cseréltem az angyalommal. azt mondta: megérte. én nem tudom még.. repülök néhány kört, megcsókolom a csillagokat, s belecsobbanok a végtelen éjszakába még néhányszor. de aztán visszakérem önmagam. nem fázom így soha. de nem is melegedek:)


csilingel a szárnyam alatt egy csillag. rózsaszín tej már a hajnal, távoli lángban ég már a reggel túlsó csücske. az égben a helyemet nem lelvén rásiklok az álmokra, s néhány álmodónak boldogságot csókolok az ajkaira. a tiedre is, kedvesem. üldögélek az ágyszéleken, lelkekkel táncolok s néha belesimogatok a levegőbe: olyankor a bánat árnya könnyeit törlöm.

csend van.

benne még én is alig vagyok. mögöttem az emberi létem két fekete pöttye öleli szárnyamat. hagyom. az is én vagyok. ők is mesét mesélnek. igaz meséket mesélnek..

stílus

Egy lerobbant kastély málló vakolata alatt lesz a vacsora. Valahogy nem érdekelt. Valahogy eltompult voltam ahhoz, hogy izgasson. Talán az utazás miatt. Közben el is tévedtünk, ami autópályán nem egy kilométert jelent. De megérkeztünk végre.

Érdekes volt. Tüzet kellett csiholni. Tűzszerszámmal, s taplóval. Azt hittem, ez olyan gyerek-látványosság. Mint kiderült: igazi, kemény csapatmunka. Mindenki közreműködött a bandában. Az 50 éves is, a 40 éves is és én is a többminthuszammal. Megdolgoztatott a szikra. Irinyi János nevét tudatlanul is sokan áldtuk, miután a prométheuszi ajándék fellobbant 4 db. felnőtt tüdő elkeseredett ösztökélésére. Arcunk-szánk-kezünk-ruhánk csupa-csupa korom, van akinek a kopasz buksija is. De boldogok mind. Mert ég! Mert ég...

Vacsora. Bent a kastélyban. A kandalló mellett. Miért nem itt kint- kérdeztem magamban- hisz itt a levegő üde melege s pasztell-aromája frissít minket, a szél borzolja a füveket meg a kiálló szálkáit a facsomó-tömegnek.. meg az idő is príma. Mért kell sötét lyukkal s hámló vakolattal lerontani az egészet? Nem értem.

De megértettem.

Egy asztal volt terítve. Az abrosz koszos-szürke papír, két rétegben, néhol a felső kiégetve, az evő eszközök, a boros- és vizespoharak kaotikus állapotban szétszórva az asztalon(egyesek egymáson tótágast álltak, mint valami cirkuszi artista-trupp, mások fel voltak borulva, mint a részeg a juharfa tövében.), s az asztal közepén egy 7karú, romantikus(ez két dolgot is takar, remélem világos..) ezüst gyertyatartó. Mindenki kényszeredetten behúzta a nyakát, hiszen Germán-földön a népek nem a rugalmasságukról híresek. Én sem tudtam, mit, hova és hogyan. Hallgattam. Csak figyeltem.

Valaki bemutatta a vacsorához kiválasztott borokat. Valaki más bemutatta a vacsorát, annak rendje és módja szerint, a fehér kendővel oldalán, s mosollyal a szája szélén, valahogy mindenkivel tartva a szemkontaktust. A vörös szalvéták ünnepélyességgel suttogták körbe a halk tűz-ropogást, melynek fénye lágyítani igyekezett a fölöttünk vészjóslón lebegő fapálcákat, melynek egyik végük szenes-csúcsosan mintha belénk igyekezett volna állni, vagy bár megkarcolni, mintegy isteni figyelmeztetésként. Egyik a pálcák közűl, amelyiknek hosszabb volt a gravitációt kijátszó vörös zsinórja felkarcolta az asztal ideiglenesen szürkés-koszos bőrét, s vargabetűket karcolt beléje, labirintusként.

A fények, a hangok, a csend, s mindezekben az ünnepélyesség: valahogy elnémított. A két méteres fogpiszkálók a fejünk felett meg óvatos körültekintésre serkentettek. Csend volt. Csak egy bajor beszélt folyton, érdekesen villogó szemekkel a bajusza és a szemüvege mögül. Valahogy jóllakott voltam. Valahogy a szemem meg az orrom élvezettel töltötték meg bendőm, s a fenséges HEDONÉ bizsergett ereimben, jóllakott nyöszörgés gyanánt. Nem azért ettem, mert a testemnek kellett. Nem is voltam igazán éhes. Talán egyáltalán nem. Azért ettem, amiért órákat képes az ember elbámulni egy festményt vagy egy szobrot, s amiért a hozzáértő orrok értékes félórákat/órákat/több órákat képesek szimatolni a parfüm-boltok és szalonok küszöbének mindkét oldalán. Az élvezet, mondhatni: a Katarzis miatt, amit az úgynevezett művészetek és művészek jelenléte mélyünkből felszínre hoz és szétoszlat testünk minden porcikája felett, eljuttatva múzsai hullámait olyan test-területekre is, amiknek, máskülönben, semmi közük sincs az egészhez. Ezért remeg a gyomor, reszket a kéz, lúdbőrözik a bőr verejték üt ki, hang jön fel, egy elnyújtott „ááááááááááááh”, vagy egy csendesebb sóhaj, ezért kalimpál a szív kétszer-háromszor olyan gyorsan, s ezért kába az érzékeltek miatt a fej.

Stílus.

