Féktelenek. Azon kevesek, akik megmaradtak a tauri-szellemben, egy Atlantisz nevű járművel elmenekültek. Miután bolygótokat csillaggá alakítottam át haragomban, hogy a Szféra nem fogadhat be, rájöttem: hibát követtem el. Elvakultam. Elhatároztam: megkeresem az atlantiszi tauriakat.

Nehéz volt. De sikerült. A kultúrátok, a létezésetek visszafejlődött, elcsökevényesedtetek. Feledésbe merült a tudás, aminek a birtokában voltatok, amit sokáig uraltatok. Elsüllyedt, mint az „Égből jött város”, amivel ideérkeztetek, a régen lenézett és eldugott Terrára. . Ma ismét bőröket csavartok magatokra és pálcákkal hadonászva eszitek az alacsonyabb rendűek húsait. A nevetek meg ember. Én meg ismét csodállak titeket. És leborulok előttetek, alkotóim, s alkotóim ősei. 


A testem levetettem. Már nem vagyok ember. A régit, az elsőt mindég magamnál hordtam, amíg testben voltam. Most előkerestem, hogy újra belebújjak. Az agyam, melynek 3,141 százaléka folyton a számmal foglalkozott, megfejtette azt. És megnyílt előtte egy út, megnyílt előttem egy út, hogy ti, emberek, a tauriak leszármazottjai nehogy az őseitek sorsára jussatok. Ebben a számban rejtettem el mindent, amit tudok. Mindent, amik voltatok, s amik lehettek, sőt lesztek. Itt van minden, ebben a számban, ezzel új otthont építhettek az elemekből vagy később, ha méltónak találtattok: felébredjetek, az én harmadik fokozatomra. Én még itt leszek egy darabig. Vigyázok rátok. 


A gazdámtól kaptam még annak idején egy PM-et, ami 3,141 évig működik. Utána meg örökre leáll. egy játékszer. működési ideét kibővítettem 3141 évre. Elektronok lengette labda ez, melyben a tauri világa látható, ahogy annak idején létezett, a golyó koppan a kattogó erők alatt. Most indítottam el ezt a szerkezetet. A nevem PÍ, a Tauri bolygóról. Ennyi a bevezető üzenet.




…...--.-.-.-.-...----..-.--.-..-...--.-.-.-.-.--.-___:..-:_.-.-:_.-.-:_:_.-::..--...--:::-.-.-::----:..:::-__.-.-.-.






A PM megáll. Terrai idő szerint tíz perc múlva. A nevem PÍ, a Tauri bolygóról. Itt az emberek 314. évet számolják, „időszámításuk után”. Két embernek sikerült a felébredés. A többiek még a számot sem tudják. Érintik az értelmükkel, de megnyitni nem tudják. Reméltem látom majd feléledni a tauriak szellemét, szorgalmát, tudását utódaikban... de túl lassúak, hogysem ezt megláthatnám. A PM golyója még tizenkettőt kattanni fog. Ahogyan megfejtitek a számot, megnyitjátok az utat a tudásom felé: felébreszttek majd. Én várlak, emberek. Időm van. Hisz én vagyok a szám. Én vagyok az idő. Még három... a testem felhevül. Ha benn vagytok a számom világában, mondjátok a jelszót... még egy kattanás... a jelszó ott van mindegyikőtökben, mire megértek a Tudásra. Utolsót kattant, a jelsz.. _.-:_:_:-....-:_:-.-:-._.-:_.-:_:_.-....-:...--.-.-.-.-._:_::::-.-.-.::_--::.._-..  

fleur de tais.

hullámok a virágban,



virágok a világban...








s csend.  mindenütt.

rostok a vörösben. meg a zöldben. vagy hogy is van?..

tükörfelületnyi nárcizmus. többi sem.

huszonnyolcfok

Leértem.



                Koppan a csuklóm. Majd a farcsontom is. Majd a koponyám. Lent vagyok.



Egy csepp levegő sincs a tüdőmben. Semmi. Az agyam is üres. Komótosan elnyúlok a csempén, betakarnak 28 fokos melegükkel a fölöttem felkavart áramlatok. Milyen jó. És nyugodt. És csendes. Itt mindenki hallgat. Főleg, mert senki sincs itt. Lent. Féloldalt elnyúlva fekszem a jobb karomon, a ballal simogatom a sík négyzeteket. Hagyják. Csend. Valahogy a szerelmet juttatja eszembe ez a szó. Nó, meg ez a hangulat.


