A következő címkéjű bejegyzések mutatása: hangulat. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: hangulat. Összes bejegyzés megjelenítése

csütörtök, április 16, 2009

gondolatok.tavaszra.

Amikor egy hópehely lehull: valami véget ér.
Ez egy olyan folyamat, ami a fagy, a szürkeség beálltával egy állapottá merevül. Ez az állapot: egy egész folyamat, mint a jég jégsége, a köd ködsége, a szerelem szerelmessége. A véget-értség utó-, illetve előrezgése.
Az emberek ilyenkor szürkék lesznek, meg átlátszó bőrűek, kövérek és morcosak. Ilyenkor több a fejfájás, és több a stressz, a negatív adrenalin-termelés. Több a baleset( nem csak a hulló hó, csúszó jég mián) és kevesebb a mosoly. Persze, mint mindig, most is kivételt képeznek az örök szerelmesek. Több a csend: a tél szigetel. És több a kontrasztokra való felfigyelések lehetősége. Meg a szín-telenség.
Változik viszont a helyzet akkor, mikor az első rügyek kicsordulva héjukból széjjel buggyannak a levegőben, fröcskölő illatuk szétpermetezi a szél és hirtelen, a vörös hajnalok küklopsz-szemének ráncai tüzében megjelennek a fecskék: akkor megváltozik a helyzet. Először csak ez-az. Először csak itt-ott. És csak többé-kevésbé. Egyszer csak hamarabb virrad. Vagy egy nem várt pillanatban egyszercsak madártrilla pofázik bele a szörnyenfontos telefonbeszélgetésekbe. Vagy alkonytájt lenge, hormonokkal telített illat-fátyolt csapkod arcokba a szél. A fák ágai nem csak nyikorognak, recsegnek, mint ahogy ők ezt egész télen tették, hanem a szél már levelekkel hárfázik, ropja lenge illó táncát, a folyton elhalót és folyton megújulót, a fűszer illatút.
Aztán változni kezd minden. Immáron nyilvánvalóan és le nem tagadható módon. A fehér zöldre vált. A ropogás zizegéssé halkul. Az álom éberséggé, a szürke falak napsugár-minták vásznává, kiállítótermévé az árnyékos szobák. A sötétben való matató tapogatózás rövid ujjú, kurta szárú, lenge vagy épp feszülő kitárulkozássá. És akkor zúg az ég, az alkony, a nosztalgikusan dogos szagú árnyék a sarkokon. A tekintetek hirtelen élni kezdenek, a mosolyok szélesednek, a dekoltázsok gazdagodnak, a bőrök kreolos-olajos színű fényt vesznek fel. Te is megfogod a kezét neki, és kézenfogós sétálás közben rájössz, hogy nagyon sokan sétálnak még. És mind kézen fogva. Mind azzal a fura fénnyel szemükben, hajukban. Mind azzal a fura liftezéssel hasukban. Aztán a felpattant rügyek virágokká érnek. Fehérré, fakóvá, sárgássá, rózsaszínessé, piros fehérré, fehér-pirossá, hullámzó-árnylatossá. Meg kékké, lilává, sárgás vörössé, vörössé, az élők színévé, ibolyává, a formák a színekben és a színes formák fodrozó-hullámzó közös szél-dala. Az illatok még erősebbek lesznek, a macskák, a kutyák gyakrabban néznek egymás szeme közé. Patakok hangosabban csobognak, autók halkabban zúgnak(legalábbis fák között). Még a kukák büdös magánya is valahogy... meghittebb(pedig télen nem dolgoznak annyira azok az ammónia-bacik). És már csak nagy ritkán üti fel fejét a félelem.
Az emberek? Azok igyekeznek figyelmen kívül hagyni az Állapot újra Folyamattá válását. Akik észreveszik a főnix-szerű Folyamat újra-születését azok a magányos lődörgők meg a szerelmesek. Akik nem veszik észre, az az összestöbbi. Én sem akarom figyelembe venni. És ez akkor nem olyan vallomás-forma dolog, sokkal inkább egy ember jellemzésének a halvány tervrajzának a hevenyészett firkája, hanyag részletezéstelenséggel. Én sem akarom figyelembe venni. Azt akarom, hogy hagyja a picsába(ki is?) az ébredését és a hormonizálódását az egész világnak. Én kérem önző vagyok és ha a világfájdalmas, tavaszi dpresszijómat élem: akkor igenis dögöljön meg mindenki. Bezárkózom a szürke, kopott, kicsi, szobának nevezett lyukba, behúzódóm a képernyőm elé, a paplanom mögé a fent említett depresszióm alá és az ideges alsó szomszéd fölé..
ilyenkor félek. Vagyis féltem. Ha ki merem nyitni a szemem, ha ki mered nyitni a szemed, ha ki merem nyitni az ablakot, ha ki mered nyitni az ablakot, esetleg az ajtót is, ha ki merünk lépni rajta, te meg én, és ha merünk bele nézni egy cseresznyevirág epicentrumána: akkor a félelem mosolyogni kezd, nagyokat pislog, elnézést kér majd, merthogy neki mennie kell- és eltűnik az egyik fa kinyúló ágának karcsú, hűs árnyékában.
Igen, most mondhatnád. Igen, ilyen a világ. De nem. Vagyis a világ tényleg ilyen, de az ember, az a megkergült. Annak, azaz neked is, Olvasó, elment az esze, elment az eszed. Talán nem is az esze. Csak a természet katapultált belőle, hagyta magára. Talán a napfelkelték és a naplementék varázspora pereg le rólunk, folyamatosan. Esetleg az illatok bársonypaszomántja kopott meg a sokszázéves evolúciós elfejlődés során.
És akkor mi van, ha nem is érdekel?-kérdezhetnéd. Akkor semmi sincs. Vagyis a szintetikus környezet is környezet. A teljesen szintetikusra gondolok. Csak minden élet-területre vannak mellékhatásai. Az igazi, szaftos-ropogós és önmagában megmásíthatatlan Környezetnek csak a társadalomra vannak „negatív” mellék(?)-hatásai. A társadalmi kapcsolatokra. Ám a társadalom egy .. hmm.. eléggé beteges képződmény, szóval egy kis homeopatikusság nem árthat. Félni bent lehet. Kint nem lehet. A tágas tereket a félelem nem tudja behatárolni. Csak a szeretet. Meg az ilyesmik.

