pirosvirág

Egyszer nekem is volt szívem. De elvesztettem valahol.


 Manapság sok helyen el lehet veszíteni egy szívet a szív olyan kicsi.. a világ meg akkora nagy.. könnyen elkallódhat az öklömnyi holmi.

 Már nem is igazán emlékszem, hogy hol történt.. csak egyszer arra eszméltem rá: üres vagyok. Baj van. Nem létezik már semmilyen töltelék ott, ahol a szívemnek lennie kell..

 Te mit írsz most? Nem figyelsz... jah, hogy azt, amit mondok? Akkó írd nyugodtan. Még úgysem írta le senki ezt. Főleg azért, mert nem hiszik. De nem baj. Nem zavar. Az én bajom, végülis, nem?

Már egy ideje keresem. Először tárgyakban. Pénz, autó, ilyesmi. Tudod: a szokásos. Nem találtam, persze.. majd jöttek a növénykéim, a halaim, a macskák, meg a kutyák.. még makim is volt. De ők is érezték: üres vagyok. Nekem kellett volna adnom. De nem tudtam. Most sem tudok. Üres vagyok.

 Egyszer, mikor kicsi voltam, egy lány adott nekem egy piros virágot. Körülbelül így nézett ki, ni! Ezek maradtak meg nekem, ezek a szív-hiány csökkentők.. vagy nem is, inkább: stabilizálók. Az emlékeim. Meg az illatok. Azz illat, az több, mint emlék. De kevesebb van belőle a fejemben, mint az emlékből. A lányt nevezék vala .:. –nak. Azóta sok idő telt el. Azóta sok minden megváltozott. Csak a pirosvirág nem. Az állandó. Az az örök. Tudod.. nem is tudom, hogy magyarázzam el.. nekem a pirosvirág az Isten. Benne van. Benne létezik.



 Most őt keresem. A lányt. Vagy egy lányt. Akinek van szíve, kettőnk helyett is. S aki szereti a pirosvirágot. A pirosvirágokat. Nem tudom, ki ő. Csak annyit, hogy: van. Biztos létezik. Néha vele álmodom. Anyajegy van a jobb térd hátulsó részénél. És a bal mellén. Néha nevet is. Vagy gyakran?.. ezek a lökött álmok annyira bolondok! És olyan ködösek, mikor felkelek. Múltkor is azt álmodtam: rátottát sütünk. Mikor felébredtem, merevedésem volt. Biztos volt ott más is.. de nem lényeges. Mindegy.

 Ha látsz majd lányt, aki majd pirosvirágot szagol szólsz nekem? Vagy bár gondolj rám. Nem az, úgyis megtalálom.. csak így gyorsabban menne, azt hiszem. Köszönöm. Sziaszia.. nem, hagyd csak, elmosogatok én. Gyere még. Ehj.. az a pirosvirág..

Világ világa
 Világnak virága.. mikor jössz már?..

édesanyámnak..

... akinek elfelejtettem a születésnapját. Már megint.







Van valami az anyákban, ami lenyűgöz. Nem tudom mi az. S nem csak az emberi anyákban. Ott vannak az állatok. Kötődnek, ápolnak, tanítanak, védnek, rendbe rakják buksidat.. egy egész állam. Egy egész világismeret. Valami biztos ebben a világban. Valami stabil és alap. Valami állandó, a test efemeritásától vajmi kevéssé befolyásolva.

És az én anyám: ember. érdekes, mint mindegyik anya. De nem tudom leírni. Nem tudom úgy, hogy megértenéd: fontos. Úgy tartom: valami bonyolultat csak egyszerűen és tömörítve lehet „elmagyarázni”.. vagy sehogy. Minél jobban bonyolítod, minél inkább belegabalyodsz a lassan ideje-múlt szavak sokezer-éves hálójába: annál inkább jobban észrevehető – vagy nem azt mondod, amit akarsz/szeretnél/ami szándékodban lenne... vagy tisztára becsavarodtál.

Röviden mondok köszönetet. Hogy él. Hogy élek. S hogy még hugim is szuszog. Hogy ojjan finomakat tud főzni. Hogy megvert, mikor kellett. S megölelt s puszilt is mikor kellett. A könnyeit. Mindahányat. A csalódásait, bennem, az életben, s a folyton erőrekapó reményét és hitét, amivel ha hegyeket nem is mozgat, de fontosabb dolgokat bír mozgásra: minket. A családját.

Nem nagy kunszt szülőnek lenni.. komolyan. Csak tudni kell jól csinálni. És csak ennyi a bökkenő: csináld jól, baszd meg, ha már kölyök kellett a nyakadra! Mikor hozzáfogtunk a didaktikához meg a pedagógiához: kicsit félni kezdtem. Vajon menni fog nekem a tanárkodás? Mert laza nagyon odaállni a porontyok elé, s azt mondani, na, kölök, akkó ezt csinállld s osztán így csináld.. amíg vissza nem kérdez. Mert akkor a Metamorfózis lép érvénybe: a Lócis. Te összemész, s a világod hirtelen szabályok és rendszer nélkül marad: hogyan is lehetne elmagyarázni egy gyereknek, amit ojjan bonyolultul összeraktál magadban? Hisz az, ugye, buta, meg még nincsmegérve, megmég nincsenek tapasztalatai, meg ilyenek. Vajon? Nem lehet, mondjuk, hogy együtt fejlődünk? Hogy ő tanít engem, én meg őt?.. az ilyenekbe bele is lehet zavarodni. De én azt mondtam neki, édesanyámnak: „Azé nem tudom, hogy hogyan sikeredett belőlünk ilyen embereket faragni. De gratulálni akarok: sikerült. Már csak arra vagyok kíváncsi: NEKEM összejön-e majd?..”. mosolygott. Tudom, hogy ő is velem tanúlt. Velem gyakorolt, hogy ott voltam az én óráimon, ő meg az övéin, s mindketten bekaptuk a kefét, ha nem tanúltuk meg a leckéinket.

Köszönöm, hogy szeret. Bár ez nagy marhaság: olyan, mintha egy normális szexuális étvággyal rendelkező férfinak levágnánk a nemiszervét, s adnánk neki egy 1OO-ast, hogy na, haver, akkó remélem egálban vagyunk! Aprópénz. De én azért megteszem. A többit úgyis tudja. Remélem tudja.

