kedd, június 17, 2008

részletek. nők. életek?- 1


„... nem segítene megkeresni a fiamat? Nem tudom... nem emlékszem, hogy hol vesztettük el egymást. Egyszer volt egy krízisem... hogy?Jah, igen, itt, Stuttgártban. Azóta nem találom... igen, a nevére emlékszem: Sven Kommernek hívják.. Egyetemet is végzett... hol is? Hamburgban vajon... nem, ott járt iskolába.. Lipcsébe akkor... már nem is tudom. Nem tudom, hogy hány éves. Nem azt sem tudom... nem...” üti a homlokát elkeseredetten, szomorúan, és beletörődötten és nagyon, nagyon öregen- „ tudja: ezek az orvosságok... nem emlékszem semmire... nem, az ápolók sem tudják. Nem, ők sem... nem, azt sem tudom, hogy mikor volt az esküvőm. Csak ősz volt, arra emlékszem, és nekem olyan hosszú, fehér... hogy? Nem, nem tudom, hogy hány éves lehettem”-sóhajt, nagyokat pislogva. Egyedül van. Senki sem veszi számba. Még én sem. De mosolyog:- „ tudja- nagyon jó gyerek volt... de amióta az a krízis... és nem emlékszem semmire.. szeretném már látni... mielőtt... hogyan, kérem? Nem: azt sem tudom, hogy mikor született. De Sven Kommernek hívják s egyetemet is végzett... nem is tudom, hogy mérnökit-e, vagy esetleg valami mást. De Hamburgban voltunk, arra biztosan emlékszem... vagy nem? Nem... ott járt iskolába. De akkor hol is járt egyetemre? Emlékszem: tavasz volt...”

hétfő, június 09, 2008

mai fohász (amilyennek lenni kéne)- részlet

...






...a mi mindennapi kenyerünket...



...add meg nékünk ma...




...bár úgy sem érdemeljük. tudjuk.                         érezzük...





ne vedd el tőlem az álmaimat!

csütörtök, június 05, 2008

demiurgoszi gondolatok.


Ha isten lennék, kiülnék a világom tetejére és megőszülnék.


Nem tudnám, hogy mit csináljak ezzel a szarral, amit megteremtettem, hogy vigyázzon arra, aminek ő, a szar, a kosz, a vérzékeny könnyű báj, ami pillanat alatt szertefoszlik a semmiben, egyúttal a csúcsa is. A legteljesebb mind közül.

Ücsörögnék, és ha isteni mivoltom engedné: magasról tennék erre a sárgolyóra, aminek az irányítása ki került a kezem alól. Bánt: nem tehetek semmit. Ez a projekt is befuccsolt. Én jó akartam lenni, és segíteni akartam. Én azt akartam, hogy olyan erősekké váljanak, amilyenek csak lehetnek az ő szintjükön. De nem. Mert ők nagyokosok. Mert ők jobban tudnak mindent. Közben amihez csak hozzányúlnak, halállá válik. Mint Midásszal történt. Az is nagy barom volt. De annak idején még érdekesek voltak ezek a játékok. Hogy mennyire korlátoltak a cromagnoniak leszármazottai! Túl korán kezdtük átalakítani őket, szívet beléjük rakni. A nagyfejűek is ezért tűntek el: volt szeretet, békesség, de ennek megjelenésével eltűnt az agresszivitásuk. S jöttek a töpörödöttek. Kacagnom kell! Most ezek verik szét a gömbömet! Ilyen nincs! S ez is az én hibám.


Nem tudom. Fáradok. Most mi értelme lenne kitörülni őket? A következők sem lesznek jobbak... ezek is csak satnyulnak. Hah! Civilizációnak nevezik magukat! Ezek! Van bőr a képükön! Alighogy új technológiára tesznek szert, máris azt hiszik, tudnak valamit. Annak idején ezt a pro-parafizikus korszak hibái című fejezetben tanultuk, amit ezek itt leművelnek. A Mag is vicces... kiküld ide, hogy figyeljem ezt a csőcseléket, s segítsek, ha muszáj épp, de hagyjam őket békén.. de azt nem mondták, hogy idegesítő lesz látni, ahogy a barmok a kemény fejükkel periquinti seb... hogy is hívják ezek.. sebességgel mennek neki az egzisztenciájukat veszélyeztető szimbolikus falnak, és megint és megint éééés megint, míg szegény, a fölöttem is elhelyezett törvények alapján összedűl, s maga alá temeti ezeket az észlényeket. Remélem hamarosan.


