Víz. Megint.

Rák vagyok. Nem nagy kunszt. Tudom. Sokan vagyunk még így. De víz. S nem muszáj érteni.


Befekszem a kádba. Félig kell legyen. És meleg. Forró. Az izmaim csak így lazulnak el. Várok, míg teljesen elzsibbadnak. Várok, míg alig mozgathatom az izomzatomat. És akkor elkezdem. A lábfej. Mozog. Nem akar. De én akarom. És engedelmeskedik. Engedelmeskednek. Fáj. Amikor a rostok újra meg újra megerőszakolják magukat. Miattam. Az... az akaratom miatt. És edződnek. Nagyon edződnek. Mikor kiszállok, mintha kilométereket úsztam volna. Fáj mindenem.

De még fekszem. Figyelem a tükrét vizemnek. Valahogy szinte egy szinten van a szemem a tükrével. Minden mozgásomra reagál. Mindenre... mint az echó. Csak nem visszajátsza. Torzítja. Megtöri. Homorú és domború szilánkokra boncol mindent. Átlényegíti. Már nem csak az ami. Az ami már vizes. Kapcsolatba lépett a természet és maga az élet egyik legérdekesebb, leg elementárisabb és leg nélkülözhetetlenebb csodájával. Élet nincs. Levegő sincs. Számomra semmi sincs. Nélküle.

Most füleim víz alatt. Mindent hallok. Kint autók hussannak tova, a szomszéd szobában a lány mossa a fogát. Fölöttem, valahol lehúznak egy vécét. Ajtó csapódik valahol. Énekel valaki, valamit. Csorog a víz, a csövek kígyó-belsejében csavarog tova. Szinte nekem is vizelni kell... közben megnyílnak ujjbegyem kapui, s elráncosodnak az apró recék, parányi barázdák, Kandinsky-féle pazar három dimenziós hullám – hallucinációt hagyva maga után. Behunyva a szemem.

Ilyenkor olyan gondolataim vannak, mint éjszaka. Pontosabban: olyan szabad gondolatok lehetnek a buksi fejemben, mint éjszaka, álom közben, mikor valahogy nem én irányítom magamat, hanem a tudatalatti magam irányít engem, a gyerek tudatosat. Mozog a sűrű szürke massza. És sehogy nem függnek össze. Azaz az elején nem. Fel-felvillannak, csobognak a fejemben a kinti forró vízzel, majd lassan teljesen kigyulladnak. Elkezdenek forogni az elme végtelen galaxisai peremén, a ragyogó szeretet-Shebalba mandala-virágának a lótusz-centruma felé közelítve. Valahogy úgy képzelem ezt a mozgást, mint Rilke híres párducának ketrecbeli tudat-hipnotizáló köreit, melyek folyton egy pont körül járnak, így csigáznak folyton a messzeségbe, a rácsokkal elhatárolt élettér pereméig s onnan vissza, lassan, mígnem a hipnotikus fi-vonal teljesen elkábítja a fekete szépség tudatát, ösztönét... és egyszer csak összeérnek egy pontban. Egyetlenegyben. És olynakor csoda történik. Apróak. És az enyémek. De mégsem mondom: te ezt nem értheted! De. Hogyne. Csak akarnod kell. Olyankor ilyen sorok jutnak eszembe, hogy:

nevetve vetek meg mindenféle lángot,
vérszegény holdam ezüstszem-felleget integet.
letörök szívemből mindnek aki bántott
halkan
mosolyogva
szívemből szilánkot
lila virágot
csillogó méz-fánkot
ártatlan kék álmot,
mesét, benne vánkost
azon lábost
abban mármost
valami rágóst
...

és csendet
fejemben meg rendet
kezembe egy lelket
hogy melegítsem.
hogy felelevenítsem.

tekintetem belemered-
egy feneketlen fekete heg
zöldes korongomnak
legedes közepében.
a szemed felereszt,
mögüle a keskeny ereszt
ezer dzsinn lengeti-csepegteti
szeplős vállamra
szeplős nyakamra
szeplős arcom szeplős ajakára.

hiába: ideért a hideg máma.



a holnap azonban meleg lesz,
benne
vegyesen hegyesengömbölyded
hegyiszerelemmel.

Meg ilyenek. Csukér, tudom, de nem tehetek róla. Csak átfolynak a képekhangokilllalalalalaaaatok, s szavak csapódnak ki belőlük. Vagyis belőle: ebből az átfolyásból. Most valamiért Dr. Masaru Emoto bácsi jut vala eszembe( szöveg tőle magyarul , kicsike filmecske a csodáiról ) aki végre megmutatta a hittelen majomivadéknak, hogy a víz is él. És beszél. És tud. Mindent.


Elbóbiskoltam. A számba becsörgedezik halk erekben a víz. Felébredek. Szomorú vagyok. De már el is múlott. Nevetek. Vagyis látszólag csak mosolygok: az arc nem olyan aktív, ha nincs kinek kifejezni. Önmagamnak nem kell mimika. Én tudom úgyis, mi megy végbe a vakolat alatt. Pihen ő is. Legalább ilyenkor. Illata van bőrömnek. Szeretem. Nem sokan rajtam kívül, azt hiszem. Vagyis értsd jól: nincs, aki rajtam kívül szeretné a bőrömet, mikor én egyedül, a kádban kuksolok. Most jut eszembe: nem sokan láttak meztelenül. Ez a tény elgondolkodtat. Közben kimászok. Törülközök meg. Mosok fogat. Rázok hajat. Villantok egy mosoLJt magamnak, mintegy megnyugtatásképpen: nyugi, szivi, még mindég szüvet dögelesztő vagy, nemkő izgulni, biza. Kattan a zár, berobog a külvilág a zajjal.        Oda a vízi idill.          Nem baj.                  Holnap találkozunk ismét.

cseppek.

mikor éjjel a koratavasz-csendben kikukkolsz a hűvös éjszakába, megláthatod, ahogyan a szemed előtt a sok kis karc felsérti a ködneka fényéneka csuromsárga bőrét, s fekete tintaként issza bele magát a világ bőrébe. belém is. csak árnyék formájába...





mikor az embernek a fiának a szemeit ilyen látvány fogadja, reggel, hajnalban, koránkorán... akkor az ember fiánakaszeméneka túlsó felén lévő szinapsziskák valami ilyet sütnek ki, a kicsi elektromosan aranyos szikrácskáikkal, hoooogy... vágyak tornya. a vágyaimnak a tornya. avágyak tornyának a valamennyireis elérhatő fizikai lecsapódása. a mi világunkra. az én világomra.




rondó


 csendemben az álmom. álmomban a vágyam. vágyamban az otthonom. az otthonomban én. bennem a csendem.
.