Mondtam, mintha csak magamnak mondanám, de németül mégis, hogy „Hisz ez lenyűgöző!”, de valahogy a ház ura mégis meghallotta. Rákérdett, hogy mi is olyan lenyűgöző. S én válaszoltam, a dekót, a színkombinációt s az ezek által keltett hangulatot valamelyest-gazdagon megjelölve. Erre ő valami poénnal remekelt, de észrevettem: örült a megfigyelésemnek. S többek között a stílusról is elejtett egy-két gondolatot. Például azt, hogy ő mindég azt akarja s azt figyeli, hogy az adott készletből a lehető legnagyobbat/legszebbet/legnívósabbat, tehát: /a legstílusosabbat hozza létre, aknázza ki saját maga által eltervezett kompozíciójából. Másik gondolata ez volt: egyszer megfigyeli, hogy hogyan kéne elrendezni a dolgokat, milyen formában oldaná meg az ember, s egy naagy levegővétellel pont az ellenkezőjét teszi. Vagy a 179fokos negatívumát. Azt mondta: meglepő módon érdekes dolgokat lehet alkotni, ALKOTNI így. Én csendesen figyeltem a lobogó lángocskákat az izzó parazsak között meg a mennyezeten a valami csoda-szerkezet miatt folyton megtörő fényt.. s engedtem szétáramlani nyelvemen-számban a keleti ízek rózsafüzérét. Csendesen ajkamhoz törültem az ujjaim az utolsó Baklava-falat után, kiélvezve utolsó cseppjét is eme egzotikumnak, s az öreg, recsegő széktámlámnak dűlve élveztem ki borospoharam utolsó kortyait. A nyugati oldalán a teremnek nem volt ablak. A színek aranyozottan csapódtak le a málló falakon, s csókolták egymást a gyertya selymes melegével. Az ajtó fölött egy dundi figura mosolygott, amolyan willendorfi vénuszi-formátum. A homok a varázskerékben már teljesen lepergett. Egy elfeledett haranghang meg egy kába gyerek-nevetés kergetőztek az oszlopok között a távolabbi termekben. S én szecessziós üvegablakon keresztül láttam mindent és mindenkit, s a tárgyak kavarogtak, mint van Gogh ciprusai körül az éjszaka. A fejemben meg egy szó, egyetlenegy, csak egy. Stílus. Stílus...

kettő.

Minden. A Minden. Nem is tudnám felfogni, ha nem lenne mellette a Semmi. Az a nagy, tudod, amelyik néha benned is felbukkan. Mert nemcsak bennem.






Minden hajnalnak két szeme van. Kettő. Az egyik langyos, hűs, csendes. Nem éles. Tompa. Mindene a lágyság, s a törtség. A csend. Az álom. A másik forró, csicsereg és siettetés, éber, mert ébren tart. És éles. Nem tompa. Néha vakító, máskor csak alig-alig villan át a tikkasztó vízgőzökön.
Az örök múlt s a mindenható jövő.






Minden víznek két csillogása van. Az egyik megtörik, a másik téged tör meg. Az egyik recsegve feszíti önnön anyagát a Paszkálok alatt, míg a másik alázatosan körülfon mindent és mindenkit, s gyilkos ösztönnel fojtogat. Egyik hűt, a másik izzaszt Serkentenek. Lágyítanak. Vannak. Nélkülük nincs H2O.





Minden csíknak két vége van. És olyan sok csík van a világon! Egy egész világ csupa-csík! Rajta a kegyelet zakatol, mint a teremtés linearitásának csonkaidő-vonala. Rajta táncol a Halál az Élettel. S a Halál, a tánc végén, ami tangó, mindég forró csókkal teríti le Életét. Majd mosolyog, új Életet kér fel, hopp, egy fordulat, s máris új Élet után néz.


Minden csemegeuborkának van egy ante- s van egy poszt-. Mikor virág. Mikor buksi tök(uborka)mag még, s hederíteni is alig a világra. S mikor összepréselve bambulja bele magát az üvegen túli világba, holland címkével a feje fölött, egy harmadosztályú áruházban, mustármaggal s babérral besavanyítva. Mindkét állapot csudás. Mert mindkettő új. S egyik sem tart addig, hogy megunja az ember. Vagy az uborka.






Minden csókot kettő levegő veszi körül. Egyik egy mély és sűrű szippantás, ami felüdíti a garatot, hűsíti a szájpadlást s erőt ad a nyelvnek. Másikba belecsattan, s még belenyúlik a nyál-fonállal együtt az édesség s a sóhaj s az elégetett kalóriák enyhén perzselt verejték-aromájú utóíze, ami új csókot vált ki, megládd, hamarosan... mindjárt... mindjárt... most.









S minden embernek, szerelmem, két árnyéka van. Az egyik csöndes, kicsi, hallgatag. Mosolyog csak, sosem nevet. Suttog, s olyankor orgazmust lehel beléd. Élettere a félhomály, meséje a végtelen Holddal a lemenő Nap utolsó, s a felkelő Nap első sugarai. A szerelem. Az utálat. S a kettőt kitöltő heves szenvedély, mint egyfajta láng. Kék láng. Ritkán meleg. De égetni tud. Nagyon.

És van még egy, aki főleg a vattacukor árnyékába szokott kapaszkodni. Ami beleborzol komoly hajazatodba, szél alakjába, hogy tőle, kedves, olyan ártatlan és gyermeteg leszel. Ő a csók is. S a szeretkezés talán. Ha nem munka vagy színjáték. Ha játék. Csak játék. Ő a lufit is szereti. Főleg az áttetszőeket. Olyankor magához ölel, egyik kezével engem, másikkal a lufim léha árnyékát, s egy jobb árnyék-világról álmodik, hol árnyékből több van, mint testből, s a legtöbb a vattacukoré meg a lufié közöttük. Mosolyog is. De nem mindég látni. Csak mikor az arc sötétjén egy fűszál leng, horizontálisan majdnem végig. Ilyenkor pajkos: szeretem. Ő is láng. De ő sosem éget. Legfeljebb boldogság-pírt az arcokra. Ő zöld. Neki csak hője van.












S látod, kis butusom: minden EGY – nek KETTŐ – je van. Ami végül is HÁROM. De mégis EGY. Mimás is lehetne, ha nem EGY. Benne a KETTŐ, ami HÁROM. Mi: te meg én. De mi. Érted, ugye? Csókolj meg. Újra elment egy Hold. Ismét egy Hajnal jön.







