a nők hülyék.

- Tudod mit, kérdezte felbőszülve és gyönyörű volt úgy, égnek álló hajjal, mint egy fúria- tudod mit? A nők mind hülyék, jó? Megöleltem volna, mert úgy sejtettem, hogy nem gondolja komolyan azt, amit mond.

- Jó. De most mi a bajod a nőkkel?

- Semmi. Csak hülyék.

- De miért hülyék?

- Csak, jó? Mert folyton fejetlenül viselkednek és folyton hülyeségeket pofáznak és folyton azt hiszik, hogy szerelmesek, pedig sose azok. És azt akarják hinni, hogy szépek, holott úgy tudják, hogy nagyon rondák és várják meg elvárják, hogy hiúságuk minél több hím pozitív irányba stabilizálja. És várják, hogy kitörhessenek, követelik az esélyeket, az egyenlőséget, a hímekkel való egyenlőséget kikövetelik maguknak, aztán meg épp ők azok, akik nem törnek ki, épp ők azok, akik elszalasztják az esélyt és épp nekik kell rájönniük arra, hogy a férfi és a nő között soha nem volt és soha nem is lesz egyenlőség és egészen kiemelkedő marhaság ezt mégis elvárni, ezt mégis megfogalmazni, ezt hangoztatni meg főleg.

- És ezért hülyék a nők?

- Ezért.

- Megölelhetlek?

- Te csak hagyj engem békén és ne ölelgess most, jó? Éppen eléggé hülyén érzem magam így is. Még pont egy ölelés hiányzik a teljes megaláztatásomhoz.

- De az én ölelésem...

- De a te ölelésed is csak egy ölelés, olyan, mint a többi, csak valószínűleg még megalázóbb volna, mert érzelmi szempontból mélyebb töltettel rendelkezik. Szóval hagyjál, rendben?

Mérges voltam rá. Kikövetelte az egészet és aztán kajánul vigyorgott, miközben én kiakadtam és rázúdítottam az egészet. Hiszem tudom én. Én is csak nőből vagyok. Olyan vagyok és sem több, sem kevesebb. Életemet kitölti az, hogy nő vagyok és nem értem, hogy miért, mitől vagyok az és próbálom megoldani nőiességem mibenlétének a rejtélyét, miközben úgy teszek, mintha már régóta tudnám, hogy miben áll. Sejtéseim vannak ugyan, hogy ne volnának, mindenkinek vannak, neki is, hát mért épp nekem ne volnának, de azzal semmit nem érek, én tudni akarom, hogy konkrétan mi a nő, hogy ki a nő, hogy mennyire mélyen és mennyire mélyből. És a kaján vigyora kiborít, mert férfi, mert ő is ugyanakkora szarban van, mint én, ő sem tudja igazán a mikéntjét és a hogyanját férfiasságának és szenved ezért néha ő is, néha kétségbe esik néha ő is, de férfi és ezen státusza már más értelmezést ad a problémáinak, a gondolatainak, az állapotai mikéntjének. Mert férfi.

Persze, azért mert férfi valaki úgy tűnhet, hogy könnyebb neki, én tudom, de mégis annyira szeretném, ha a nők, hacsak egy rövid ideig is, hacsak egy vagy két hónapig is férfiak lehetnének. Nem azért, hogy lássák a férfiaknál fellépő problémák másságát, hanem hogy lássák: a probléma, bár nagyjából ugyanaz, mint a nőknél, a mi fejünkben más a problémáknak a megközelítése, más maga a kezelés is, a problémának, mint valami megoldandónak a boncolása, felosztása, darabolása. Nemtörődöm. Hanyag. Könnyed. Talán inkább ledér. Vagyis ilyennek tűnhet. De ez más világ, hogyan tudjam elmagyarázni neki, hogy ez más világ. Persze lehet, hogy nem így van, nem merek általánosítani: ez csak egy férfi agya, egy férfinak a pőre gondolatai. Egyetlen egy gondolatséma, az is pofátlanul leegyszerűsítve. És mindezt elmondanám, mindezt leírnám, lerajzolnám neki, de nem lehet, bassza meg, nem lehet, nem értené meg, nem érezné át, hisz nőből van és nőből nővé válik, fiatalabból idősebbé de sosem lehet férfi, soha sem válhat azzá.

A kezét fogom meg és kulcsolom közre kezeimmel. Szeretem. Tényleg szeretem. Veszettül, eszméletvesztésig szeretem és szerelmem meg szeretetem most ennél jobban nem is tudnám kifejezni iránta. Talán egy ragyogó szemmel, egy biztató mosollyal vagy egy otthon-öleléssel, de most ezeket mind nem engedi meg nekem, s muszáj minden egyes nyavalyás pulzáló érzelem-egységet belesűrítenem egy kéz fogásába, a fogásának a melegségébe. És fáj, hogy olyan, amilyen és úgy, ahogyan, de teszem, mégis. Szeretem.

És ezért utálom, ez miatt érzem magam esetlennek, tramplinak, macának, taknyos kölöknek, dívának meg femmfátálnak, tapasztalatlan lánykának, szédelgő tyúknak, anyának, anyósnak, társnak, zenélő doboznak és konyhai robotnak magam, mert ő férfi, mert ő teljesít ki. Persze: én is őt. Mert akkor vagyok anya, mikor ő gyerek, mert akkor vagyok díva, mikor ő imád, femmfátál, mikor szétroppan a combjaim között, akkor vagyok trampli, mikor ő ragyog mellettem, akkor vagyok tyúk, mikor öl meg a féltékenység érte és anyósként hisztizek, akkor vagyok lányka, tapasztalatlan, mikor kézen fogva fekszünk valahol, akárhol, vagy ülünk is, mindegy, és nézzük a semmit, vagy épp egymást. Csak úgy. A semmiért, egymásért. És esetlen akkor vagyok, mikor azt a szekrényajtót, amit levertem és fél órát kínlódtam a visszarakásával ő fél perc alatt visszaszerel. Valóban nem egy a nő és a férfi. Azaz egy, mert egymásnak kiegészítő felei talán, de mégsem egyformák. Együtt vagyunk egy egész, egymás nélkül fél-lényekként kóvályogunk és nem is tudunk róla. Na. Most megfogja a kezem. A kaján vigyora nem lankad képéről és én érzem, hogy az övé vagyok, hogy ő az enyém és nem csinál semmi mást, minthogy kajánul vigyorog és két kezével fogja körül kezem. Meleg és finom az érintése, illatos és én utálom, mert férfi és én szeretem, mert nő vagyok, holott tudom, hogy semmi, de semmi más nem lehetnék ezen a bolygón, ebben a világban, csak az a nő, akinek a kezét ő fogja és teszi ezáltal teljessé. Csak ne öleljen meg, mert nekem annyi.

Nekem támaszkodik egész felsőtestével, és érzem, hogy ellazult és érzem, hogy az egész olyan valóságos, holott lehet nem is az, csak egy játék, vagy mit tudom én: egy álom, egy mese, egy épp kipukkanóban lévő buborék, ami ellep, körülfog és nem enged lélegezni, mert nincs is szükségem levegőre. Mert rá van szükségem. Mindenem megvan. Várja az ölelést, kéri az ölelést, ki akar teljesedni egy ölelésben de mégsem vallaná be, vagy kérné azt az ölelést. Nem. Vagy adjam úgy, hogy önmagamból jöjjön, önmagamtól, ajándékként, csak úgy, mintha ez olyan veszettül természetes dolog volna, mintha a világ szabályai, mely alapján minden rendszer rendszeresen mozog és az adott rendszer szerint kikötnék, hogy én őt kérése, parancsa, hogy én őt ne öleljem meg, ellenére meg kell ölelnem és nem kell semmi mást sem éreznem, tilos volna mást éreznem, minthogy ez nagyon jó és hogy ezt így kell, ennyire kell és ilyenformán. Hátborzongató.

Megölel és én annyi mindent mondanék neki, de helyette elterülök a mellkasán, mert azt szeretem leginkább érezni és ki vagyok teljesedve. Igen, így: ki vagyok teljesedve. Agyamat kitölti a forró köd és nem érdekel semmi. Gondolataim sem. Esküszöm, hülyék vagyunk. És ugyanakkor: esküszöm, hogy örülök neki.

isten az esőben.

Egy isten van az esőben. Mikor a szemeit kinyitja és beletekint a világba: sírni kezd. Az ő könnye esik az égből. És mi el akarunk rejtőzni előle. Takarjuk magunkat és elázunk és könnyeitől nedvesedünk át és nem akarjuk, mégsem akarjuk érezni, mi több: undorodunk tőle, hányni kell, ha megérezzük az esőcseppek fanyar illatát vagy ízét és nem tudjuk, nem akarjuk tudni, hogy nem az eső fanyar, hanem mi fanyarodtunk bele saját életünkbe. És átkozzuk az egeket és a mindeneket, hogy nem hoztunk magunkkal ernyőt, vagy valamilyen védő-alkalmatosságot, hogy beburkoljuk satnya testünk, igen. Egy isten van az esőben.

Ül a padon bőrig ázva, mindene vizes, még a szendvicse is a kezében. Ül és élvezi az esőt. És ilyesmin gondolkodik. Hogy egy isten van az esőben, a vízben. Hogy istent iszunk. Meg hogy milyen az az isten, akivel lehúzzák a budit, majd megtisztítják és végül keresztülpréselik sok méter csövön, hogy teát lehessen főzni belőle és hogy inni lehessen őt. Olyan teát, mint amilyet ő a másik kezében tart. Fekete teát. Szereti. Megfigyelte még gyerekkorában, hogy az Algocalmin csak addig keserű, amíg szét nem rágta. Utána már édes. A keserű édes, csak nem tudja magáról. Csak nem tudják. Az emberek, mármint. És ő tudja. És ő boldog, mert tudja és nem árulja el senkinek. Vagy csak nagyon kevés embernek s azoknak is csak sejtelmesen, rébuszosan. Hisz jó, ha az ember magától jön rá a dolgokra, gondolom én. Én is csak azt jegyzem meg igazán és csak azt szeretem meg igazán, amire egyedül jöttem rá, mert megdolgoztam érte. Vagyis nem csak ezeket, ám leginkább ezeket.

Ülünk a padon. Mert olyan jó. Senki sem ül ilyenkor a padokon. Ez nem különcködés: egyszer épp kéz a kézben sétáltunk, ugyancsak itt, ugyancsak esőben, mikor láttunk egy csövest, aki a padon ült. Széttárta testét a padon ültében és meztelen és meztelen testének hasi felületén viccesen dobolt az eső. Zuhanyozott. Csodálkoztam, de, mint később kiderült: ő is csodálkozott. Mert szép volt. Az arcán az öröm. Széppé tette a meggyötört embert, az arcát, az eszelős tekintetét. Meztelen volt, szőrös és ártatlan. Egy csóré kincs a parkban. Nem értettem, de tudtam, hogy valami szentben volt most részünk és közelebb húztam magamhoz, majd megcsókoltam. Finom volt a csók. Illatos és nedves. Megszédültem bele. Több csók kéne ilyen legyen.