szombat, március 28, 2009

Suttogó:.

zöngés zajok hajam szálán
fogak csendje, ajak, márvány
fény az éjszakában, iszony
kocsonyás féktelen viszony

mély remegés, vibráló magány

meztelen karod a lábam alatt
meztelen hangod a fejem alatt
meztelenül világít mezítelenséged
szeretlek. ez egyetlen vétked

telhetetlenül iszom a véred

izgágán zizegnek odalent a lombok
táncolnak a buják s a bolondok
táncba rejtem el bíborpalást-mérgem
beburkollak vele, figyellek, elérem

keskeny lelked fehér egének peremét

tudatlan kúsznak napok, fellegek
lelketlen terjednek szét fojtó melegek
zöngétlen ködben térdelek mélyen
szeretlek, szeretlek, teljesen, egészen

meg félek. meg érintenélek még

tudom féktelen már az iszony-viszony
nyálkádzó tavon lángoló víz-liliom
illékony lila párák illatos meredek hegek
szemed sarkában. erőtlen szerelem-terek

elköltözött még az isten is veled

Hóban magány. sivatagban magány-rengetegek

Magyartanárnő:.

És érkezik a folyóson és én meglátom őt a lépcsők tátongó kanyarulatában, keskeny, pók-fehér méz-fehér bolthajtásában állni, keskeny lukban, képkeretben egy kuka meg ő, és ő a kuka fölé, messze, a falon túli kinti világba belebámuló tekintettel, egy egész világ fájdalmával a szemeiben, az arcüregeiben, a keskeny létrák leges tetején meg alján egyszerre értelmének, mély álmok sötéten hullámzó ladikjának szűkös-parasztos fedélzetén hullámozva, míg a végtelen Styx sír, csak sír a szemei láttán, a szétfolyó, málló, csepegő arcaival, igen, arcaival, ami, ha kéne, vagy ha akarná világot ríkatna meg, világokat, párhuzamos univerzumok locsogó pocsolyáit, csurgó-csepegő határtalanságait, és csak nézi, nézi azt az átkozott fehéret azon az istenverte falon, a falban a szunnyadó szellemek csendes szortyogó szuszogását, mesébe meredő csillámló rémálmait, keskeny szellem-kezük markolászását a még náluk is ritkább Semmibe, igen, semmibe, rondót érdemel, örökkön körforgását szavaknak, gondolatoknak, csepegő könnyeknek és csurgó nyálaknak, vélt véleményeknek, akaró szenvtelenül keskeny, álmatlanul álmatag szembogarának, szeme fehérjének, szeme rozsdabarnájának, szeme erezetének, az ajkai repedezetten fáradt nevetésének, és folyton csorgó, ömlő, zsongó, csobogó, zuhogó láthatatlan könnyeinek egy mélységesen mély forrásból, talán mélyebbről, mint amilyen mélyen maga Gaia él-létezik-éledezik nap mint nap, éjjel-nappal, reggel-délben. Talán még ő is sír. Talán ez a nő, ez a gyerek, ez a halálán levő és halálát is elsirató-megsirató szálkás, fonnyadt öregasszony több, mint Krisztus. Több, mint a szétnyűtt szimbólumai a keresz-ténységnek/-tyénségnek, buddhizmusnak, iszlámi vallás-változatoknak; világunk tartópilléreinek: a négy elemnek, az örök Kabbala számainak és a Névnek az anyja ő, ősanyánk, mindünknek, aki már megszülésünk előtt tudta, hogy amit tudott és ezért sír, ezért szomorú, ezért veszett bele a tekintetébe a távol, ezért van távol a közel tekintetében, ezért látnak szemei még a Tejúton is túlra. A fekete lyukak köldökének enigmatikus sötétjébe bele, oda, ahol a nagy Mindenség boszorkánykonyájának a tűzhelye lészen, ahol amaz nagy kondérban rotyogott volt a Minden, míg pirinyó ponttá főtte szét magát és a PÍ-nek a végtelenénél is végtelenebb kicsike maggá összenőve magát magába: fellázadott. Ezt a lázadást tudta már akkor is ő, mikor még azt sem tudta, hogy ő kicsoda, és egyáltalán- hogy létezik-e vagy sem. Sőt, szerintem még azt sem tudta, hogy lehet kérdezni. Azt sem tudta, hogy tudhat. Kezei lecsüngnek teste mellett, szarvas-barna kabátja megremeg, mikor elfordul felém, rám néz, míg én köszönök, visszaköszön, de már megint messze jár, testéből tartja össze az egész rozzant sárgolyót, a Csokigolyót a Tejek Útjában benne, peremén karamellakrém meg medvecukor, félelemmel ízesítve, meg sötét ismeretlenséggel, megismerhetetlenségek hosszú, kiviízű, szilvaszínű cukormázával kontúrozva. És csak issza azt a tejet, egyszer elnyeli majd, megládd, mint Célan a maga fekete tejét, és megcsömörölve lészen, és kiokádja az új világját, erre a régire, és olyan lesz minden, mint a Dâmbovița medre, amit a komcsik lebetonoztak, hogy tűnjön tisztának. És ugyanannyi értelme is lészen mindennek, mint a Dâmbovița lebetonozásának.