Megint elfelejtettem. Mindig elfelejtem. A bajom az, hogy a szeretteimnek nem tudom, egyszerűen nem tudom a szülinapját. Szégyenletes, meg ilyenek. Elismerem. A húgomét tudom csak. De anyám az, aki figyel az ilyesmire. Diszkréten figyelmezteti a népet, hogy nó, most mamusnak van szülinapja. Vagy apucinak. Vagy húginak, nekem. S ugyanolyan diszkréten hallgat a sajátjáról. Várja a csodát. Erre fel: pofára esés. Csalódás.


Talán egyszer majd elolvassa. Hisz ez az én legtitkosabb nyilvános-naplóm. Amihez senkinek sincs joga, s mégis.


Köszönöm, mami. Jövőre hátha.. most már én is kíváncsi vagyok.. és remélek.

az érem két oldalú. LEGALÁBB kettő!

Egyszer, már nem is tudom, hogy miért, azt merészeltem mondani a főnökömnek, a Házból: az éremnek két oldala van. Mire ő, széles vigyorral, hunyorgó szemekkel azt válaszolta: „Legalább!”

És tényleg. Legalább kettő. Természetesen Borgesnek itt is kivételnek kell lennie, az Odin egylapú korongjával. De ezt igazán nem lehet gyakorinak mondani.. 2 oldal. A válasz meglepett. Lehet-e több is, talán? S kicsit megfacsartam agyam tekervényeit. Vagy legalábbis megpróbáltam. Az eredmény a DE-szó lett. Miért ne lehetne? S most, ha már megroppant a határ, más kérdés ötlött fel: jójó – de mennyi? Mennyi lehet maximum? Jobb választ nem sikerült kiszorítani magamból, mint az amennyit akarok.

De nem a Münzékről van itt szó, lényegében. Hanem a nézőpontokról. A szerepekről. Az életről is, talán. Mert azért meg kén’ vallani: szörnyen könnyen ítélkezik az ember. Vagy ha nem is, a hajlam nagyon erős. Nagy a kísértés az ítélkezésre.

Fr. Charlotte Bemba meghalt. Ma szedtük le a tapétát a szobájában. Megint egy meztelen szoba.. Egy aszott, csontésbőr öregasszony. És savanyú. És keserű. Kicsit nagyot hallott, Isten nyugosztalja. S mindig ki/megmondta, ami épp a szívét nyomta neki. Egyszer valami listát kellett megírjak, s leültem egy pillanatig, mert így könnyebben ment a lista-szerkesztés. Leült mellém. Elkezdett beszélni. Az elején még bele voltam merülve a lista-összeállításba, de lassan-lassan teljes figyelmemmel feléje fordultam. S elképesztett! 2 világháború, 3 gyerekkel egyedül maradt egy felszívódott férj után. Dolgozni, hogy a kölykök tanuljanak, gyarapodjanak, meglegyen nekik ami, ugye, kell. Elveszteni az egyik fiút. Három héttel a beszélgetésünk előtt a másikat. Képzeljem csak el – mondta – , hogy mit érezhetett, mikor mondják neki, hogy üljön le, nyugodjon meg, nem történt semmi különösebb, csak a fia halt meg egy balesetben. Én hogy éreztem volna magam? Nem válaszoltam. Nem volt mit mondanom. Ön eléggé rendes, már rég megfigyeltem. De ezek itt – s lefitymálóan az egyik elrohanó ápolónőre mutatott, akinek valószinüleg több helyen is dolga volt – ezek egy fikarcnyit sem adnak ránk. Nem érdeklik őket, hogy mi van velem. Az sem, hogy másokkal mi van. Úgy beszélnek velem, mint egy utolsó kutyával! Ezért éltem ennyit, hogy ezt is megéljem? Ahhh.. nemnem... hát nem!

Ahh, biztos bűz van odabenn – mondja Anja, az egyik ápolónő a harmadikról. –Mindig odabenn bagózott. Mikor azt mondom neki, hogy kicsit azért nekem hiányozni fog, akkor furán néz rám. Tudod – mondta – nem mindég volt ilyen nyugodt meg csendes. Valamikor régebb olyan volt, mint egy igazi boszorka. Akkor kellett volna látnod! Mindenkit csak kínozott! Egy igazi boszorka, én mondom!

..s igazán pénzesek, tudod? Igazán pénzesek. Annak idején, mikor elromlott a tévéje a szégyentelen lánya azt mondta: minek vegyen tévét neki-úgysem látja már nézni. Most meg ide jön a ravatalozásához, s játsza a szerető lányt: „jaaaj, jaaaj, anyus, elmentél, jaaj, nem vagy már nekem”. Igazán seggbe tudtam volna rúgni, hogy hazáig repült volna. Nem értem. Huhhhh – sóhajt a főnököm – hiányozni fog Fr. Bemba! Szerettem. Volt benne élet, minden gyengesége ellenére. Nó, mit csinálni? Gyere, menjünk, akkor felhozod a spaklikat, a rolót, a vizet, s hozzáfogtok leszedni. Hétfőn jönnek a padlólerakók, addigra kész kell lenni..

Sok a lap. A korong-lap. Igen. Mennyi mindent megváltoztatna, Istenem, már csak az is, hogyha ezt tudatosítani tudnánk magunkban. Ugye?

.:szilánk:.

Alszom.
Alszunk.
Vele alszom.



Lefeküdtünk. A helyes értelme a szónak. Két ember egyszerre fekszik le. És, jobb esetben, egy helyre. Picit fura volt. Kicsit kényelmetlen. Az elején. Az első másodpercekben. Percekben. De utána felengedett az, amit az emberek pirulásként érzékelnek.


 Teljesen átlagos leányzó. Vagyis első pillantásra az. De ki nem változik át a második pillantásra, vagy a harmadikra? Az ember olyan(is lehet, mármint mint hasonlat, ugye..), mint egy könyv. Első olvasásra kész az impresszum róla. Plusz még aza legeslegelső benyomás, a kóperta milyensége -díszítettsége, hogy kemény-e, fóliázott, műanyag- meg a füljegyzetek, a filológizáltak nagy részének és a nemfilológizáltak nagyonnagyrészének. De a második.. meg a harmadik. Az már más. Akkor nem az alap-könyvet bújod át csak. Akkor a könyv már megmutatja mosolyát-vicsorát. Akkor már igazán önmaga, minden nyomtatási, fogalmazási hibáival, az apró, szem elől nyiltan elrejtett csodáinak varázsával. Akor egyre inkább maga lesz a könyv. Ezt talán ritkán lehet így kimagozni. Talán ha te szerkeszted azt a könyvet. Vagy bibliofil vagy. Vagy Eszterházííí Petrusként arra vetemedsz, hogy az egész könyvet rámásolod egy lapra. Egyetlen egy lapra.. szegény Ottlik Gézuka.. volt mit silabizálnia aztán az ajándékából.