Mondtam, hogy próbáljuk ki. Láttam rajta, hogy meglepődött, hogy neki miért nem jutott ez az eszébe. Kuncogtam is, kicsit, rajta, de örültem mégis, hogy belement. Most jutott eszembe. Megkérdeztem megint. Elmosolyodott és bólintott.

Kifeküdtünk hát az egyik félreeső zugába a parknak. Nedvesek voltak a ruháink, neki megkeményedett a mellbimbója az izgalomtól, nekem meg ettől olyan fél-erekcióm lett. Kitárulkoztunk. Az esőnek. Fura volt egymást meztelenül látni, kint, a parkban, fényes nappal. Pedig körülöttünk csak fák meg bokrok voltak, meg fű. Pad nem volt, így a földre feküdtünk ki. Csiklandozott a nedves szőnyeg, de hamar megszoktuk. Megcsókoltam, ő meg egy pillanatra hozzám bújt. Csend volt. Távolabbról elsettenkedett hozzánk az autók zaja, de az eső meg a pára mindent eltompított.

Igen. Pára. Ő is azt nézte. A felmelegedett mindent hűti most az eső. És a párába gabalyodott tekintettel nézett a semmibe. Az előbb megcsókolt, én meg belebódulva az illatába nem bírtam ki, hogy ne bújjak hozzá, hacsak egy pillanatra is. Eszméletlen az, hogy esik mi meztelenül fekszünk a nedves fűben és párák takarnak bennünket. Pórusnyitó párák.

Pórusnyitó párák, mondta. Szeret játszani a szavakkal. Meg mindennel. De igaza van. Tényleg olyanok. Pórus-nyitóak. Szinte érezni, ahogy kitágulnak, hogy még több levegőt, kapjanak, még több párát szűrjenek meg. Bele lehet szédülni picit. Mint egy nagy, szertefolyó, könnyed szauna. Szorítja a kezemet. Belenyomta a körmét a tenyerembe, nekem meg fáj, de jól esik. Szédülök, szédülök fekve.

Kívántam a tenyerét. Kívántam érezni. Hogy a víz összekössön minket és hogy ez a kapocs fájjon neki. Az jó dolog, ha valami fáj. Abból lehet ugyanis tudni, hogy igazi. Éreztem a körmeimet a húsában és felsikoltottam az élvezettől. Egy isten van az esőben, jól mondta és most leszállott ránk. És ahogy leszállott éreztem, ahogyan eltűnik a szemérem, feloldja az eső, köddé változtatja a pára és én belenedvesedek a szemérmetlenségbe. Neki meg még mindig erekciója van, tudom, nem is kell oda néznem, nem kell megfognom, hogy megbizonyosodjak felőle. Elég a tenyerébe vájnom, hogy tudjam.

Nem értem az embereket. Tényleg nem értem. Miért takaróznak be. Miért burkolják be satnya testük. Hisz víz az, ami csókolja őket és ők is vízből vannak. Végy magadhoz!- mondja az víz és dögölj meg!- mondja az ember. Nasaru Emoto nem tévedett. Nem hiszem, hogy tévedett volna, az ilyen élmények kizárják azt, hogy egy nagy tévedés volna az egész. Nem tévedés. Igaz. Él és beszél a víz, hozzánk szól, hozzám és hozzánk.

Elállt az eső. Csend lett, más fajta csend. Esőtlen.

Alig akartak megmoccanni. Jó volt ott. Pazar és teljes. Kiteljesítő. Csodálatosan elcsodálkoztató. Szinte félelmetes. A nedves ruhák nehezek és kényelmetlenek voltak. Ragadtak és fullasztották a testet. Lucsogtak, meg idegesítően csökönyösek voltak, terhes volt bennük a mozgás.

Hazafele megbámulták őket az ablakok rejtekéből.

Egy történet.

Az a tapasztalatom, hogy a nagy dolgok mindig a részleteikben nagyok. Egy órához hasonlítanám, leginkább az életet: a minőségi óra arról híres, hogy csudálatos precizitással méri az időt. És valószínűleg sokáig. Az óramű is precízebb összeállítású, valószínűleg jobb anyagokat is használtak a megépítéséhez és több ideig tartott az összeszerelése is. A szét szórt, részleteiben a maga meztelenségében meg-megmutatkozó világ így csodálatos rendszerét mutatja be, csak figyelni kell, megfigyelni.

A jó történet: igaz történet. Az igaz történet: hiteles történet. A hiteles történet meg hátborzongató- hiszen velünk is megtörténhetett volna.

Kolozsvár egy erdélyi város. Kommunista „kivitelezésű” lakónegyedei, épületei, parkjai és emlékművei megnehezíti az emberi melegség nyugodt megnyilvánulását: senki sem szereti a szürkeséget, a drótokat, amik közénk és a pucér ég közé feszülnek, a folyton dübörgő utakat, a talpalatnyi zöldet (mert csak ennyire volt hely, csak ennyit lehetett üresen hagyni...) és úgy érzem az emlékművek részletes kritikájával több tíz oldalt is meg lehetne tölteni.

De Kolozsvárnak, mint minden más városnak: vannak szent terei is.

Az ilyen szent tér nem templom. Ott csak monológ folyik, így nincs igazi kapcsolat a hívek és a lelkész, a gyülekezet és istene között. Az ilyen szent terek azok a helyek, ahol az ember végre önmaga lehet. Megnyilvánulhat, kitárulkozhat, szabadjára engedheti nevetését, lődörgő gondolatait, játékait. Többek között ilyen hely Kolozsváron a kocsma.

A kocsma, a páb, a bár, a terasz, a sörkert... mindegy, hogy mi a neve: olyan közösségi terület, ahol mindenki lehet és ellehet. Egyszerűen: saját tökéletlenségedben létezhetsz itt, egy széken vagy egy fotelben vagy egy padon, a feltétele csupán annyi, hogy igyál meg valamit és fizesd is ki. Szerény ár egy köz-helyért.

Az emberközeli szent terek látogatása közben (hisz mi másért is járna ilyen helyekre az ember?) elkerülhetetlen, hogy ne lépj kapcsolatba másokkal: pincérekkel, asztaltársakkal, más asztalnál ülőkkel, stb. Ilyenkor mindig történetek születnek, adomák kelnek életre és gondolatok szökkennek szárba csupán azon emberi interakció nyomán, melyet dialógusnak nevezünk. Én is hallottam már néhány történetet, most leírom az egyik kedvencemet.

Esti fények, terasz, tavaszos illattal telítve, melybe bele-beleszivárog az éppen sülő- fövő ételek illata. Bor előttünk. Nem volt könnyű a nap így nemtörődöm-módon elnyúlunk a nagy kerti székekben. Forgatja a borát és egyszer csak elkezd mosolyogni. Azelőtt látszott rajta a fáradság, de mikor mosolyogni kezdett mintha minden nyoma a nehéz napnak eltűnt volna. Rá is kérdeztem: mire gondolt. Ő mosolyogva hátra dűlt, ráérősen nyújtózkodott egyet majd mesélni kezdett.

Néha... néha fura dolgok tudják tartani az emberben a lelket. Érted, hogy mire mondom: hogy ne száradjon ki. Hogy fenntartson egy helyet, magában, valaki másnak, vagy esélyt adjon, érted, egyáltalán esélyt adjon a nagy Valami megtörténésére. én... én egy eléggé pozitív kisugárzású embernek tartom magam, optimistának, meg minden... de néha nagyon el tudnak lepni a fellegek. Olyankor ko. Olyankor nem vagyok jó, úgy nézek ki, mint egy felmosórongy. Mégis: egy napsütés, a megfelelő pillanatban, valakinek az elszórt mosolya az utcán, a röpke ideig beálló csendet szilánkjaira törő gyereknevetés... szóval ezek a dolgok csodákra képesek.

Egyszer velem is történt valami. Nem nagy dolog, nevetni fogsz rajta, de nem bánom. Nem érdekel. Akkor, az a dolog ott szerintem az életemet mentette meg, nem egyéb. Félelmetesek ezek a dolgok.

Még líceumba jártam, mikor egyik alkalommal, mikor jöttem vissza Kolozsvárra otthonról, kikötöttem a Mărăștiben, az egyik barátomnál. Ő a testvérével lakott, meg a testvére barátnőjével. Megnéztünk egy filmet és zabáltunk a hazaiból, tudod, ahogy szokás. Mikor készültem haza, akkor nem akartak elengedni, mondták, maradjak még egy filmet nézzünk csak meg, stb. egy feltétellel akartam csak maradni, ha valaki eljön velem hazáig, mert nem volt pénzem taxira (azt hiszem inkább fukar voltam taxira költeni...) és egyedül a Hajnalba hosszú az út. Meg lett ígérve a kíséret, így megnéztünk még egy filmet. Utána elindultunk. Lehetett olyan éjfél is, induláskor. Végig dumáltuk az utat a barátommal, osztottuk, aminek az osztásához a legjobban értettünk, bár nem értünk az osztott dologhoz magához. Szóval: a csajokról beszéltünk.

Mikor megérkeztünk (kb. háromnegyed órával később) akkor vettem észre, hogy elvesztettem a pénztárcámat. Röviden leírom, hogy ez mit jelent: licista, Kolozsváron, pénz és igazolvány nélkül, személyes papírok nélkül. Haza se tudtam volna menni. Ritkán szoktam elborulni. De akkor megtörtént. Addig ütöttem a tömbház beton falát, amíg a barátom le nem fogott. Kissé meg volt ijedve, bár nem olyan fajta. Visszafordultunk és pontról pontra végiggyalogoltunk ott, ahol jöttünk. Nagyon ki voltam akadva, de nem is csoda, végül is nem? Egyszer csak belém bújt a kisördög. Olyan furán éreztem magam, trehányul, mert nem érdekelt semmi és senki. Megkérdeztem a srácot, hogy van-e kedve valamit játszani? Azt válaszolta, hogy nem tudja pontosan, majd megkérdezte, hogy miről volna szó. Elmondtam. Játsszuk azt, hogy ha megkerül a pénztárcám, mindennel benne, a pénzt leszámítva, akkor megtaláljuk, ő is, én is, az igazit. A valóságos nagy ő-t. Először röhögött, mert azt hitte: viccelek. De szerintem kissé eszelős lehetett a tekintetem, mert elkomolyodott. Azt mondta, hogy ezzel nem érdemes szórakozni. Én azt mondtam neki: ennél rosszabb helyzetbe nem is lehetnénk: a pénztárcám Romániában veszett el, Kolozsváron. Ha nem a kukások találják meg, akkor az egyetemisták, s ha nem ők, valamilyen éjszakai alkesz. Mind egy, egy kutya az összes, mert egyik sem venné a fáradtságot, hogy visszaadja a tárcám. Telefonom nem volt, úgyhogy lehetetlen volt megtalálni engem. Mi lehet ennél rosszabb. De ha mégis visszakerül: nyert ügyünk van, mondtam én. Akkor már nem lesz kétséges.