Mikor találkozok vele: félek. Olyan mély rettegés lesz úrrá rajtam, mint a gumiszobában, a múltkor, mikor elémbe tették a falnyi tükröt és énnekem kikötözve néznem kellett volt önmagam, miközben rettenetesen rettegtem, és habogtam, és hebegtem, a szám habzott, a világok világításai fájtak, a felületek domborulatai szúrták az oldalam, a talpam és csak arra tudtam gondolni: Istenem te nem lehetsz feledékeny ezen mértékben, mert engem el nem ereszthetsz ezen rend szerént... akkor megharagudott rám, és kiengedett. Csak játszott, azt mondta. Meg hogy unatkozik. Félek. Félsz? Te félsz? Én félek. Magamtól, tőled. A világfájdalmas magyartanárnőtől, aki elmerül a nyelvben, és a nyelv őbenne merül el vala, és testet ölt kettőjük nászából az Ige, ami még a kezdetben is meg vala. Majd meghal. Hogy újra feltámadhasson, hogy újra árthasson és ártatlanra hasson. Én meg továbbra is félek, mikor belenézek maszatosan moszatos rozsdabarna tengerszemébe és imádkozok, hogy nevessen egyszer, villantsa pók-fehér, méz-fehér fogsorát belső és külső élet-burkokra, univerzumokra, élettér-határokra, álmok mezsgyéire, gondolatok gyepűire, érzelmek limeszeinek a peremére, hogy fellélegezzen a világ meg a fájdalma is. Úgy legyen!

vasárnap, március 22, 2009

ce se aude:.

tágas terekben megfeneklett szelek
tágas terekben locsogó napsugár
sudár termeteket, zajgó szőr-tetemeket
talán körbe idén utoljára jár

csillognak szemek, mögötte tekintetek
nem, kérem, ez már nem csupán nátha
vágó ég-sugárra törnek üvegcserepek-
ezek meg tavaszt énekelve-járva

idétlen ige. torkoskodó D-vitamin
magány, bennük erjedőn eredő cseppek
mögöttük lócitrom, kicsike, meleg, sárga
zilálja járó télutó-tervezetek homályra
félhomályra, teljes homályra vágyva

román éneklő hang, citerát von kérdőre
mi hallatszik, spune-mi ce se aude?
még tél van. már tél van. már megint
kesergő szentek arcvize kövezetre pottyan

péntek, március 20, 2009

mindennek tudása:.




(Minden „...” három perc. Vagy három óra. Vagy három pillanat. Szóval három. Logikusan következik, hogy van egy is. Ez az egy: „.”. Te határozd meg az időt, ahogy lefolyik szemed előtt a történet.)







és miután letörülte a párás tükröt émelyegve belenézett. Éppen alkonyat volt. És épp nem kapcsoltam villanyt. És mikor nézte a tükröt, és a tükör mögött azt az árnyat, akkor röhejes módon Nosferatu jutott eszébe rólam, és az árnyék, amit láttam, én voltam, és ő maga vala az árnyék. Meghaltam.


épp felébredt, mikor kibújt a nap a felhők mögül. Még mindig nem tudni, hogy mi van, nap-e vagy éjszaka, vagy mi. Letörülte az odaszáradt bélmatériát a szája széléről, majd megint megállott a tükör előtt. Szédült. Remegett. Mozgott a szobám, egy világ, két világ, háromnegyed három... csengettek, elmentek, megébredtem, csengettek. Kapaszkodtam a kagyló peremébe és nézte önmagát, nézte a képet, nézte az árnyékokat, nézte a kinti, szikkadt gallyakat, a rohadt leveleikkel meg azt a szelet... azt a nagyon-nagyon gonosz szelet... imigyen szóla Zarathusztra, imigyen szóla Zarathusztra, azt mondta, mind azt mondta, emlékszem pontosan, pontosan, egészen világosan...
minden világban van egy ország
minden országban van egy város
minden városban van egy ház
minden házban van egy ablak
minden ablakban ül egy árnyék
minden árnyék rád vár
hogy megöljön
hogy szeressen
hogy kényeztessen
hogy megkínozzon
hogy álmodjon

veled
helyetted
ellened
benned

minden árnyékban van egy akarat.
Minden akarat mögött egy elme lakozik
és minden elme egy lélek tutaján imbolyog
minden lélek az istentől van s minden isten
az árnyékból,
aki istenből
aki ablakban
házban
városban
világban
benned
van



... az előbb próbáltam enni.. belehánytam a tányérba, felborítottam a poharam, mikor fel akartam venni, elcsúsztam a kiömlő zsíros löttyön és bevertem a fejem. Most vérzik. Most fáj. Most haldoklom, fektemben, elterülve a csempén, vérem keveredik a kiömlött vízzel
vérrel
levessel
bélkenyérrel.







félek. Folyton ez a félelem... ki voltam... ki voltam... állok a tükör előtt, remegek önmagamban, önmagamtól, pörgősdit játszik a szoba. Reszketek, reszketek, ember vagyok, reszketek, de nem tudom, nem emlékszem, nem, bizony, valami... valami félelmetes... fények, pontok.







Sok-sok pont igen hasogat a halántékom zajok fellegek zajok emberek
zajok....



egy árnyék jön felém. Egy sötét alak. Megengedte. Azt kértem, ami kérhetetlen, és megtette nekem. Nem hiszem el! Miért? Miért kértem ilyet... miért? Platón, mi lett a daímonjaidból... mi lett belőlem, te alak? te... te sötét. Te... tőled félek. Nem, nem is. Magamtól. Te csak.. te csak mosolyogtál. És szembe röhögtél. És rám vigyorogtál, vagy csak én láttam. Arcod szép. Arcod gyönyörű. Hunyd be a szemed és beléd szeretek. Légy férfi, vagy légy nő. Pedig egyik sem vagy. Azaz mindkettő. Azért is dobtak ki téged onnan... tökéletesebb vagy, mint Ők. S ez borzasztó ez iszonyatos.. félelmetes. Félelmetes. Félelmetes.



