aludj csak: én álmodom..

 .. egy lassan tíz éves film címe. asszem. Vagy még több. Sandra Bullock játszik benne, érzelgős romantikomédia, vagy hogyhíjják az ilyeneket... hogy mi közöm van nekem ehhez az egészhez?.. nem tudom.. vagyis: megválik. Olvasd!


 Valakivel nemrég beszélgettem. Természetesen az időről, mi másról lehet valakivel beszélni, ha az a valaki épp véletlenül, amúgy, mellékesen, a legjobb barátod? Nos.. beszélgettünk. S egyszer csak azt mondja nekem az a valaki, aki, amúgy, mellékesen: a legjobb barátom, hogy- idefigyejj, baszki, igen sokat nyaggatjuk a múltat. Merthogy jó ám azt a részét nyaggatni, amiből lehet tanulni, dde az a máásik piszkálása, azé a bibisé, az már egyáltalán nem jó. El kell engedni. Meg félre kell tenni. Vagy nem. S most, hogy megelőzzem az ilyen kitmitkellfélretennimellőznirendberakni-féle kérdéseket: terrrmészetesen múltunk iszonyatos és ránk iszonyatosann kihatással lévő női egyedeit értjük azon a ködösített rejtett alanyon. Mert ragaszkodunk-forma hozzájuk, biza.

 S hirtelen emlékezni kezd az ember. Megnyittya vala azt a DONOTOPEN-zsákot, amibe a tiltott emlékek vannak bele tapodva-gyömöszölve.. s engedi az embernek távolba bambuló fia elkápráztatni magát az által, ami már nem is létezik, ugye, fizikailag körülhatárolható módon: az emlékei, tudniillik. S képek bukkannak fel. Hangok. Illatok. Jók, rosszak, hogy pálanna se tudjon belekötni:P. Most csak egy derengett fel. Amire találó a cím is, leggalábbis pillanatnyi hangulatomban.

 A személyek, rajtam, azaz önmagamon kívül nem fontosak most. Reggel, este... mind egy. Az idő sem számít igazán. Csak én. Aki álmodik. Leszarom, hogy esetleg „nézzteoda, a kis Egós”-nak titulálhatnak egyesek, esetleg. Mert akkoris csak én.

 Fekszem. Vagy ülök. Vagy hasalok. Vagy guggolok. S Ő alszik. Érdekesen tudnak az Ő-k aludni. Ahány Ő, annyi alvás. Ki összegömbölyödik, mint egy hermelin, vagy mormota, a téli durmi alatt.. ki meg csak oldalra libben, megcsalva engem az álmaival. Ki felém fordul, hozzám bújik, ki meg el, egyedül, magába. Ez nagyon soknak hangzik, ooolyan igazi falubikája-féle tapasztalatoknak.. pedig nem. Mindegy. S nézed Őt. Bámulod, ha úgy teccik. Legelteted a szemezeted. Lehet, hogy egy egész élet roghan le eszeveszettül, a képkockák fókuszában az arccal, az alvóéval. Lehet, csak őt látod, lehet magad is melléképzeled-alkotod. Talán még egy-két puját is, ki tudja... talán csak az arca változik a képek során, dundi csecsemő-pofiból a kamaszodó nyurga-csontos pattanás-tanyán keresztűl, mignem csak egy jóságos öregasszony magábaaszott orcája látszik, s egy ráncos mosoly a ráncos arc sarkában, ahogy ráncaiba elmerűlve alszik. S álmodik. Tiszta Klimt, tudom. Pálgium a zzegész világ, bakker! Ám folytassuk. Ilyenkor tiszta az arc. Nincs tudat rajta. A szemek sem befolyásolnak: feltöltődnek épp új ragyogással. Az arc: most őszinte. Nem tettet, nem takar semmit, sem mosollyal, sem könnyekkel.. csak önmagát adja. Ilyenkor, mikor a fény csak halványan szűrődik be akárhová is(mert sötéjtittő nékütt nem lehet alunni, nah..) annyira ellazító berohangászni a pofiját. Az Ő-ét. Szemöldököknél jó kezdeni. Olyan mint a bobszánkó: iramot ad, sebességet. A vonala. Majd a pici ráncocskákat, ami, hateccik Kultakutrinak, hanem: minden arcon vannak, a pici arc-pihék erdejét végigfésülni, a meg-megremegő száj-szögletre egy-egy virtuális csókot cuppantani(másképp felkölteném szegényt..). S ez mind megszakításokkal. Sajna. Mert tudom, ha soktat bambulok, Ő felébred, s akkó lőttek mindennek. A tekkknikám: számolok. Egy-kettő-három-négy-öt-szemet leválsztani-egy-kettő-szem vissza-egy-kettő-három-négy-öt-szem leválik- egy-kettő-és újra.. működik. Ha igazán alszik. Mélyen.