Egész éjjel kerestük azt az átkozott tárcát. Elnyelte a föld, kámforrá változott, vagy mi. Lógó orral váltunk el egymástól. Másnap telefonáltam haza, hogy eltűntek a dolgaim. Mérgesek voltak, de az sem érdekelt. Tudtam: én nem fogok találkozni az enyémmel.

Körül-belül két hét telt el az eset óta. Ülök a szobámban és nézem az esőt. Még sehol sem volt olyan szép az eső, mint ott, abból az ablakból. Ragyogó kis tűk szelték keresztül a sugárba borított délutánt. Minden üde volt és tavaszos. A járdán egy néni ment végig éppen, ősz haja ragyogott, míg a túloldalt egy párocska sétált vidáman végig. Őket látva eszembe jutott a tárcám. Elkomorodtam. Valami nagyon-nagyon üres volt bennem.

Egyszer csak csöngetnek. Senki sem volt otthon, rajtam kívül. Ajtót nyitottam. Két kéz volt, egymást fogták és mosolyogtak az arcok, a kezekhez tartozó arcok. Az előbb látott párocska csengetett az ajtónál. A srác magas, szemüveges, barna göndör hajjal és halványkék inggel, farmerben. A lány alacsony, szőke, kellemes, meleg vonások az arcán. A srác elővett egy pénztárcát a zsebéből. Az enyém volt az. Ledöbbentem. Mondták, hogy ők csak vissza akarják adni, nem várnak semmi jutalmat és hogy máskor vigyázzak rája, mert csak úgy tudtak megtalálni, hogy volt a kolozsvári tartózkodási cédula a személyim hátulján.

A lábaim földbe gyökereztek. Tátott szájjal bambultam. Ők meg kezdték kényelmetlenül érezni magukat,így búcsút mondtak és elmentek. Mire észbe kaptam, hogy akár be is hívhattam volna őket, már csukódott is a tömbházajtó. Egyedül voltam otthon. A pénztárcámban, minden, még a pénz is, megvolt. Bementem a szobámba. Letérdeltem. Könnyeztem, érted, baszki, könnyeztem és imádkoztam. Mert Istennel játszottam, mert saját magammal játszottam, mert a másik boldogságával játszottam és még tudatában sem voltam. Szégyelltem magam. Nagyon. És hálás voltam, hogy nekem, érted, nekem is lehet, szabad, hogy meg van engedve hogy találkozzak vele. Majdan. Egyszer. Mit tudom én, mikor. Az nem is fontos. Van időm. Csak időm van. Nem sietek. Fura, hogy mik tudják tartani az emberben a lelket. Meg hogy mennyire tudják. Azóta nyugodt vagyok. Bár ebből a szempontból. Nyugodt és a várakozásban kiteljesedett... még egy pohárral?

Minden ember mögött egy történet van. És minden történetben van egy, legalább egy ember. Így lehet csak élni, történetekben élő emberekkel és emberekben élő történetekkel. Annak a lehetősége, hogy mindkettőt meg lehet ismerni és egyiket megismerve a másikra is ráismerünk, sőt, talán magunkra is: ez csoda.

Történetekbe burkolt emberekbe rejtett csoda.

ízetlen.

A kávé elvesztette
fanyar
filme-noir-illatát
s az automata mellett
a gőzölgő
zúgó csendben
illattalanul szürcsölöm
poshadt levét.

Keserűn szétterülő
gőzölgő szemét.

Persze azért szeretem még
a csendjét,
a magányát,
a szemtelen rendjét
ízének,
képzelt illatának.

Olyan, kicsit,
mint
a kocsmák csöndjében a
bár megrészegedett
mégis folyton cikázó gondolatok.
Vagy a későőszi fagyok.
Vagy a szeretkezés utáni
por-figyelő csendek.

Van
benne
valami.


És akkor mondta csendben,
hogy rendben,
legyen úgy, ahogy te akarod.

S azzal eltakarta
fondor tekintetével
előlem
belőlem
a józan napot.

Azóta szédelgek, készen
hogy meghaljak,
csak kicsit,
vagy egészen.
Vagy mérsékelt fájdalmakkal
telítetten
kutyáknak vetettem
büszkeségem,
tartásom,
talán soha sem létezett
becsületem.

De majd, ha
tehetem
ha
tudhatom
ambróziával
egészen
berúgatom
testét szalaggal
szemét bilinccsel
gondolatait temérdek
színes, szédítő ópium-delírrel
gúzsba kötöm,
lekötözöm.
Elfojtom egészen.
Megölöm egészen.

Testét szalaggal.
Szemét bilinccsel.

Hogy józanon éljek
és ne féljek
és ne térjek
megrészegedetten
vermekbe s
ne ébredjek
ketrec után
újabb, még taszítóbb,
komorabb,
hidegebb,
szomorúbb
ketrecekben.

hagyom.

.

Pengeélen táncoló sikolyok,
fedetlen vállak, bíbor párnaélek,
füstös homályban gyertyafény csorog.
Nyikorgó rugók, halkuló szóvégek.

Aztán csend. Nálam és nálad.
Üresek vagyunk, mindketten, tudom.
Nem kommunikálunk, csak az ujjbegyek
s orgazmusoddal az orgazmusom.

Aztán csend. Én nem tudom miért van,
nem értek hozzá, azt hiszem.
Sem hozzá, sem hozzád, sem önmagamhoz.
Persze a tény a fontos, nem az, amit hiszek.

Tehetetlen bámulom a hátad, hajad
alól cigarettafüst tör elő-jelek,
mondanád, ha mondanál egyáltalán
valamit. A lelkem is odaadnám,
(csak érezném: van miért) neked.

Az a baj, tudod, kedves,
hogy nem érezlek. Tested érzem,
meg a tekinteted. Amúgy tompa minden.
A mák, a tegnapok. Emléked s emlékem veled.

S te is... te is csak vársz és látni rajtad,
érezni nagyon. Szemed faggat, kérdez,
majd megun s bámul ki a fagyott ablakon.
Ilyenkor behunyom a szemem s csendben félek.

Tudom, ha őszinte vagyok: elveszítenélek,
fájnak a hangos gondolatok.
Terhemmel, szavaimmal inkább némán élek
s bár látom hogy rossz így, mégis: hagyom.

ma megint...

Ma megint havazott. Elege van már belőle az embernek így, március környékén, főleg ha lehet tudni, hogy olyan, mint a tiszafa virága, hamarosan nyoma sincsen.

Apropó tiszafa. Előttem egy négyszemű ablak, fölötte még kettő szem, mely szintén nyitható. A kilátás maga nem okoz maradandó esztétikai károsodást de az érzékek lenyűgözését sem katalizálja. Könyvtárból kandikálok kifele. Csend van, lapok sercegnek, meg a hippi kinézetű srác laptopján a billentyűk csattognak néha. A folyosóról hang szűrődik be, amúgy csend van, álmosító így kissé kényelmetlen csend. Ma reggel, mikor megérkeztem Foucault Szexualitástörténetét tanulmányozni még szürke volt minden. A négy ablakszem a filológia épületének századfordulós éleit, szegleteit mutatja, a képbe egy tiszafa szertenyúló ágai pofátlankodik bele. Néhol felbukkan egy-egy galamb az épület tetején. Ott bambulnak egész nap. Az épület kopott. A tiszafa is az, a galambokról meg már nem is érdemes említést tenni. Most is ez a kéményen gubbaszt. Meg még ott van még egy, csak annak csak a farktollai látszanak.

Mint fentebb is szemléltetni próbáltam: magát a képet inkább meddőnek, mint termékenynek lehetne nevezni, de az ember az ilyen képpel nem is igazán szokott foglalkozni, leginkább átsiklik a szem rajta.

De hullani kezdett a hó. Egyszerű elem egy képben, különböző fotómanipulációs eszközökkel könnyű ilyesmit generálni.

Mégis.

Mivel az épület patkó alakú és a homorított oldala keletnek néz, valamint a szél, ami a havazást jobbra-balra tereli kelet felől fúj: páratlan játéknak lehettünk tanúi. Mintha egy bécsi üveggömbben, annak a varázsvilágában találnánk magunkat: az élmény figyelmet lekötő és elvarázsoló is egyben. Az óriási pelyhekben már-már inkább potyogó mint hulló vargabetűket írt le szálltában. A libbenő hópelyhek és a tiszafa lassan behavasodó, méregzöld ágai elképesztő hatással vannak a könyvtárban tengődő agyakra: a szemek a lapokról az ablakokra szegődnek, nagyra tágulnak, az arcok mosolyognak s tartson bár mindez csak egy pillanatig, az élmény, illetve ennek (ki-)hatása több órán át tart majd.

Az ég majdnem fehér, most teljesen oldalról mozgatja a körkörösen a szél a pihéket, így olyan, mintha fenyőmagvakat látnánk hullani, csak épp lassított felvételen és nagyobb ívben, szélesebb pályán keringve. És hópelyhek vannak a fenyőmagvak helyett. Mennyire eltérőek, mégis milyen könnyen lehet asszociálni őket.

Lassan befejezem a leírást. Csak figyelmem hivatott igazolni úgyis, ám mostanra már lankadt, annak-előtte meg inkább a képi hatás kidolgozása foglalta le, mint mondjuk a hópihék számolgatása. Tehát hazugság az egész. Alig egy páran emelték fel a tekintetüket az olvasásból a havazás kedvéért és az arcokon több fintor volt mint a mosoly. De kit érdekel: jó volt elhinni, még ha nem is volt igaz. Még ha tudjuk is, hogy annak a hitelessége, amit elmondtam: kétes.

Ám az is lehet, hogy az utóbbi a hazugság. Így mindenáron hinni kell valamiben. Négy lehetőség van, ezek közül kell választani: vagy az egyik igaz, vagy a másik(ez esetben értelemszerűen az ellenkezőt állító kijelentés a hamis). Vagy mind a kettő igaz, ami kétségbe vonná az olvasó józan eszének a józanságát, vagy mind a kettő hamis, ez esetben egy felettébb szkeptikus olvasóval állunk szemben. Kellemes időtöltést a kérdésekkel.

De, hogy segítsek: lehet-e egy szövegben teljesen megbízni? Lehet-e egy szöveggel szemben teljesen bizalmatlan lenni? Hisz a szöveg olyan, mint az ember... a jó és a rossz, az igazság és a hazugság, mind-mind benne vannak.

Elnézésed kérem, olvasó, a kis tréfáért. Remélem azért derültél rajta.

2010.03.15.

mikor minden csöndes.

Mikor kinyitom a szemem- egy pillanatig sohasem tudom, hogy hol vagyok. Vagy azt, hogy ki vagyok. Vagy azt, hogy mit kell tennem. Egy mély szippantás, s a fénnyel együtt megvillan az agyban az értelem.