Minden ablak kettő világ között van. Egy kinti és egy benti. Egyik varázs másik álom. Néha átok és rémálom. Ahogy akarom. S a tükörképek, a torz jelek jegyek: még hány világ van vajon a HÁROM világán kívül az üvegbe beöntve, feltöltve, mind egy cseppig beleolvasztva. Vajon hány?..


A nap égeti a szemem. Megint nem aludtam. Semmit.

A fotó az, ami (már) nem igaz. Vagy de. De nem úgy. Másképp.

Fotóimat kaptam otthonról. Elküldték. Ezt egy bog cédé formájában kell elképzelni, több-kevesebb karcolással rajtuk. S egyszer csak elérkezett a pillanat, mikor megnyíltak a mappák, s a fotók, az arcok-árnyak-alakok és formák, a színek és a színtelenségek, mind-mind, egymás után és egyszerre, s valahogy úgy, mint Borghes Alephje, láttatni engedik a világot. Az enyémet.
Vagy azt a kivonatot,amit nekem sikerült valahogy konzerválni a világból, abból a nagyból, ami felfoghatatlan s vakítóan sötét s ragyogóan ködös. A mesét hozzá. A történeteket, ahogy lecsonkultak az idő csikorgó csavarodása folyamán. A boldogságot. Az ürességet. Az ideákat. Az állatkodások rendszertelenül rendszerezett folyamatát. Valamit abból, amit az ember keres, így tizennyolc-kilenc-húsz-huszonegyéves fejjel. Ami máris huszonkettő.

Elhatároztam, hogy összeállítom a kedvenceimet tartalmazó mappát. Már van egy kicsi benne. De leszmég. S ameddig összekapirgálódnak: múltamat élem át. Hat megapixeles nagyításban. Vagy három s felesben. Vagy a kettő között valahol.

Vicces izé az ember. Magaköré konzerválja a múltját, s kotlik rajta, tollászkodik, s kikirikil, mint kakas a szemétdombján. Pedig az már nem is létezik. Nem neki. Mert, ugye, elmúlott. Mert eltűnt/felszívódott/feloldódott/elpárolgott. Mert nincs már. S mégis, nézi a húsz évvel ezelőtti fotóját, mint frau Syri, s arról álmodozik, hogymijenóisvoltakkorannakidejéénsbárcsakmindenúgylennemegintmintakkor. Pedig nem lesz semmi sem úgy. Mert nem lehet. Mert nem lenne jó. Gondolom..

A fotó az, ami (már) nem igaz. Vagy de. De nem úgy. Másképp. Csak hazudunk magunknak, az egész önáltatássá válik, ha elhisszük, amit látunk. Amit már évek óta látunk. S ami rabul ejthet, magához köthet. Egy hologram. Aminek nincsen Kora. Nincsen Változása. Csak Állandósága van. Nekünk nincs olyan. Nekem nincs.. mert ember vagyok. És sosem ugyanaz. Ezért szeretek ember lenni. S ezért nem szeretnék angyal lenni. Örökké állandó.. nem ijesztő ez egy kicsit?

Pillanatokat lopok, rabolok el. Igen, tolvaj vagyok, minden egyes esetben, mikor kamerám a mutató ujjam uralma alatt elkattan. Lopok tőled, lopok magamtól. Lopok minden egyes arctól, formától, színtől, minden jelenségtől és minden halandóságtól. Minden Szépségtől. Egyszer egy szekust vallattak, a forradalom után, s kérdezték: miért lőttél le embereket, ártatlan civileket? Mért tetted? A szavai, meglepő módon, a következők voltak: ezt tanultam, ezt tudom. Ez a dolgom. Durva és elgondolkodtató, nem? Valahogy én is így vagyok.. csak intuitíve. Senki sem tanított direkt. Esetlegcsak próbált. Fotós vagyok. Meg író. S azt takar ez a kettő, amit kell. Nem gúny tárgya.

Nem is tudom. Valahogy mosolygok, ha fotózok. Ha fotózhatok. S szeretek mosolyogni. Akkor több vagyok, kicsit. Az angyalom is.

A mappám tovább dagad. Talán megmutatom egyszer. Valakinek. S mesélek is neki. Talán a gyerekeimnek, vagy tuggya fene.

Csak tudni kell: MÁR nem igaz. Már nem létezik az, ami létezett akkor, mikor lementette a gépem a fotót a kártyámra.

Harris Wallmen, a PHOTOMAGAZINE főszerkesztője azt írja a magazin egyik számában: nem kell mindég fotózni. Néha nem fotósként látunk többet, hanem figyelő emberként. Ha belegondolok, hogy a legszebb dolgok nincsenek lefotózva az életemben... s hogy nem is lesznek. A legszebb helyek, emlékek, amikor a szerettek a legszebbek.. s az mind nincs meg. S eltűnt. Az emlékeim tengerszemében. Majd egy illat felhozza. Vagy egy szín. Vagy egy levélzizegés. Vagy: bármi. S akkor értékesebb lesz mindennél, amim van. Mert feltölt. Mert erőt ad nekem. Mert szeretem, s általa másokat is. S mosolygok egyet, nagyot, s megpróbálom lefényképezni, felvenni magamba, a tudatos felszínen tartani- mielőtt néhány elcikázó perc múlva ismét eltűnik bennem.

Újra felejtés..

De ez is emberi. Ugye?

pirosvirág

Egyszer nekem is volt szívem. De elvesztettem valahol.


 Manapság sok helyen el lehet veszíteni egy szívet a szív olyan kicsi.. a világ meg akkora nagy.. könnyen elkallódhat az öklömnyi holmi.

 Már nem is igazán emlékszem, hogy hol történt.. csak egyszer arra eszméltem rá: üres vagyok. Baj van. Nem létezik már semmilyen töltelék ott, ahol a szívemnek lennie kell..

 Te mit írsz most? Nem figyelsz... jah, hogy azt, amit mondok? Akkó írd nyugodtan. Még úgysem írta le senki ezt. Főleg azért, mert nem hiszik. De nem baj. Nem zavar. Az én bajom, végülis, nem?