De azért kész röhely, komolyan mondom! Egyiknek az a baja, hogy nincsen mit egyen, a másiknak meg már az, hogy nincsen csak három autója. Ha tudnák, hogy egyikre sincs szükség... de kinek magyarázni? Ezeknek? Hiszen, ha ezeknek adnék egy transluxális T-konvertálót, amely energiaforrása hihetetlenül erős s gyakorlatilag kimeríthetetlen akkor ezek képesek lennének felrobbantani az egész Naprendszert, s a galaxist is megrongálnák, eléggé durván. És akkor még nem is említettem a tér-idő manipulálási funkciót, amivel ezek képesek lennének a Magot is kitörülni. Merthogy szabadok akarnak lenni, s meg akarnak szabadulni, vége legyen a pán-tirannizmusnak. A bolondok! Nem volt elég az az eszement Prométeusz, a tűzzel... pedig azt még a Konzulok is jóvá hagyták, megjegyzem csak később, mikor úgy tűnt: minden jól fog elsülni. Addig Prométeusz persze lelépett. És a világ, ami azóta, hogy ő kapitulált, ugye, az én felügyeletem alatt van, meg teljesen megkergült.

Én várom, hogy segíthessek, tényleg! Valahogy megszerettem ezeket a bolondokat. Mert azért alapjáratban nem lenne velük baj. De ott van az a dualitás, ami engem mindig lenyűgöz,mikor őket figyelem. S az angyalaim rendszeres jelentése is ezt igazolja. Csak az a baj, hogy nincsenek harmoniában önmagukkal. Rögtön Prométeusz után elkezdett visszafejlődni az érzékenységük és fogékonyságuk az emotív jellegű kommunikáció iránt. Annál inkább a száraz technika kezdett el fejlődni, minél inkább elcsökevényesedett a „szívük”. De mégis: olyan furán lettek programozva az univerzum által, hogy mindig meglepnek, s sosem lehet őket kiszámítani. Néha csodálatos dolgokat tesznek, de néha pocsék és a megátalkodottságig elvetemülteket. Így nem lehet segíteni. Így nincs min segíteni..

Az imáik a legfurábbak. Olyanokat kérnek, hogy az valami elképesztő! S nem veszik észre, hogy nekik is kéne tenniük valamit ennek érdekében! Így nem lehet. Nem mehet tovább! Kész.

Ha hallotok otthon, ha hallasz, Mag, kérlek nézd el nekem gyengeségemet! Most is valaki azon elmélkedik, hogy mi lenne, ha ő isten lenne. Azt mondta, akkor széjjeltépne minden embert egyenként, s újra, egyenként összerakná, hogy értékeljék ők, emberek az Életet (ami nekünk is szent.). Persze, hogy hallasz, Mag. Kezdek ezektől begolyózni.. nem mehetek máshová? Más lényeket pesztrálni? Ezeknek már lassan úgy is mindegy.. Érzelmek szempontjából még azon a szinten rostokolnak, mint Theodosziász idején, ám elméjükkel, érzem, lassan már engem is tapogatnak. De ha nem érzik, akkor mi értelme van annak, hogy értik-e? Vagy mi értelme van annak, hogy a ceremóniák megmaradnak, de a LUX DEI-tudat kihalt majd' mindegyikből. Páváskodnak a porhüvelyükkel, oszt hip-hop, egyszer csak odalett a húsrengeteg, s az elme, amely nem akarja elhinni, hogy megöregedett a szép, a formás, a kecses test, mellyel olyan jól lehetett gondolatokat, érzelmeket manipulálni, meghülyülve, elborulva tengeti lelkét egzisztenciájának ezen a fokán, az őrületbe kergetve más lelkeket is.