Tükörképedben a vízben egy álom...

Néha kinyitom. Olyankor mellbimbómat látom, bal combom külső oldalán a szőreimet s a fenekem bal oldalának világosabb sávját. De nem nyitom ki. Nem. Nem. Nem akarom. Nem kell. Csak hagyom, hogy folyjon a forróság végig a gerincemem. A farcsontomról lecsöppenjen. Már nem tud. Bele ömlik a nagy forróságba. Telik a kád. Nyelem a forró levegőt, a hevített vizemet, s élvezem a cseppek játékát, amint legurigáznak a halántékomon a szemem sarkáig, s innen tovább, az arcomon le. Mintha könny lenne. Csak melegebb. És szárazabb. és... nemis belőlem van. De most úgyse lenne könnyem, szóval jól jön.

Gondolataim, amik kavarognak. Amik megint eltépték a gigászi láncaik, amit a napi rutin és a többé-kevésbé tudatos(ított) mentális aktivitások egy savanyúkáposzás hordófedővel tudatalattimba visszaszorítanak(s amelyből, hogy jobban hangzodjék, ugye, gigászi láncok lettek végülis) lepréselnek és nyomorgatnak. És csivitelve nyargalásznak elmém szürke vizében. Képek, amik megtörténtek, s amik nem, de valahogy az utóbbiak mintha egy cseppet valósághűbbek lennének azért, gondolom, mondom magamnak, mielőtt újabb gondolat csobbanna belém. Forró a víz. Alig van levegő. Fáznék, ha nem kábítottam volna el az idegeket a hátam közepén a hő-sugárral. Zene a fejem.. zene a fejem.

Tervek. És fájdalmak. És bágyadtság. Lármás bágyadtság. Szellemek figyelnek e tükörből. Tudom. De nem zavar. Nem is látom őket. De ott vannak. Tudom.

Végignyalom az ajkam. Édes, de nem tudom, hogy mitől. Mosolygok. Belül is áztat valami. Az is édes. Csak kicsit fáj. Élvezem az életet. Élvezem az életem. Mindég dönteni kell, s ha már döntök: mindég jól döntök. De ugyanakkor éppen ezért mindég van áldozat. Most épp az sajog.

Párnakönyves görbületemből kinyújtózom. A hullámok az oldalamat. A vízen tükör. Fölötte, rajta és benne:én. Meg egy álom. Ahogy behunyom a szemem. És felkelek. És meztelenül ki a folyosóra, onnan ki, a ház elé, az utcára, a villamosra fel, a Pályaudvaron ki, s be a központba. És senki sem lát. Senki. De mindenki érez. Pedig a szárnyaimat levetettem.

Fagyit nyalok. Benézek a kirakatablakokon, játszok a széltáncoltatta újságlapokkal... megiszom egy kávét is, szépen, civilizáltan. Csak éppen ruha nélkül. Nyelek nagyokat a vanília-fellegekből, amik a cukrászdák réseiből előpárolognak. És hirtelen mindenki látna. És mosolyognának. És egymásra tekintenének, sejtető tekintettel. És ők is lemeztelenítődnének.

Felébredek. Valaki matat. Ki kéne már szállni innen.

mese. ez is.