Már egy ideje keresem. Először tárgyakban. Pénz, autó, ilyesmi. Tudod: a szokásos. Nem találtam, persze.. majd jöttek a növénykéim, a halaim, a macskák, meg a kutyák.. még makim is volt. De ők is érezték: üres vagyok. Nekem kellett volna adnom. De nem tudtam. Most sem tudok. Üres vagyok.

 Egyszer, mikor kicsi voltam, egy lány adott nekem egy piros virágot. Körülbelül így nézett ki, ni! Ezek maradtak meg nekem, ezek a szív-hiány csökkentők.. vagy nem is, inkább: stabilizálók. Az emlékeim. Meg az illatok. Azz illat, az több, mint emlék. De kevesebb van belőle a fejemben, mint az emlékből. A lányt nevezék vala .:. –nak. Azóta sok idő telt el. Azóta sok minden megváltozott. Csak a pirosvirág nem. Az állandó. Az az örök. Tudod.. nem is tudom, hogy magyarázzam el.. nekem a pirosvirág az Isten. Benne van. Benne létezik.



 Most őt keresem. A lányt. Vagy egy lányt. Akinek van szíve, kettőnk helyett is. S aki szereti a pirosvirágot. A pirosvirágokat. Nem tudom, ki ő. Csak annyit, hogy: van. Biztos létezik. Néha vele álmodom. Anyajegy van a jobb térd hátulsó részénél. És a bal mellén. Néha nevet is. Vagy gyakran?.. ezek a lökött álmok annyira bolondok! És olyan ködösek, mikor felkelek. Múltkor is azt álmodtam: rátottát sütünk. Mikor felébredtem, merevedésem volt. Biztos volt ott más is.. de nem lényeges. Mindegy.

 Ha látsz majd lányt, aki majd pirosvirágot szagol szólsz nekem? Vagy bár gondolj rám. Nem az, úgyis megtalálom.. csak így gyorsabban menne, azt hiszem. Köszönöm. Sziaszia.. nem, hagyd csak, elmosogatok én. Gyere még. Ehj.. az a pirosvirág..

Világ világa
 Világnak virága.. mikor jössz már?..

édesanyámnak..

... akinek elfelejtettem a születésnapját. Már megint.







Van valami az anyákban, ami lenyűgöz. Nem tudom mi az. S nem csak az emberi anyákban. Ott vannak az állatok. Kötődnek, ápolnak, tanítanak, védnek, rendbe rakják buksidat.. egy egész állam. Egy egész világismeret. Valami biztos ebben a világban. Valami stabil és alap. Valami állandó, a test efemeritásától vajmi kevéssé befolyásolva.

És az én anyám: ember. érdekes, mint mindegyik anya. De nem tudom leírni. Nem tudom úgy, hogy megértenéd: fontos. Úgy tartom: valami bonyolultat csak egyszerűen és tömörítve lehet „elmagyarázni”.. vagy sehogy. Minél jobban bonyolítod, minél inkább belegabalyodsz a lassan ideje-múlt szavak sokezer-éves hálójába: annál inkább jobban észrevehető – vagy nem azt mondod, amit akarsz/szeretnél/ami szándékodban lenne... vagy tisztára becsavarodtál.

Röviden mondok köszönetet. Hogy él. Hogy élek. S hogy még hugim is szuszog. Hogy ojjan finomakat tud főzni. Hogy megvert, mikor kellett. S megölelt s puszilt is mikor kellett. A könnyeit. Mindahányat. A csalódásait, bennem, az életben, s a folyton erőrekapó reményét és hitét, amivel ha hegyeket nem is mozgat, de fontosabb dolgokat bír mozgásra: minket. A családját.

Nem nagy kunszt szülőnek lenni.. komolyan. Csak tudni kell jól csinálni. És csak ennyi a bökkenő: csináld jól, baszd meg, ha már kölyök kellett a nyakadra! Mikor hozzáfogtunk a didaktikához meg a pedagógiához: kicsit félni kezdtem. Vajon menni fog nekem a tanárkodás? Mert laza nagyon odaállni a porontyok elé, s azt mondani, na, kölök, akkó ezt csinállld s osztán így csináld.. amíg vissza nem kérdez. Mert akkor a Metamorfózis lép érvénybe: a Lócis. Te összemész, s a világod hirtelen szabályok és rendszer nélkül marad: hogyan is lehetne elmagyarázni egy gyereknek, amit ojjan bonyolultul összeraktál magadban? Hisz az, ugye, buta, meg még nincsmegérve, megmég nincsenek tapasztalatai, meg ilyenek. Vajon? Nem lehet, mondjuk, hogy együtt fejlődünk? Hogy ő tanít engem, én meg őt?.. az ilyenekbe bele is lehet zavarodni. De én azt mondtam neki, édesanyámnak: „Azé nem tudom, hogy hogyan sikeredett belőlünk ilyen embereket faragni. De gratulálni akarok: sikerült. Már csak arra vagyok kíváncsi: NEKEM összejön-e majd?..”. mosolygott. Tudom, hogy ő is velem tanúlt. Velem gyakorolt, hogy ott voltam az én óráimon, ő meg az övéin, s mindketten bekaptuk a kefét, ha nem tanúltuk meg a leckéinket.

Köszönöm, hogy szeret. Bár ez nagy marhaság: olyan, mintha egy normális szexuális étvággyal rendelkező férfinak levágnánk a nemiszervét, s adnánk neki egy 1OO-ast, hogy na, haver, akkó remélem egálban vagyunk! Aprópénz. De én azért megteszem. A többit úgyis tudja. Remélem tudja.

Megint elfelejtettem. Mindig elfelejtem. A bajom az, hogy a szeretteimnek nem tudom, egyszerűen nem tudom a szülinapját. Szégyenletes, meg ilyenek. Elismerem. A húgomét tudom csak. De anyám az, aki figyel az ilyesmire. Diszkréten figyelmezteti a népet, hogy nó, most mamusnak van szülinapja. Vagy apucinak. Vagy húginak, nekem. S ugyanolyan diszkréten hallgat a sajátjáról. Várja a csodát. Erre fel: pofára esés. Csalódás.