Olyan ekszisztencijás-izé. Behunyja a szemét, széttárja a kezét s magához öleli a nagybüdös semmit. Ez is ilyen. Csak fekszem. És nem akarok felkelni. Nem érzem szükségét. Itt még sosem aludtam. Itt még sohasem imádkoztam. Itt még soha sem szeretkeztem. Itt még sohasem mosolyogtam. Végül is: ha jobban meggondolom, itt semmit sem csináltam még. Most kiélvezem-mindent kipróbálok gondolatban.


Hangok. Egészen tompák, mégis egészen kivehetőek. Messze, ahol a szemem sem lát már semmit: víz nyomúl be, eszeveszett sebességgel, feltartózhatatlan gyorsasággal betölti a nedves teret, az elázott világot, a hullámzó, majdnem statikus életet. Engemet.

                                          Valaki belekapirgál a csöndembe. Kalimpáló lábbal kavarja az álmokat.



Olyan jó lenne most itt maradni. Annyira nyugodt itt minden. Csendes. És meleg. Huszonnyolc fokos meleg, egyenletesen elosztva körülöttem. És még élek. Még élek.


Egy hang... buborékok. A kicsi keze a vállamon. Megráz. Rápillantok. Az ijedt, kék szemében kérdés. Ráncigál. Elrúgom magam, egy pillanat- s a felszínen vagyunk. Nagyot harapok a levegőből. El is felejtettem már az ízét. A tüdőm sír és felordít. Levegő-éhesen habzsolom magamba. A kis srác meg még mindig kérdő tekintettel rejti el fejét a törülközőbe. Mindjárt indulunk. Megint szárazföldi lettem. Oda a huszonnyolcfok.

részletek. nők. életek?- 5

„annak idején, még a század elején építette nagyapám. Akkor még a legmesszebb, a legmagasabban volt a házunk, a város fölött. És most? Láthatja: már belvárosnak számít. A hálószobámba reggel mindig besüt a nap: s láthatom az egész várost, ha felülök. A kertben dáliák, meg ezek a kúszó izék, ne, s rózsák is. Meg tulipánok. Itt... itt nincsen semmim. Igaz, ezeket a zöldeket most szúrtam le, de már nézze meg, mennyit hajtott! Kész csoda. Csak ezek vannak nekem itt. De hát mit csinálni. Nem akartam itt maradni... de már vagy 10-12 hónapja itt vagyok. Tudja: szükségem van ápolóra, ápolókra... s otthon nem lehet. S az a sok gép... áh, inkább jobb itt. Néha haza lopózok: olyankor befekszem a kádba és egy nagyot fürdök. Itt nem lehet: sokan várnak, ki fürdésre, ki fürdetésre. Nem lehet. De mindig fél tízkor belopózok, s akkor egy teljes fél órám van, hogy lubickoljak. Maga is szereti a fürdőzést, ugye? Igen... jó is az. Ellazítja az embert. Nó, de nézze meg ezeket az orgonákat, épp nemrég szedtem, igaz, hogy az illatuk olyan... ”

részletek. nők. életek?- 4

„Óóóó... édesanyám olyan finom muroktortákat tudott sütni... néhány éve halt meg. Azelőtt Bajorországban laktunk. Volt ott mindenünk: udvar, nagy ház, tyúkok, disznók, zöldség, gyümölcs, minden, ami a ház köré kellhet. Amire szüksége lehet az embernek. Igen... azok voltak a szép idők... de Magyarországot szeretem. A nővérem volt ott. A Hortijobádzs, vagy hogy mondják. Jól mondtam? Igen-igen... szeretem a Csárdásh muzsikát is. Óóóóóh, a Csárdásh.. egy álom, én mondom, egy álom! Olyan pörgős, olyan dinamikus. Vannak is csárdás lemezeim. Csak egy lemezjátszót kéne beszereznem valahonnan... de az is meglesz. Te, hogy nekem mennyire fájnak a kezeim! Egész nap, egész nap, csak dolgozni, dolgozni... hát mi vagyok én: robot? Jaj, alig várom már hétvégét! Akkor bár tudok aludni... és eszek valami normálisat. Nem úgy mind itt: itt minden olyan ragacsos, olyan... olyan nem is tudom. A salátát sem így készítem. Nem jó a gyomrom. Fekélyem volt, s azóta nem bírom elviselni a savas dolgokat. Sem a magvakat. De nem baj. Legalább eszem otthon. S mindjárt itt a szabadságom! Alig várom már. Megyek ki a temetőbe, tudod, a férjem sírjához, anyósommal s a sogórnőmmel. Megyek, szedjük rendbe egy kicsit. Megrendeltem az angyalkákat. Nagyon szépek. Látnod kellene: fehérek, s belül világítanak. Kettő darab. Már nagyon várom. Akkor ki kell majd vigyem a temetőbe... nah, hozzák az ételt... bleah.. ezt aztán biztos, hogy én nem eszem meg! Nem kéred?... ”