 Most jön azabizonyos üntrebáré-débárázs: mikor az ember, valaki mellett, Ő mellett egy egész életet, mi több: életeket álmodik meg-át-stb., egy szikrányi idő alatt, miközben Ő alszik... s ezek az életek valahogy az agyazatában tárolt emlékeknek a szerves részévé válnak: EZEKET az életeket hajíccsa el, mondjon le róla, csomagolja-gyömöszölje-tapodja be egy zsák fenekére, attól a naivitástól éltetve, hogy „ááááááááááááááááááááááááááh, úgysem leszitt ebbő mán’ semmi, s már lejárt lemez, stb...”.. nem kellene rögtön maga után vonnia azt a kérdést ez a tett, hogy: „Embeeeer, há’ noooooormális vagy?” ? Nem az-e a naivabb, aki ezeket a kincseket, az élmenyeket, s egyúttal az önmagához azokkal a bizonyos emlékekkel hozzáfejlődött Többet fogja, ledarálja, mint a cégpapírokat szokás, mint az, aki ezekhez foggal-körömmel ragaszkodik, s magához öleli? Ja... a kapcsolat póker-paklijában a szakítás erős lapként van jelen. De ez csak egy lap, azistenszerelmééére! S egy lap miatt eldönteni azt a kártyavárat, amelyből már sosem lesz téglaház, ahelyett, hogy gyönyörködnénk ennek merészségében, komplexitásában és megismételhetetlenségében... szerintem nem vall uralkodó Ráááráációra. Vége. Semmi sem lesz belőle. Egy piszkozat aza terv, ami alapján ugyanbiza építeni lehetett vón’, több kevesb sikerrel. Egy piszkozat. De az enyéééééééééééém!!! S nem van köze seenkinek hozzája, úgy ám. Mert elrejtem, mert elrakom. Hogy majd egyszer, mikor majd megkérdik, akkárhányszor is történjék ez meg, hogy hovááámerültelszééépszemed viláága, azt válaszolhassam, titokzatos, boldog mosollyal, amiből sugárzik a szeretet: „áááááh... seehova..”. hogy én igazán Én legyek.

csigaháázzzz. . .

az ember véges. az Isten az Istenből benne(többet úgysem bírnánk meg, mint amennyi van bennünk. így gondolom) azonban határtalanul határtalan. és egyszerűen kimeríthetetlen. meglátásom szerint egy egészséges ember még akkor is tudna nevetni és játszani, ha egy sötét szobában kellene tengesse fanyarú életét, s nincs fény ott, s nincsen tükör se, nincs semmi, csak ő egyedül. persze én nem próbáltam még, nem beszélhetek tehát tapasztalatból. meglátásom szerint egy egészséges embernek soha sem muszáj szomorúnak lennie. de azért mégis sokan szomorkodnak. talán mert szomorúak akarnak lenni. vagy unják a folytonos boldogságot. vagy elfelejtik Istent. vagy önmagukat. vagy nem tudom:"]. de mindenképp el kell ismernem, hogy ahhoz, hogy teóriám ne sántítson, meg kellene határoznom az egészséges embert és a szomorúságot. meg a boldogságot. meg annyi mindent, hogy főhetne a fejem tőle, úgyhogy rátok bízom inkább, hogy egyetértetek velem, vagy sem, kimentvén magam a további bonyodalmak szövevénye alól. csak még annyit, hihi: azért kimeríthetetlen ez a csodálatos energiaforrás, ami minden non-fizikait magába foglal, ami egy emberi lényben megtalálható és fellelhető, mert automatikusan önmagukat aktiváló energia-feltöltő állomások vannak szétszórva a világban, amik arra hivatottak, hogy a "szintet" mindég tartsák. sőt, hogy nagyobbat mondjak: A ZEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEGÉSZ VILÁÁÁÁÁÁÁG EGY NAGY PEKÓÓÓÓÓÓÓ, hihi. mert bármikor, mikor a szinted(az életerő- és vidámságszinted) csökkenő-forma, megjelenik valami körülötted, egy szinte alig észrevehető valami, ami azelőtt is ott volt, megvolt, talán ismerted is, de most új tartalommal lett ellátva. egy esély, hogy megtaláld a középpontod. azt, ami tényleg vagy. samitől eegy picikét eltévelyedtél vala. mert ha önmagad vagy, nem lehetsz boldogtalan. ugye?... hahóóóóóóóóóóóóóó... van ott valakiiiiiiiiiii...kiiiiiii...kiiiii...kiii. senki. megint senki. mindig csak senki. megigérték, hogy a gumiszobába visznek, ott legalább nincs visszhang. s nincs fény. s nincs tükör. 