A testem mozog. A testem utálkozik. Önmagamtól utálja magát a testem. Reszketek. Kivertem egy fogam. Most visszanőtt. Kiszúrtam a szemeimet, mint az anyját megejtő király... visszaforrtak. Az ereimből hetvenhétszer kifolyt már az összes vér. Hetvenhétszer összenőttek a vágási sebek. Hetvenhétszer belehaltam már mindenbe. Az aszfalt visszadob. Az épületek peremei utálnak. 40 napja nem ettem. Miért, miért, miért, miért, miért, miért, te Alak? A szemeid halottak, tökéletes vagy és mégsem halandó, teljes vagy és mégsem érzel... és azt kívántam legyek te. Legyek isten.







Vérzik az orrom. Most megállott. Nem vagyok éhes, nem, nem... nekem étel sem kell már ezentúl. Nekem.. ki vagyok én egyáltalán??







ki vagyok én?

Ki vagyok.... KI vagyok ÉN?



Én vagyok. De ki
de ki?
De ki

de ki?
De Kicsoda...

tegnap még éreztem. Bár azt.

Tegnap volt időm. Tegnap nem volt időm. Tegnap ittam. Tegnap ettem. Tegnap akartam, reméltem,éltem, szeretkeztem... gondolkodtam.



Gondolkodtam.
Gondolataimat a napba szórtam
napba szórtam.

Csillogtak csillagok, zizzentek falevelek.
Csöpögtek világomra áldó tekintetek.
Csengtek a füleim és tapintott a kezem.
Már-már olyan volt ez, mint a történelem.

Vajon vannak így mások is?
Vajon vannak e világon
kik keresik önmaguk is,
haláluk is, már gyom
bár az amit régen a békében
életnek hívtak, anyjuk méhében
megfoganva, megfogantatva
akarva, szeretve és kitagadva
lesték a messzi szív éltető moraját
ahogy a világot beléjük mohón pumpálja át...

féltem és sirattam
akartam, messzire elmaradtam
kövek közt kerestem
füvek közt oltottam
életem s elillant
most meg ott van a boltokban.
Olcsón kapni.
Vécén sírni
bárpulton meghalni.
Keresni. Kerestetni
kerestetve levegőbe lenni
libbenni
lógni
maroknyi
hógolyónyi reményeket
eszmétlen és eszméletlen
érzelmekben
el
merülni
bele
el
bele
el
bele
el
.
.
.
s
le
csöpög
egy csepp
keskeny, csillogó
csepp, csepp, csepp
villogó lecsapódott pára
elrohadt válladra, elhaló
pillámra pottyant az a csepp,
vége. Már vége. Már végem
csend jön már. Pillogó
menedékem
veleje.



Félek, féltem, félelmetes... mik a szavak, ha világot lehet velük átadni. Nem bírom ezt a világot. Mindenki fél, mindenki megijed. Mindenki azt akarja, hogy aranyat csináljak. Holott én világot vagyok képes csinálni. Világokat. Csak legyen kinek, csak legyen minek. Alkotni. Egy világot fogok alkotni. Egy újat, merőben másat. Én leszek egyedül ember. Nem. Én nem vagyok ember. De nem. Én leszek egyedül benne az élet. Az élet. A zélet.







Csöngett a fülem. Lehett hozgy méksem vazsog mázs... betek?... leget, hony mékizs mornális emreb vaogyk? Kelezsentem entemel kelemben meleneb melggekeken etelen velem kelem ebenelem...



jukk dha elenndot ketepelev tejelrol kendu. Csuggalom kercsing tollelelaol...







tekkeredevend.. elenter kemetengretden. Meletn geggeltkurcso sebeletnetent. Vemend...
. keltelten. Meltend. Kevgesi. Mitta.

Hula. Beg. Hald.

hétfő, március 02, 2009

Gondolatok nyárból




Vajon hova nyúlnak a fák? Te tudod? Én nem. Igen, az mindenki számára világos, hogy az ég felé törekednek... a Nap felé, bele a Fénybe... de miért?