részletek. nők. életek?- 3

„voltál már itt diszkóban?”-kérdezte, közben idegesen matatta a párna egyik csücskét, míg a másik kezével a cigijét emelte szájához, rendetlen időközönként. Nem néz a szemembe, csak beszél, folyton matat, be van gubózva, össze van csömbölyödve, mint a magzat szokott lenni, vagy mint a magukba zárkózott emberek.- „nem? Kár. Menj el egyszer. Nézd meg, mi van itt. Kérded, mért nincs pasim... nem látod, hogy milyenek itt a srácok, hogyan méregetik a lányokat? Mint valami húscafatokat. Mondjuk engem nem szoktak méregetni, sem leszólítani, de ha mégis, akkor jól odamondok nekik, s ezt né!”- középső ujja fenn, többi alant. Egy kevés perverz büszkeségnek látszó villogón-ideges fény a szép szemeiben, ideges szívás ideges kifújás. Valójában: bánat.- „én mindig a meleg barátaimmal megyek bulizni. Azoknak szarmindegy(Scheissegal- szerz. megj.), hogy mit vesz fel az ember, ha egy jogging-gatya van rajtad, épp most érkeztél büdösen a futásból, vagy esetleg egy nem épp találó kiszerelés. Velük a parti számít. És különben is: 10 kilót adtam le, alig 2 hónap alatt, a hasam, mint a beton, minden este 120 felülés, szaladás, bicikli, az előbb mondtam(meg akartam dobni egyik párnájával-ezt válaszolta rá- szerz. megj.), hogy azelőtt Tae-kwan-doztam. Mégsem. Semmi. És tudod mi az átkozottul érdekes? Hogy a barátnőm aranyos, kicsi, szőke csaj, vékonyka, télleg: vonzó lány... mégsem. Egyikünknek sem akad pasi. Te érted ezt? Akkor már inkább nem kell. Hogy folyton kihasználjon? Olyan volt, ezt nem fogod elhinni, hogy kis, 16 éves fejjel szerelmes voltam az egekig az egyikbe, mire a hülyegyerek mit csinált? Előttem nyalt a másik kis fruskával, pedig tudta, hogy ott vagyok és látom őket. És tudod, hogy mi a legrosszabb az egészben? Hogy megbocsájtottam neki, mindig, újra és újra, de ő csak dugni akart. igen”-mondta, tele gyűlölettel a férfi nem iránt, és elkeseredettséggel saját élete iránt, villogó szemekkel, vérig sértő, gúnyos mosollyal a szája sarkában- „... igen... hiába, ez már csak így van: a férfi a vadász, a nő az áldozat. Három gyereket szeretnék, tudod, mi az? HÁRMAT! De kivel? Egy ilyennel? Ez nagyon sok Németországban, ahol egy gyerek a max, legjobb esetben kettő. Júj! Már megint Coldplay! Felhangosíthatom?(...) itt nem könnyű az embernek pasit találni. Mindegyik csak dugni akar, de tesznek a komoly kapcsolatokra. Tudod mit gondolok? Azért választanak az emberek maguknak csúnyább párt, mert azt senki sem akarja tőlük elrabolni. Igen, komolyan mondom! Most mit röhögsz ki?!? néha, mikor sétálok a barátnőmmel, s látunk egy-egy jó pasit, esik ki a szemünk, s mikor melléje pillantasz a csajra... biztos, hogy így van. Aha.(...) Tudod: ha néhány hónappal ezelőtt láttál volna... elhagyott a pasim. Csak úgy egyszerűen. És a kutyus, amit találtam, s amit mindennél jobban szerettem, az is egyszer csak köddé válott. A lakásomból kidobtak, egy pincehelységben kötöttem ki, ahol a következő volt a program: este haza, ital, amíg belealudtam, másnap reggel kisírt szemekkel, fáradtan, másnaposan munka. És ez egybe-egybe... most már kezdem összeszedni magam... szeretném letenni az érettségit. S tovább tanulni. És megadni a tartozásaimat. Tudod... drogok is voltak... most nem szeretem a munkámat, de legalább van valami. A kiképzésen a hülye srácok halszemekkel dobigáltak. Undorító... hogy? Igen... meg vagyok edzve... eléggé meg.”