Szöszmötölök aztán. Az ágyam nyikorog. Gyorsan kibújok belőle, nyújtózódok egyet. Konyhába ki, vizet forralni fel, két csésze, egyik, a kicsi, kék virágokkal tarkított kávés, bele kávét, a másik, ami változó(mondjuk kéksárgafehér-sávos, vagy fekete, sárga szmájlikkal rajta, amolyan neláss, nehallj, neszólj s nemfájfejed-egyedi kiadású dolog, aztán van még a csoki-feliratú átlátszóüveg), abba teát, ami változó(szeretem a teát). Ki a fürdőbe, ott arcbeáztatás, közben vakarózás, gyűrött pofalemez-simítás, égnekálló haj kipofozás, ruhák. Szobatárs forgolódik. Gép fel, jelszó be, hírek, ilyesmik. Levelek.

Rotyog a víz, kávéra rá, teára rá, a maradékba dupla adag teát, majd bele a kulacsba. Hosszú lesz a nap, kell a folyadék. Virágokra vizet. Csak én szoktam öntözni őket. Szeretnek is. Hálásak. A fények, reggel szemet sértően direktek. Bár van egy erkély az ablak előtt, néha tele frissen kisuvickolt ruhákkal- ez nem akadály, hogy kilukasztva az álom-lufiimat sugarakat fröcsköljön az arcomra s úgy ébresszen.

Szeretem.

A reggel a nap leggyönyörűbb szaka. Ennek is a hajnal-része.

Mindegy, hogy valaki mellett ébredsz, vagy épp egyedül- mindig önmagad vagy, az álomillatú, éjszakai lehelletű, kissé morcos, cseppet hallgatag, széjjel-gyűrött, álom-viselt, mezítelen, a hajnalba bele-didergő önmagad. Ez egy amolyan szent tér, a maga esetlenségében. Mint J.A.-nál a szükségét végző vadállat. Vagy Charlie-nál. A reggel őszintesége szemetkiszúró pucérságában.

Kávét szürcsöl, valamit beletesz a szájába, hogy azért ne éhgyomorra menjen a feketeleves, s néha teával öblögeti. Csendben van, mit is tehetne, nem szokott magában dünnyögni. Majszol, szürcsöl, nyel és néha halkan böfög. S gondolkodik. A napfényeket nézi, azok cirógatják, követi a reggeli por röptét is a szobában, amint lassan elhelyezkedik a billentyűzeten. Nem mosolyog, csak a fejében, ebben a csöndben egy olyan jelenséget, melynek a félreérthetőségi rátája eléggé magas kár megkockáztatni. Néz, s töltődik. Bepakol, gépet kapcs le, cipőjét húzva érzi aktiválódott testének a ruhák alól szivárgó illatát. Tükör, benne külalak-rendezgetés, egy pillanatot a hajnak is szánni még, a szemetet is felkapni, kávét felhörpint, telefon, kulcs, minden nálam? Jó, akkor tovább. Elindul. Ajtót zár és már az arca is működik- a szomszéd szobából kellemetlen, a tájegységre jellemző zene szivárog. Mosolyog. Most már kivetíti. Kimegy, tavasz van, könnyű sál, csendes szél, napfény, közlekedés, hajnali levegő tisztasága. Már nincs csend. De ez is csenddel kezdődött.

Zene a fülbe, ugrás a buszra, lyukaszt, andalog. Boldog. Mosolyog. Kevesen teszik.

merülj alá.

"Néha, mikor nem vetted észre: figyeltelek. Olyankor voltál igazán enyém. Olyankor éreztem teljesen a lényed s olyankor lett úrrá rajtam az a felmérhetetlen és körülírhatatlan érzés: szeretlek.

Merülj alá, kisleány. Öblítsd ki a világot magadból.

Mindig is szeretted a vizet. Vízben érzed csak igazán jól magad, mondtad mindig, olyankor csillogtak a szemeid aminek mostanra fényét elnyelte a múlt.

Amikor megismertelek akkor is, emlékszel, a tó partján voltál a többiekkel és pancsoltál a vízben. A legtöbb lány a parton szeretett ücsörögni, napozni és magát mutogatni a srácoknak. Te még akkor sem jöttél ki teljesen a vízből, mikor elnyúltál napozni a sekély vízben. Nyaldostak a parton a tömeg által életre keltett hullámok, meg-megtörtek a combod fényes felületén, néha a könyöködig szöktek, olyankor a melleid tájéka is tele lett tűzdelve sok apró és fényes szilánkkal s te mindezt figyelmen kívül hagyva és már-már szemérmetlen gyönyörrel élvezted. Akkor varázsoltál el.

Meglepő, hogy annyi év után már minden hozzád kötő emlékem vízzel kapcsolatos. A játékaink, a folyó partján a fogócska meg a hirtelen összeütött „saláta-partik”, mert ugye csak arra volt pénzünk, meg borra, aztán ott voltak a kirándulások, a Szent Annától a Schlachtenseeig, s te bennük, én a parton ülök inkább habár néha berángatsz engem is magaddal. Ülök, benned gyönyörködöm s legszívesebben még lélegezni sem lélegeznék, a szívem sem engedném, hogy dobbanjon, szemem se pisloghatna, csak hogy minden energiámmal és figyelmemmel téged nézhesselek. Néha az volt az érzésem az ilyen hipnotikus pillanatokban, hogy benned vagyok, egy negyedik áramként benned keringek, lüktetek, oszlok szét és gyűlök össze ritmikus játékként, életed részeként töltöm ki ereidet.

Sohasem féltél a vízben. Hosszan tudtál a víz alá merülve úszni, amit nagyon nehéz volt megszoknom. Féltettelek is, egy darabig, mígnem rájöttem: ha valahol otthon lehetsz az biztos csak a víz lehet. Meg kell vallanom, most már szégyennel tölt el, hogy valaha ilyet gondoltam, de irigy voltam a vízre. A féltékenység nem engedte, hogy értsem azt, amit most olyan könnyű számomra megérteni, olyan felettébb nyilvánvaló... Azt hittem, hogy a víz elszakít tőled, hogy a víz az, ami kettőnk közé áll, pedig épp a víz volt az, ami olyan szorosan egymásba vezetett minket. Ő ugyanis a nagy vezető. Néha azonban azt kívántam, hogy bárcsak megfoghatnálak és magammal vihetnélek egy sivatagba, vagy egy hegy tetejére, egy helyre, ahol nincsen semmi víz s ott az ereimből a vért lecsapolva hagyjam, hogy megfürödj bennem. Beteg, tudom, de vajon nem-e az a szerelem is? Malformáció, mutáció az agyban, mikor kimegy a biztosíték. De nem a szerelem mibenlétére szeretnék most fény deríteni, hanem őszintén, már-már levetkezve a világ felé elbarikádolt önmagamat szeretném meggyónni mindazt, amint eddig nem sikerült bevallani, még önmagamnak sem, nemhogy neked.

Most itt van, minden gondolatom, minden irántad érzett rajongásom, minden vágyam, minden egyes rémálmom, minden egyes rettegésben eltelt napom, hogy elveszíthetlek. A többi napjaim is itt vannak, míg nem voltál és mióta nem vagy. Itt vannak mind és én megosztom most veled, neked adom őket, hisz amúgy is a tied mind. Én is a tied vagyok.

Sokszor hülye voltam, tapintatlan és megátalkodott, elmerülve saját szürkeségembe nem vettem észre dolgokat. Talán ha megtettem volna most másképp lenne minden.

Vihar előtt csend van, azt mondják s én kénytelen vagyok elhinni már. Csend volt. Meg voltam elégedve önmagammal, veled, a kapcsolatunkkal, a világgal, a társadalom rigolyás szabályaival. Az elégedettség mindig kicsit már halál. A tepsedő halál illatával szórja tele az életet. Mint minden nagy változás: apró furcsaságokkal kezdődött. Egyre ritkábban villant fel a mosolyod, a lakásunk egyre sötétebbé válott, holott ugyanaz a nap sütött be minden egyes reggel, régen és most is. A csend egyre terhesebb lett, nyálkás lett a levegő miatta s elbágyadtak benne még a régen oly színesen tovaröppenő közös hétvégék is. Én kezdetben nem vettem észre, később meg nem értettem, tehetetlenül bámultam a szilánkjaira repedt szerelmünket s egyre jobban kétségbe esve rettegtem, hogy mikor esik már széjjel. Ez az időszak félelmetes volt, a kitalálható és kivitelezhető kínzások leggyötrelmesebbike. Nem mertem tükörbe nézni, ha mégis megtettem meg kellett kapaszkodnom- szédültem. Túl későn jöttem rá, hogy megpróbálhatnánk megbeszélni. Túl későn kezdtem el keresni a megoldást. Amikor leültünk, hogy megbeszéljük te már nagyon messze voltál akkor. Bólogattál csupán, mosolyogva egyetértettél velem, biztosítottál arról, hogy ez ezentúl másképp lesz, de a szemeid s a szemeiddel te máshol jártatok. Volt olyan pillanat, hogy úgy éreztem, nincs mit tennem, már teljesen késő van, már tökéletesen elkéstem, a kapcsolatunk elhervadt. Egyik ilyen pillanatban, mikor reszkető ajkakkal kerestem a megoldást s a megoldásban kapaszkodót a gondolathoz, hogy még nincs vége, még nem lehet vége kettőnknek, nem lehet, hogy vége legyen: akkor jutottak eszembe a kirándulásaink. Egy héttel később már útban is voltunk, hogy újra meglátogassuk azokat a helyeket, melyek régen oly sok energiával töltötték fel kapcsolatunkat.

Emlékszem: nyár volt, az a kellemes időszak, mikor esőkkel lett frissítve a nap által kiszárított föld s az erdők és mezők zöldje lépten-nyomon új erőre kapott. Mikor megérkeztünk újra láttam megjelenni a ragyogást a szemeidben, azt a fényjátékot, amit annyit kerestem hosszú-hosszú ideje már. Három napra mentünk, emlékszel? A fenyves közepében lágyan fodrozott a víz s hívogatta a benne megmerülni vágyókat. Nem siettél. Először a sátrat húztuk fel, majd megebédeltünk. Miután bementünk a vízbe minden úgy tűnt, mintha teljesen rendben volna. Te nevettél, pancsoltál, lefröcsköltél a vízzel s én, istenem, én eszméletlenül boldog voltam, hogy most már minden rendben lesz. Elszaladtam a dolgom végezni a fák közé, visszafelé osonva gondoltam, jó hecc lesz megijeszteni téged. A cserjék közül kikandikálva azonban észrevettem, hogy te ülsz a vízben és sírsz. Valami szörnyen rossz érzés kerített hatalmába, hogy valami... valami fog történni hamarosan, így sietve és egy zajosabb utat választva csörtettem elő a bozótból. Te csak később bukkantál fel a víz alól és nevettél, pajkos voltál és vidám, mint annak előtte...