Fáradt vagyok. Megőszültem, Mag! Hallod?!? nem bírom már elviselni ezeket a piócákat, ezeket a, ezeket a kullancsokat, nemhogy még vigyázzak is rájuk! Láttam én őket! Voltam közöttük, tisztességesen próbáltam nekik megfelelő módon nevelő jelleggel tanítani, hogy szeretet, hogy gyermeki ártatlanság, hogy nevetés és élet és természet... de nem volt kinek. Mind romlottak. Mind megátalkodottak. S aki nem, az meg azzá válik. Az meg elgusztustalanodik. Ej, ha én még egyszer---- .. ----... -. -- .- . ….- ..----. - . - . ---..-.--- -..---.

Bocsáss meg, Mag. Újfent bocsáss meg. Én is csak isten vagyok, végül is. Most valaki azért imádkozott, hogy jó legyen annak a szegény kéregető bácsinak, akit az utcasarkon látott, és akit „lábbal ütöttek sok csúnya, fekete bácsik”... az az ember: már halott. De jobb neki így. Viszont az a kisfiú... ebben és ilyenekben lenne e világnak amaz reménye? Nem tudom. De elfogadom. Köszönöm, Mag. Ma éjjel szép álmuk lesz a lentieknek. Mindegyiknek, cserébe, hogy elbizonytalanodtam kicsit. Hogy mennyire tudnak az ősz hajszálaim hasonlítani az emberekére... csak nem így szeretném, hogy felérjenek hozzám. Nem ésszel. Szívvel, ők legalábbis így használják. Most mennem kell. MINIRITH E MINEROTH I TUU!



S lement a nap.

Amélievel hangokba csobbanva, avagy...



… mire képes néhány zongoratónus, ha... na hüpp! Kezjdem az elején.

Június ötödike nálunk. Az idő taknyos, és csurran, mint a nyál. Szétfolyik, rátelepedik az emberekre is, az emberekbe is. Rám is. Belém is. Egész napos szar közérzet, fejfájás, vicsorgó kutyához szörnyen hasonlító arckifejezés. 10 percnyi szünetem volt egész nap, amikor kicsit csend volt. Ameddig kint, a kertben, elbújva a világ elől csendben, nyugalomban megihattam kávés tejemet. Közbe szamóca és jázmin illat csiklandozott erről-túl. S én meg hagytam. A napomat errefelé úgy írnák le körülbelül, hogy: „Tja, es war ziemlich hektisch...” habár ez még a finomabb, mérsékeltebb és elrettentően civilizáltabb kifejezése a csütörtökömnek. Vannak nekemis napok, mikor nem megy. Mikor mentális és közérzeti menstruáció megy végbe bennem, s ilyenkor rosszabb vagyok a véreskezű terroristánál is, de még egy menstruáló nőnél is (ha valaki ismeri a viccet...). Most is csak azért nem írom le szebben, jobban, ötletesebben és leleményesebben, mert nincs kedvem. Mert most flegma vagyok.

Épp 15 darab percem van, amíg hivatalosan is lejár a munkaidőm (Nemhivatalosan még a reggel lejárt vala. Mert azóta kedvem semmihet). Épp egy ajtót smirglizek, hogy ne nyikorogjon a fának lakkja, mikor Schäfer néni becsukja. Szép a szekrény, jó munka. És a tököm tele van vele. Akarok már dögleni. Vagy akármit. Fáj a fejem. Sosem szokott. De most olyan vagyok, mint a telenovellákban az ideg-összeroppanásos némberek, akik csak egy centire vannak a kényszerzubbonyos időszakuktól. Kellett valami smirgli, meg ráspoly, hogy könnyebben menjen. A mai nap már úgyis el van baszva- ilyen, meg ehhez hasonló gondolatok lucsognak meddő agyamban. Morcosan, ráncos szemöldökkel vágtatok fel a lépcsőn, még az sem segít, hogy az ápolónő-csemete ma háromszor is rám villantotta szende mosolyát. Megjegyzem- nem sűrűn szokta. Fel a pár fokon, a pincebeli műhelyből, két ugrás-dög vagyok lépcsőzni- fent lenni, egy ajtó, két ajtó, földszint az otthonban, baloldalt fénymásológép, jobb oldalamon konyhaajtó, előttem az ebédlő...