 Látszik a talján vér. Főleg az arcán. Mint a múzeumokban folyton és belefáradhatatlanul kiemelt-aagyonindirrektvilágosított márvány patrícius-feleségeké. Valahogy telt. Valahogy erősek a vonások. Valahogy a szemöldökében van. Az orrában. Az ajkaiban. Valahogy római-göndör a haja. Valahogy a csípője jellegzetes. Tudod: olyan szabinnő-fajta. Valahogy a lábujjai is egy letűnt kor kizsigerelt, megduzzasztott és elprofanizált nőinek a lábujj-csokra.

Mikor először volt másnap reggel, meglepődtem. Keveset alszom. És erőltett menetben. Apám áldása, hogy gyorsan elalszom, az anyámé, hogy éberen(leggyakrabban) s ahogy nálunk felé mondják: röviden sokat. Errefel reggel fél 7kor kipattantam az ágyból, hogy elkéstem a reggelit, mert annyira pihent voltam, kipihent, hogy meg voltam győződve róla: legalább 1O óra van. Nem volt. Ő volt.

Csupa ösztön. Lefekvéskor megölelt,s hozzámbújt. Nem el-fordult: felém-. A karomat fogta. Reggel puszit kaptam az arcomra. És egy mosolyt, a szemeim közé. Aztán ő tovább durmolt. A fal felé fordúlva. Gondolkoztam. Valami megváltozott. Valahogy a teljesség illúziója lengett körül engem. Egydarabig. S nem tudtam megfejteni: miért.

 Teljesen átlagos. Csak gondolkozik intenzíven. Csak zenél. Csak felfedez. Csak: kíváncsi. S csak kíváncsiságát szavakba, mosolyokba, emberekbe, mozgásokba, horizontokba kódolja bele. S kíváncsiságával saját magát. De, min mondom, teljesen átlagos, úgy máskülönben. Direkt. Tudja, mit akar, mit nem. S el is mondja. Meg ki is. Kifejezi. Őszinteségének csak a neveltetése szab határt.

 Mikor megkértem, picit csodálkozott. Gyerekesen mosolygott. Töprengett. Az ösztöneivel pásztázott – letapogatott – megszűrt: valóban azt akarom tőle, amit? De nem talált semmit. Nem találhatott: belement. Akar. Fotózni, rajzolni, meg csupa-csupa ilyen haszontalan dolgot akar. És midig kérdez. Folyton. S figyeli, mohón, a választ: hátha a világot meg/át-reformáló varázsige van benne. És belement.

Mikor kinyitom a szemem, tudom, hogy nem történt semmi. Aludtunk. Csak. Ő másvalakire gondolt, esetleg. Nekem is más arcok-szemek-mosolyok lüktettek a szinapszisok szintjén, trillió elektront felszabadítva a másodpercek töredékeiben. A másodpercek szilánkjaiban.

 Felkelünk. Ismét. Már kitudja, hányadszorra. Szemünk megnyílik, szemünk, ami nemrég még önmagunkba tekintett, a tükröződő lélekfolyam csillám-felszínének sziporkáitól megvilágítva. S fantáziánk, a mentsvár és az erényöv, a kéjelgő élvezethajhászó és az ember-, a hús fölötti über-egó kristályosan visszavetülő isteni kreációja, ez a nagy és borzasztó bipoláris Akármi, hogy túléljük a lassan csepegő életünk bepárásodott ablakának szétmálló anyaga által keltett örjítő és megbénító látványt, a múltszázadeleji dekonstruktív zenétől és illatuktól kisérve, szóval a Fantáziánk, az őrző-védő angyalunk, ez a házi kedvenc, hogy átteleportálhasson bennünket egy újabb felkelésbe, megteszi azt amit csakis ő tud, az egyetlen dolgot amit tud, amit szemtelenül jól tud: pufók ábráddá varázsolja a kiszikkadt valóságot, kecses kis puttóvá a megsavanyodott vén ember-maradékokat – hogy lehetőleg a legesleg szemléletesebb lehessek - és beragyogja csuri-csodájával a gondolataink boltozatos előcsarnokát.

A Szilánkból a lehető leglehetségesebb tökéletes Valóságutánzat -egészet hozza létre.


Asszem ez a Remény..

szag? illat? aroma..

Annak idején szinte már három éve, mikómég másvilágvótitt, atyámfija, nem gyermekjátík.. no, hát így nem fog hihetően hangzani.. próbálkozzunk másképp:

Szóval, három éve, mikor be sikeredett kerülni a filológusok erdélyi fellegvárába(mert a sok kő-denevérrel s faragott bagolyval, meg az érdekes díszítésű kapuival kicsit fellegváros. Főleg mert olyan árnyas, meg hűs. De leginkább azért, mert nemmessze tőle nyugoszik már egy ideje a Fellegvár..), érdekességként tapasztaltam azt a tényt, hogy nem egyformán beszélünk, mi, filósok. Nóu, felfedezted a spanyolviaszt, mondhatnák egyesek, de várni kell: mert nem a szavak mások. Vagyis azok nyilvánvalóan mások, főleg, ha egy erdővidéki léjánykát lökünk egy szamosvölgyi lányzó mellé. De a szavakat más jelentéssel használjuk, s más-más értelmi halmazt társítunk egy-egy szóhoz, mint ahogy azt az évfolyamtársnők/-ak tennék.

Első ilyen élményem az volt, mikor az egyik székőjj lányka- nem akarom szűkíteni az azonossági-kört, mert ha kiderülne, hogy hol is lakik, tuti, hogy többet szóba sem állna velem- felvilágosított, hogy, kérlek, a rózsának nem szaga van, hanem illata. Biztos címeres parasztnak tarthatott, hogy egy ilyen nemes növénykét ennyire deminutivizáló jelzővel illetek, hehe.. de engem elgondolkodtatott. Nagyon. S valahogy el lett bennem ez a gondolat-csomag ZIP-formátumban raktározva. Valahova. Nagyon messze, nah, oda, be. Ám nemrég, mikor legedes legelőször olvastam vala amaz Saint-Éxuperynek azt a csodabogárról szóló röpke firkálmányát, már csak néhány hétre volt szüksége a hippergyóóóórs agyacskámnak arra, hogy felfedezze: nem is lehet illata egy rózsának. Számomra semmiképp. Ez olyan( ha egy kicsit feltuningolva szemléltetnénk), mintha minden lánynak azt mondanám(hazudnám): szeretlek. Nem lehet, nem sikerülhet. Még azoknak se akik ebből sportot űznek-mire az összes látott jánykát megszólítják, s eldadogják-sóhajtják-nyekergik-vihogják-nyöszörgikhogy: szeretlek, bakker.. háát.. egy kis időbe beletelik. Meg idegekbe, persze.