Megpróbáltam elhelyezni a tudatom az egyik levél hegyén. Épp bodzafa szegény. Alkonyat lesz mindjárt. Még csak gyengül a fény. Még csak lágyulnak az élek. Még csak hűlnek a szabad ég alatt a testek. És aki nem fázott egy pillanattal ezelőtt: most picit didereg, a szőröcskék felállnak a karján , a hátán, a lábán, s a test menedéket keres még egy réteg szövetben. Lassan erősödik a cirpelés hűs zsivaja(épp annyira, amennyire a fény fogy el a világból..), és halkan, mintha mindenkit meg akarna lepni, meg szeretne tréfálni a természet: észrevétlenül pihe pára lepi be a világot. A pókok szeretik: hajnalok idején, mikor otthon, ezer kilométerekre innen, kaszálni mennek az emberek, a parasztnépek, az ő hálójukat csodálják a gyerkőcök a lószekereken, a traktorok utánfutóján vagy épp édesapa hátán. És én még mindég a bodzalevél legedes legcsücskén figyelem a világot. Együtt próbálom meg a millió zöld pórussal magamba szívni a Nap erejét, az egyre halványuló sárga pöttyét, ott, nyugaton. Érzem, hogy élek. Hogy belenyúlhatok végre létezésem mozgékony húsának lehetetlen határaiba. Ez nem bonyolult. Nem. Ellenkezőleg: a leg egyszerűbb dolog az egész világon. Nincsenek arcok, és gondolatok, és érzelmek, nincsenek kételyek és „de”-k és „habár”-ok, és „azonban”-ok. De vannak kapuk, meg ablakok, millió sejtek, millió óhajok, amik millió kiteljesülésben gyöngyöznek homlokom ragyogó felületén. Élek. És tudom ezt, mi több- érzem ezt.
És értem is. Teljesen. Mert a csepp a tengerben érti a tengert. Mert a világ bennem is meg van, s belőlem is fel lehetne építeni. Körül lehetne rajzolni, s kipöttyözni a kerevetnyi csigavonalak mentén a kóválygó lelkek tömény tömegét, kik teszik azt, amit mindég is tettek, s amit mindég is teszek én is. De most én nem. Én mindenki fölött vagyok, bár a bodzafa legmagasabb ága is alacsonyabban van a fél méternél. Még egy kicsit... még csak egy pillanatot hagyd, Uram. Csak még egy pillanatot, de azt változtasd át hétszer három esztendővé, nyújtsd négy évszázadnyira, s emeld ki az időből aztán, hogy létezzek. Őszintén. Igazán. Vedd rá az egereket, hogy feszítsenek tűkeresztre, legyen meg az én bodzafacsücski passióm is, s add hogy mindenki megérezze bár senki se lássa, s ne is akadjanak rám a népek, ne is keressenek: hadd egyen meg inkább egy félszemű kanveréb, csak úgy desszertként, vagy uzsonnára, a vecsernyére való harangkongatás utáni mageső előzetes gyakorlásaként, valahol Róma egyik kopott külvárosában, ahol még galambra sem futja(tudod, olyan fehérre, az olajfaágatcsippentő-fajtából). Hadd legyek én is Csend, és Szent szerelem rejtett párocskák ajkain a ködös London borzos kertjei mélyén, vagy csöpögő cigarettafüst kijevi tömbházak éjszakájának erkélyre könyöklő fagyának csodálatában...
vagy legyek csurranó béke távoli szigetek sintó-kapuinak vöröslő magányában, épp, mikor a nap kidugja taraját a tenger vizéből; épp, mikor elkattan egy európai turista japán gyártmányú fényképezőgépének elcsodálkozott mosolya a hajnali hullámok fölött vagy mikor nyugatabbra megvillan egy lótusz-minta a bíbor kimonó kecses selymének ragyogó vonalán, egy kirakatban.

Legyek a te neved, a kismama szájából halkan fellobbanó köszönöm, ami frissen született porontyának első felsírásával rohan hozzád, borul eléd... tér ismét vissza. Hozzád. Beléd. Legyek a bűn is, mert az is valós( bár nem annyira, mint szereteted tápláló ízes teje), legyek kóválygó lélek elveszett testben, ki ismét rád talál, ki ismét meztelen lesz, de most teljesen, egzisztenciájával, teljes odaadásával, s te felöltöztetsz engem, méltóságba bujtatsz, szabadságba, reménybe bujtatod a lábaimat s hitet húzol a kezeimre.

Legyek a halál, meleg tekintettel, s csókkal nyissam a táncot a lelkekkel, de ne árulás legyen a csók, hanem béke, hanem szeretet, és megbékélés. Meg-békélés. Legyek a kerék a mosolygó öreg néni tolószékének a bal oldalán, a tűzoltópalack az intenzív osztályon, a szivárvány a temető felett, a kémikus kedvenc -OH – gyöke, a kifolyt tinta a a nyomda betonlapján, a rend a szeméttelepen a halkuló éjben a bagolyhuhogás. Hálószobákban az álomfogó, lehetetlenben a lehetséges százezredék, a hideg, téli vagonokban a pír a lány arcán, ki most tudta meg, ki most hallotta tőled, Uram, hogy igenis: szerelmes. Legyek a csiga a négysávos út túlsó felére érve, a tengerszem kékje, a Kisherceg rózsája, a rózsa Kishercege. A Kisherceg és a rózsa írójának a napsugaras ihlete. Legyek sötét éjszakákon a sárga lámpafény. Legyek a kakas a torony legeslegtetején, a világ fölé rezesedve és sosem kukorékolva... legyek a gyertyakanóc, a dinamit szikrája, az autó indítókulcsán a sárga, mosolygó kulcstartó, nagy, fekete szemekkel. Legyek bármi, Uram, de ne ember. De nem ember. De nem ember...  


szerda, február 25, 2009

360°


Megérintette magát, hogy lássa: él-e még. Bíborvörös, nem is, bazsarózsa-színű, angyalka-pozsgás ujjai végigfuttak a rojtokon, a kapcsokon, a gombokon, a szövet redői, csavarodásai fölött és között, beszimatoltak a résekbe, a mélyedésekbe, a göcsörtös szakadásokba és az égés által okozott lyukakba is. Végigsimította a haját. Az koszos volt, meg büdös, zsíros és ritkás. Talán ősz is, de már nem emlékszik biztosra: rég látta magát tükörben. Fölötte ég volt, szürke ég, lila ég, zöld ég... kásás levegője meg-megakadt az ember torkán, köhögést fakasztott, krákogást és flegmát rügyezett. A távolba voltak hangok. Kellett, hogy legyenek, hisz mozogtak az árnyak, bár ezt sem látta, érzékelte pontosan, mert valahogy mintha minden matt lett volna, minden tejüveges, mintha mindent egy tejüveg szűrne meg, a fényt is, hangot is, illatot is, habár be volt dugulva az orra, utoljára, mikor még érezte, mármint, akkor...