Pegéa: de karpotolhatsz valami mas mesevel, mielott lefekszem, mondj egy esti meset
Marton Szilard: voltegyszer, hol nem volt, még cserteszen is túl, de már a ciblesen innen,
Pegéa::)
Marton Szilard: volt egy srác, aki hegyeshegy tetején egyszer, a vasilealexandris csillagég alatt majdnem megcsókolta első szerelmét, aki szemberöhögte őt, mikor a fiucska, alig negyedikes buksival, bevallotta érzelmeit.
Marton Szilard: de a mese nem itt kezdődik
Marton Szilard: itt egy másik mese vége van.
Marton Szilard: a mese elvárásokról szól,
Marton Szilard: s emberi esendőségnek az intenzív jelenlétéről, itt közöttünk, emberek között.
Marton Szilard: a fiucska, aki nem volt buta ám, sőt rendelkezett e ritmusnak olyantán érzékével, mely által hosszú verseket tudott vala megtanulni, s amit, biztos forrásból tudom: most már nem tud.
Marton Szilard: a fiucska szavalni kezdett.
Marton Szilard: s mint Vejnenmöjnen, mikor megpengette a lantját, előtte is szívek nyiltak meg. sikere volt.
Marton Szilard: és hordozták házról-házra
Marton Szilard: versenyről-versenyre
Marton Szilard: évről-évre
Marton Szilard: .
Marton Szilard: neki meg jól esett.
Marton Szilard: törődtek vele.
Marton Szilard: falu szélén nőtt fel, a játszótársai, a húgán kívűl két fogyatékos gyerek volt.
Marton Szilard: nem volt magányos, de soha sem sok emberrel körülvéve.
Marton Szilard: jól esett neki a tömeg.
Pegéa: most erzem megint azt, hogy MORE
Marton Szilard: ám egy szép nap, a napocska eldugta a fejét. fellegek jöttek.
Marton Szilard: esőt hoztak,
Marton Szilard: szívhideget
Marton Szilard: és bánatot.
Marton Szilard: a gyerek...
Marton Szilard: a gyerek egyre csendesebb lett.
Marton Szilard: mosolygott, persze, hogyne mosolygott volna:
Marton Szilard: már nagyon kis korában felfedezte éles szemeivel, amit anyjától örökölt, hogy a felnőttek ritkán mosolyognak. s szint'sohasem szívből.
Marton Szilard: ki tudta szűrni azt az arcot, aki eltakarta búját, bánatát, s
Marton Szilard: megtanulta utánozni azt.
Marton Szilard: ezetúl vézna muszkliai mellett az arcát is tanulmányozta, mind többet-többet
Marton Szilard: s mind jobban-jobban.
Marton Szilard: a szemeire hadd térjek ki még, kicsim, habár látom, hogy álmos vagy...
Pegéa::)
Marton Szilard: a szemei a szülei.
Marton Szilard: apjának a tiszta kékje,
Marton Szilard: anyjának a zöldes sötétje
Marton Szilard: összeölelkeztek a tekintetében.
Marton Szilard::)
Marton Szilard: s valahol a kettő között megállapodtak
Marton Szilard: szerette nézni őket.
Marton Szilard: és a másokét is.
Marton Szilard: felfedezni.
Marton Szilard: de csak jóóóóóval később jön rá arra, amit végülis azelőtt is tudott: azok szinte sohasem hazudhatnak.
Marton Szilard: a fellegek sosem mentek
Marton Szilard: néhol felsercent a nap korongja. egy kalászhajú lány képében.
Marton Szilard: ő volt az első.
Marton Szilard: s ő értette csak sokáig a pöttöm legénykét,
Marton Szilard: bár sokan nyüzsögtek körülötte s ő is sok körül nyüzsgött vala abban az időben.
Marton Szilard: nem tudom, hogy ismered, bogaram, hogy mi az az elit...azok olyan különleges bácsik meg nénik, akik mások, mint mi vagyunk, legalábbis másként néznek ki, de nem mások, csak mások akarnak lenni, érted? na: ő, a fiucska
Marton Szilard: is közéjük tartozott kicsit
Marton Szilard: .
Marton Szilard: de amíg közel került a szavaival, a hangjával a Sokhoz, addig eltávolodott a Kevéstől. akik fontosak lettek volna számára.
Marton Szilard: és akkor elkezdődött. beborult teljesen.
Marton Szilard: mert elkezdte hinni, hogy ő nem csak egyszerűen valaki, hanem ő egyenesen A VALAKI,
Marton Szilard: akinek minden jár
Marton Szilard: aki ügyes
Marton Szilard: okos
Marton Szilard: és akit dicsérni kell
Marton Szilard: és aki fontos
Marton Szilard: nél-kü-löz-he-tet-len
Marton Szilard: aki mondent tud.
Marton Szilard: és akit:... akit mondenki szeret.
Marton Szilard: a fellegek nem engedték át a fényt. s a saját sötétjében nem látott szegény, bizony-biza.
Marton Szilard: és magányos volt.
Marton Szilard: jaj, kicsi szivem, ne legyél soha olyan magányos, mint ő volt..
Marton Szilard: mintha észre sem vették volna őt az emberek.
Marton Szilard: mintha nem is létezett volna.
Marton Szilard: mintha valami undorító maszlag(apaaaaaaaaaa, miaza maszlaaaaaaaaaaaaaaaaaag?!?!????)lett volna, amit csak elsöpörni lehet. és kell.
Marton Szilard: nem értette
Marton Szilard: annyira sötét volt benne, hogy fel nem foghatta: miért történik ez vele.
Marton Szilard: először csak az egyik tűnt ellenségesnek
Marton Szilard: őt rögtön ki is zárta. nem szerette már. csúnya dolgokat mondott róla. s látszott, hogy úgy is gondolja.
Marton Szilard: de jött nem sokára még egy.
Marton Szilard: és még egy
Marton Szilard: és még egy.
Marton Szilard: s látta, hogy néha összenéznek a szülei, a tiszta kék és a zöldsötét, s szeretettelteli szomorúsággal sóhajtanak, mikor gondolják:
Marton Szilard: nem hallja.
Marton Szilard: hallotta.
Marton Szilard: látta.
Marton Szilard: és nem értette.
Marton Szilard: mint egy olyan fránya álom, tudóód, az amelyik annyira meg tud ilyenszteni, emlékszel, a multkor is.. de csak viccel. nem kell félni tőle. csak ilyen ijesztősen viccel.
Marton Szilard: sokáig szineződött a lelke.
Marton Szilard: ott, benn, tudod...óóóóóóóótótótótóótótóótttttnekedííííís! látod? igen póóóntosan ott van!
Marton Szilard: aggy egy puszit. másképp nem fojtatom.
Pegéa: kiss
Marton Szilard: köszönöm. akkor most mehetünk tovább.
Pegéa: habar egy napsugaras mosolyt szivesebben
Pegéa::)
Marton Szilard: egyszercsak valahogy a fellegek elvékonyodtak. s betűzött hirtelen egy fénysugár.
Marton Szilard: s a kicsi fiú megérteni látszott, felfogni, hogy mi is van vele
Marton Szilard: körülötte
Marton Szilard: benne
Marton Szilard: s hogy miért is voltak, vannak azok a felhők ott, messze-fenn, fölötte.
Marton Szilard: MIATTA.
Marton Szilard: akkor nagyon megijedett vala.
Marton Szilard: és nekikezdett gondolkodni
Marton Szilard: törte a fejét veszettül, kiülve a ház tetejére
Marton Szilard: kedvenc fáinak lobjai között,
Marton Szilard: elmerűlve a bürök-rengetegben
Marton Szilard: vagy épp a forró lépcsőkre ülve ki.
Marton Szilard: és figyelt.
Marton Szilard: és figyelt mindent és mindenkit, még jobban, még érzékenyebben, mint azelőtt valaha is. és nem tetszett, amit látott.
Marton Szilard: a tekintetek nem mosolyogtak rája. a tekintetek haragudtak. és gúnyoltak.
Marton Szilard: és akkor bánatában azt mondta: nemtanulok.
Marton Szilard: és nem tanult
Pegéa: pafff
Marton Szilard: vagyis deee, tanúlt, csak nem olyan jól, mint azelőtt.
Marton Szilard: nem akart.
Marton Szilard: számára a jó jegyek egyenlőek voltak a magánnyal.
Marton Szilard: az egyedülléttel.
Marton Szilard: és próbált barátkozni.
Marton Szilard: próbálta visszaszelidíteni magához az elvadított embereket.
Marton Szilard: de ők nem akartak visszaszelidűlni. ők: köszöntékszépen, nagyon jól elvoltak.
Pegéa::(
Marton Szilard: lógatták egymást az orrával a fiucska. de jó idő igérkezett újra.
Marton Szilard: meleg és nap.
Marton Szilard: mert el kellett menjen otthonról. az anyja felpakolta a negyvenlitres, hamuba sült pogácsával telegyömöszölt tarisznyát
Marton Szilard: s elindult a nagyvilágba.
Marton Szilard: egy várban kötött ki, amit kincsesnek neveztek csak az emberek.
Marton Szilard: úgy, maguk között.
Marton Szilard: itt egy olyan mesternél lett kisinas, aki nyelvekkel folglalkozott, s
Marton Szilard: Apáczaicserejánoselméletilíceumnak hívták.
Pegéa::)
Marton Szilard: az volt a jó, hogy senki sem volt otthonról ennél a mesternél.
Marton Szilard: előlről kellett kezdenie.
Marton Szilard: ijesztően hangzik, tudom. meg is volt ő is naagyon ijedve
Marton Szilard: de talpraesett legényke volt ám a mienk!
Marton Szilard: s a két szempár, a tisztakék, s a zöldsötét otthonról is elkisérték őt ide, itt is vigyáztak rá, egyengették útját
Marton Szilard: .
Marton Szilard: négy évet szolgált itt a gyerkőc.
Marton Szilard: és nem felejtette el: a negyedik év égén, mikor magaköré tekintett: embereket látott ott. és ezeknek a tekintetüket.
Marton Szilard: és mosolyogtak.
Marton Szilard: és simogatták
Marton Szilard: és ölelték
Marton Szilard: és nevettek: nem rajta-
Marton Szilard: vele
Marton Szilard: vele
Marton Szilard: vele
Marton Szilard: .
Marton Szilard: és benne.
Marton Szilard: de az övé is megváltozott.
Marton Szilard: szelídebb lett.
Marton Szilard: nemvetősebb.
Marton Szilard: és kicsit: hamis
Marton Szilard: .
Pegéa::D
Marton Szilard: tovább ment(egy-két utcával)hogy a szerencséjét újra próba alá vesse.
Marton Szilard: itt két évet szolgált. sokat tanult azalatt.
Marton Szilard: a meleg tekintetek itt is megtalálták.
Marton Szilard: és ő is, melegével, eme tekinteteket.
Marton Szilard: azóta néha vannak felhők csak.
Marton Szilard: de kicsik
Marton Szilard: és olyan naívan aranyosak.
Marton Szilard: olyan pufik
Marton Szilard: sosem ülnek.
Marton Szilard: a szél, a szeretet, folyton tovább tereli a nyáját.
Marton Szilard: sokat tanult azóta.
Marton Szilard: nagyon sokat.
Marton Szilard: nóde: itt a vége, fusselvéle. ennyi volt. sokáig él. de meghalni is meg fog. szeretné. mésképp nem is tudna élni igazán, ha nem tudná biztosan ezt.