és kész.




Elvágták a szalagot.




Nem hallom már sem az elektromos bejárati ajtó csukódó-nyíló zümmögését, sem a felvonó búgását, sem Ulmer asszony kornyikáló hangját, sem a konyhában az üveget zakatoltató bazinagy mosógépet, sem az esőt, ami az üveg-kupola tetejét zörgető esőcseppeket... semmit. Állok és döbbenek. Valaki zongorán játszik. Majd' seggre ülök, mikor felismerem, hogy az egyik kicsi gyakornok-srác, akiből nem nézni ki ilyet. És játszik... pararammpararamm... pararammpararammmpaammm.... pararammpararamm...pararammmm. PAMpamPAMpamPAMpamPAMpam.... és itt már az a bonyolult játék, amit nem lehet, talán csak hangjegyekkel lepötyögni. De lehet eddig is hibásan írtam. Nem érdekel. Amélie zenéjét játszodta. Elképesztő volt. És eszméletlen. És csodálatos. De mivel nem érted ezeket a szavakat, ezért kell szemléltessem. Megpróbálom.

A homályos teremben, mint egy HD-felvételen, lelassítva látni, hallani a hangokat. Mikor az apró kalapácsok hatására megrezdülnek a húrok, hullámok keletkeznek. Nem szélesek. Ez az érdekes bennük. Alig tenyérnyi. És színük van. S a hullámok irtó sebességgel nekirohannak a falnak, széjjelfröccsennek a nyomás hatására, s egymásba csobbannak valahol, az ebédlő másik felében, s addig cikáznak, míg újra szilánkokra nem repednek, hogy aztán újra összeállva végigcikázzanak-csopogjanak-repedjenek a dobhártyámtól a házig mindent. Más hang, más szín, ugyanolyan pulzáló folyamat, mint mikor pengét fensz egy fémhez, s hagyod, hogy a rezgés által keltett lüktető hang belecsilingeljen a nagyvilágba.. vagy egy jobb példa: a hangvilla, s ennek az ütemes vibrálása. Szivárvány a levegő, mint a kaleidoszkóp gyorsan forgatott világának színei, mindenütt és mindent áthatva az Auróra színeit látni. A dallam, a csilingelő ujjak a mozgékony csontlemezeken, a szín és hang-kavalkád, mint melegben a langy eső, mint télben a forralt bor, mint szeretkezés után az ölelés, mint zsíros étel után a joghurt, mint kórház után a friss, csípős, fejbekollintós hajnali levegő, mint szakadt szerelem után egy napfelkelte... felüdítettek. Nem volt fejfájás. Nem volt morcság. Nem volt gonosz tekintet, barbár gondolatok. Nem volt semmi. Amélie, hangjainak az aurórája meg én. Nó, és a srác ujjai. Álltam ott, mint egy megkövült vadember, aki először látja URBIS ROMAE büszkeségét, az istenek támogatásával emelt COLOSSEUMOT. Hirtelen megöleltem volna valakit. Odamegyek, megszólítom. Félbehagyta, én meg majdnem ráordítottam: folytasd! De csak megdicsértem. S mentem dolgomba. Mosolygott. Újra rázendített. A harmadikon megállok. A lépcső mentén, ahonnan az újra feltámadott zene szűrődött vala felfelé, szivárvány-buborékok pattantak szét, s csurogtatták magukból a zongora hangjának isteni színeit, ezeknek végtelen palettáját. Valaki megkérdezte, hogy „várok talán val...” Cssssssssssssssssssssss!-mondtam én, s lefele mutattam. A vörös hajú nő vörös arccal mosolyogva otthagyott s halkan lépdelt tovább.

Egyszer csak észre veszem, hogy mosolygok. És meglepett. Ma egész nam valahogy nem jött össze. És az ajtót is be tudtam fejezni. És mosolyogtam utána is, és nevettem is és szökelltem, mint tavasszal a barik. Mindezt néhány hang miatt. Mindezt néhány csilingelő csoda-csobbanás miatt. Mert ez is csoda. Az én csodám. Az enyém.