csak én vagyok.

csak én.

mozogni: művészet

„A mozgás művészete a tánc.”- hangzik a híres-hírhedt BOEMDANCE moderntánc-együttesnek a valahonnan lekoppintott szlogenje. Érdekes módon a most video-klippekben szereplő s koncerteken is fellépő táncegyüttes valamikor réééééééégen a volt sulim alagsorában, a tornateremben oktatta az önkénteseit. Akkor még mindenki kezdő volt: az oktató is, az oktatandó is. Tudom, mert én is egy voltam közülük. De az régen volt. Nekik is, nekem is. A mozgás művészete a tánc. Na, ezzel nem értek egyet. Nem így. Hibádzik a mondatból valami. Nem fedi az igazságot. Az a mondat például, hogy: „A mozgás egyik fő művészete a tánc.”-már jobban hasonlít az igazságra. Vagy például ez: „A mozgás művészetének egyik legnyilvánvalóbb megjelenési formája a tánc.”. Nekem ez tetszik a legjobban: „A tánc is a mozgás művészete.”. A mozgás művészete mindenütt ott van. Pontosabban: minden mozgás önmagába rejti önnön művészetét. Nincs mozgás, meggyőződésem szerint, aminek ne lenne egy művészivé tökéletesített formája. Ami ne lenne művészet, már csak magában is. Amiben gyönyörködni lehet.. megcsodálni. Valami többet látni benne, mint ami: egy mozgás.. Érdekes módon ma robbant ez a dolog be az agyamba... a 2C-ben szennyes-zsákot cseréltem. Munkám legkevésbé szeretett részének egyik eleme ez, az ún. ’e Wäscherundeé. A legutálatosabbak azok a neon-színűek. Meg a rózsaszín zsákok. Valami lehetetlen anyagból vannak, összeragadnak, nem szeret az ember keze hozzájuk érni. Na, egy ilyet bogoztam épp össze, merhogy telelett szegény. S helyette meg nem ilyen neont vagy rózsaszínt találtam a polcon. Hanem a sárgát. Az libegő-vékony, zizegő-könnyű műanyagból lett fabrikálva. Játszom vele. Kibontom, mert össze van hajtogatva. A száját picit megnyitom, s naaagyot hussantok vele, hogy a finoman összetapadt testét kitöltsék a levegő-gomolyagok. A déli nap mintha megtörne a buborék-testén. Bele vagyok mélyülve...nemis tudom mibe. Ez rutin. Lehajtod a gumit a zsák szájáról, bog, új zsák, gumi rája. Most épp a szemeteszsák-csere következik. Ez sűrű, mély, komoly-kék műanyag. A fény mindig csak egy pislantásnyira világosíthatja meg a testét. Ezt le is kell tépni, s a többi ugyanaz. Oszt egyszercsak érzem: néznek. Egy tolókocsis néni, aki elég mord máskülönben: nevetett. Mert fellibbent egy sárga, aztán egy kék. Műanyag darabok. Elmosolyodtam én is. S figyeltem magam. A mozgások már annyira rutinok, hogy a legkevesebbet mozdítom a kezeimet s a legeffektívebben. A kisujjam kimarad a játékból: távolra tartva figyelik a Nyolcat. S az izmaim nem is dolgoznak: lazulnak. Mosolygok. A szennyeszsák-csere művészetét fejlesztettem volna ki talán? Ki tudja. De szerintem nem rossz... De a mozgások tömegében ott zörög a művészetük is. S ha már mindenképp a mozgás művészetét kéne megszavazni, az én voksom tuti a szeretkezésé lenne. Mert az az abszolút. Az, aki tangózni