Fura. Mikor rájöttem: naagyon felragyogott a képem. Tudniillik felsoroltam magamnak-vagyinkább megpróbáltam összeszámolni: mik nekem illatok, s mik csak szagok. Az aromáról később. Nevetnem kell: az az illat, vagyis sima beszélgetésben valószínűleg azt nevezném illatnak-amihez kötődök. Ami fontos számomra. Vagy valami fontosat takar. Valaki azt mondta nekem, aki szintén fontos számomra máskülönben, hogy nem írok semmi konkrétat magamról. Nos ennél konkrétabbat nem is írhatok. Azt, hogy vizuális lények vagyunk, mert az agyunk(több vicces kísérlet kimutatásában) a legtöbb világra vonatkozó infót a képekből szedi: ezt nem tagadhatom. A soksoksok fotóból. De ami a legjobban befolyásol minket.. hát.. azbizony az illat. Mondok példát. Egy vonzó külsejű személy gyanús szaggal? Mindenképp távolságot tartasz. Legalább addig, amíg meg nem szokod az őt körülvevő illatot. Vagy meg nem ismered. Most mind a kettőt használni szeretném, mert mindkettő használható. Mármint a két szó. De ha egy nem túl megnyerő személyből valami elképesztően kellemes illat árad... mmmmmmmmm... az kétségkívül vonzz. Vagy legalább szimpatikussá teszi a hordozóját. Nem?


S amiért igazán mosolygok, hogy groteszk módon az otthoni disznóganéj szag itt, most, Németország dél-nyugati részében határozottan illat. Meg a tej. Meg a frissen lekaszált/levágott fű. Meg a picit izzadt bőr. Meg a kutya. Meg a... de sok van. Inkább nem is sorolom tovább... még túlságosanis megismersz a végén. S hogy mi a szag? Körülbelül: mindenmás. Az, ami másnak illat. Meg szag. Meg bűz. Meg ilyenek.

Aroma. Tejnek, kávénak van. És a női bőrnek. De most nem A Parfüm című filmre szeretnék utalni, vagy belőle merítkezni.. bár meg kell hagynom: eszméletlen az a film! Csak saját tapasztalatomra. Mert egyike azon illatoknak, amik pihentetnek. Csendet árasztanak. Nyugalmat. Mint mikor kisbaba voltam. S később is, gondolom. Valami ami ezerszer több, mint a szag, s tízszer, mint az illat. Valami, ami képes visszahozni pillanatokat. Akár napokat is. Egy régi önmagam.


A te mélyebb bőröd jut most eszembe, Cortázartól. Fantasztikus. Elképesztő. Újabb csoda. Illat. S benne egy élet. Világ. A Minden.

Ennyi. Kinyíltak az ablak alatt a körtefa-virágok. Mind. Azt szippantom most, a nyirkos éjszakában.. és illatokról álmodok. Szagokról. Meg aromákról. Meg rólad, szerelmem.

..bár még gőzöm sincs, ki lehetsz. S miféle.

és ez akkó mi, avagy szeretkezni így is lehet!(?)

Valaki azt mondta, hogy a politikusban és a művészben csak egy közös vonás van. Mindketten hazudnak. De míg a politikus azért hazudik, hogy elfedje az Igazságot, addig a művész hazugsága felfedi azt.
Ehhez még csak egy aprócska dolgot szeretnék hozzátenni, tudniillik azt a tényt, hogy minden ember hazudik..









.. de ki tudja: ki hogyan?

Lássuk az én példámat: én tuti nem vagyok művész (ha az lennék, nem TANULNÁM a filológiáát-A. doctus-, hanem TUDNÁM a filológiát- A. natus- pontosabban: én LENNÉK a filológia!) ééés politikus-homlokcsontom, meg pofalemezem sincs.. én hogy hazudok? De: íme, tegyünk egy próbát! Hazudok-lássuk, mi sül ki belőle..


Tapétázás. Még kicsit új ez a tudomány. De mégis gyakorolni kell: a főnök szabadságon. S épp téged szúrt ki, hogy helyettesítsd. Te meg azt teszed. Vagyis én. Tapétázok. De előnye is van.
Kapsz egy pucér szobát, s fel kell öltöztetned.


Mindig van valami izgi, ha valakit öltöztetni kell. Most konkrétan lányra gondolok, aki.. mert a vetkőztetés az egy dolog. Érdekes. Mikor gyors, mikor lassú- ahogy a személy és a nemi ösztöneid intenzitása(vagy miafene..) engedik-diktálják. De öltöztetni.. mikor már a nemi vágyak el, s már nem a dugáson jár az agyad.. hanem a másikon. A Másikon. Azon, akit öltöztetsz. S az agyad ilyen-olyan fogaskerekei elkezdenek visszafelé tekerődzni: hogyan, mi módon kell, lehet visszaaggatni a szegény lánykára a cuccait, hogy az utána nézzen is ki valahogy. Nem könnyű, becsszóra. Szerintem majd csak körül-belül a második gyerek után lesz az.

Meztelen. Nem pucér: meztelen szobát. A pucér az olyan pórias ebben az esetben. Parlagi.

S az a meztelen szoba még értékesebb, ha te vetkőztetted. Már ismered a testét. Az előző rukáját úgy szaggattad le, mint egy utolsó repedtsarkú kúrvának. Kegyetlenül, durván, bekenve mindenféle oldó szarral, hogy könnyebben leváljon a testről. A húsról a régi bőrre. Amivel közben megismerkedtél. Ami már járt a kezed alatt. Már érezted egyenlőtlenségeit, hogy ne mondjam: domborulatait. Már tudod, hogy hol ütöttek beléje lyukat a fránya népek, s előre örülsz, hogy ebből semmi-semmi sem fog látszani. Mert átváltozik. Mert újra vissza nyeri az évek során elherdált szüzességét. Rá is fért már..