Ami nem megérhető és nem megmagyarázható: az mégis létezhet. Csak a lélek tudja. Csak te tudod. Csak én. Csak a világ. Legyen az fény, illat, érintés vagy... egy bolond zongorából kipréselt csuri dallamok, mely a lelkedet színültig televidámítják.

kedd, június 03, 2008

hajnalok előtt...




Hajnalok előtt játékos szerelem
les be halovány ablakkereteken,
mesét mesél vérforró lánggal,
kacag és veled éled. Meg világgal.

hétfő, június 02, 2008

mirage-haiku.

kép az éjben.



fény a képben.



a fényben meg: éjvirág-habok.

vasárnap, június 01, 2008

egy délutánom passióval, csipsszel és tejjel. és gondolatokkal.




Én, személy szerint, meg vagyok győződve róla, hogy a világ dekódolható. De Einstein bácsi kijelentésére alapozva, mely szerint „meggyőződésem, hogy csak két dolog határtalan: a Világegyetem és az emberi hülyeség”, azt is teljes megygőződésel kijelenthetem: ez a kódot, gyerekek, önkipusztításunk előtt tuti nem kapjuk kézhez (s utána meg már nem lesz kezünk), mármint a jelenlegi tényállás szerint. Mert kicsit ott állunk, hogy mattot adunk magunknak, de ha lehet úúgy, hogy nyakig lucsogjunk az olajban, radioaktív anyagokban éééés szemétben. Ám bizakodó is vagyok, mert, ugye, „vak tyúk is talál szemet”, még ha kerge is egy kicsit melléje. Ez már megnyugtató, nem? Egy be nem bizonyított jelenségnek a nép szájánaka hagyományában tükröződő akár labilisnak is nevezhető kikristályosodásától függ a zemberiség sorsa. Puff neki! El vagyunk intézve. Köszi Ádám!


De hagyjuk most a Kabbalisztika ősi tudományát, meg a PI-ismétlődések misztikáját, meg a csigavonalak rejtélyeit... úgyse mennénk velük most semmivel.




A mai mottónk: „senki nem ért semmit, a nőm például engem, az orvosok a halált...”, ahogy Kicsipálék a borzukkal egyetemben kijelentették valamikó, mán' az Idő hajnalán. Egyetértek.


Leszaladok vásárolni. Kellemetes idő van, esik az eső, több-kevesebb intenzitással időnként, a forró levegő hűlni készül, én meg kockás rövidgatyóban kacsázom a szupermárketbe, hogy megvegyem a tejemet, a vajamat, a doboz kiflimet és a csipszemet. Hejába: próbálok egészségesen élni, dde sehogyansem jön össze. Utána szaladni automatához, hogy ki vegyem azt a pénzt, amire szükségem lesz a héten. Ez is meglenni, elmenni, bambulni kirakatokat, embereket, puja-rengeteget, mert holnap elseje a júniusnak. Sok minden érdekes van erre. Ami otthon nincs. De kéregető mondjuk alig. Ezt hiányolom is, főleg azokat, akik mellékzsobkénk zsebikók megmetszetésével foglalkoznak. De hát... semmi sem tökéletes...

Röhögöm kicsit a világom. De tényleg. Valahogy jobbnak látom azt az időt, amikor Démokritosz bácsi tanítványával porrá töretett egy parányi kődarabot, s az mondta vala neki , hogy még annál is kisebbé lehetne darabolni a szegény követ, valami atomokra, amiket látni sem lehet. Valahogy szebbnek tűnik az az idő, minden „barbarizmusával” és „civilizálatlanságával”. Ma ott tartunk, hogy kihajíttyuk az űrbe a szondákat, hadd kajtassanak kövek meg más csudák után, kvantumokról, neutrínókról, leptonokról, meg mittudoménmiafranckarikákról beszélünk, mesterségesen termékenyítünk meg álatokat, s titokban ejsze embereket is... de egy hét éves kölök kérdéseire, annak néha megmosolyogtatóan egyszerű(-nek tűnő) okfejtéseinek a buktatóinál előbukkanó kérdőjeleire ha igazán őszinték akarunk lenni meg kell valljuk: foggalmunk sincs, mit kéne válaszolnunk. Mert nem tudjuk. Nem tudhatjuk. Egy hat éves gyerek már szinte teljesen birtokában van bármely nyelv nyelvtani struktúrájának, melyet addig tanítottak neki, ám tudósok serege nem tudja pontosan tudatosan meghatározni az adott nyelv szabályait oly módon, hogy azt érvényesítve bárki birtokba vehesse az adott nyelvet. Eszméletlen, nem? Még vannak példák de hagyjuk. Lusta vagyok fejtegetni.