Fölötte ég volt, szürke-lila-zöld ég meg a kásás levegő-bevonat, ami flegmáztat meg krákogtat, meg köhögtet is, asszem. A keze a gombokat kigombolta, a cipzárokat kicipzározta, a kapcsokat kipattintotta; kisimított minden redőt, tenyere elkent minden rakoncátlan, csenevész, goromba, garázdálkodó szöveggombócot. Mindent laposra, mindent simára, mindent egyenesre. Mire a keze visszaért arcához, hogy lássa a hajnalpiros, kisputtó-pozsgás rózsaujjaival(melyek ugyan koszosak voltak meg büdösek is, mint az egész ember, de azért mégsem annyira, hogy szépségét és ártatlanságát eltakarják illetve elváltoztassák), hogy él-e még: már meg is halt.


 
                                             .:.
 

péntek, február 13, 2009

Havakról







Lesugorodott. Nálunk felé így mondják a leguggolásnak. Az erdész-zöld gumicsizma nyikorgott. Sáros volt. Nagy, lipistes (idétlen) szélkabátja túlméretezett, meggy-piros, régimódi és veszettül koszos. És vizes is. Fején egy szürke sapka, amely már szebb időket is látott. A kezét nézte. A körme alá besettenkedő koszt. Rég nem látott koszt a körme alatt. 

Kezét a térdére helyezte. A csizma megint megnyikordult. Lent, a völgyben már alig látni valamit. Körülötte vörös testű cserjék, piros ágak. Szúró-pirosak. Szinte még a látványuk is szúr. Csend van, csak a kutya csörtet, lentébb. Valamit talált. A kezeit a térdére helyezte. Átölelte azt, onnan, térdei mögül tekintett le a völgyre. Megbabonázta a havak játéka.. a horizont beszűkült. A völgyből már csak egy kis házikót látni. Azt is csak alig. Letépett egy zsenge hajtást, s fogai között morzsolni kezdte. Érdekes, fiatal íz ez. Zsenge. Közben a távolba hunyorított. Felállott. Körültekintett. Mindenütt hó. 'Mindenütt hó, de legjobb otthon!'-ezen elmosolyodott. Leguggolt ismét. Úgy érezte magát, mintha az Olimposzon volna. Mint a deresfejű vezetője az isteneknek. Elgondolkozva és tanácstalanul. Tudott róluk, igen. Ismerte őket. Tisztában volt velük. A szétrágott hajtás-véggel kipiszkálta a körmeit. Jó. Most tiszták. Így már rendben van. Óriási pettyek jöttek Kolozsvár irányából. Hópelyhek. Nem is lehetett balra nézni, úgy fújta a szél. Nem is akart balra nézni. A kezeit nézte. Meg az, hogy hogyan olvad el a hópihe a tenyerén. Ő meg nem is érzi. Masaru Emoto doktor tanulmánya jutott eszébe. „Üzenet a vízben”. Hogy mennyire vizek vagyunk, mi is. Megvakarta az orrát. Majd kifújta. Majd megvakarta újra. Igen, vizek vagyunk, és függünk a víztől. A másik háromtól is, nem az. Persze. De a víz, a víz! Meg arra is gondolt, hogy mennyire nem tud, nem képes fennkölt dolgokra gondolni most. Vagy az ilyen pillanatokban. A hó, a szúró-piros fák fölött táncoló pötty-forgatag fergeteg, ahogy az óriási pihéivel táncol, forog, kacskaringózik hosszában, széltiben, keresztül meg kasul, aláhullik majd nevetve felsussan a magasba. Később a pihék is összementek, majd csak akkor lettek újra ilyen óriásiak, mikor a kiásott csemetékkel elindultak haza. De ezt még nem tudja. Nem is fontos még neki. És később sem lesz az. 

Oldalra tekintett. Távolabb, a fáktól védve a pelyhek lassan hulltak lefelé, libbentek megadóan. De mintha feloszlott volna a kép két síkra: a háttérre, a lassan hulló pihékre fókuszolva úgy tűnt, mintha az előtérben, a nedves arcához közel nem is havat fúj a szél, hanem apró, hófehér selyemfonalak tekerednének le... valahonnan, s azok sussannának el előtte, alig érintve a levegőt, alig súrolva az orrát-arcát. Kicsit ijesztő volt, de nem félt. Csend volt. A többiek zörgetése is mintha elhalt volna, a kutya is megunta ülni és várni a semmire. Egyedül volt. Mint a Deresfejű, ott fent, az Istenek Hegyén. Vagy a Sinai hegyen. Vagy a Golgotán. Mindegy az. Csak magasan legyen és egyedül. Elhagyatottan. Ne maradjon neki, csak önnön mítosza. Nem lehet már nagy dolgokra gondolni ilyenkor. A kebelemelő eszméket kiölte az egyetem, a 'magas-kultúra'. Ha másra nem is, de erre jók a felsőfokú végzettséget ígérő intézmények. Kiölik a mítoszt. A legendákat. Kiölik a hitet. Nem direkte, és nem erőszakosan. Nem. Csendben, lassan. Kérdésekkel. Válaszokkal. A válaszokra vonatkozó újabb kérdésekkel. És a válaszolás folyamata alatt elsütött szemhunyorgatásokkal és mosolyokkal. Nincs már hitem. Igen. Mért? Neked talán van? És most ha igennel válaszolsz, akkor vajon önmagad vered át(csak), vagy mindenki mást? Régen a hó... régen a hó.

Régen a hó mítoszokat szült. Elszigetelt a valós világtól. Ahogy a mocskait betakarta- úgy takart be engem is. Hős voltam, aki misszióban van, valakit meg kell menteni. Valamit meg kell menteni. Valamiért fel kell áldoznom magam. És olyankor elestem, suppantam a hóba, mélyen bele zuhantam. És vártam. Éreztem, ahogy felolvasztottam, s ahogy behatolt a hideg lé a ruháimba. Mintha vér volna, kihűlt vér. Igen. És jó volt. Mert megérte feláldozni magam. Érdemes volt elolvadó hófehér véremmel áldoznom valami nemlétezőért. Valami fantázia-szülte dologért, ami a téllel együtt újra és újra meghalt. De én nem haltam meg. Engem nemesítettek ezek a dolgok. Akkor még voltak könnyeim. Most már csak tanulmányaim vannak. Meg olvasatom. Az is olyan, amilyen. 