Pacsuli szaga volt. Irritáló. Meg olyan másik, olyan undorító az is: kilakott szoba-szag. A padlója, mondjuk ,hogy a cipő, is kopott volt, tele millió apró sebbel, az Idő visszaküldhetetlen ajándékával: karcolással. A szemein hályog, meg mindenféle cicoma, amik a hályogot hivatottak takarni. Randa. Kibírhatatlanul gusztustalan. Undorító. Hányáskeltő. Lehetetlen benne lakni, lehetetlen megtermékenyíteni. Egy elhajítani való, olcsó, használt lyuk.



S én ezzel szeretkezem.


Lassan kezdünk neki. Most úgysem zavarhatnak.. magunkra zárom az ajtót. A kopasz, csontos szoba rám mosolyog a felkelő nap sugárka-mosolyával. Izgul, érzem. Verítékezik A tegnapi elspaklizott padló alá-valótól nyirkos a levegő. Lassú vagyok- úgy mindég jobban élvezik. Csak lassan adják ide magukat nekem. Hiába.. a szobák már csak ilyenek! Felállítom a tapétázó asztalt. Minden mozdulatot, minden apró kattanást kiélvezünk. Ez megvan. Most a tapétázógép. Bele a vén ribanc frissen illatozó szűzlány-bőrét-- a tapéta-tekercs is már a helyén. 8 liter víz, két csomag ragasztópor. Keverem. Ő gyönyörködve figyel. Tudom-érzem. Ragasztót betölteni. Most jön az előjáték. Először a smink. A spaklival levakarom a száraz húsáról a régi bőr-maradékokat, hogy teljesen rá tudjon tapadni az új bőre. Közben a kezemmel finoman simogatom, gyanús papírcsomók után kutakodva.. és a remegését keresve. Majd az olaj, hogy üde legyen a hús. És nedves. Nagyon híg előragasztóval végigsimogatom. A roló halkan pezsegve cirógatja a felületet. Éled a szoba.

S már elindulnak nedvei.. a zárt ablak mellett, feltekert fűtéssel tejüveg az ablak. Elindult. Közeledik! Itt a megújulás!

Egy pillanat csend. Semmi sem mozdul, csak az agyamban a gondolatok. Épp fel próbálják mérni a terepet. Hogy honnan kezdeni meg, hogyan a legelőnyösebb a dolog, hol takarja az illesztést a fény, hol árulja el egy árnyéksáv.. hogyan lehetne úgy összehozni, hogy a keleti oldalra néző ablakokból úgy tűnjön: az egész egy darabból lett készítve Egy egészből. Aztán zene. Nem hangos- csak a szoba hallja. Meg én. S jön a fő tétel. A szeretkezés.

Egy falás bőrt letekerni. Azt levágni. Nincs rajta ugyanis ragasztó. Majd letekerni a következőt a megfelelő hosszra. Ez már csurom ragasztó, nyirok és vér, életet ad és összeforraszt. Összehajtogatni. Következő darab. Majd még 1. Majd az élettel átitatott Újat felvinni a létrára. Szétbontani. Óvatosan!-megpuhult. Majd elhelyezni az első lap első 1O cm.-ét. Eligazítani. Elegyengetni. Tovább. Mikor kész, akkó a másodikat. És mind így.
Nincs olyan centiméter, amit nem érintenék meg belőle. Nincs olyan darabka, ami ne remegne össze tenyereim alatt. S egyszerre oda a pacsuli. Oda minden szag. Illat van. A szűz papíré. A lágy ragasztóé. A napsugáré. Meg kávé- frissen hoztam magammal, mint megérdemelt jutalmat. S ő nem siettet, tudja, hogy jó munkához idő kell, bombasztikus szeretkezéshez meg szintén. Idő. És csend. És Ketten. Mikor kulcsra zárom, kívülről, kéjes mosoly visszhangzik végig az arcomon. Megint egy újabb lett kész.


A szoba éjszaka hallgat. Magányában felszárítja kibocsájtott nedveit. A lágy testiségből átkeményedik a ragasztó a szent tisztaságba. Holnap kifestem. Holnapután a cipellőjét vikszolja fényesre Frau Syri. Azután? Én ékesítem. Gyöngyökkel, csecsebecsékkel, dugaszoló aljzattal és kapcsolóval. Szeretettel. Azután reggel, mikor a nap még alig búvik majd csak elő: benézek. Cipőm vidáman kopog majd a padlón. Nem vitatjuk, hogy mi is történt. Tudjuk: mindkettőnknek jó volt, mert az élvezet mellett friss tapasztalatokat is szereztünk. Minek osztani a semmit? Csak mosolygok. És ő is. Szememmel végigtapogatom minden zugát, minden élét és sarkát. Minden porcikáját. Persze, csak hogy lássam: mindent rendben hagyok-e. Hogy minden pontosan úgy van, ahogy szeretném, hogy legyen. Minden ránca, minden fodra. Minden hajlata és domborulata. Igen. Még egy utolsó pillantás- a villanyok ki. Kulcs csattog. Ez is megvolt.



Jöhet a következő.

aludj csak: én álmodom..

 .. egy lassan tíz éves film címe. asszem. Vagy még több. Sandra Bullock játszik benne, érzelgős romantikomédia, vagy hogyhíjják az ilyeneket... hogy mi közöm van nekem ehhez az egészhez?.. nem tudom.. vagyis: megválik. Olvasd!


 Valakivel nemrég beszélgettem. Természetesen az időről, mi másról lehet valakivel beszélni, ha az a valaki épp véletlenül, amúgy, mellékesen, a legjobb barátod? Nos.. beszélgettünk. S egyszer csak azt mondja nekem az a valaki, aki, amúgy, mellékesen: a legjobb barátom, hogy- idefigyejj, baszki, igen sokat nyaggatjuk a múltat. Merthogy jó ám azt a részét nyaggatni, amiből lehet tanulni, dde az a máásik piszkálása, azé a bibisé, az már egyáltalán nem jó. El kell engedni. Meg félre kell tenni. Vagy nem. S most, hogy megelőzzem az ilyen kitmitkellfélretennimellőznirendberakni-féle kérdéseket: terrrmészetesen múltunk iszonyatos és ránk iszonyatosann kihatással lévő női egyedeit értjük azon a ködösített rejtett alanyon. Mert ragaszkodunk-forma hozzájuk, biza.

 S hirtelen emlékezni kezd az ember. Megnyittya vala azt a DONOTOPEN-zsákot, amibe a tiltott emlékek vannak bele tapodva-gyömöszölve.. s engedi az embernek távolba bambuló fia elkápráztatni magát az által, ami már nem is létezik, ugye, fizikailag körülhatárolható módon: az emlékei, tudniillik. S képek bukkannak fel. Hangok. Illatok. Jók, rosszak, hogy pálanna se tudjon belekötni:P. Most csak egy derengett fel. Amire találó a cím is, leggalábbis pillanatnyi hangulatomban.