Egyik reggel nem találtalak. Gondoltam elmentél az autóhoz, de ott sem voltál. Egy darabig vártalak, addig elkészítettem a reggelit, közbe meg titokban bekaptam pár falást, mert már nagyon éhes voltam. Egy idő után gyanús volt az eltűnésed így lementem a tóhoz, hátha reggeli fürdőzésre mentél. Végigjártam a tó partját, mígnem arra lettem figyelmes, hogy egy helyen, a parton a felsőd van ledobva. Alatta volt az alsóneműd. Én mosolyogva settenkedtem be a nád közé, gondoltam megleplek. Nem hallottam a pancsolásod, s mikor megláttalak elkezdtem hányni. Ha valahol otthon vagy, az a víz. S most már, úgy tűnt, hogy nem is akarsz tőle többé elszakadni.

Sok idő telt el azóta. Utáltalak, mert nem volt kit utáljak s mert magaddal vitted önmagam nagyobb részét is. S mindketten hiányoztatok, szörnyen hiányoztatok.

Utolsó ribanc, a geci anyádat, mondtam néha nyálat fröcskölve szét a mellkasomon két üveg  pia között és a könnyeim összefolytak a nyálammal. Megöltelek volna, megfojtottalak volna, egyszerűen kicsavartam volna a nyakad, csak lennél itt, előttem, mellettem, mögöttem, mindegy, hogy hol, csak érezzelek, csak tudjam, hogy élsz és szeretsz s hozzám bújsz s én ölelhetlek, már megint. De te már sehol sem voltál, s az a részed, amit nálam hagytál, az is hosszú időre elnémult.

Évek teltek el, évtizedek. Minden valamikor hozzád tartozott dolgod megőriztem. Nem bírtam elválni tőled. Próbáltam, sok mindent kipróbáltam, de nem ment, vagy rosszabb volt tőle, vagy ugyanolyan. Nemrég aztán megváltozott valami. Megtaláltalak. Újra megtaláltalak. Egyik leveledben azt írtad rólam „... beléd meg akkor szerelmesedtem be, mikor holt fáradtan egyik este, a tó partján azt mondtad:»...menjél, merülj alá, kisleány. Öblítsd ki a világot magadból«. Szerintem nem is tudtad, hogy mit beszélsz, de ahogyan mondtad, úgy, annyi szerelemmel és szeretettel, hogy tied lettem. Teljesen.”

Enyém lettél. Teljesen. Nos, sok időnek kellett eltelnie, hogy hogy ezt tudatosítani tudjam. Hogy mi romlott el, mégis- azt hátha még egyre közelebb settenkedő halálom előtt sikerül kideríteni. De ébren vagyok, te ébresztettél fel. Élek és tudom is, hogy élek. Ami még hátra van, azt nekem kell elrendezni-lerendezni, önmagammal. A te segítségeddel.

De most merülj alá, kisleány. Öblítsd ki a világot magadból. Csak engem őrizz meg benned. Hogy ha majd találkozunk- tiszták legyünk, körülöttünk víz, bennünk meg egymásnak adott életszilánkjai. Köszönöm, neked, mindezeket.

A kezem most már nem reszket, mint akkor, mikor nekikezdtem ennek a megírásához. Akkor még tél volt. Most tavasz van, napsugaras, élet-dús tavasz a kinti világ. S én kimegyek, vele örülni. Mert élni akarok még."

amikor nagyon fáj.

1
Mikor a máz
lepereg és lelkedre gyász
pusztán, savas-marón alkonyul,
2
s a vér, s a tér,
s a benned zúgó szürke tél
mián elméd néha elborul,
3
mikoron vágyad,
mondjuk álmod, puha ágyad
nevetséges emlékké válik
4
zátonyra tért
életed síró, nem-remélt
körülménnyel egyedül játszik(?):
5
ez a muszáj.
Ilyen, ha bénítóan fáj.
Ez a szükségét végző állat.
6
Hontalanul,
az utad végtelenbe nyúl
beleid rángatod utánad:
7
ez a lelked.
Ennyi maradt meg csak neked.
Elégtek szeretteid s házad.
8
Tested puha,
szivacsos bűzölgő gyurma,
körmeid rángva feketéllnek.
9
Világtalan
szemed könnycseppeket remeg.
Tetteid mind igazi vétek.
10
Halál. Kívül-
belül, alul, közben, felül.
Mono a kincstelen érzelem.
11
Anyagyilkos,
szeretet nélkül csak síkos
lárva vagy, lankadó értelem.
12
Szerelemtől
mentes, dependens szúr meg öl,
érzelmeidtől demens agyad.
13
Zörgő csontú
sötétben lélek csikordul,
meztelen szellem tépi hajad.
14
Napsugarad,
bár hazudták: veled marad-
lehullt rólad, mint kopott ruha.
15
Ez nem szégyen.
Állj, merj, akárhogyan légyen,
de ne ábrándot kergess, buta!
16
Mérj, amivel
neked mérnek és az égnek,
a szélnek add meg, mi neki jár.
17
S aki végett
szíved így keserűvé lett,
neki add meg: érezze, hogy fáj.
18
Fáj. Nagyon fáj.
Ködbe vész mindenféle táj
s te egyedül ordítod: NAGYON FÁJ!
19
Nincs olyan, ki
elhinné poklod s komolyan
venné nyálas érzelgésed: fáj...
20
Te csecsemő,
Te épp szülő, elgyöngült nő
ordítsátok neki: nagyon fáj.
21
Ártatlanok,
csizmák rajtatok kérjétek
s nyüszítsétek neki: nagyon fáj.
22
Te alkonyat,
a hulló, véres nap alatt
duruzsoljad neki: nagyon fáj.
23
Ti is, fajok,
darwini színes kontrasztok
zsibongjátok neki: nagyon fáj.
24
Ti fényévek,
ti más bolygón élő lények
recsegjétek neki: nagyon fáj.
25
Istenségek,
természetfelettiségek
dörögjétek neki: nagyon fáj.
26
Vérrel tele
ere, tudata is vele
ott pattanjon meg, ő ahol jár.
27
Érezze ő:
bár élő és tündöklő nő
sorsa most már meg vagyon írva:
28
elvetette,
míg úgy vigyázta előtte
s nevelte: énem hányta sírba.

bibliográfia: Nagyon fáj

Látod, eljött ismét egy...

Látod, eljött ismét egy reggel.
Tegnap még bal lábbal ébredtél fel,
csapkodtál, ajtót, csészét, ablakot.
Felkönyököltem. Mellkasom, karom bőre
lúdbőrzött a hajnali rózsaszínes fényben
s az álom illatát kitúrta a reggel.
Téged néztelek. Kis szobánk
eleső zugában összecsömbölyödve a fotelbe
ittad teád s szívtad mindennapi cigid.
Jobb válladról a pánt leomlott karodra
s téged mindez nem érdekelt. Mosolyogtam.
 Cigaretta füstbe burkolt alakod felitta a reggel,
s éreztem, hogy lassan, vontatottan
csak most ébredek fel,
a hideg miatt mellbimbód kemény lett s
lúdbőrős lábaddal a karjaid alatt
bámultad a kinti tömeget. Kerested önmagad.
Én meg tovább bámultalak téged. Álmomat
loptad el és én örültem neki. Még akkor
is ott ültél, mikor zuhanyzás után vizes fejjel
leültem kávémmal a földre a gép elé.
Nem néztél rám. Nem akartál észrevenni,
nem léteztem számodra, de azért, persze, utáltál,
nagyon. Nem értettem, de talán rendben van ez így.
Öleltelek volna, csak mondom,  csókoltalak
volna, nagyon, nagyon. De láthatatlanul hiába az egész.
Ültem, s a képernyő mögül lestem minden párás
mozdulatod. Aztán fölöltöztél, szó nélkül, bepakoltál,
szó nélkül és elmentél. Utánad csend s immár a reggel
aranyló sugarai. Szeretlek, te bolond- mondtam halkan,
de a falak hangtalanul beitták az egészet.
Aztán munka, könyvek, vásárlók és elszórt mosolyok
közben agyam körülötted forog, kering, korog,
mint egy szerelemre éhes gyomor. Úgy megölelnélek.
Játék a szavakkal, és ez itt Hawkins, ezt megéri olvasni,
itt meg Yancey mond érdekes dolgokat gyönyörről, szerelemről
fájdalomról. Talán az életről. Hogy? Igen, le van árazva.
Ma nem ettem semmit. Nem csak agyamban, a számban,
a nyelőcsövemben, a gyomromban is te jársz.
Semmi hír felőled. Már elképzeltem: én hazamegyek,
s te vársz, összepakolva. Pá, édes- mondod, cupp a homlokomra,
vagy az arcomra. Vagy épp semmi cupp.
Vagy már el is mentél. S én mosolygok, mert
sírni minek, ugye. Félek. Nem félek. Félek.
S így telt el a napom. Aztán hirtelen sötét lett
s te ott állsz, a hidegben, vársz engem, hallgatagon,
látszik rajtad, nagyon.  Reszketsz a hidegtől meg mástól,
mióta-kérdezem s te azt diderged: másfél órája tán.
Zsebembe dugod a kezed s megcsókolsz
lehunyt szemmel, aztán boldogan ballagunk hallgatagon.
Forralt bor. Meghívlak. Te nyeled a nedűt,
s én nyelem a lényed, arcod pirosságát.
Mindketten majdnem megtikkadunk bele.
Mesélsz. Hogy nem így, meg másképp, s talán jó volna,
ha... figyelek, bólogatok sűrűn, boldogan.
Hát szeretsz még. Boldog vagyok. Nagyon.
Nem merek közbeszólni, nehogy összetörjél s én
felébredjek, hogy ez így is lehetett volna, de...
Boldog vagyok. Azt hiszem, már említettem.
Átülsz az ölembe és megcsókolsz. Nem csókol-
lak vissza. Ijedten eltávolodsz, rettegve nézel, hogy
most mi van, akkor most-csak nem? Mosoly
a szám szélén előbuggyan, felnevetek s csókollak,
sokszor és nagyon, és sűrűn és nem érdekel semmi.
Szeretkezés közben a fülembe súgod:
bocsánat és megbocsátlak. Mámor a hangod
s szavaid balzsam a napra. Mindegy már
minden, nincs múlt, csak jelen. Itt. Most.