Talán egyszer majd elolvassa. Hisz ez az én legtitkosabb nyilvános-naplóm. Amihez senkinek sincs joga, s mégis.


Köszönöm, mami. Jövőre hátha.. most már én is kíváncsi vagyok.. és remélek.

az érem két oldalú. LEGALÁBB kettő!

Egyszer, már nem is tudom, hogy miért, azt merészeltem mondani a főnökömnek, a Házból: az éremnek két oldala van. Mire ő, széles vigyorral, hunyorgó szemekkel azt válaszolta: „Legalább!”

És tényleg. Legalább kettő. Természetesen Borgesnek itt is kivételnek kell lennie, az Odin egylapú korongjával. De ezt igazán nem lehet gyakorinak mondani.. 2 oldal. A válasz meglepett. Lehet-e több is, talán? S kicsit megfacsartam agyam tekervényeit. Vagy legalábbis megpróbáltam. Az eredmény a DE-szó lett. Miért ne lehetne? S most, ha már megroppant a határ, más kérdés ötlött fel: jójó – de mennyi? Mennyi lehet maximum? Jobb választ nem sikerült kiszorítani magamból, mint az amennyit akarok.

De nem a Münzékről van itt szó, lényegében. Hanem a nézőpontokról. A szerepekről. Az életről is, talán. Mert azért meg kén’ vallani: szörnyen könnyen ítélkezik az ember. Vagy ha nem is, a hajlam nagyon erős. Nagy a kísértés az ítélkezésre.

Fr. Charlotte Bemba meghalt. Ma szedtük le a tapétát a szobájában. Megint egy meztelen szoba.. Egy aszott, csontésbőr öregasszony. És savanyú. És keserű. Kicsit nagyot hallott, Isten nyugosztalja. S mindig ki/megmondta, ami épp a szívét nyomta neki. Egyszer valami listát kellett megírjak, s leültem egy pillanatig, mert így könnyebben ment a lista-szerkesztés. Leült mellém. Elkezdett beszélni. Az elején még bele voltam merülve a lista-összeállításba, de lassan-lassan teljes figyelmemmel feléje fordultam. S elképesztett! 2 világháború, 3 gyerekkel egyedül maradt egy felszívódott férj után. Dolgozni, hogy a kölykök tanuljanak, gyarapodjanak, meglegyen nekik ami, ugye, kell. Elveszteni az egyik fiút. Három héttel a beszélgetésünk előtt a másikat. Képzeljem csak el – mondta – , hogy mit érezhetett, mikor mondják neki, hogy üljön le, nyugodjon meg, nem történt semmi különösebb, csak a fia halt meg egy balesetben. Én hogy éreztem volna magam? Nem válaszoltam. Nem volt mit mondanom. Ön eléggé rendes, már rég megfigyeltem. De ezek itt – s lefitymálóan az egyik elrohanó ápolónőre mutatott, akinek valószinüleg több helyen is dolga volt – ezek egy fikarcnyit sem adnak ránk. Nem érdeklik őket, hogy mi van velem. Az sem, hogy másokkal mi van. Úgy beszélnek velem, mint egy utolsó kutyával! Ezért éltem ennyit, hogy ezt is megéljem? Ahhh.. nemnem... hát nem!

Ahh, biztos bűz van odabenn – mondja Anja, az egyik ápolónő a harmadikról. –Mindig odabenn bagózott. Mikor azt mondom neki, hogy kicsit azért nekem hiányozni fog, akkor furán néz rám. Tudod – mondta – nem mindég volt ilyen nyugodt meg csendes. Valamikor régebb olyan volt, mint egy igazi boszorka. Akkor kellett volna látnod! Mindenkit csak kínozott! Egy igazi boszorka, én mondom!

..s igazán pénzesek, tudod? Igazán pénzesek. Annak idején, mikor elromlott a tévéje a szégyentelen lánya azt mondta: minek vegyen tévét neki-úgysem látja már nézni. Most meg ide jön a ravatalozásához, s játsza a szerető lányt: „jaaaj, jaaaj, anyus, elmentél, jaaj, nem vagy már nekem”. Igazán seggbe tudtam volna rúgni, hogy hazáig repült volna. Nem értem. Huhhhh – sóhajt a főnököm – hiányozni fog Fr. Bemba! Szerettem. Volt benne élet, minden gyengesége ellenére. Nó, mit csinálni? Gyere, menjünk, akkor felhozod a spaklikat, a rolót, a vizet, s hozzáfogtok leszedni. Hétfőn jönnek a padlólerakók, addigra kész kell lenni..

Sok a lap. A korong-lap. Igen. Mennyi mindent megváltoztatna, Istenem, már csak az is, hogyha ezt tudatosítani tudnánk magunkban. Ugye?

.:szilánk:.

Alszom.
Alszunk.
Vele alszom.



Lefeküdtünk. A helyes értelme a szónak. Két ember egyszerre fekszik le. És, jobb esetben, egy helyre. Picit fura volt. Kicsit kényelmetlen. Az elején. Az első másodpercekben. Percekben. De utána felengedett az, amit az emberek pirulásként érzékelnek.


 Teljesen átlagos leányzó. Vagyis első pillantásra az. De ki nem változik át a második pillantásra, vagy a harmadikra? Az ember olyan(is lehet, mármint mint hasonlat, ugye..), mint egy könyv. Első olvasásra kész az impresszum róla. Plusz még aza legeslegelső benyomás, a kóperta milyensége -díszítettsége, hogy kemény-e, fóliázott, műanyag- meg a füljegyzetek, a filológizáltak nagy részének és a nemfilológizáltak nagyonnagyrészének. De a második.. meg a harmadik. Az már más. Akkor nem az alap-könyvet bújod át csak. Akkor a könyv már megmutatja mosolyát-vicsorát. Akkor már igazán önmaga, minden nyomtatási, fogalmazási hibáival, az apró, szem elől nyiltan elrejtett csodáinak varázsával. Akor egyre inkább maga lesz a könyv. Ezt talán ritkán lehet így kimagozni. Talán ha te szerkeszted azt a könyvet. Vagy bibliofil vagy. Vagy Eszterházííí Petrusként arra vetemedsz, hogy az egész könyvet rámásolod egy lapra. Egyetlen egy lapra.. szegény Ottlik Gézuka.. volt mit silabizálnia aztán az ajándékából.