Csönd

Lehuppantam a deszkára. Ez újra egy olyan márunalmasanmegintaszépről szóló kicsike firka-maradék lesz, úgyhogy ne törd magad, aranybogár, csak ha olyan állapotban vagy, hogy kibírod az ilyeneket aczéélidegekkel.

 Lehuppantam a deszkára. Melegen simogatta a nap a vörösréz tetőt. Alatta minket is. De csak illemtudóan, finoman, kissé pasztellesen. Valahol négy óra felé lehetett az idő fölöttünk. A szél is csak halkan. Érdekes: egy idő után senki nem jött, csak magunk voltunk, pedig egy ideig léptünk egymás lábujjára. Csend. A szél is csak halkan. Kihajoltam. Alattunk romokat bányásztak. Ha az embernek hosszú nyaka lenne s épp kinyújtaná s épp balra nézne, tuti, hogy nem tudná kicenzúrázni tekintete a Szent László katedrálist, aminek a csipkékkel lyukasra dekorált tetején a kereszt olyan elalélóan tunnyadt, hogy Dali biztosan inspirációs-mindennapihoz jutott volna, a maga perverz egoszexuális módján. S a fény, amely hamarosan lenyugoszik, de megvár, ameddig vidám és eszeveszett-gyerekes vargabetűket leírva alatta, szentségesen-öreg lábainál kötünk ki, hogy elvarázsoljon engem, minket, de őt nem annyira, mert egy kutya kötötte le a figyelmét. Egy „jaaaaj, de éééééédes”- németjuhász. Kinekis voltak ilyen festményei... várj... hogyis volt: a Notre-Dame hajnalban, a Notre-Dame délben, a Notre-Dame alkonyatkor.. mindegy. Most is kellett volna készíteni egy ilyen századfordulós-csodaremekművet. Csak álltam ott, bandzsítottam egészen bambán, s azon gondolkodtam, hogy kamerám hijján(mármint ha nem lenne ott, mert ott volt azért, bár, szegényke, eléggé lemerülő-félben..) milyen jelzőket loccsantanék a méz-arany szolisz-máz dizájnerek százát kicsúfoló non-természetes ragyogására. Mögöttem Szűz Mária aranyló szobra, mögötte az egyáltalán nem aranyló hold-nyaláb. S később meg az egyik kupola hagymaoldalán a lecsúszdázó napsugarak De megint ugrottam egy nagyot.


 Lehuppantam a deszkára. Melegen simogatta a nap a vörösréz tetőt, a villámhárító hegyéig spriccelve fel sugarait. Alatta minket is. De csak illemtudóan, finoman, kissé pasztellesen, tudjátok. Csend. A szél is csak halkan. Kihajoltam. Alattunk romokat bányásztak. Ha az embernek hosszú nyaka lenne s épp kinyújtaná s épp jobbra nézne most, akkor zöldet látott volna ennek a hosszú nyakú embernek a szeme, Zelengaj, Jelenovac, Vrovec lejtőit borító erdő városra ráboruló csücskeit. Ezt a térképről néztem ki, nem kell nagyon elhűlni, hogy szilárdgyerek ugyanbiza mit is tud! És a lassú napot is. És elnyúlni van kedvem. El is nyúltam tisztességesen. Próbáltam bepréselni fejem a rácsok közé, de túl nagyra sikeredett(a fejem): meg kellett elégedjek a tarkóm kívül-lengetésével. Pedig fejjel lefele néztem volna a várost. S fagyit is ettem volna. Vagy vattacukrot. Mint kölyökként, hajdanán, de ezt is tudod. Ő mellettem. Néha fotózás közben lecsúszik a felsője a válláról. Olyankor megérinteném. Érdekes. Háttal fekszek a világnak. Előttem egy megzöldült bádogtető, de réz. Árnyékok az ólommal, vagy lehet csak 70 éves gipsszel odafogott nem új ablakszemek előtt, bennük, mögött. Madár száll el felettem. Nem szart le: jó előjel.. de ezt csak most gondolom hozzá. Akkor észre sem vettem, azt hiszem. Egy esernyő akadt fenn a hófogón, azt fotózza.

 Nézem a napot. Szép, igaz nem látom, de ha hunyorítok: kicsit el Shebalbasodik a világ. Hagyom. Egész nap járt a szám. Tegnap is. És holnap is fog, asszem. Most legalább hallgatok. Írás közben eszembe jutnak a borzok: „beszél, aki keres; hallgat, aki talál...” és valóban. Fejemben az ok. Itt nem lényeges. A gondolataim, amik tizenkétezerszázmillióezeröt elektronként szokás szerint kavarognak paraszt agyamban, most lassú péppé, lusta masszává merevednek. Létezem.