tud, keringőzni, vagy más dinamikusabb és erotikusabb töltettel rendelkező táncot ropni általában azt mondja: olyan mintha nyilvánosan szeretkeznénk... mert az az abszolút. De ez is téves. A bethleni magyartanár kollégámat látogattam meg egyszer, már nem tudom az okot. Mint minden kispapa, ő is büszkén hozta bemutatni aző Zsuzsijááát. Elképesztett, ahogy tartotta a babáját: jobb kézzel tartotta, az alkarja a babát biztonsági övként védte s a tenyere elölről benyúlva a pici lába közé stabilan magához, mellkaságoz szorította. Prrofi baba-tartás. Picit irigy voltam, bár nem szokásom. Én félek még megfogni is a csöppöket, nehogy bajuk essék, s a baszott tenyeremmel kárt tegyek bennük.. s ez meg abszoút biztonsággal-pontossággal cipeli babáját, rá se rittyentve az én pedofób gravitáció-félelmeimre! Ebben is a mozgás művészetét látom. Apám, mikor annak idején a nagy rézüstöket kikalapálta, én csak bambultam s pislogtam: hogy a kibaszott életben lehet egy 3-5 mm-es vastagságú naaagy rézlemezből egy fakalapács(!!!!) és egy fogó, meg egy kéziüllő segítségével: üstfeneket- tetőt eszkábálni?!? Pontos, röpke mozdulatok. Apró, ám erős ütések. Csak amúgy hajlott a réz a parasztkezek alatt. Mert odáig fejlesztette a mozgást, ezt a kalapáló-, vagy domborító- vagy gömbölyítő-, vagy mittudomén-mozgást, hogy ezt megtehette: játszhatott a fémmel. Piciket ütve piciket lépett. Haladt előre. S a fém is. Utóbbi: domborodott. Végülis ez már játék, szórakozás. Már nem figyelsz oda, hogy hogyan csinálod. Már tudod, hogyanis kell, mit is kell, mennyit is kell. Pihentető, ellazító rutin. Azokat, akik nem értenek hozzá csodálattal tölti el, vagy irigységet fakaszt bennük. Vagy csak idegbajt kapnak: NEKEEEMMÉÉÉÉRNEMMSIKERŰŰŰŰŰHHŰŰŰŰŰL!!! De előbb-utóbb sikerül. Tudom. Csak a türelmem néha...:). Hehe...most ilyen mozgászseni-jelenetek jutnak eszembe. Péel: nagymamám, mikor habot ver, vagy dagaszt, vagy krumplipürét fabrikáál. Mikor a főnököm tapétázik, centizés nélkül, játszva eltalálva a méreteket. Mikor apám parkol. Mikor anyám cseresznyét szed. Mikor Szabó Levi beszél. Mikor Áná zsonglőrködik a tűzzel. Mikor Dalma egy új ruhát ecsetel. Mikor Húgi vigasztalni próbál valamiért, valamivel... istenadta tehetség. S még sokan. Mindenkim, végülis:D! Te is:))! Az egész viláááág! Ebédszünetemben elhaladtam egy barackfa mellett. Néhány szirom hullott alá... ki merné azt mondani, hogy a hulló szirom a Föld mágneses központja felé való haladása nem a mozgás művészete!?! Aki igenis merné, az gondoljon csak bele: ő péel meg tudná ezt így, dde pontosaníígy csinálni?..

ahhán: csoda

csoda.

megint valami, amit nem tudunk meghatározni. azért nem írom azt, hogy nem lehet, mert meggyőződésem, hogy lehet. csak mi, parány emberkék parányi lelkekkel, még nem tudjuk. mmég nem sikerült. namármost nekem is bonyolult. ezért meg sem próbálom meghatározni, hogy mi a csuda aza csoda. példázni fogom.