Látod, eljött ismét egy reggel. Egy másik közös
napunk, mikor gémberedve ébredek fel s mellettem
te vagy. Mosolyogsz és sütöd a tojást, én paprikát
vágok s készítem a teád. Tejjel, ahogy szereted.
Látod: szerelem, ez is, kedves.
Ez az az úgy és ez az a nagyon.




felolvastam és le lehet tölteni(a felvétel gyenge minőségű) innen.

szavak. ( III.rész)

Egyre gyakrabban válott fátyolossá a tekintete. De valahogy a balesete óta mindig is benne volt, a kedvében, a tekintetében, a mozgásában is talán. Már hetekkel ezelőtt elkezdődött. A hegedűjét is, ha előveszi, nem kínozza meg. Néha csak pengeti a húrokat. Valami könnyed melódiát elhúz rajta, aztán már teszi is le a kezéből. Pipázik. Gondolkozik. Pipázik. Ölbe tett kézzel képes lenne hajnalig fent maradni, ha nem szólnák rá, hogy késő van. Félelmetes tekintettel mér végig ilyenkor, majd azt mondja igazam van. Pipáját kiüríti, majd elteszi magát másnapra. Koncertjei is sántikálnak már, nem képes figyelni, koncentrálni a zenére. Nem képes már elmerülni benne. Bambul csak. Homlokán egyre több a ránc, s egyre mélyebben húzódnak be a haja alá. Félek. Féltem. Kértem, hogy hagyja ezt abba. Hogy mennyünk el valahová, csak mi ketten. Hagyjuk az egészet a francba. Pihennie kéne, pihenjen hát, valahol messze. Utazzunk el. Együtt. Ilyenkor rám néz, mosolyogva azt mondja, hogy igazam van, megfontolja, de nem lát engem. Nem vesz észre. Valahol elvan. Gondolatai mélyén. És nem egy nő az. Vagy valami ilyesmi. Tudom. Ismerem annyira. Csak azt nem tudom, hogy akkor miért, hogy akkor mitől ilyen... félek. Féltem őt. És vele magamat is. Néha csak úgy figyelem. Ő már nem vesz észre, nyugodtan fixírozhatom. Lassan az az érzésem, hogy nem is él.

ha jobban meggondolom mind lehetetlen körülmények között születünk meg a világ maga amilyenné az ember tette amilyenné formálta a társadalmunk lehetetlen és kész röhej csoda hogy mégis megélünk félő hogy nem sokáig magasan képzelem a Rációt fölöttünk olyan magasan hogy az elérhetetlen számunkra részleteiben minden racionális minden részlet racionális a részletek racionalitás nélkül nem is részletek de akkor mit nevezünk részletnek és mit részlet fölötti egységnek ilyen alapon részben minden részlet részben meg minden részlet önmaga fölé kerekedett komplexitás a logikát akár füstre is lehet tenni akár mert részlet az hogyha az ember egyik napról a másikra meggyógyul holott olyan mértékű károsodást szenvedett a teste, hogy azt képtelenség fizikai lehetetlenség kigyógyulni pontosan a részletek miatt mert a részletek olyanok amelyeket nem lehet kipofozni jóvátehetetlenül tönkrement részletek ezek a testem szerkezete esett elemeire szinte és mégis hetek hónapok kellettek hogy eljussak oda hogy egyáltalán tükörbe merjek nézni hogy szembe merjek nézni a valósággal és akkor már legalábbis azt mondták akkor már egészen jól festettem engem elkapott a hányinger okádtam mindent kiadtam magamból és sírógörcsöt kaptam s mindez azért mert szembe néztem önmagammal mert szembe mertem nézni önmagammal félelmetes volt voltam

s mégis meggyógyultam miért de most igazán miért kellemes önmagam lenni újra, annyi mozdulatlanság után annyi reszketésig elmenő rettegés után de megéltem, amit megéltem és mégis egészséges vagyok mégis mintha nem is létezett volna az amit megéltem mintha minta nem is éltem volna át amit átéltem és ez félelmetesebb valamilyen szempontból mint ha még most is az ágyban feküdnék lábadozva sok idő eltelt már azóta mennyi is három év négy mégis érzem tisztára érzem hogy nem érzem a testem többi részét csak a jobb karom meg a fejem Holott mindent érzek az akkor megélt valóság nem engedi szabadulni a jelen valóságban létező önmagamat a célját nem találom az okát nem találom akkor miért vagyok ilyen üres akkor miért ez a sok tépelődés miért honnan volt az a bizsergés ami szétáradt testemben miután befejeztem a baleset leírását és a sérüléseim lajstromozását sérülések lajstromozása sérülések lajstromozása írás sérülések leírása felsorolás leírás

Azt hiszem, hogy rájött valamire. Kicsapta az ajtót, csapzott volt és vizes, sáros de nem érdekelte, lelökte a kabátját és sárosan berohant a dolgozószobájába. Utána akartam rohanni, de becsukta maga mögött az ajtót. Kopogtattam, majd dörömböltem. Nem jött semmi válasz bentről. Kétségbeesetten könyörögtem neki, hogy válaszoljon bár, ha már nem hajlandó kinyitni az ajtót. Még mindig semmi válasz. Kétségbeesésemben kirohantam az esőbe és a dolgozószoba ablakán belestem. Ott ült, az asztalánál és írt. Az arcát nem láttam jól, de a lángok fényében rémisztőnek hatott. Visszaszaladtam a házba. Nem tudtam, hogy mit tegyek... azt sem tudtam, hogy kit lehet felhívni ilyenkor. Próbáltam megnyugodni, valami nyugtatót is vettem be, sajnos nem hatott. Sírtam. A rettegés egyre jobban a hatalmába kerített. Összeroskadtam. Minden idegszálam ordította, hogy tegyek már valamit, hogy törjem be az ajtót, vagy rángassam ki a dolgozószobájából valahogy, mert különben valami szörnyű dolog fog történni. Egyszer elájultam. Csak azt éreztem, hogy kifehéredik minden és én kapaszkodnék valamibe, de semmi sincs kezem ügyébe, majd halványan éreztem, ahogy a fejem koppan a padlón.

ha kiírom magamból eltűnnek köddé válnak ha kiírom magamból megsemmisülnek nem hiszem csak véletlen volt vagy valami más de nincsenek véletlenek mások sincsenek ki kell próbálnom muszáj lássuk valóban de mi lesz mi lehet az eredménye mi történhet velem na hova tettem itt van mindjárt meglesz egész fura egyszerű papír és egyszerű golyóstoll nem gondolná az ember hú akkor lássuk kezdjünk bele

Életem sok kis tényezők sorozata. Kié nem? Sohasem gondoltam azt, hogy könnyű az életem. Igaz, azt sem gondoltam soha, hogy nehéz volna: az élet az élet. Könnyűnehéz. Vagy nehézkönnyű. Kinek hogy smakkol. Utoljára külföldön voltam boldog, egy kis szigeten. Egy helybéli lánnyal. Nem beszéltünk sokat: ő törte az angolt, én meg nem tudtam görögül. Néha azt hiszem, hogy az életben csak azért van annyi szenvedés, hogy azután teljes zamatában értékelni lehessen a jó, a szép, a kellemes dolgokat, amik az életet, az életünket feltöltik. Kitöltik. Teljessé teszik. Mint pont a mondat végén. A mondat is úgy egész. Mint záróakkordok a síró húrokon. Befejezett. Nem sokat csináltunk mi ketten, végül is semmi említésre méltó dolgot. Sétáltunk, ettünk, szeretkeztünk, úsztunk és aludtunk. De valahogy mindegyiket pontosan akkor, amikor kedvünk tartotta, amikor éreztük: most kell ennek történnie. Az idő meghalt ott, az emlékeim is egymásra épülve élnek bennem, minden idő-jel nélkül, még arra sem emlékszem pontosan, hogy mikor volt reggel és mikor este, éjjel. A tettek éltek csak. És mi a tetteinkben. És nem volt idő. És nem volt muszáj. Sok minden történt meg velem, nagyon sok. Néha reszketve aludtam el, attól való féltemben, hogy nem lesz soha senki, aki mellém fekszik; a szerelem-forma érzelmek múlása fizikai fájdalmat hagytak maguk után. Kétségbeesettség, főleg ez jellemző rám, talán szorongás is, nem tudom. Ehhez egy agykurkász kéne, aki könyökig vájkál bennem. De nem engedek meg ilyesmit. Zárkózott vagyok, kicsit. És nem vagyok könnyű eset. A boldogságnál tartottam az előbb. Félelmetes dolog az... ritka és gyorsan elillan. Végül is elégedetlen az ember, nem? A vágyak beteljesülése még nem garancia a boldogságra. Asszem arra semmilyen garancia sincs. Maximum hinni lehet. Esetleg remélni, akarni, de szinte ugyanannak a dolognak a szinonimái. Az emlékek tömkelege egy olyan dolog, ami inkább hasonlít masszára, mint szálra. Nincs linearitás, csak a kommunikációban. Azt hiszem, hogy érteni is, gondolni is térben tesszük, valamilyen sokdimenziós formában, amit csak lineárisan lehet megpróbálni leírni, kevés reménnyel arra, hogy tényleg sikerrel jár az ember. A tudatom felszíne a kiindulópont. Onnan kezdem. Ott a startvonal. Emlékszem, hogy egyszer...

Szinte két napig ki sem jött a szobából. Amikor kijött, nem is, inkább kirohant, akkor is csak átlépett rajtam, mert ott aludtam az ajtóban, reménykedve, hogy majd előbb-utóbb kijön és akkor majd tudok vele beszélni mert hátha addigra sikerül megnyugodnia; csak átlépett rajtam, majd egyenesen a vécére ment, majd onnan rögtön a konyhába, megpakolt egy tálcát hideg étellel, megfogott két palack vizet és visszazárkózott a szobájába. A nyitott ajtón állott levegő áradt ki, de a szoba rendben volt, nem volt felforgatva, csak az íróasztalról volt minden leseperve, rajta a lapok voltak csak és a toll, meg egy whiskys pohár. Rám mordult, én ijedtemben hátra húzódtam, s ő becsapta előttem az ajtót. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Leültem és vártam.

… a világ nem az, ami. Mármint nem valami konstans dolog, folyton változik. Folyton új arcát mutatja. Vannak alap dolgok, amik eszenciájukban ugyan nem változnak, mégis- a világ arcának és arculatának a változásával ők is másként mutatnak, mint azelőtt. A kinézet más. A dizájn. A fények. A városok. A dallamok. A dallamok... A zenébe kiskoromban szerettem bele. Apám hegedült. Falusi ember, ujjai bütykösek, vastagok, a kezének a játéka is darabos, a kecsességet nélkülöző volt. De a zene, amit játszott... a zene melegített. Ha részeg volt, akkor játszott. Anyám, emlékszem, ilyenkor mindig megenyhült, hisz alapjában utálta a részeg embert. Apám játszott s játékával minden gondunk áttetszővé válott. Az abszolút boldogság impressziója látszott tiszteletét tenni nálunk ilyenkor. Jó volt. Utólag kesernyés íze van ennek a boldogságnak. Én ordítozok, ha részeg vagyok. S szorongok kissé.