Csak létezem.

Elég nekem ennyi. Behunyom szemem. A napot így sem rekeszthetem ki: keresztülvetül a szemhéjam cigarettapapír-hártyáján, s melege pórusaimon keresztül tovább ívódik belém, s kicsit én is eltúlvilágiasodok, ott, bent valahol, magamban. Nagy energia ez: bele is alszom. Ő játszik velem: fotóz. Soha, senki nem fotózott ennyit. Engem. Nevetségesen festek, mikor ráborulok a deszkára, s embrió-pózban alszom tovább. Alattam soksok méter, és semmi nem tölti ki, csak a napocska által izzított levegő. A szél is csak halkan. Olyan üres vagyok most, így, szövegen kívül, mint az ősszel, mikor elkezdődött otthon az egyetemem s én nem kezdődtem vele. Vagy mikor bejöttem, s becsuktam az ajtót, ez a hétvége után, amiről végül is most írok. Vagy most vasárnap, mikor az évfolyamom ballagott el, s én ültem a gépem előtt, infómorzsákra várva, hogy hogyan ballagnak, amúgy elég aktívan, otthon mások. Valamelyik részem velük kezdődött, ott maradt, elballagott velük. Talán az volt a jobbik, s most szarban hagyta a többieket. Van ez így. Éreztem az illatát. Halványan, pedig a szél is csak halkan. Lehet a nap miatt. Talán ő is magába itta a nagy részét. Nem lehet enyém a világ csak egy sűrített kivonata belőle. Az esszencia.

Pedig. Ott van folyton az a redvás Pedig. Pedig nem kellene, hogy ott legyen. Nem itt. Nem most. Nehéz dönteni. S ha mégis rávisz a lelked, akkor jönnek a pedigek. A kurva hétszázát! De legalább csend van. A szél is csak halkan. Néha azért a haját megmozgatja, felemeli kissé, muchás ívet rittyent nekik egy pillanatig. Azért többesszám, mert tincsek. De ezt se látom. Elképzelem. Pedig olcsóbb lenne rápillantani. De nem. Jobb így. Ja, igen, még ez is: a csigaházasdi. Vagy a teknőc-játék. Huzzukcsak be nyakunk, meert az, ugye, biztonságos. Nem érhet baj, sem ilyenek. Sem az ilyenekhez hasonlító ilyenek. Biztonságos rejtekünkben hízzuk ki magunkat páncélunkból, s oszt csodálkozik az agyunk, de veszettül ám, hogy hirtelen miért lett az egész testünkből céltábla. De főleg azon, hogy mért rogyunk össze, mi testrészek, a nyilak alatt. Megint szürreális rónákon bicsaklok előre. Nem lesz ez így jó nekem.

„Apa, apa, ki az a néééni ott melletted a kééépeeeeen?
Ő? Nem tudom. Nem emlékszem már, fiam. Régen volt. Azt sem tudom, hogy hol készült az a kép...”

Mi a különbség az előbbi és a most következő párbeszédrészlet között, meg tudná valaki mondani?


„Apa, apa, ki az a néééni ott melletted a kééépeeeeen?
Jaaaj, kicsim, hát tényleg nem tudod, hogy ki az a néni ott? Teeeeee, te füllentesz ám! Nem? NEEEEM? Teee.. kis ravasz. Igen. Úgy van. Látod? Felismerted: anya az.”

 No? Tudja-e valaki? Senki? Hümm.. Gondoltam. Én sem tudnám pontosan megmondani... de valahol az idő legkisebb egységei között kell keresni. Valahol olvastam, hogy tudósok kiderítették: végtére is nincs szabad akarat. Az emberben már azelőtt vagy tíz másodperccel ott rejtezik a döntés/elhatározás, mielőtt tudatosulna benne a dolog. Viccesek lehettek a kísérletek.. de nem is erről akarok beszélni. De miről is akartam.. nem fontos.. csak zselédzik a massza a fejemben, s a gondolataim, keményen betépve a nap és a szél és a fellegek és a világtalan, behunytszemes világ hatására, össze vissza zötyögnek, egész kellemetes súlytalansági állapotot utánzó tükör-állapotban.

Jó itt feküdni. Létezni csak a város felett, lenézni a zágrábi világra, beleszippantani levegőjébe, csókolózni illataival, ízlelni a szagokat, az életet, s a felesleges széndioxid-kibocsájtás ihol es elkerülhetetlen jelenségének halványan ragyogó délibábját, ott messze... már nem fotóz. Csak néz valahova ő is, messze. Lehet ugyanoda. Egy helyre nézünk. Talán nem. Ez sem fontos, végül is, nem?


Jönnek. Megint hallom a toronyba vezető lépcső megviselt porcikáinak edzett ropogását. Ennyi neked, Csend. Most megint gondolkodhatok! De ez sem baj. Összeszedelőzködünk. Indulunk lassan lefele. A többiek már fent. Baktatunk a sötét torony – alagútan keresztül a katedrális fényeibe bele. Vargabetűkben, mint írtam. A sikátorok ragyogó csodáitól kísérve. Meg a gondolatoktól. S játéktól. S valami sütitől, amit magával hozott, hogy megegyük. Illatokat halásztunk a levegőben, s mikor beleakadt a horgunk, akkor nagyot szippantva a másikat is magunkkal rántottuk.

Ilyen is az élet. Ilyen is lehet.



Most megint morzsákat lesek. És létezem. Csak. Elég az most nekem. S mint a főnixem: én is újraéledek majd, néhány hónap múlva. Lesem a tornyot, itt előttem. Benne sokkis emberke tesz-vesz, tehet-vehet mostan. És várok. És érzek, és írok. Mert elmondani ritkán. Érted?

Valami Csönd volt odafenn. S az a fajta intimitás, ami csak azok között lehet, akik szokva vannak. Egymással. A világgal. És azt hiszem: valahol a boldogsággal.

cseréltem az angyalommal. azt mondta: megérte. én nem tudom még.. repülök néhány kört, megcsókolom a csillagokat, s belecsobbanok a végtelen éjszakába még néhányszor. de aztán visszakérem önmagam. nem fázom így soha. de nem is melegedek:)


csilingel a szárnyam alatt egy csillag. rózsaszín tej már a hajnal, távoli lángban ég már a reggel túlsó csücske. az égben a helyemet nem lelvén rásiklok az álmokra, s néhány álmodónak boldogságot csókolok az ajkaira. a tiedre is, kedvesem. üldögélek az ágyszéleken, lelkekkel táncolok s néha belesimogatok a levegőbe: olyankor a bánat árnya könnyeit törlöm.

csend van.

benne még én is alig vagyok. mögöttem az emberi létem két fekete pöttye öleli szárnyamat. hagyom. az is én vagyok. ők is mesét mesélnek. igaz meséket mesélnek..

stílus

Egy lerobbant kastély málló vakolata alatt lesz a vacsora. Valahogy nem érdekelt. Valahogy eltompult voltam ahhoz, hogy izgasson. Talán az utazás miatt. Közben el is tévedtünk, ami autópályán nem egy kilométert jelent. De megérkeztünk végre.