nemtudom, hogy bele tudjátok-e képzelni magatokat szerepekbe... például a tanárodéba. vagy a diákodéba. vagy az anyádéba, apádéba. persze, most azt mondod, hogy naná, mégszéppp, hogy bele, s tuti nem úgy csinálnám, mint a fater, mer az olyan hülyén egyengette az életét... én meg azt mondom: állj. hallgass ember s gondolkodj. bele tudod-e helyezni magad, tényleg? s ha töprengsz, meglátod majd, a válasz sikítani fog a füledbe: nem... mert lehetetlen. persze azért meg kell próbálni. a középkori-irodalom tanárom most röhögne, mert ennek az ellenkezőjét próbáltam megerősíteni, legalábbis ő ezt értette, mert ezt akarta érteni. de meg lehet kísérelni, ha számba veszed a lehető legkisebb részletekig, hogy mi is mehet abban az emberben végbe, mit érez, hall, mi fáj neki, mire gondol, s mi a gondja.. s ezt, persze, mind tudatosan, hogy a lehető legeffektívebben tudj figyelni arra, amit el szeretnél érni: szerepcsere.. s itt jön a csoda. mert itt... de inkább bemutatom. 

vasárnap, márc. 17-nek estéjén zárnom kellett a munkahelyemen, az öregekotthonban. egészen könnyű munka, csak a szennyes zsákok rontanak a csend, az épület nyugodt hatásának esztétikai benyomásán. minden zajtalan és tompa. minden matt. és noha minden meg van világítva, semmi sincs igazából. ellenőrzöd a különböző ajtókat-ablakokat, hogy be vannak-e csukva, hogy minden úgy van-e hagyva, ahogy lennie kell, s közben persze az esti csípős szelet csodálod a negyedik emeleti erély magasságából, mosolyogva, hogy összeborzolja a már amúgy is kócos hajad. a cipőd kopogásán kívül más nemigen hallatszik, mint az ápolók halk duruzsolása, egy-egy szobából kiszűrődő elhaló sikoly vagy halk kacaj... az álom lelkiismeret szerint osztogat... s te elmélyülve zümmögsz egy számot, ami csak úgy felbukkant emlékeid tengerszemének felszínén... mikor jön a csoda. egy nő játszik zongorán. a színpadon, gyakorlásképpen a nemsokára bekövetkező koncertre. valami lírai dolog zakatol az ujjai alatt, ahogy fel-felgyorsulva elsüti a félhangokat a fehérek mellett... s a sötét térben egy szürke árny jár valami elképesztő táncot. persze, szemeim nem látják elsőre... kell nézni, hunyorítani kell egy darabig. s berobbant szívembe a csoda. Frau Kommer, a kópé és pajkos, de sajnos kissé szenilis idős hippi-hölgy járja éjszakai búcsú-táncát. lassan elszíntelenedett barnás szeme a falon túli eget nézi, miközben fűző nélküli fehér cipellőjében lengén és ütemre járja a táncot. az itt oly sokat hibáztatott biológiai folyamat következtében meggörbült hátát a lehető legjobban kihúzza, megfeszíti, s lágy mosolyával a valamikor valószínűleg irtó kívánatos száján(ami most a vonzerejéről, dússágáról és pirosságáról lemondva általában cinikus mosolyra húzódva tengeti életét), ropja a köröket, kecses kézmozdulatoktól kísérve, egyedül, titokban, az éjszakában.

bele tudtam helyezni magam az ő helyébe. mi több: benne voltam a helyzetében. szemeim és gondolataim vele táncoltak, libbentek és forogtak, s örömöm, mint a lágyan lejtő keze, körülölelt engem. betegség, fáradtság, kétség, másra való utaltság... és mégis: mint a mesében- alkonyatkor átváltozik Frau Kommer egy elfelejtett kor elfelejtett kislányává, aki járja rég elfeledett, ám emlékeiben halványan fel-felbukkanó táncát, hogy életre kelthesse azt, ami a legfontosabb az ember múltjában - az emlékeit. szégyelltem magam. illetéktelen behatoló voltam valami titkos és rejtett szertartásban, ami a múlt megidézése s amit talán majd én is művelni fogok, ha megérem, hogy felnőjek a feladathoz. talán el is pirultam. talán. gyorsan és tapintatosan, lehajtott fejjel, de mosolyogva lépkedtem tovébb, tettetve magam, hogy semmit sem vettem eszre a megtörténtekből. mesét láttam. és átélhettem. teljesen. EZ a Csoda. ez IS a Csoda.