 A személyek, rajtam, azaz önmagamon kívül nem fontosak most. Reggel, este... mind egy. Az idő sem számít igazán. Csak én. Aki álmodik. Leszarom, hogy esetleg „nézzteoda, a kis Egós”-nak titulálhatnak egyesek, esetleg. Mert akkoris csak én.

 Fekszem. Vagy ülök. Vagy hasalok. Vagy guggolok. S Ő alszik. Érdekesen tudnak az Ő-k aludni. Ahány Ő, annyi alvás. Ki összegömbölyödik, mint egy hermelin, vagy mormota, a téli durmi alatt.. ki meg csak oldalra libben, megcsalva engem az álmaival. Ki felém fordul, hozzám bújik, ki meg el, egyedül, magába. Ez nagyon soknak hangzik, ooolyan igazi falubikája-féle tapasztalatoknak.. pedig nem. Mindegy. S nézed Őt. Bámulod, ha úgy teccik. Legelteted a szemezeted. Lehet, hogy egy egész élet roghan le eszeveszettül, a képkockák fókuszában az arccal, az alvóéval. Lehet, csak őt látod, lehet magad is melléképzeled-alkotod. Talán még egy-két puját is, ki tudja... talán csak az arca változik a képek során, dundi csecsemő-pofiból a kamaszodó nyurga-csontos pattanás-tanyán keresztűl, mignem csak egy jóságos öregasszony magábaaszott orcája látszik, s egy ráncos mosoly a ráncos arc sarkában, ahogy ráncaiba elmerűlve alszik. S álmodik. Tiszta Klimt, tudom. Pálgium a zzegész világ, bakker! Ám folytassuk. Ilyenkor tiszta az arc. Nincs tudat rajta. A szemek sem befolyásolnak: feltöltődnek épp új ragyogással. Az arc: most őszinte. Nem tettet, nem takar semmit, sem mosollyal, sem könnyekkel.. csak önmagát adja. Ilyenkor, mikor a fény csak halványan szűrődik be akárhová is(mert sötéjtittő nékütt nem lehet alunni, nah..) annyira ellazító berohangászni a pofiját. Az Ő-ét. Szemöldököknél jó kezdeni. Olyan mint a bobszánkó: iramot ad, sebességet. A vonala. Majd a pici ráncocskákat, ami, hateccik Kultakutrinak, hanem: minden arcon vannak, a pici arc-pihék erdejét végigfésülni, a meg-megremegő száj-szögletre egy-egy virtuális csókot cuppantani(másképp felkölteném szegényt..). S ez mind megszakításokkal. Sajna. Mert tudom, ha soktat bambulok, Ő felébred, s akkó lőttek mindennek. A tekkknikám: számolok. Egy-kettő-három-négy-öt-szemet leválsztani-egy-kettő-szem vissza-egy-kettő-három-négy-öt-szem leválik- egy-kettő-és újra.. működik. Ha igazán alszik. Mélyen.

 Most jön azabizonyos üntrebáré-débárázs: mikor az ember, valaki mellett, Ő mellett egy egész életet, mi több: életeket álmodik meg-át-stb., egy szikrányi idő alatt, miközben Ő alszik... s ezek az életek valahogy az agyazatában tárolt emlékeknek a szerves részévé válnak: EZEKET az életeket hajíccsa el, mondjon le róla, csomagolja-gyömöszölje-tapodja be egy zsák fenekére, attól a naivitástól éltetve, hogy „ááááááááááááááááááááááááááh, úgysem leszitt ebbő mán’ semmi, s már lejárt lemez, stb...”.. nem kellene rögtön maga után vonnia azt a kérdést ez a tett, hogy: „Embeeeer, há’ noooooormális vagy?” ? Nem az-e a naivabb, aki ezeket a kincseket, az élmenyeket, s egyúttal az önmagához azokkal a bizonyos emlékekkel hozzáfejlődött Többet fogja, ledarálja, mint a cégpapírokat szokás, mint az, aki ezekhez foggal-körömmel ragaszkodik, s magához öleli? Ja... a kapcsolat póker-paklijában a szakítás erős lapként van jelen. De ez csak egy lap, azistenszerelmééére! S egy lap miatt eldönteni azt a kártyavárat, amelyből már sosem lesz téglaház, ahelyett, hogy gyönyörködnénk ennek merészségében, komplexitásában és megismételhetetlenségében... szerintem nem vall uralkodó Ráááráációra. Vége. Semmi sem lesz belőle. Egy piszkozat aza terv, ami alapján ugyanbiza építeni lehetett vón’, több kevesb sikerrel. Egy piszkozat. De az enyéééééééééééém!!! S nem van köze seenkinek hozzája, úgy ám. Mert elrejtem, mert elrakom. Hogy majd egyszer, mikor majd megkérdik, akkárhányszor is történjék ez meg, hogy hovááámerültelszééépszemed viláága, azt válaszolhassam, titokzatos, boldog mosollyal, amiből sugárzik a szeretet: „áááááh... seehova..”. hogy én igazán Én legyek.

csigaháázzzz. . .

az ember véges. az Isten az Istenből benne(többet úgysem bírnánk meg, mint amennyi van bennünk. így gondolom) azonban határtalanul határtalan. és egyszerűen kimeríthetetlen. meglátásom szerint egy egészséges ember még akkor is tudna nevetni és játszani, ha egy sötét szobában kellene tengesse fanyarú életét, s nincs fény ott, s nincsen tükör se, nincs semmi, csak ő egyedül. persze én nem próbáltam még, nem beszélhetek tehát tapasztalatból. meglátásom szerint egy egészséges embernek soha sem muszáj szomorúnak lennie. de azért mégis sokan szomorkodnak. talán mert szomorúak akarnak lenni. vagy unják a folytonos boldogságot. vagy elfelejtik Istent. vagy önmagukat. vagy nem tudom:"]. de mindenképp el kell ismernem, hogy ahhoz, hogy teóriám ne sántítson, meg kellene határoznom az egészséges embert és a szomorúságot. meg a boldogságot. meg annyi mindent, hogy főhetne a fejem tőle, úgyhogy rátok bízom inkább, hogy egyetértetek velem, vagy sem, kimentvén magam a további bonyodalmak szövevénye alól. csak még annyit, hihi: azért kimeríthetetlen ez a csodálatos energiaforrás, ami minden non-fizikait magába foglal, ami egy emberi lényben megtalálható és fellelhető, mert automatikusan önmagukat aktiváló energia-feltöltő állomások vannak szétszórva a világban, amik arra hivatottak, hogy a "szintet" mindég tartsák. sőt, hogy nagyobbat mondjak: A ZEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEGÉSZ VILÁÁÁÁÁÁÁG EGY NAGY PEKÓÓÓÓÓÓÓ, hihi. mert bármikor, mikor a szinted(az életerő- és vidámságszinted) csökkenő-forma, megjelenik valami körülötted, egy szinte alig észrevehető valami, ami azelőtt is ott volt, megvolt, talán ismerted is, de most új tartalommal lett ellátva. egy esély, hogy megtaláld a középpontod. azt, ami tényleg vagy. samitől eegy picikét eltévelyedtél vala. mert ha önmagad vagy, nem lehetsz boldogtalan. ugye?... hahóóóóóóóóóóóóóó... van ott valakiiiiiiiiiii...kiiiiiii...kiiiii...kiii. senki. megint senki. mindig csak senki. megigérték, hogy a gumiszobába visznek, ott legalább nincs visszhang. s nincs fény. s nincs tükör. 