Kétnaponta előbújt. Egyszer megmosakodott. De általában ugyanaz a séma: vécé, majd kipakolta a hűtőt. Készítettem neki ételt, ami hidegen is eláll, ne mind csak nyers dolgokat egyen. Azt elfogadta. Mikor meleg ételt akartam neki adni odavágta a földhöz. Nem kellett. Neki. Egyre sápadtabb. Ez olyan... olyan természetellenes sápadtság. Nagyon elváltoztatja az arcát. Kissé nem evilágivá változtatja. Mindig megijedek ettől az arctól, habár mindig örülök utána, hogy egyáltalán láthatom. Már nem is szólok hozzá. Sosem válaszol. Köszönök s megkérdem, hogy hogy van. De nem várok választ. Ő jön, végzi a dolgát s utána megy. S körmöl. Félelmetes.

Egy hét után szünetet tartott. Egy három napos szünetet. Úgy kezdte, hogy aludt. Huszonnégy órát, egy huzamban. Aztán még hetet. A kettő között evett, lezuhanyzott, evett megint. Megborotválkozott. Még sápadt sem volt a tisztálkodás után, ha a szemét lehunyta pont olyan volt, mint annakelőtte. De a szemei... a tekintete üveges volt. Tenger-kékje elvesztette a színét, már inkább savó-színűek voltak a szemei. Férkőztem tőle. De mégis, vonzódtam hozzá, nagyon erősen. Eszméletlenül -akarat nélkül szinte- és ösztönösen.

Lassan elkezdtem érezni. Valahonnan belülről kezdődött. Bizsergéssel. Mikor kijött a szobából s otthagyta az istenverte telefirkált lapokat, azt hittem, hogy végre minden normális lesz, hogy minden visszaáll, a régi rend szerint. Hogy kiírta magát. Aztán akkor kezdődött, mikor lefeküdt aludni. Amikor felkelt, mintha alább hagyott volna a kellemetlen bizsergés, meg örültem is, hogy végre abbahagyta, meg aztán magamra is alig figyeltem. Mikor visszafeküdt, akkor tűnt fel csak, hogy valami nincs rendjén. Erősebb lett. Kellemetlenebb. Néha már fáj is. Valami. Nem tudom beazonosítani, hogy hol. Tehetetlenségemben én is írni kezdtem. Mást úgysem tehetek. Nincs erőm másra. Erre sincs. De valamit tennem kell. Valamit... így bár közel vagyok hozzá. Közelebb. Bár ugyanazt csináljuk, mindketten. Ez kissé megnyugtat.

A harmadik nap hajnalán, amikor megébredt, nem tudta, hogy hol van. Felöltözött, majd lement reggelizni. Reggeli közben körülhordozta a tekintetét. Még sohasem volt ebben a szobában. Egyszer csak, két falat között eszébe jutott, hogy ő nem tudja, hogy kicsoda. Meg azt, hogy mit keres itt. És még mindig nem tudta, hogy hol van az az itt. Mintha hiányzott volna valami, vagy valaki, de nem emlékezett, hogy mi vagy ki is pontosan. Miután kiadósan megreggelizett elmosogatott. Eltörülgetett, s a tányérokat, evőszeszközöket szépen visszapakolta a helyükre. Fogat mosott, majd elhatározta, hogy szét fog nézni a házban. Minden szoba rendben talált, de felfedező sétája közben egyszer csak egy dolgozószobára talált, ahol a nagy és kényelmes íróasztalról lesepertek mindent, csak egy golyóstoll meg néhány papírlap volt rajta. Gondolt egyet és mindent visszarakott az íróasztalra, szép sorjában, rendszer szerint, hogy minden pontosan kézügyben legyen. A lapokat is visszatette az asztalra. Miközben szépen egymásra rakosgatta a széthajigált és félig gyűrött lapokat véletlenül elolvasta a legfelső lapra nagy, nyújtott betűkkel ráfirkált mondatot: ÍRJÁL TOVÁBB! Egy pillanatig meredté vált, majd visszament a konyhába és készített valami ebédet magának. Gyorsleves volt, meg egy kis püré, mikróban felmelegíthető mirelit húsétellel. Miután belakott elmosogatott, eltörölgetett, mindent helyre rakott. Majd kicserélte a szemetes zsákot. A tele zsákot ki akarta vinni, de ahogy elhaladt a dolgozószoba mellett gondolt egyet és letette az ajtó mellé a szemeteszsákot, majd asztalhoz ült, és írni kezdett. Egy ideig élvezte, hogy hogyan formálódtak a betűk a keze alatt, a golyóstoll pont azt látszott leírni, amit ő, amit az agya gondolt. Később fedezte fel meglepetten, hogy ez épp fordítva van. Próbálta abbahagyni az írást. Nem sikerült. Próbálta elvenni a kezét a lapról, de ez sem sikerült. Pánikba esett, ordítani kezdett, de ez sem segített sokat rajta. Rettegő arckifejezéssel, remegő testtel figyelte, amint jobbkezében a toll akarata ellenére rója a sorokat, gyönyörű betűket rajzolva egymás után. Egyszercsak bizsergést érzett, valahol a bal karjában, mire az egy pillanat múlva teljesen lebénulva hullott a törzse mellé. Felordított, de nem fájdalmában, mert nem érzett semmit. A bizsergés megjelent a bal lábában is, majd a jobban, mire már a lábai is élettelenül terültek el a szék mellett. A lassan ismerőssé váló bizsergés tovább terjedt, szét a mellkasában, a vállaiban, a fejében, és végül, pontosan akkor, mikor a művész pontot tett az utolsó mondata végére: a bizsergés a jobb kéz fejében is felbukkant.

A kifogyott golyóstoll hangosan koppant a padlón.

orgia:.

... szóval jött ez a beteg és megkereste a helyét a pamlagon. Ő mindig olyan szöszmötölős volt, tudod, olyan fajta, amelyik egyszer meg kell találja a helyét, s ha kényelmesen befészkelte magát csak akkor tud elkezdeni beszélni. Én kivártam, míg ezt végigcsinálta, s mikor láttam, hogy kezdene sóhajtozni, meg mintha mondani akarna valamit, akkor megkérdeztem tőle, hogy na, kérdeztem, akkor lássuk, mi változás történt a múlt hét óta, meg hogy mit is akart nekem a múlt héten mondani, mert olyan titokzatosan előrevetítette, hogy ő majd el fog valamit mesélni nekem, mert most már nincs ideje, ezt mondta, s most, hogy ott volt hirtelen elkezdte fúrni az oldalamat a kíváncsiság, hogy ugyanbiza mit akarhat szegény elmesélni, tudod, őróla meséltem még neked, rossz kapcsolatban volt a fiával, de mostanában más miatt jár hozzám, mert elhagyták, képzeld el, mindenki elhagyta s most egyedül érzi magát, s szorong, s mesélte, hogy, képzeld el, milyen durva, hogy azon vette észre magát, hogy molesztál egy nőt egy nagyáruház illemhelyén, és aztán, mikor észrevette magát gyorsan elment a helyszínről, pedig nem is vásárolt még, vissza kellett volna menjen, de már nem mert oda menni, mert rettegett, hogy felismeri, hogy találkozik a nővel, így képes volt kibírni a másfél órás dugót, hogy a város másik felén vásároljon, a másik ilyen mallban. Na mind egy, szóval kérdésem után elkezdte magyarázni, hogy sokat sétált a kutyájával, görög regéket olvasott(gyerekkorában nagyon szerette őket) és megkészítette élete első háromfogásos ételét, csak magának. A barátaival elment úszni, egy közeli fürdőre a hétvégén, és rendet rakott a garázsban és a pincében, meg a könyvei között. A munka jól ment, de amikor haza ér mindig elkezdte a sírást. Legalábbis ezt mondta, de nem hazudott, azt észrevettem volna. Na, s miután ezt így lerendeztük, azt mondta, hogy elmesélné azt, amit megígért. Nézd, ki is nyomtattam, engedd meg, hogy felolvassam. Olyan szöveg ez, bazeg, hogy már attól beindultam, hogy olvastam. Persze nem mutattam, mert ugye előszöris orvos volnék, vagy mi a szösz. De olyan nehéz volt koncentrálni. Látszik a szövegen, hogy művelt ember agyából pattant ki. Szóval olvasom, várj... hova is tettem a szemüvegem.. jaigen. Na. Figyelsz? Szóval akkor:

Nem is igazán tudom, hogy hogy hol kezdjem, doktor úr... ha nem ezt álmodnám majdnem minden éjjel azt hiszem le sem tudnám igazán írni. Nagyon gazdagok voltak a képek, telítettek, szerencsére minden alkalommal, amikor ezt álmodom észreveszek valamit, amit azelőtt nem, valami újat. Az álmom színhelye egy erdő, vagy valamilyen fákkal körülvett tisztás, aminek pontosan a közepén egy nagy épület van.. görög épület, az oszlopokról ismertem meg. Meg a fenti domborműről, amit nem tudom, hogy hogyan hívnak. Nyár volt, érződött, hogy ha nem volnának a fák, akkor nagyon meleg lenne, de a tisztáson kellemes hűs levegő volt. A fák lombhullatóak voltak, tölgy, bükk, bár ezek nem igazán szeretik egymást, hárs, jegenye. Északi oldalán az épületnek fenyőfák voltak, ott az erdő sötétebb volt. Késődélután volt, emlékszem, s minket bevezettek a hatalmas épületbe. Külön a férfiak, külön a nők, más-más ajtón. A következő terem egy márvánnyal kirakott fürdő volt, ahol szerecsen rabszolgák fogadtak, rajtuk vörös ruha. Levetkőztettek minket és bekísértek a vízbe. Itt szerecsen nő-rabszolgák vártak, minden személyre kettő. Vörös, könnyű ruházat volt rajtuk is, a vízben elősejlettek a kellemes idomok. Gyönyörűek voltak, a testük tökéletesen arányos, mint minden, amúgy, az álmomban. Egyik a hátamat kezdte el simogatni, bevizezte langyos fürdővízzel, majd elkezdte masszírozni és illatos szappannal bekenni. Izmos kezei minden kis izmomat megmozgatták. A másik szembe állt velem, majd a fejemre ezüst tálkából vizet töltött. Végigmosta a testem, majd lemerült a víz alá és a nemi szervemet a szájába véve elélveztem nagyon gyorsan valószínűleg a meleg víz illetve a hozzáértő nyelveknek köszönhetően. Mosolyogva emelkedett fel a víz alól, majd kikísért a medencéből. Ott fiatal fiúk fogadtak, mindenkit kettő, akik egy-egy asztalhoz kísértek és felfektettek rá. A fiúk illatos olajokkal masszírozták be a testem, s végigcsókoltak utána, tetőtől talpig. Megint olaj következett, ezúttal más illatú, de mindenképp a két olaj illata harmonikusan összeolvadt. Kókusz illat is volt a koktélban, erre határozottan emlékszem. Azután fehér ruhát adtak ránk, majd átvezettek egy másik terembe. Itt alig lehetett látni a sűrű füsttől, a légzés is nehéz volt a fűszeres levegőtől. Bódító volt itt, a falak feketék voltak, és fekete álarcos nők vettek körül, mindegyikünket kettő. Áttetsző fekete lepel volt rajtuk, a halvány, kék fényben minden idomuk látszott. Körülvettek, és egy pamlagra fektettek. Italt hoztak, vörös volt, bor, gondoltam én, de nem az volt, kellemes, mézes íze volt, de kiszárította a szájat és már néhány korty után érezni kezdtem, hogy a nemi szervem ágaskodni kezdett és a fejem meg szédült, de nem kellemetlenül, mint az alkoholtól, hanem annak ellenére, hogy szédültem: könnyű volt a fejem, nem volt hányingerem sem, vagy ilyesmi. A fekete álarcos nők erotikus táncokba kezdtek, melleikkel, a fenekükkel, a nemi szervükkel és az ajkaikkal érintették a testem, hogy a kezeik játékáról ne is beszéljek. De nem akarták hogy elélvezzek, csak játék volt, azt hiszem. Nagyon megkívántam őket, de nem engedtek nyúlkálni, amikor nyúltam volna utánuk vagy elillantak, vagy lefogták a kezeimet. Nem tartott soká ez a játék, egyszer csak arra eszméltem, hogy karon fogva visznek egy másik terembe, a legnagyobba azok közül, amit eddig a házban láttam. Maga a terem óriási volt, falai, oszlopai, a medencéjének a csempéje, minden vörös volt, vörös fények égtek a fal mentén és a mennyezetről lelógva, s a teremben egy labirintus lett kialakítva hatalmas áttetsző és lenge leplek segítségével. Egy bejárata volt a labirintusnak itt, a férfiak oldalán, egy pedig a másik, a női oldalon. Hallottuk a nevetéseket, amiket a terem visszhangja kissé kísértetiesen ugyan, de eszméletlenül izgatóan és hívogatóan vert vissza, biztos az előző terem füstjének illetve az italnak lehet betudni. Amúgy ott is füst volt, de a levegő nem volt olyan nehéz, mint az előző teremben. A fekete ruhás nők elkezdtek némán buzdítani, hogy induljuk el a labirintusba. Lassan, egymás mellett botorkálva a sejtelmes térben elindultunk, ki-ki valamerre aztán elkóborolva a lepelrengetegben. Hangok. Halkak, és sejtelmesek. Vonzóak. Mélyről jövő sóhajok. Sikolyok, férfi és női sikolyok. Vízcsobogás. Ropogó lángok a fejem fölött... én meg megyek előre, néhol elősejlik egy-egy női test a könnyű fal túlsó oldalán, nevet, hív... fehér álarc rajta, épp csak a szem vonalán, gyere, gyere, tied vagyok, gyere...