Érdekes volt. Tüzet kellett csiholni. Tűzszerszámmal, s taplóval. Azt hittem, ez olyan gyerek-látványosság. Mint kiderült: igazi, kemény csapatmunka. Mindenki közreműködött a bandában. Az 50 éves is, a 40 éves is és én is a többminthuszammal. Megdolgoztatott a szikra. Irinyi János nevét tudatlanul is sokan áldtuk, miután a prométheuszi ajándék fellobbant 4 db. felnőtt tüdő elkeseredett ösztökélésére. Arcunk-szánk-kezünk-ruhánk csupa-csupa korom, van akinek a kopasz buksija is. De boldogok mind. Mert ég! Mert ég...

Vacsora. Bent a kastélyban. A kandalló mellett. Miért nem itt kint- kérdeztem magamban- hisz itt a levegő üde melege s pasztell-aromája frissít minket, a szél borzolja a füveket meg a kiálló szálkáit a facsomó-tömegnek.. meg az idő is príma. Mért kell sötét lyukkal s hámló vakolattal lerontani az egészet? Nem értem.

De megértettem.

Egy asztal volt terítve. Az abrosz koszos-szürke papír, két rétegben, néhol a felső kiégetve, az evő eszközök, a boros- és vizespoharak kaotikus állapotban szétszórva az asztalon(egyesek egymáson tótágast álltak, mint valami cirkuszi artista-trupp, mások fel voltak borulva, mint a részeg a juharfa tövében.), s az asztal közepén egy 7karú, romantikus(ez két dolgot is takar, remélem világos..) ezüst gyertyatartó. Mindenki kényszeredetten behúzta a nyakát, hiszen Germán-földön a népek nem a rugalmasságukról híresek. Én sem tudtam, mit, hova és hogyan. Hallgattam. Csak figyeltem.

Valaki bemutatta a vacsorához kiválasztott borokat. Valaki más bemutatta a vacsorát, annak rendje és módja szerint, a fehér kendővel oldalán, s mosollyal a szája szélén, valahogy mindenkivel tartva a szemkontaktust. A vörös szalvéták ünnepélyességgel suttogták körbe a halk tűz-ropogást, melynek fénye lágyítani igyekezett a fölöttünk vészjóslón lebegő fapálcákat, melynek egyik végük szenes-csúcsosan mintha belénk igyekezett volna állni, vagy bár megkarcolni, mintegy isteni figyelmeztetésként. Egyik a pálcák közűl, amelyiknek hosszabb volt a gravitációt kijátszó vörös zsinórja felkarcolta az asztal ideiglenesen szürkés-koszos bőrét, s vargabetűket karcolt beléje, labirintusként.

A fények, a hangok, a csend, s mindezekben az ünnepélyesség: valahogy elnémított. A két méteres fogpiszkálók a fejünk felett meg óvatos körültekintésre serkentettek. Csend volt. Csak egy bajor beszélt folyton, érdekesen villogó szemekkel a bajusza és a szemüvege mögül. Valahogy jóllakott voltam. Valahogy a szemem meg az orrom élvezettel töltötték meg bendőm, s a fenséges HEDONÉ bizsergett ereimben, jóllakott nyöszörgés gyanánt. Nem azért ettem, mert a testemnek kellett. Nem is voltam igazán éhes. Talán egyáltalán nem. Azért ettem, amiért órákat képes az ember elbámulni egy festményt vagy egy szobrot, s amiért a hozzáértő orrok értékes félórákat/órákat/több órákat képesek szimatolni a parfüm-boltok és szalonok küszöbének mindkét oldalán. Az élvezet, mondhatni: a Katarzis miatt, amit az úgynevezett művészetek és művészek jelenléte mélyünkből felszínre hoz és szétoszlat testünk minden porcikája felett, eljuttatva múzsai hullámait olyan test-területekre is, amiknek, máskülönben, semmi közük sincs az egészhez. Ezért remeg a gyomor, reszket a kéz, lúdbőrözik a bőr verejték üt ki, hang jön fel, egy elnyújtott „ááááááááááááh”, vagy egy csendesebb sóhaj, ezért kalimpál a szív kétszer-háromszor olyan gyorsan, s ezért kába az érzékeltek miatt a fej.

Stílus.

Mondtam, mintha csak magamnak mondanám, de németül mégis, hogy „Hisz ez lenyűgöző!”, de valahogy a ház ura mégis meghallotta. Rákérdett, hogy mi is olyan lenyűgöző. S én válaszoltam, a dekót, a színkombinációt s az ezek által keltett hangulatot valamelyest-gazdagon megjelölve. Erre ő valami poénnal remekelt, de észrevettem: örült a megfigyelésemnek. S többek között a stílusról is elejtett egy-két gondolatot. Például azt, hogy ő mindég azt akarja s azt figyeli, hogy az adott készletből a lehető legnagyobbat/legszebbet/legnívósabbat, tehát: /a legstílusosabbat hozza létre, aknázza ki saját maga által eltervezett kompozíciójából. Másik gondolata ez volt: egyszer megfigyeli, hogy hogyan kéne elrendezni a dolgokat, milyen formában oldaná meg az ember, s egy naagy levegővétellel pont az ellenkezőjét teszi. Vagy a 179fokos negatívumát. Azt mondta: meglepő módon érdekes dolgokat lehet alkotni, ALKOTNI így. Én csendesen figyeltem a lobogó lángocskákat az izzó parazsak között meg a mennyezeten a valami csoda-szerkezet miatt folyton megtörő fényt.. s engedtem szétáramlani nyelvemen-számban a keleti ízek rózsafüzérét. Csendesen ajkamhoz törültem az ujjaim az utolsó Baklava-falat után, kiélvezve utolsó cseppjét is eme egzotikumnak, s az öreg, recsegő széktámlámnak dűlve élveztem ki borospoharam utolsó kortyait. A nyugati oldalán a teremnek nem volt ablak. A színek aranyozottan csapódtak le a málló falakon, s csókolták egymást a gyertya selymes melegével. Az ajtó fölött egy dundi figura mosolygott, amolyan willendorfi vénuszi-formátum. A homok a varázskerékben már teljesen lepergett. Egy elfeledett haranghang meg egy kába gyerek-nevetés kergetőztek az oszlopok között a távolabbi termekben. S én szecessziós üvegablakon keresztül láttam mindent és mindenkit, s a tárgyak kavarogtak, mint van Gogh ciprusai körül az éjszaka. A fejemben meg egy szó, egyetlenegy, csak egy. Stílus. Stílus...

kettő.