 Látszik a talján vér. Főleg az arcán. Mint a múzeumokban folyton és belefáradhatatlanul kiemelt-aagyonindirrektvilágosított márvány patrícius-feleségeké. Valahogy telt. Valahogy erősek a vonások. Valahogy a szemöldökében van. Az orrában. Az ajkaiban. Valahogy római-göndör a haja. Valahogy a csípője jellegzetes. Tudod: olyan szabinnő-fajta. Valahogy a lábujjai is egy letűnt kor kizsigerelt, megduzzasztott és elprofanizált nőinek a lábujj-csokra.

Mikor először volt másnap reggel, meglepődtem. Keveset alszom. És erőltett menetben. Apám áldása, hogy gyorsan elalszom, az anyámé, hogy éberen(leggyakrabban) s ahogy nálunk felé mondják: röviden sokat. Errefel reggel fél 7kor kipattantam az ágyból, hogy elkéstem a reggelit, mert annyira pihent voltam, kipihent, hogy meg voltam győződve róla: legalább 1O óra van. Nem volt. Ő volt.

Csupa ösztön. Lefekvéskor megölelt,s hozzámbújt. Nem el-fordult: felém-. A karomat fogta. Reggel puszit kaptam az arcomra. És egy mosolyt, a szemeim közé. Aztán ő tovább durmolt. A fal felé fordúlva. Gondolkoztam. Valami megváltozott. Valahogy a teljesség illúziója lengett körül engem. Egydarabig. S nem tudtam megfejteni: miért.

 Teljesen átlagos. Csak gondolkozik intenzíven. Csak zenél. Csak felfedez. Csak: kíváncsi. S csak kíváncsiságát szavakba, mosolyokba, emberekbe, mozgásokba, horizontokba kódolja bele. S kíváncsiságával saját magát. De, min mondom, teljesen átlagos, úgy máskülönben. Direkt. Tudja, mit akar, mit nem. S el is mondja. Meg ki is. Kifejezi. Őszinteségének csak a neveltetése szab határt.

 Mikor megkértem, picit csodálkozott. Gyerekesen mosolygott. Töprengett. Az ösztöneivel pásztázott – letapogatott – megszűrt: valóban azt akarom tőle, amit? De nem talált semmit. Nem találhatott: belement. Akar. Fotózni, rajzolni, meg csupa-csupa ilyen haszontalan dolgot akar. És midig kérdez. Folyton. S figyeli, mohón, a választ: hátha a világot meg/át-reformáló varázsige van benne. És belement.

Mikor kinyitom a szemem, tudom, hogy nem történt semmi. Aludtunk. Csak. Ő másvalakire gondolt, esetleg. Nekem is más arcok-szemek-mosolyok lüktettek a szinapszisok szintjén, trillió elektront felszabadítva a másodpercek töredékeiben. A másodpercek szilánkjaiban.

 Felkelünk. Ismét. Már kitudja, hányadszorra. Szemünk megnyílik, szemünk, ami nemrég még önmagunkba tekintett, a tükröződő lélekfolyam csillám-felszínének sziporkáitól megvilágítva. S fantáziánk, a mentsvár és az erényöv, a kéjelgő élvezethajhászó és az ember-, a hús fölötti über-egó kristályosan visszavetülő isteni kreációja, ez a nagy és borzasztó bipoláris Akármi, hogy túléljük a lassan csepegő életünk bepárásodott ablakának szétmálló anyaga által keltett örjítő és megbénító látványt, a múltszázadeleji dekonstruktív zenétől és illatuktól kisérve, szóval a Fantáziánk, az őrző-védő angyalunk, ez a házi kedvenc, hogy átteleportálhasson bennünket egy újabb felkelésbe, megteszi azt amit csakis ő tud, az egyetlen dolgot amit tud, amit szemtelenül jól tud: pufók ábráddá varázsolja a kiszikkadt valóságot, kecses kis puttóvá a megsavanyodott vén ember-maradékokat – hogy lehetőleg a legesleg szemléletesebb lehessek - és beragyogja csuri-csodájával a gondolataink boltozatos előcsarnokát.

A Szilánkból a lehető leglehetségesebb tökéletes Valóságutánzat -egészet hozza létre.


Asszem ez a Remény..

szag? illat? aroma..

Annak idején szinte már három éve, mikómég másvilágvótitt, atyámfija, nem gyermekjátík.. no, hát így nem fog hihetően hangzani.. próbálkozzunk másképp:

Szóval, három éve, mikor be sikeredett kerülni a filológusok erdélyi fellegvárába(mert a sok kő-denevérrel s faragott bagolyval, meg az érdekes díszítésű kapuival kicsit fellegváros. Főleg mert olyan árnyas, meg hűs. De leginkább azért, mert nemmessze tőle nyugoszik már egy ideje a Fellegvár..), érdekességként tapasztaltam azt a tényt, hogy nem egyformán beszélünk, mi, filósok. Nóu, felfedezted a spanyolviaszt, mondhatnák egyesek, de várni kell: mert nem a szavak mások. Vagyis azok nyilvánvalóan mások, főleg, ha egy erdővidéki léjánykát lökünk egy szamosvölgyi lányzó mellé. De a szavakat más jelentéssel használjuk, s más-más értelmi halmazt társítunk egy-egy szóhoz, mint ahogy azt az évfolyamtársnők/-ak tennék.