én meg sietek, egyre jobban lüktet a fejem, a szívem, sietek, elkapok egy női kart, ő hozzám simul, végigcsókol, míg én az ujjammal belé hatolok, ő felnevet, és tovább szalad, de egy másik jön, ő nekem ront és elkezdi harapni a nyakam, míg a keze a nemi szervemmel vadul játszik, aztán magára ránt az ágyékára, nyalj, igyál ki, sikoltja, én meg feldühödve nyalom a csiklóját , a szeméremajkait harapdálva, a hüvelyébe be-benyalva, míg csak el nem élvez, s akkor elrúg magától, s mire én feltápászkodom, már nincs sehol. Tovább rohanok, keresek, sok emberre bukkanok egy kupacban, ketten odajönnek hozzám, egy férfi meg egy nő, s még a férfi a fenekemet simogatja, addig a nő a szájába vesz és eszméletlen sebességgel szopni kezdi a nemi szervem. A férfi már a mellkasomat csókolgatja, majd az ajkaimmal játszik, közben jönnek a többiek is, és mindenki simogat, valaki ölbe kapja az engem orálisan kielégíteni akaró nőt, és hátulról belehatol, a nő sikít, körülöttem mindenki szeretkezik, egyszerre lüktet, doktor úr, az a sok test, lenyűgöző látvány a vörös fényben a sok olajos test ritmikusan pulzáló mozgása, a hangok, a testem tapogató női és férfi kezek, de már mindenki elélvezett, csak én nem, egymásra feküdve nyújtozódtak férfiak és nők, a testnedveket egymáson szétkenve... Mérgesen kiszabadulok az egy hatalmas testté olvadt emberek közül, s tovább rohanok, most már meztelenül, keresek valakit, hogy kiélhessem magam vele. Két nő bukkan elő, letepernek és lefognak, ismét a szájukba vesznek, de közben az egyik már ül is rajtam, és erőszakosan mozgatja ágyékát az orrom körül. Belehatolok a nyelvemmel, ő hangosan zilál tovább, majd elfekszik rajtam és a másik nő csiklóját kezdi izgatni rajtam. Hamarosan mind a kettőnek sikerül elélvezni, nevetve ott hagynak meredező nemi szervvel a földön. Nagy nehezen felállok, és tovább megyek, férfiak vesznek körül, csókolnak, játszadoznak a testemmel, a nemi szervemmel, de én nem szeretem, tovább akarok állni, de ők nem engedik, valahogy mégis kiszabadítom magam, közben mindenütt fokozódnak a sikolyok, a lárma nő, minden olyan hangos már, hogy egy hanggá olvad össze, s már ritmusra lengenek a függönyök is, a lángok is ritmusra lobbannak egyet-egyet, a levegő áramlik, a szívem is erre a ritmusra ver, erre a ritmusra pislogok, nyelek, mozdulok, egyre kétségbeesetten, míg egyszer csak a labirintus közepén lévő medencénél találom magam. Valaki megfogja a karom és húz a víz felé. Nincs rajta maszk, így először megijedek, de csodálatos az arca, a szemei így követem. A medence közepén, melyben a víz derékig ért volt egy márvány ágy, fehér, puha ágyneműkel. A lány kiemelkedett a vízből, és száraz lábbal landolt az ágyon. Felsegített engem is. Megcsókolt, majd miközben végigcsókolta a testem egy fehér leplet adott rám, nagyon vékony, függönyszerű anyagból, amibe úgy kellett bebújni, mint egy poncsóba, tudja a doktor úr is biztosan, hogy milyen az. Ezután távolabb állott és lassan, mélyen a szemembe nézve, vetkőzni kezdett. Lassan hozzám lépett, és ismét elkezdte csókolni az ajkaimat. A lárma mintha tompult volna. Lassan benyúlt a függönyszerű anyag alá, és nemi szervemmel játszott. Lassan, kimérten csinálta, érzéki mozdulatokkal, hogy éreztem: robbanok szét. Egy idő után nem bírtam, felemeltem és lefektettem az ágyra, de ő hevesen ellenkezett. Lefogtam. És belé hatoltam. Egy pillanat alatt mindenki körülöttünk körülöttünk volt, és mindenki szörnyülködött, mert a lány eltűnt és a hófehér ágynemű véres volt, tele volt vérrel, doktor úr, és én a vértócsa közepében, én is csurom vér voltam. Rettegni kezdtem. Mi történt-akartam kérdezni, de nem jött ki hang a torkomon. Megint megpróbáltam. Semmi. Mindenki elhallgatott és mindenki engem nézett. Felemelték a kezüket, egyszerre, egyforma szögben. A fények zöldre váltottak, a hófehér leplek pedig feketévé változtak. Én elkezdtem emelkedni és egy sötét burok kezdett el körülöttem kialakulni, egyre sötétedett a világ, doktor úr, én meg rettegni kezdtem és kapálózni kezdtem, és próbáltam ordítani, torkom szakadtából, de eltűnt a hangom, nem tudtam, hogy mit tudnék tenni, kétségbe estem, féltem. Hajthatatlanok voltak. Fent, a tető alatt a sötétség kezdett átváltani valami más fajta sötétbe. Ez gonosz volt. Sűrű és tömény. Félelmetes. S én afelé haladtam. A burok közben már teljesen körülzárt, s én éreztem, hogy körülvesz a gonosz sötétség , míg minden elhal, és én ott vagyok, tiszta vér, a nagy semmi közepette, egy fekete burokban. Majd megébredek. Amikor megébredek elfog a hányinger és hányni kezdek, miközben a sírás csak úgy rázza a testem... mi történik abban az álomban, doktor úr? Én nem értem... segítsen megértenem, doktor úr...

Komoran hallgattam végig a felolvasást. Annyira elevenek voltak az alakok a környezet, hogy a végén egy fura gondolat jutott eszembe, amitől kiütött a hideg veríték. Gondoltam hogy elterelem a figyelmet azzal, hogy rágyújtok még egy cigire és rendelek még egy kör whiskyt. Csendben voltunk, mind a ketten. Lassan, elgondolkodva kortyolgattuk a drága és szájpadlásszárító löttyöt, közben füstbe próbáltunk temetkezni. Miután fizettünk és szedelőzködni kezdtünk éreztem, hogy a fura gondolat már kezd nagyon kellemetlen lenni, sietni akartam kifelé, hogy bár e helyszínről szabaduljak. Elválásunk előtt a barátom, miközben lassan elnyomta a cigarettáját a legközelebbi kuka fémlapján halkan azt mondta:

Tudod, muszáj elmondanom neked... amikor a betegem az álmát mesélte, de főleg annál a résznél, mikor ő vérben volt és körülállották és a sötét mennyezetbe küldték volna az volt az érzésem, mintha én is ott lettem volna...

Gyorsan elköszöntem, majd a sarok után sietni kezdtem, szinte rohantam. Éreztem, ahogy a kezeim a kabát zsebében reszketni kezdenek...

a változásokról. (akár haladóknak is)

1- a változás változtat. ezt, bármilyen meredek: tudatosítani kell.

2- a változás sosem ér véget igazán. annak a végnek ugyanis általában halál a neve.

3- a változás jó dolog. másképp nem változna semmi. igaz, hogy leggyakrabban úgy tűnik, hogy a rossz felé változik a változó, de a jó oldal előbb-utóbb szembetűnővé válik. ha merjük figyelni a megjelenését.

4- a változás fáj. jó dolog, de fáj. olyan nagyon fáj néha, hogy azt hinni: nem is jó dolog. pedig jó dolog.

5- a fájdalom, amit azzal élünk meg, hogy bevállaltuk, szembenéztünk a változással: nemessé tesz. érettebbé. felnőtté, a szó rendes, igazi értelmében.

6- a változás is változik. néha. de leginkább mindig.

7- mindenki változik. de ahogy az emberek egyedi mintái az emberiség előfordulható példányainak- értsd: mintapéldányai, azaz példánymintái- addig a személyre szabott változás is személyre szabott. és néha eltér. a másétól. talán ezért is fáj.

7'- hiába olvasod el, ettől még nem lesz könnyebb, kevésbé fájdalmasabb, ill. kényelmesebb. a tiéd: az életed, a változásod, a változásod módja is. ha nem tetszik- változtass rajta!