csak én vagyok.

csak én.

mozogni: művészet

„A mozgás művészete a tánc.”- hangzik a híres-hírhedt BOEMDANCE moderntánc-együttesnek a valahonnan lekoppintott szlogenje. Érdekes módon a most video-klippekben szereplő s koncerteken is fellépő táncegyüttes valamikor réééééééégen a volt sulim alagsorában, a tornateremben oktatta az önkénteseit. Akkor még mindenki kezdő volt: az oktató is, az oktatandó is. Tudom, mert én is egy voltam közülük. De az régen volt. Nekik is, nekem is. A mozgás művészete a tánc. Na, ezzel nem értek egyet. Nem így. Hibádzik a mondatból valami. Nem fedi az igazságot. Az a mondat például, hogy: „A mozgás egyik fő művészete a tánc.”-már jobban hasonlít az igazságra. Vagy például ez: „A mozgás művészetének egyik legnyilvánvalóbb megjelenési formája a tánc.”. Nekem ez tetszik a legjobban: „A tánc is a mozgás művészete.”. A mozgás művészete mindenütt ott van. Pontosabban: minden mozgás önmagába rejti önnön művészetét. Nincs mozgás, meggyőződésem szerint, aminek ne lenne egy művészivé tökéletesített formája. Ami ne lenne művészet, már csak magában is. Amiben gyönyörködni lehet.. megcsodálni. Valami többet látni benne, mint ami: egy mozgás.. Érdekes módon ma robbant ez a dolog be az agyamba... a 2C-ben szennyes-zsákot cseréltem. Munkám legkevésbé szeretett részének egyik eleme ez, az ún. ’e Wäscherundeé. A legutálatosabbak azok a neon-színűek. Meg a rózsaszín zsákok. Valami lehetetlen anyagból vannak, összeragadnak, nem szeret az ember keze hozzájuk érni. Na, egy ilyet bogoztam épp össze, merhogy telelett szegény. S helyette meg nem ilyen neont vagy rózsaszínt találtam a polcon. Hanem a sárgát. Az libegő-vékony, zizegő-könnyű műanyagból lett fabrikálva. Játszom vele. Kibontom, mert össze van hajtogatva. A száját picit megnyitom, s naaagyot hussantok vele, hogy a finoman összetapadt testét kitöltsék a levegő-gomolyagok. A déli nap mintha megtörne a buborék-testén. Bele vagyok mélyülve...nemis tudom mibe. Ez rutin. Lehajtod a gumit a zsák szájáról, bog, új zsák, gumi rája. Most épp a szemeteszsák-csere következik. Ez sűrű, mély, komoly-kék műanyag. A fény mindig csak egy pislantásnyira világosíthatja meg a testét. Ezt le is kell tépni, s a többi ugyanaz. Oszt egyszercsak érzem: néznek. Egy tolókocsis néni, aki elég mord máskülönben: nevetett. Mert fellibbent egy sárga, aztán egy kék. Műanyag darabok. Elmosolyodtam én is. S figyeltem magam. A mozgások már annyira rutinok, hogy a legkevesebbet mozdítom a kezeimet s a legeffektívebben. A kisujjam kimarad a játékból: távolra tartva figyelik a Nyolcat. S az izmaim nem is dolgoznak: lazulnak. Mosolygok. A szennyeszsák-csere művészetét fejlesztettem volna ki talán? Ki tudja. De szerintem nem rossz... De a mozgások tömegében ott zörög a művészetük is. S ha már mindenképp a mozgás művészetét kéne megszavazni, az én voksom tuti a szeretkezésé lenne. Mert az az abszolút. Az, aki tangózni tud, keringőzni, vagy más dinamikusabb és erotikusabb töltettel rendelkező táncot ropni általában azt mondja: olyan mintha nyilvánosan szeretkeznénk... mert az az abszolút. De ez is téves. A bethleni magyartanár kollégámat látogattam meg egyszer, már nem tudom az okot. Mint minden kispapa, ő is büszkén hozta bemutatni aző Zsuzsijááát. Elképesztett, ahogy tartotta a babáját: jobb kézzel tartotta, az alkarja a babát biztonsági övként védte s a tenyere elölről benyúlva a pici lába közé stabilan magához, mellkaságoz szorította. Prrofi baba-tartás. Picit irigy voltam, bár nem szokásom. Én félek még megfogni is a csöppöket, nehogy bajuk essék, s a baszott tenyeremmel kárt tegyek bennük.. s ez meg abszoút biztonsággal-pontossággal cipeli babáját, rá se rittyentve az én pedofób gravitáció-félelmeimre! Ebben is a mozgás művészetét látom. Apám, mikor annak idején a nagy rézüstöket kikalapálta, én csak bambultam s pislogtam: hogy a kibaszott életben lehet egy 3-5 mm-es vastagságú naaagy rézlemezből egy fakalapács(!!!!) és egy fogó, meg egy kéziüllő segítségével: üstfeneket- tetőt eszkábálni?!? Pontos, röpke mozdulatok. Apró, ám erős ütések. Csak amúgy hajlott a réz a parasztkezek alatt. Mert odáig fejlesztette a mozgást, ezt a kalapáló-, vagy domborító- vagy gömbölyítő-, vagy mittudomén-mozgást, hogy ezt megtehette: játszhatott a fémmel. Piciket ütve piciket lépett. Haladt előre. S a fém is. Utóbbi: domborodott. Végülis ez már játék, szórakozás. Már nem figyelsz oda, hogy hogyan csinálod. Már tudod, hogyanis kell, mit is kell, mennyit is kell. Pihentető, ellazító rutin. Azokat, akik nem értenek hozzá csodálattal tölti el, vagy irigységet fakaszt bennük. Vagy csak idegbajt kapnak: NEKEEEMMÉÉÉÉRNEMMSIKERŰŰŰŰŰHHŰŰŰŰŰL!!! De előbb-utóbb sikerül. Tudom. Csak a türelmem néha...:). Hehe...most ilyen mozgászseni-jelenetek jutnak eszembe. Péel: nagymamám, mikor habot ver, vagy dagaszt, vagy krumplipürét fabrikáál. Mikor a főnököm tapétázik, centizés nélkül, játszva eltalálva a méreteket. Mikor apám parkol. Mikor anyám cseresznyét szed. Mikor Szabó Levi beszél. Mikor Áná zsonglőrködik a tűzzel. Mikor Dalma egy új ruhát ecsetel. Mikor Húgi vigasztalni próbál valamiért, valamivel... istenadta tehetség. S még sokan. Mindenkim, végülis:D! Te is:))! Az egész viláááág! Ebédszünetemben elhaladtam egy barackfa mellett. Néhány szirom hullott alá... ki merné azt mondani, hogy a hulló szirom a Föld mágneses központja felé való haladása nem a mozgás művészete!?! Aki igenis merné, az gondoljon csak bele: ő péel meg tudná ezt így, dde pontosaníígy csinálni?..