Minden. A Minden. Nem is tudnám felfogni, ha nem lenne mellette a Semmi. Az a nagy, tudod, amelyik néha benned is felbukkan. Mert nemcsak bennem.






Minden hajnalnak két szeme van. Kettő. Az egyik langyos, hűs, csendes. Nem éles. Tompa. Mindene a lágyság, s a törtség. A csend. Az álom. A másik forró, csicsereg és siettetés, éber, mert ébren tart. És éles. Nem tompa. Néha vakító, máskor csak alig-alig villan át a tikkasztó vízgőzökön.
Az örök múlt s a mindenható jövő.






Minden víznek két csillogása van. Az egyik megtörik, a másik téged tör meg. Az egyik recsegve feszíti önnön anyagát a Paszkálok alatt, míg a másik alázatosan körülfon mindent és mindenkit, s gyilkos ösztönnel fojtogat. Egyik hűt, a másik izzaszt Serkentenek. Lágyítanak. Vannak. Nélkülük nincs H2O.





Minden csíknak két vége van. És olyan sok csík van a világon! Egy egész világ csupa-csík! Rajta a kegyelet zakatol, mint a teremtés linearitásának csonkaidő-vonala. Rajta táncol a Halál az Élettel. S a Halál, a tánc végén, ami tangó, mindég forró csókkal teríti le Életét. Majd mosolyog, új Életet kér fel, hopp, egy fordulat, s máris új Élet után néz.


Minden csemegeuborkának van egy ante- s van egy poszt-. Mikor virág. Mikor buksi tök(uborka)mag még, s hederíteni is alig a világra. S mikor összepréselve bambulja bele magát az üvegen túli világba, holland címkével a feje fölött, egy harmadosztályú áruházban, mustármaggal s babérral besavanyítva. Mindkét állapot csudás. Mert mindkettő új. S egyik sem tart addig, hogy megunja az ember. Vagy az uborka.






Minden csókot kettő levegő veszi körül. Egyik egy mély és sűrű szippantás, ami felüdíti a garatot, hűsíti a szájpadlást s erőt ad a nyelvnek. Másikba belecsattan, s még belenyúlik a nyál-fonállal együtt az édesség s a sóhaj s az elégetett kalóriák enyhén perzselt verejték-aromájú utóíze, ami új csókot vált ki, megládd, hamarosan... mindjárt... mindjárt... most.









S minden embernek, szerelmem, két árnyéka van. Az egyik csöndes, kicsi, hallgatag. Mosolyog csak, sosem nevet. Suttog, s olyankor orgazmust lehel beléd. Élettere a félhomály, meséje a végtelen Holddal a lemenő Nap utolsó, s a felkelő Nap első sugarai. A szerelem. Az utálat. S a kettőt kitöltő heves szenvedély, mint egyfajta láng. Kék láng. Ritkán meleg. De égetni tud. Nagyon.

És van még egy, aki főleg a vattacukor árnyékába szokott kapaszkodni. Ami beleborzol komoly hajazatodba, szél alakjába, hogy tőle, kedves, olyan ártatlan és gyermeteg leszel. Ő a csók is. S a szeretkezés talán. Ha nem munka vagy színjáték. Ha játék. Csak játék. Ő a lufit is szereti. Főleg az áttetszőeket. Olyankor magához ölel, egyik kezével engem, másikkal a lufim léha árnyékát, s egy jobb árnyék-világról álmodik, hol árnyékből több van, mint testből, s a legtöbb a vattacukoré meg a lufié közöttük. Mosolyog is. De nem mindég látni. Csak mikor az arc sötétjén egy fűszál leng, horizontálisan majdnem végig. Ilyenkor pajkos: szeretem. Ő is láng. De ő sosem éget. Legfeljebb boldogság-pírt az arcokra. Ő zöld. Neki csak hője van.












S látod, kis butusom: minden EGY – nek KETTŐ – je van. Ami végül is HÁROM. De mégis EGY. Mimás is lehetne, ha nem EGY. Benne a KETTŐ, ami HÁROM. Mi: te meg én. De mi. Érted, ugye? Csókolj meg. Újra elment egy Hold. Ismét egy Hajnal jön.







Minden ablak kettő világ között van. Egy kinti és egy benti. Egyik varázs másik álom. Néha átok és rémálom. Ahogy akarom. S a tükörképek, a torz jelek jegyek: még hány világ van vajon a HÁROM világán kívül az üvegbe beöntve, feltöltve, mind egy cseppig beleolvasztva. Vajon hány?..


A nap égeti a szemem. Megint nem aludtam. Semmit.

A fotó az, ami (már) nem igaz. Vagy de. De nem úgy. Másképp.

Fotóimat kaptam otthonról. Elküldték. Ezt egy bog cédé formájában kell elképzelni, több-kevesebb karcolással rajtuk. S egyszer csak elérkezett a pillanat, mikor megnyíltak a mappák, s a fotók, az arcok-árnyak-alakok és formák, a színek és a színtelenségek, mind-mind, egymás után és egyszerre, s valahogy úgy, mint Borghes Alephje, láttatni engedik a világot. Az enyémet.
Vagy azt a kivonatot,amit nekem sikerült valahogy konzerválni a világból, abból a nagyból, ami felfoghatatlan s vakítóan sötét s ragyogóan ködös. A mesét hozzá. A történeteket, ahogy lecsonkultak az idő csikorgó csavarodása folyamán. A boldogságot. Az ürességet. Az ideákat. Az állatkodások rendszertelenül rendszerezett folyamatát. Valamit abból, amit az ember keres, így tizennyolc-kilenc-húsz-huszonegyéves fejjel. Ami máris huszonkettő.

Elhatároztam, hogy összeállítom a kedvenceimet tartalmazó mappát. Már van egy kicsi benne. De leszmég. S ameddig összekapirgálódnak: múltamat élem át. Hat megapixeles nagyításban. Vagy három s felesben. Vagy a kettő között valahol.