Elindulok oda, ami itt, Némethonban hazá-t jelent. Meg kell mászni egy naagy oldalt, de nem akartam villamossal menni, hát sétálok. Lefele is gyalogszerrel, felfele is mehetek! Elindulok. Fülemben felcsilingel a Mel Gibsonos Passiónak a filmzenéje. Szép. Nó, meg csoda is. De zörögnek autók, zsivognak emberek.. mellékutcákon caplatok inkább. Neki a hegynek. Hirtelen az jutott eszembe, hogy körülbelül ilyen lehet egy zarándoklat a Fuji hegyre, csak kevesebb néppel és kevesebb házzal és kevesebb autóval és több úttal. Valami 200 méteren ilyen örökzöld út menti bozót. Dekoráció. Bele temetem kezem nedves testébe. S húzom, mind a kétszáz méteren, lesimogatva a csiklandozó esőcseppeket a levelek felszínéről. Közben bámulnak emberek. Itt még most sem szoktam hozzá. Otthon nem izgatott. Hűvös, késő-tavaszi levegő, párákban úszó, szél sincsen, illatok. Fehér virágoké. Rózsaszín virágoké. Nő-virágoké. De az utóbbi nem annyira erős. És ritka. Útközben ilyen sorok jutnak eszembe, hogy:

veszedelmesen
bekeretezett
titkos szeretkezet.



Vagy:

tehetetlen fenem
esőben fenekem
cseremisz oldaladba

és rágódok rajtuk. Ízlelem. Mint a jó bort. Meg a jó feleséget. Utóbbiból nem sok részem volt. Mondjuk nem is bánom.

Egyszer megállok, s ledöbbenek. Az ég városom, Stuttgart fölött széjjelnyúlik, mint a laposra préselt vattacukor, s kifodrosodik, mint a hálóing alja. Csak a bokája kékje látszik ki az égnek, meg egy két cudarabb orsó alakú fekete felhő ott a távolban. De ez az egész látvány olyan magasztos képet vibrált ki magából, hogy fotóztam volna, csak a kártyámat a szobában felejtettem. Mosolyogtam, bánatosan, hogy afrancbamiértvannekemilyentökkelütöttlikacsosszivacsfejem, hogymindentelfelejtekvele... de nem volt mit tenni. Útközben, még mindég passióval a fülemben, aminek e zenéje ledöbbent, kiterít és széjjelmálaszt, mint a kalácsot a forró tej, leültem pihenni árnyas fák fehér tisztaságot illatozó virágai alá, s csipszet ettem s tejet ittam. Elönt a béke. Hagyom. Bambulok semmire sem gondolva, hadd mossák magukat keresztül gondolataim a fejemben benne. Így...igen...jól esik. Mintha masszíroznák. Belülről.

Lépcsőket ugrálok, közben illatok, melegen lebbenve vadrózsát szippantok... a kedvenc kő-szörnyem megint filozofikusan könyököl, tekintetemmel megsimogatom orrlyukának azt a csábos vonalát, amit a nap ilyenkor, délután megsimogat.