Leült. Sáros volt már. Meg vizes is. Egy kicsi még, ráadásnak- mit számít az? Nyöszörögni lett volna kedve. Nem fájt semmije. Ellenkezőleg. A hideg felpezsdítette. De a nyöszörgés hozzátartozott régen a hófehér elvérzéseihez. Most nyöszörögne. De nem tud. Nem is próbálgatja. Behunyja a szemét, pislog- hó ment a szemébe. Tüdőre szívja a világot. Majd még egyszer. Majd köhög. Köp egyet. Kis fejszéjét nézi. Könnyű jószág. Jól lehet vele. Alma a zsebében. Kiveszi. Bele harap. Savanyú. Még egyet. Savanyú. Igen. Finom. Csámcsog. Most jól esik. Nem a ruha teszi az embert. De ez csak akkor igaz, ha minden ember meztelen. Másképp a ruha teszi, kár is tagadni. A ruha is. Csámcsog. Csámcsogó, idétlen gondolkodó isten az Olimposzon. Vajon mi lenne a neve, ha lehetne neki? Güzü, a magasságos csámcsogó? Szirtyosz, az ízléstelen gondolkodó? Ki tudja. Őtet nem érdekeli. Nekije nem fontos. Mindegy. 

Még mielőtt elindulna vissza, túloldalt észreveszi a repülő sarus gyereket, amint meleget szürcsölve didereg, ugyanolyan magasan és ugyanolyan egyedül és ugyanolyan elhagyatottan, mint ezen az oldalon ő. Csóválja a fejét- ő legalább ember, játszhat ilyesmivel, gondolatokkal. Fantáziálhat. De a másiknak, ha itt gubbaszt, már rég befellegzett... 

  


csütörtök, február 12, 2009

A szavakról







Képzeljünk el egy elképzelhetőnek elképzelhető, ám soha meg nem valósítható társadalmat. Ebben a társadalomban mindenki meztelen, mindenki anyaszült pucér, csóré, és semmi ruha sincsen, hiszen nincsen rá szükség. Minden kedvez ennek a társadalomnak, az idő, a halál, a betegségek, az éghajlat. Egy új egyed születik – egy régi egyed meghal. És ez így van rendjén. Minden szökőévben kettő után hal meg egy s minden negyven évben minden frissen született egyed után kettő, olykor három is meghal. Minden évben tíz hónapig meddőség van. Ezek a meztelen emberek meg egész évben kefélnek, basznak, dugnak; repesztik ezerrel, poroznak mint állat, töcskötölnek, amennyi beléjük fér. Reggeltől estig, estétől reggelig. Nincsenek betegségek, medence alakú vízesés-kaparta mélyedések vannak, abban tisztálkodnak, vagy szexelnek épp, ha kedvük úgy tartja. Kis, egyszerű házikójuk van, mindenük a természettől ajándék, és csak annyi. Dekoráláshoz értenek, a faragások, a díszek, a szövetek, amivel az épületeket agyaggal összefogják: tele vannak díszítéssel, a falak, az ajtók, a kisebb és nagyobb használati cikkek: csurom ornamentumok. Nincs vezérük, közösen kommunikálnak, érzetek alapján, amik nem szavak, nem komplex dolgok, csak valami olyasmik lehetnek, s kb. olyan hatásúak, mint az 'itt' 'ott', 'erre', 'arra', 'ide', 'oda' szavaink, vagy az 'így' – 'úgy', 'ennyire' – 'annyira'. Mutogatnak. Szemmel, kézzel, ujjakkal, lábujjakkal fejeznek ki és értik meg egymást. Tekintettel. Házasság itt is van, és nagyon komolyan veszik. A szertartás egyszerű, levelekből, ágakból, és mandulavirágokból és vadcseresznye virágokból eszkábálnak össze egy kunyhót, s oda vonul vissza az újdonsült szerelmespár. Egy apró lángocska világít, kínlódik a kunyhóban, de nem is a fény a fontos: mikor a többiek, a násznép elvonult az új pár szerelmi kunyhója előtt, akkor a szerelmespár elfújja a gyertyát, betakarják egymás testét fehér lepelbe, hogy ne legyen „szem előtt” és lefogják egymás szemét, majd egymás fülébe súgják azt, hogy: szeretlek. Meg azt, hogy: gyönyörűbb és értékesebb vagy nekem sok-sok mandulavirágnál és vadcseresznye virágnál és levélnél és ágnál, fontosabb, értékesebb vagy nekem, mint a falu, mint a többiek, akikkel és akikben nap mint nap örömöm lelem, fontosabb és értékesebb vagy, mint az egész világ... még önmagamnál is fontosabb és értékesebb vagy te nekem. Majd együtt dalolnak, egymásnak súgnak még szerelmes szavakat, egymást csókolják, miközben suttogják: „szeretlek, szeretlek, o, mennyire szeretlek téged!”. Mert tudják: szavukat senki sem fogja hallani. És ők se egymásét, csak majd, ezután háromszor évente: kétszer a nagy meddőség alatt, egyszer, mikor a nő gyereket szül a férfinak. És feküsznek ott, és megérintik egymás ajkát és csókolóznak, játszanak az arcaikkal, mert az csak a párok jogosultsága. Fogják egymás kezét és beszélnek, suttognak, szöszmögnek, énekelnek, hőrögnek is szavakat, szavakat krákognak és gurguláznak- kihasználják a nyelvük határait, a fizikait. A szavakat megtanulják és általuk a másikat is. Öröklik a tudást, a nyelv tudását, nem tanulják, mint a mi világunkban. Mélyen, a gének szintjén öröklődik ez.