Vicces izé az ember. Magaköré konzerválja a múltját, s kotlik rajta, tollászkodik, s kikirikil, mint kakas a szemétdombján. Pedig az már nem is létezik. Nem neki. Mert, ugye, elmúlott. Mert eltűnt/felszívódott/feloldódott/elpárolgott. Mert nincs már. S mégis, nézi a húsz évvel ezelőtti fotóját, mint frau Syri, s arról álmodozik, hogymijenóisvoltakkorannakidejéénsbárcsakmindenúgylennemegintmintakkor. Pedig nem lesz semmi sem úgy. Mert nem lehet. Mert nem lenne jó. Gondolom..

A fotó az, ami (már) nem igaz. Vagy de. De nem úgy. Másképp. Csak hazudunk magunknak, az egész önáltatássá válik, ha elhisszük, amit látunk. Amit már évek óta látunk. S ami rabul ejthet, magához köthet. Egy hologram. Aminek nincsen Kora. Nincsen Változása. Csak Állandósága van. Nekünk nincs olyan. Nekem nincs.. mert ember vagyok. És sosem ugyanaz. Ezért szeretek ember lenni. S ezért nem szeretnék angyal lenni. Örökké állandó.. nem ijesztő ez egy kicsit?

Pillanatokat lopok, rabolok el. Igen, tolvaj vagyok, minden egyes esetben, mikor kamerám a mutató ujjam uralma alatt elkattan. Lopok tőled, lopok magamtól. Lopok minden egyes arctól, formától, színtől, minden jelenségtől és minden halandóságtól. Minden Szépségtől. Egyszer egy szekust vallattak, a forradalom után, s kérdezték: miért lőttél le embereket, ártatlan civileket? Mért tetted? A szavai, meglepő módon, a következők voltak: ezt tanultam, ezt tudom. Ez a dolgom. Durva és elgondolkodtató, nem? Valahogy én is így vagyok.. csak intuitíve. Senki sem tanított direkt. Esetlegcsak próbált. Fotós vagyok. Meg író. S azt takar ez a kettő, amit kell. Nem gúny tárgya.

Nem is tudom. Valahogy mosolygok, ha fotózok. Ha fotózhatok. S szeretek mosolyogni. Akkor több vagyok, kicsit. Az angyalom is.

A mappám tovább dagad. Talán megmutatom egyszer. Valakinek. S mesélek is neki. Talán a gyerekeimnek, vagy tuggya fene.

Csak tudni kell: MÁR nem igaz. Már nem létezik az, ami létezett akkor, mikor lementette a gépem a fotót a kártyámra.

Harris Wallmen, a PHOTOMAGAZINE főszerkesztője azt írja a magazin egyik számában: nem kell mindég fotózni. Néha nem fotósként látunk többet, hanem figyelő emberként. Ha belegondolok, hogy a legszebb dolgok nincsenek lefotózva az életemben... s hogy nem is lesznek. A legszebb helyek, emlékek, amikor a szerettek a legszebbek.. s az mind nincs meg. S eltűnt. Az emlékeim tengerszemében. Majd egy illat felhozza. Vagy egy szín. Vagy egy levélzizegés. Vagy: bármi. S akkor értékesebb lesz mindennél, amim van. Mert feltölt. Mert erőt ad nekem. Mert szeretem, s általa másokat is. S mosolygok egyet, nagyot, s megpróbálom lefényképezni, felvenni magamba, a tudatos felszínen tartani- mielőtt néhány elcikázó perc múlva ismét eltűnik bennem.

Újra felejtés..

De ez is emberi. Ugye?

pirosvirág

Egyszer nekem is volt szívem. De elvesztettem valahol.


 Manapság sok helyen el lehet veszíteni egy szívet a szív olyan kicsi.. a világ meg akkora nagy.. könnyen elkallódhat az öklömnyi holmi.

 Már nem is igazán emlékszem, hogy hol történt.. csak egyszer arra eszméltem rá: üres vagyok. Baj van. Nem létezik már semmilyen töltelék ott, ahol a szívemnek lennie kell..

 Te mit írsz most? Nem figyelsz... jah, hogy azt, amit mondok? Akkó írd nyugodtan. Még úgysem írta le senki ezt. Főleg azért, mert nem hiszik. De nem baj. Nem zavar. Az én bajom, végülis, nem?

Már egy ideje keresem. Először tárgyakban. Pénz, autó, ilyesmi. Tudod: a szokásos. Nem találtam, persze.. majd jöttek a növénykéim, a halaim, a macskák, meg a kutyák.. még makim is volt. De ők is érezték: üres vagyok. Nekem kellett volna adnom. De nem tudtam. Most sem tudok. Üres vagyok.

 Egyszer, mikor kicsi voltam, egy lány adott nekem egy piros virágot. Körülbelül így nézett ki, ni! Ezek maradtak meg nekem, ezek a szív-hiány csökkentők.. vagy nem is, inkább: stabilizálók. Az emlékeim. Meg az illatok. Azz illat, az több, mint emlék. De kevesebb van belőle a fejemben, mint az emlékből. A lányt nevezék vala .:. –nak. Azóta sok idő telt el. Azóta sok minden megváltozott. Csak a pirosvirág nem. Az állandó. Az az örök. Tudod.. nem is tudom, hogy magyarázzam el.. nekem a pirosvirág az Isten. Benne van. Benne létezik.



 Most őt keresem. A lányt. Vagy egy lányt. Akinek van szíve, kettőnk helyett is. S aki szereti a pirosvirágot. A pirosvirágokat. Nem tudom, ki ő. Csak annyit, hogy: van. Biztos létezik. Néha vele álmodom. Anyajegy van a jobb térd hátulsó részénél. És a bal mellén. Néha nevet is. Vagy gyakran?.. ezek a lökött álmok annyira bolondok! És olyan ködösek, mikor felkelek. Múltkor is azt álmodtam: rátottát sütünk. Mikor felébredtem, merevedésem volt. Biztos volt ott más is.. de nem lényeges. Mindegy.

 Ha látsz majd lányt, aki majd pirosvirágot szagol szólsz nekem? Vagy bár gondolj rám. Nem az, úgyis megtalálom.. csak így gyorsabban menne, azt hiszem. Köszönöm. Sziaszia.. nem, hagyd csak, elmosogatok én. Gyere még. Ehj.. az a pirosvirág..

Világ világa
 Világnak virága.. mikor jössz már?..