Kettő lufi szédelgett az esőben, mikor lefele siettem az utcán. Már csak egy van meg, az behúzódott egy bokor alá, szerényen, s szomorúan forgatta gáz-fejét jobbra, illetve balra.. ekkor ez jutott eszembe, hogy ebben a csipszzabálós világban már a gyerekek is hülyének néznének, ha ezt elmondanám nekik. Bezzeg ha az új WII-játékkonzolokról társalognánk, akkor naagyot nőhetnék a pöttömkék szemében. De nem érdekel. Egy délutánnyi passió. A többi nem fontos, a többi nem létezik, mert nem érdekel. Sem gravitáció, sem turbulencia, sem kommunizmus-merkantilizmus-egoizmus-cinizmus, sem a többi izmusok és lógiák. Mert az, ami van, nekünk, a buksiban folyton daraboltnak kell lennie. Én most szembe röhögném Sherlock Holmes bácsit, még Columbót is, és minden istenadta tudóst, aki odáig juttatott, hogy csipszet eszem, kólát iszom, gépen játszom, meg kínosan fertőtlenítő-szagú a vizeletem. Belegondolok: vajon kő-szörnyem nem-e természetesebb életmódot folytat konszum-társadalmunk perifériáján.. meglehet.


PS: Mégse röhögném ki őket. Elvégre: ennek köszönhető, hogy lehet olvasni világnak hálójának a csücskiben firkálmányaimat. Már akiket érdekel. De elkapott a hév.
Nah.
Megesik. Ez is. Velem is.


hamarosan...


"emlékszel, szerelmem, mikor először feküdtünk ki éjnek évadján a stoplámpa alá az aszfaltra, s csodáltuk, hogyan vált, s fölötte a csillagok hogyan kacagták fogatlan fényükkel, mint szökünk fel, pajkosan, gyerekesen, mikor autó közeledett? emlékszel, te lényem égi mélye, mikor belopóztunk az uszodába, s megmártóztunk a szabad ég alatt, csókokat suttogva s szavakat csókolva egymásra, s vele önmagunkra? emlékszel, mikor az édes csokoládé-maszat mögül rád vigyorodtam, te okosan és komolyan és szomorúan megkérdezted: meddig tarthat ez még? én akkor azt válaszoltam, hátra mutatva, egy távoli árnyék mögé, ahol végig bukdácsoltunk a járdán: látod szerelmem? az, ott a múlt. és jól van ez így. most most van. MOST van. és ha akarjuk, a következő pillanat mostjában is lesz. csak akarnunk kell. csak kívánnunk kell... és akartuk. és kívántuk. te táncoltál. áldott állapotban, az esőben, és eggyütt nevettünk első fiunk születésekor, bár téged jobban megviselt, mint engem. és lett egy lányunk is, még egy lány, s még egy fiú. és mindég most volt.

most, a mostani mostban, amikor te valahol lábaim előtt nyugszol, mélyen, csendben és melegben... most veszem csak észre: hatvanöt év minden mostját együtt éltük meg. mert akartuk. várj reám. nélküled nem kell a most. nem egyedül. viszont látásra, szerelmem. a többiek nem értették, miért röhögök kínomban, miközben lányaid téged siratnak.. nem értik a fájdalmat. vagyis csak azt értik. azt nem, mikor kettészakasztanak, s én csüngő béllel állok az esőben, lesem halálom, de valahogy elkerüljük folyton egymást.

most is esik. hagyom. bárcsak hozzád mosna, szerelmem, szerelmem, szerelmem, annyiszor mondtam ezt a szót és mégsem elégszer, szerelmem, hogy együtt lehessünk.
de jövök.

várj reám."

részlet.



töredék egy levélből, kicsi, apró és eszembe jutott:






"Sokat fényképeztem.

És sokat sétáltam éjjel. Tudod, engem a fényképezés ellazít. Kilépek egy olyan világból, ami Nagy, Sűrű és egyáltalán nem nyugodt meg kedves meg megértő. Egy olyan világba kerülök, ami nem fogad magába sokat, de az a kevés összhangba van a hat megapixeles önmagával. A formák világa ez, a keskeny meg vastag vonalaké és sávoké, az éleké és a kontúroké, a fényé meg az árnyéké. Meg a szineké. Vagy a szintelenségé. Az érzelmeké, a kinyomtatható, felnagyítható és kitörülhető, felerősíthető és lehalkítható titkoké. A Részek tökéletességéé az Egész kompozíciójában. Az Ihlet angyalának nevetése az Isten csöndjében. Magányomé és akaratomé. A halászathoz tudom leginkább hasonlítani. Ha irodalmi művel kellene példáznom: Hemingway AZ ÖREG HALÁSZ ÉS A TENGER című műve (ha jól emlékszem a címre). Én és a víz. És a pecabot, az öreg esetében a háló. És a gondolataim. Tudatom öszpontosúl és a vízbe pottyan, a pecabot végére, a csali mellé. Az akaratom hív. Az is csali, valamilyen képpen: nemcsak az ösztön finomításának a következményeként lehet valaki jó halász (véleményezetem szerént) hanem a tudat iranyításával. Persze én nem is igazán értek hozzá: rühellem ezt a sportot, vagy mit. Pedig én is halászok: pillanatokat. A napnak egy szakában a galambokkal tömött telefonkábelt, amin a szegény párák úgynéznek ki, mint egy cirkuszi felvonulás- ki feszít, mint a malac a jegen, ki begubózik, mint a Csokonai Zsugoriuramja. Van amelyik hintázik. S van amelyik kielégíthetetlen étvággyal figyeli a lenti pici emberekkel tömött, vagy épp üres teret. S az ihlet jön, ha boldog az ember. S nekem sok jött ez idő alatt.