Első ilyen élményem az volt, mikor az egyik székőjj lányka- nem akarom szűkíteni az azonossági-kört, mert ha kiderülne, hogy hol is lakik, tuti, hogy többet szóba sem állna velem- felvilágosított, hogy, kérlek, a rózsának nem szaga van, hanem illata. Biztos címeres parasztnak tarthatott, hogy egy ilyen nemes növénykét ennyire deminutivizáló jelzővel illetek, hehe.. de engem elgondolkodtatott. Nagyon. S valahogy el lett bennem ez a gondolat-csomag ZIP-formátumban raktározva. Valahova. Nagyon messze, nah, oda, be. Ám nemrég, mikor legedes legelőször olvastam vala amaz Saint-Éxuperynek azt a csodabogárról szóló röpke firkálmányát, már csak néhány hétre volt szüksége a hippergyóóóórs agyacskámnak arra, hogy felfedezze: nem is lehet illata egy rózsának. Számomra semmiképp. Ez olyan( ha egy kicsit feltuningolva szemléltetnénk), mintha minden lánynak azt mondanám(hazudnám): szeretlek. Nem lehet, nem sikerülhet. Még azoknak se akik ebből sportot űznek-mire az összes látott jánykát megszólítják, s eldadogják-sóhajtják-nyekergik-vihogják-nyöszörgikhogy: szeretlek, bakker.. háát.. egy kis időbe beletelik. Meg idegekbe, persze.

Fura. Mikor rájöttem: naagyon felragyogott a képem. Tudniillik felsoroltam magamnak-vagyinkább megpróbáltam összeszámolni: mik nekem illatok, s mik csak szagok. Az aromáról később. Nevetnem kell: az az illat, vagyis sima beszélgetésben valószínűleg azt nevezném illatnak-amihez kötődök. Ami fontos számomra. Vagy valami fontosat takar. Valaki azt mondta nekem, aki szintén fontos számomra máskülönben, hogy nem írok semmi konkrétat magamról. Nos ennél konkrétabbat nem is írhatok. Azt, hogy vizuális lények vagyunk, mert az agyunk(több vicces kísérlet kimutatásában) a legtöbb világra vonatkozó infót a képekből szedi: ezt nem tagadhatom. A soksoksok fotóból. De ami a legjobban befolyásol minket.. hát.. azbizony az illat. Mondok példát. Egy vonzó külsejű személy gyanús szaggal? Mindenképp távolságot tartasz. Legalább addig, amíg meg nem szokod az őt körülvevő illatot. Vagy meg nem ismered. Most mind a kettőt használni szeretném, mert mindkettő használható. Mármint a két szó. De ha egy nem túl megnyerő személyből valami elképesztően kellemes illat árad... mmmmmmmmm... az kétségkívül vonzz. Vagy legalább szimpatikussá teszi a hordozóját. Nem?


S amiért igazán mosolygok, hogy groteszk módon az otthoni disznóganéj szag itt, most, Németország dél-nyugati részében határozottan illat. Meg a tej. Meg a frissen lekaszált/levágott fű. Meg a picit izzadt bőr. Meg a kutya. Meg a... de sok van. Inkább nem is sorolom tovább... még túlságosanis megismersz a végén. S hogy mi a szag? Körülbelül: mindenmás. Az, ami másnak illat. Meg szag. Meg bűz. Meg ilyenek.

Aroma. Tejnek, kávénak van. És a női bőrnek. De most nem A Parfüm című filmre szeretnék utalni, vagy belőle merítkezni.. bár meg kell hagynom: eszméletlen az a film! Csak saját tapasztalatomra. Mert egyike azon illatoknak, amik pihentetnek. Csendet árasztanak. Nyugalmat. Mint mikor kisbaba voltam. S később is, gondolom. Valami ami ezerszer több, mint a szag, s tízszer, mint az illat. Valami, ami képes visszahozni pillanatokat. Akár napokat is. Egy régi önmagam.


A te mélyebb bőröd jut most eszembe, Cortázartól. Fantasztikus. Elképesztő. Újabb csoda. Illat. S benne egy élet. Világ. A Minden.

Ennyi. Kinyíltak az ablak alatt a körtefa-virágok. Mind. Azt szippantom most, a nyirkos éjszakában.. és illatokról álmodok. Szagokról. Meg aromákról. Meg rólad, szerelmem.

..bár még gőzöm sincs, ki lehetsz. S miféle.

és ez akkó mi, avagy szeretkezni így is lehet!(?)

Valaki azt mondta, hogy a politikusban és a művészben csak egy közös vonás van. Mindketten hazudnak. De míg a politikus azért hazudik, hogy elfedje az Igazságot, addig a művész hazugsága felfedi azt.
Ehhez még csak egy aprócska dolgot szeretnék hozzátenni, tudniillik azt a tényt, hogy minden ember hazudik..









.. de ki tudja: ki hogyan?

Lássuk az én példámat: én tuti nem vagyok művész (ha az lennék, nem TANULNÁM a filológiáát-A. doctus-, hanem TUDNÁM a filológiát- A. natus- pontosabban: én LENNÉK a filológia!) ééés politikus-homlokcsontom, meg pofalemezem sincs.. én hogy hazudok? De: íme, tegyünk egy próbát! Hazudok-lássuk, mi sül ki belőle..


Tapétázás. Még kicsit új ez a tudomány. De mégis gyakorolni kell: a főnök szabadságon. S épp téged szúrt ki, hogy helyettesítsd. Te meg azt teszed. Vagyis én. Tapétázok. De előnye is van.
Kapsz egy pucér szobát, s fel kell öltöztetned.


Mindig van valami izgi, ha valakit öltöztetni kell. Most konkrétan lányra gondolok, aki.. mert a vetkőztetés az egy dolog. Érdekes. Mikor gyors, mikor lassú- ahogy a személy és a nemi ösztöneid intenzitása(vagy miafene..) engedik-diktálják. De öltöztetni.. mikor már a nemi vágyak el, s már nem a dugáson jár az agyad.. hanem a másikon. A Másikon. Azon, akit öltöztetsz. S az agyad ilyen-olyan fogaskerekei elkezdenek visszafelé tekerődzni: hogyan, mi módon kell, lehet visszaaggatni a szegény lánykára a cuccait, hogy az utána nézzen is ki valahogy. Nem könnyű, becsszóra. Szerintem majd csak körül-belül a második gyerek után lesz az.