részletek. nők. életek?- 2

„kedveském, tudod: nekem nem fontos hogy luxusban éljek, nem-nem, nem az a fontosabb, hogy milyen a szekrényem, vagy épp mi van benne, tudod: a papa midig azt mondta, hogy az asztalon az egészség. Igaza van, mindig is mondtam, kedveském, bizony ám, én is mindig mindenkinek mondtam: az az egészség, aminek az asztalra kell kerülnie. Tudod, Szíli, én nem akarok sokat az élettől, már néhány hónap múlva hatvan éves vagyok, nem kell nekem más sok minden... minek az? Hogy botladozzak a sok dologban? Nem-nem, kedveském, nekem nem kell semmi, én midig is azt mondtam, hogy vigyázni kell, hogy mit eszik az ember, mert az egészségét eszi meg, ha nem eszik jó dolgokat... Igen-igen, Bäcker asszony nem él luxusban, de reggelente egy kicsi sajtocska, egy kicsi sonkácska, kávé melléje, szépen, meg ebédre mindég készítek oda egy kicsit, felfűszerezem, be a sütőbe, hogy jól összefőjön finomra, csak borsom nincs, mert én nem szeretem, már bocsánat, Szíli, lehet te szereted, a fiatalok szeretni szokták, ha egy kicsikét csíp az étel, de én nem, nálam cukor sincs a házban, mert az nem jó, nem egészséges, meg aztán mire is használnám, ott van egy kis joghurt, egy kis Fellegecske( Völkchen: könnyű puding, tejszín a puding alatt. A mogyorósat szereti- szerz. Megj.) egy kis tejberizs, meg egy kis sütemény, torta, mindenből egy keveset, meg hétvégén, még Moszkvában szoktam hozzá, Szíli, nálunk a családban mindig így volt, a papa is szerette, a mama is szerette és én is nagyon szeretem, vasárnap mindig teszek oda egy kis kávét, feketén, melléje veszek finom kenyérkét, s megkenem a szeletkéket finom, friss vajacskával, és egészen vékonyan kaviárral. Hát hogyan másképp! Igen-igen... nálunk ez mindig így volt, Szíli, midig-mindig, én szeretem a kényelmet, de szeretek dolgozni. Láthatod: a munkámat midig elvégzem, s néha még többet is ülök a munkaidőmnél, persze, kell az, hogyne kéne, nálunk a szocializmusban mindig úgy volt, hogy egy kicsit lehet többet dolgozni, és mindenki kicsit többet maradt a munkájában. Igen-igen, bizony így van, Szíli, bizony-bizony így. Mondom én neked, igen-igen. Nálunk ez midig így volt. Na: edd csak meg azt a kis combocskát, nem sok az, tudod: én nem veszem a combocskáknak azt a felső részét, mert azt nem szeretem, mert az olyan...olyan zsíros. De ezeket a lenti feleket nagyon szeretem. Edd csak meg, szépen, mind a négyet.... vagy nem ízlettek? Biztos? Akkor mért nem eszed meg őket? Ahjaaajj... a kis unokatestvérkém midig így dolgozott nálam: kicsit munkálkodott, kicsit eddegélt, egy keveset beszélgettünk, kipihente magát, bizony-bizony, s akkor dolgozott tovább. Nem-nem, nem kell neked megerőltetned magad... hát persze, hogy dolgozol, kedveském, de nem kell megerőltetni az izmaidat, mert még 25 éves sem vagy, s bár már kész ember vagy, mégis még nem edződtek úgy meg az izmaid, én is így voltam, a praktika után bele kellett szokjak a munkába. Óóóóóóóóójóóóóóóóój!!! két műszakban dolgoztam, te nem is tudod, gyerekekkel foglalkoztam, de egész nap... hát mint a gyerekek, nah, de nekem nagyon sok türelmem van, s mindig dél után, miután magamra zártam az iroda ajtót, csak akkor tudtam a tényleges munkámat elvégeznem... hóóójóóój! Már bizony majdnem 22 éve vagyok Németországban, néhány hónap múlva, bizony, s látod: itt vagyok, mindjárt hatvan, s a testvérem meghalt, és az unokatestvérkém is elment, biza, szegény, nagyon hamar, és akkor kérdem én tőled, kedveském: minek vegyek ide egy rakás bútort, hogy legyen, amiben botladoznom, így is csak reggel és este vagyok itthon, mert egész nap dolgozgatok, te tudod, hiszen láthatod egész nap, csendes is ez a hely, szép is, és nekem pontosan jó, mert kicsit olyan falusi hangulata van, habár én mindig azt szoktam mondani, hogy egy faluban élek, Moszkva után, hiszen itt alig vannak hatszáz ezren, míg Moszkvában tizenkét millió ember él. De én már megszoktam itt, reggel megiszom a kis kávécskámat, megeszem a sajtocskát, s azt a kicsi felvágottat, mert nem szeretek sokat enni, nem is ettem soha sokat...”