Meglepő tud lenni, hogy hogyan viselkednek az emberek, mikor észreveszik, hogy fotózzák őket.


Egyesek arcán, s ez a többség, megjelenik az automatikus mosoly, mely a személyes szférába behatoló furkész idegen kyklops-szem vált ki, a parányi szégyenlősség, hogy a másik a néma feketeségében, hideg-zöld ragyogásában nem árul el semmit magáról. A kiszolgáltatottság halvány érzete. Mások kellemetlenebbül érzik magukat, feszengnek, megint mások meg letámadnak, hogy hogy képzelem,s menjek haza az anyám… fényképezni. És van, manapság egyre gyakrabban, akit már nem érdekel A gyerekekkel a legkönnyebb. Ők meg csodálják azt a titokzatos korongot, ott, elől, ami néha sejtelmesen kattog egyet-egyet. A csodálat meg őszinte. S a képek is jól sikerülnek. Ha ért hozzájuk az ember. Vagy ha szerencsés. Én az utobbi vagyok inkább, bár úgy érzem, hogy közeledek az előbbihez.



Az éjszakai kirándulások csöndesek.

Autók vannak- a fényük, a zajuk. Néha a varázsuk is, két kiköpött füstgombóc között. Szerelmespárok. Magányos alakok. Kóválygó lelkek. De amúgy csend. Néha a szél sutyorog egy-egy sarkon az emberek fülébe/nyakába/ ruhája alá rég elfeledett őselelem-dalokat. És ilyen csendben könnyen, mindenképp könnyebben lehet valakit megismerni. Kérdéseket teszel fel, arra ő válaszol, aztan ő kérdez, hogy például mi a véleményem a repdeső buborékokról, azokról a szivárványos fényű szappanfélékről. És akkor a kérdések beszélgetéssé változnak, a válaszok véleményekké, adomázásokká változnak, s a távolságok lassan, szinte észrevétlenül köddé válnak, minden egyszerre elcsattanó nevetéssel, vagy egyszerre kimondott szóval, vagy a szavakba való belegabalyodással. Minden tóba csobbantott kővel és minden szélnekeresztett pitypangkalappal. Az éjszaka is besegít: ilyenkor a tárgyak, a fények mások. Másak az árnyak is, meg az árnyékok is. Már nem a tárgyak- az épuletek, az autók, a kockakövek- vagy a fák egészének a tömege, ennek formája látszik: a dolog s az élő anyag részleteiben él: a megvilágított részében. Ami sötétben marad, az nincs. Az csak majd holnap reggel lesz újra. Addig a fényektől megkarcolt és megsárgított Részletekből áll a világ. Meg a neonokból. És a részletek között csak ő meg én egész, meg az a talált fülbevaló, ami olcsó drótból, s a drót által körülfont hófehér pataki kőből áll. És megyek az utcán, visszafogott világító-képességű fénypontok alatt, s egyszer, anélkül, hogy lenéznék, megállok, mert ott a fülbevaló, a tekintetem távolabb is keres, de nincs meg a párja. Annának adom. Ő meg örül, kisgyerek módjára a talált Kincsnek. S így telnek a napok, esték. Keressük közös kincseinket."