Meztelen. Nem pucér: meztelen szobát. A pucér az olyan pórias ebben az esetben. Parlagi.

S az a meztelen szoba még értékesebb, ha te vetkőztetted. Már ismered a testét. Az előző rukáját úgy szaggattad le, mint egy utolsó repedtsarkú kúrvának. Kegyetlenül, durván, bekenve mindenféle oldó szarral, hogy könnyebben leváljon a testről. A húsról a régi bőrre. Amivel közben megismerkedtél. Ami már járt a kezed alatt. Már érezted egyenlőtlenségeit, hogy ne mondjam: domborulatait. Már tudod, hogy hol ütöttek beléje lyukat a fránya népek, s előre örülsz, hogy ebből semmi-semmi sem fog látszani. Mert átváltozik. Mert újra vissza nyeri az évek során elherdált szüzességét. Rá is fért már..

Pacsuli szaga volt. Irritáló. Meg olyan másik, olyan undorító az is: kilakott szoba-szag. A padlója, mondjuk ,hogy a cipő, is kopott volt, tele millió apró sebbel, az Idő visszaküldhetetlen ajándékával: karcolással. A szemein hályog, meg mindenféle cicoma, amik a hályogot hivatottak takarni. Randa. Kibírhatatlanul gusztustalan. Undorító. Hányáskeltő. Lehetetlen benne lakni, lehetetlen megtermékenyíteni. Egy elhajítani való, olcsó, használt lyuk.



S én ezzel szeretkezem.


Lassan kezdünk neki. Most úgysem zavarhatnak.. magunkra zárom az ajtót. A kopasz, csontos szoba rám mosolyog a felkelő nap sugárka-mosolyával. Izgul, érzem. Verítékezik A tegnapi elspaklizott padló alá-valótól nyirkos a levegő. Lassú vagyok- úgy mindég jobban élvezik. Csak lassan adják ide magukat nekem. Hiába.. a szobák már csak ilyenek! Felállítom a tapétázó asztalt. Minden mozdulatot, minden apró kattanást kiélvezünk. Ez megvan. Most a tapétázógép. Bele a vén ribanc frissen illatozó szűzlány-bőrét-- a tapéta-tekercs is már a helyén. 8 liter víz, két csomag ragasztópor. Keverem. Ő gyönyörködve figyel. Tudom-érzem. Ragasztót betölteni. Most jön az előjáték. Először a smink. A spaklival levakarom a száraz húsáról a régi bőr-maradékokat, hogy teljesen rá tudjon tapadni az új bőre. Közben a kezemmel finoman simogatom, gyanús papírcsomók után kutakodva.. és a remegését keresve. Majd az olaj, hogy üde legyen a hús. És nedves. Nagyon híg előragasztóval végigsimogatom. A roló halkan pezsegve cirógatja a felületet. Éled a szoba.

S már elindulnak nedvei.. a zárt ablak mellett, feltekert fűtéssel tejüveg az ablak. Elindult. Közeledik! Itt a megújulás!

Egy pillanat csend. Semmi sem mozdul, csak az agyamban a gondolatok. Épp fel próbálják mérni a terepet. Hogy honnan kezdeni meg, hogyan a legelőnyösebb a dolog, hol takarja az illesztést a fény, hol árulja el egy árnyéksáv.. hogyan lehetne úgy összehozni, hogy a keleti oldalra néző ablakokból úgy tűnjön: az egész egy darabból lett készítve Egy egészből. Aztán zene. Nem hangos- csak a szoba hallja. Meg én. S jön a fő tétel. A szeretkezés.

Egy falás bőrt letekerni. Azt levágni. Nincs rajta ugyanis ragasztó. Majd letekerni a következőt a megfelelő hosszra. Ez már csurom ragasztó, nyirok és vér, életet ad és összeforraszt. Összehajtogatni. Következő darab. Majd még 1. Majd az élettel átitatott Újat felvinni a létrára. Szétbontani. Óvatosan!-megpuhult. Majd elhelyezni az első lap első 1O cm.-ét. Eligazítani. Elegyengetni. Tovább. Mikor kész, akkó a másodikat. És mind így.
Nincs olyan centiméter, amit nem érintenék meg belőle. Nincs olyan darabka, ami ne remegne össze tenyereim alatt. S egyszerre oda a pacsuli. Oda minden szag. Illat van. A szűz papíré. A lágy ragasztóé. A napsugáré. Meg kávé- frissen hoztam magammal, mint megérdemelt jutalmat. S ő nem siettet, tudja, hogy jó munkához idő kell, bombasztikus szeretkezéshez meg szintén. Idő. És csend. És Ketten. Mikor kulcsra zárom, kívülről, kéjes mosoly visszhangzik végig az arcomon. Megint egy újabb lett kész.


A szoba éjszaka hallgat. Magányában felszárítja kibocsájtott nedveit. A lágy testiségből átkeményedik a ragasztó a szent tisztaságba. Holnap kifestem. Holnapután a cipellőjét vikszolja fényesre Frau Syri. Azután? Én ékesítem. Gyöngyökkel, csecsebecsékkel, dugaszoló aljzattal és kapcsolóval. Szeretettel. Azután reggel, mikor a nap még alig búvik majd csak elő: benézek. Cipőm vidáman kopog majd a padlón. Nem vitatjuk, hogy mi is történt. Tudjuk: mindkettőnknek jó volt, mert az élvezet mellett friss tapasztalatokat is szereztünk. Minek osztani a semmit? Csak mosolygok. És ő is. Szememmel végigtapogatom minden zugát, minden élét és sarkát. Minden porcikáját. Persze, csak hogy lássam: mindent rendben hagyok-e. Hogy minden pontosan úgy van, ahogy szeretném, hogy legyen. Minden ránca, minden fodra. Minden hajlata és domborulata. Igen. Még egy utolsó pillantás- a villanyok ki. Kulcs csattog. Ez is megvolt.



Jöhet a következő.