ahhán: csoda

csoda.

megint valami, amit nem tudunk meghatározni. azért nem írom azt, hogy nem lehet, mert meggyőződésem, hogy lehet. csak mi, parány emberkék parányi lelkekkel, még nem tudjuk. mmég nem sikerült. namármost nekem is bonyolult. ezért meg sem próbálom meghatározni, hogy mi a csuda aza csoda. példázni fogom.

nemtudom, hogy bele tudjátok-e képzelni magatokat szerepekbe... például a tanárodéba. vagy a diákodéba. vagy az anyádéba, apádéba. persze, most azt mondod, hogy naná, mégszéppp, hogy bele, s tuti nem úgy csinálnám, mint a fater, mer az olyan hülyén egyengette az életét... én meg azt mondom: állj. hallgass ember s gondolkodj. bele tudod-e helyezni magad, tényleg? s ha töprengsz, meglátod majd, a válasz sikítani fog a füledbe: nem... mert lehetetlen. persze azért meg kell próbálni. a középkori-irodalom tanárom most röhögne, mert ennek az ellenkezőjét próbáltam megerősíteni, legalábbis ő ezt értette, mert ezt akarta érteni. de meg lehet kísérelni, ha számba veszed a lehető legkisebb részletekig, hogy mi is mehet abban az emberben végbe, mit érez, hall, mi fáj neki, mire gondol, s mi a gondja.. s ezt, persze, mind tudatosan, hogy a lehető legeffektívebben tudj figyelni arra, amit el szeretnél érni: szerepcsere.. s itt jön a csoda. mert itt... de inkább bemutatom. 

vasárnap, márc. 17-nek estéjén zárnom kellett a munkahelyemen, az öregekotthonban. egészen könnyű munka, csak a szennyes zsákok rontanak a csend, az épület nyugodt hatásának esztétikai benyomásán. minden zajtalan és tompa. minden matt. és noha minden meg van világítva, semmi sincs igazából. ellenőrzöd a különböző ajtókat-ablakokat, hogy be vannak-e csukva, hogy minden úgy van-e hagyva, ahogy lennie kell, s közben persze az esti csípős szelet csodálod a negyedik emeleti erély magasságából, mosolyogva, hogy összeborzolja a már amúgy is kócos hajad. a cipőd kopogásán kívül más nemigen hallatszik, mint az ápolók halk duruzsolása, egy-egy szobából kiszűrődő elhaló sikoly vagy halk kacaj... az álom lelkiismeret szerint osztogat... s te elmélyülve zümmögsz egy számot, ami csak úgy felbukkant emlékeid tengerszemének felszínén... mikor jön a csoda. egy nő játszik zongorán. a színpadon, gyakorlásképpen a nemsokára bekövetkező koncertre. valami lírai dolog zakatol az ujjai alatt, ahogy fel-felgyorsulva elsüti a félhangokat a fehérek mellett... s a sötét térben egy szürke árny jár valami elképesztő táncot. persze, szemeim nem látják elsőre... kell nézni, hunyorítani kell egy darabig. s berobbant szívembe a csoda. Frau Kommer, a kópé és pajkos, de sajnos kissé szenilis idős hippi-hölgy járja éjszakai búcsú-táncát. lassan elszíntelenedett barnás szeme a falon túli eget nézi, miközben fűző nélküli fehér cipellőjében lengén és ütemre járja a táncot. az itt oly sokat hibáztatott biológiai folyamat következtében meggörbült hátát a lehető legjobban kihúzza, megfeszíti, s lágy mosolyával a valamikor valószínűleg irtó kívánatos száján(ami most a vonzerejéről, dússágáról és pirosságáról lemondva általában cinikus mosolyra húzódva tengeti életét), ropja a köröket, kecses kézmozdulatoktól kísérve, egyedül, titokban, az éjszakában.

bele tudtam helyezni magam az ő helyébe. mi több: benne voltam a helyzetében. szemeim és gondolataim vele táncoltak, libbentek és forogtak, s örömöm, mint a lágyan lejtő keze, körülölelt engem. betegség, fáradtság, kétség, másra való utaltság... és mégis: mint a mesében- alkonyatkor átváltozik Frau Kommer egy elfelejtett kor elfelejtett kislányává, aki járja rég elfeledett, ám emlékeiben halványan fel-felbukkanó táncát, hogy életre kelthesse azt, ami a legfontosabb az ember múltjában - az emlékeit. szégyelltem magam. illetéktelen behatoló voltam valami titkos és rejtett szertartásban, ami a múlt megidézése s amit talán majd én is művelni fogok, ha megérem, hogy felnőjek a feladathoz. talán el is pirultam. talán. gyorsan és tapintatosan, lehajtott fejjel, de mosolyogva lépkedtem tovébb, tettetve magam, hogy semmit sem vettem eszre a megtörténtekből. mesét láttam. és átélhettem. teljesen. EZ a Csoda. ez IS a Csoda.