Minden pár egy új szót visz bele a köztudatba. Azt a szót, ami a legjobban összeköti őket, ami meghatározza őket. És ha elég erő szabadul fel a szó hallatán: magába fogadja a Közös Tudat. A szavakról tudni: hány pár volt, a szavakból meg azt, hogy milyen párok. Mert a szavak minősége a pár minősége.

Én is voltam itt. Érdekes hely... megtanít arra, hogy nem jó locsogni. Mert ha valaki megszólal nyilvánosan: az megszentségtelenítette az Isteni Jegyet- meg kell halnia. De senki sem csinál semmit: önnön hangja válik méreggé és sorvasztja el a hangoskodó egyént. De nász után... nász után, mikor kijöttem a mandulavirág-kunyhómból, oldalamon nőmmel, akit rögtön birtokba is vett két társam arra gondoltam: ilyen jót még soha sem szeretkeztem...


kedd, február 10, 2009

a vonalaid:.

 




A vonalaid nyugtatnak. Nem a szöveged.
Azt tartogasd másoknak, szivem.
Csendes éleiden pihen az íriszem.
Semmi sem hirdeti, súghatja szerelmed.


tested
eleven
melege
melled
remegő
kereke
kezed
csendes
erezete
.


Kéz Léna versei-4

alkony



csücsörít az ajkam cseresznyelevelek
zsenge árnyékában szeretni mertelek
lehetetlen libben tested lanyha fátyla
illatod álmaimat útvesztőbe zárja

fátylad kint az est is fátylak fázó násza
csörgedező kedvvel patakcsendben rázza
mosolygó holdnak zenekara mellett
fátylaid hangjára mellem remegett meg

bolondul a világ- tücsök is és sás is
játszó hang-selyemben gázolnak bokáig
nevető szeszéllyel mindent szerte-széjjel
szór a ledér sötét máris itt az éjjel








Kéz Léna versei-3

ugrókötél-álmok



ugrókötélálmok-ódákat járok
kerengek meg pergek felettem oktávok
keresem a helyem párnák között mélyen
keresem öledben egy másik ölében

ugrókötél- hajnal vár hófehér nyakkal
ébredek kávéval zörgő kávéhabbal
ugrándozok kerten háztetőknek élén
megunom életem zuhanok a végén

a csend is ugrókötél- megfogom a végét
utat ugrok vele egy autót egy tévét
halk reggeleken ezerszín illatot
ugrok ha megunom ugrálva meghalok

Kéz Léna versei-2

Játék




tenyered érintem hanyagul hagyom
hogy színezzen lehelleted vékony nyakamon
játék mint olyan igen ez is
játék vagy te meg én is nekem is

türelemmel játszom körbe-körbe
türelmeddel játszom a görbe tükörbe
tekinteted maszatos mélyén
ajkad titok csókod felező élmény

játszom igen ne kiabálj veled
tépem a bőröd a párás tekinteted
kacéran karcolom igen szemed ég-tükörét
fejem lent alattam felhő fölötte ég

Kéz Léna versei-1

balettKa




tizenöt lábujjon járok, pergek
tükörös szememmel magamba rejtlek
tíz darab ujjammal ölellek egészen
gondolatok taktusára szívem játszik ésszel

tudom, nem vagyok, de mégis, mégis
gondolatfonalam világok vezérlik
három-négy-öt lábam levegőben lépdel
szeretlek bolondul, szeretlek egészen

balerina voltam, most már álmod vagyok
szememben angyalok, picikék és nagyok
gondolat-taktusra hullámzik a hátam
neked pörög: szeret négy-öt-hat-hét lábam

A nyelvről.

Könnyen meglehet, hogy nem értesz. Meg is értem: én sem mindig értelek téged. Szóval egál. De gyere: lássuk: miért lehet erről szó. Ne fárasszál megint az emberi egyediséggel. Mert télleg fárasztó. Nem ez a lényeg. Érdekes: az állatok tökéletesen meg tudják érteni egymást. Nem fura ez egy kicsit? Nem érdekes?

Talán igazad van. De biztosan túl sok szavunk van? Vagy biztosan túl kevés? Én mondjuk inkább azt kérdezném most: van-e egyáltalán megfelelő szavunk? Mármint dolgok kifejezésére. Meg ideák. Meg cselekvések, történések, létezések leírására. Pl.: „jár”. Ugye: érthető, világos, el is képzelted, hogy... várjunkcsak- mit is képzeltél el? Pontosan! Mert én mást képzeltem el. Most mosolygok. Megint. Látod: túl általános. A bicegés is. Nekem most a kis Bice-Boca jut eszembe. A kincskereső kisködmönből, tudod. Neked is? De nem csak ez: a bicegő asztal, esetleg szék, a billegő számítógép-képernyő, meg a folyton elboruló fotótartó, kiömlő tej, kisbabakori énem, anyám melle, s a rég elfelejtett anyatej körül keringő régész-gondolatok... neked is mindez eszedbe jutott? Kétlem. Az igazság az, hogy ezt a nyelvet kommunikációra találták ki. Nem pedig megértésre.

Nem muszáj egyetértened: nincs kedvem vitatkozni. Nem is azért mondom, hogy meggyőzzelek. De ez a véleményem. És előnyöm veled szemben az, hogy te olvasod az én véleményem, nem pedig én a tiédet. És nem tudsz hozzá (-m) fűzni, vagy csak erősen korlátozva. Néha írok: néha annyi mindent el szeretnék mondani, csakis úgy, csakis egyszerűen, ahogy van, ahogy én érzem, vagy értem, vagy szagolom, vagy ízlelem- és nem lehet. Mert a nyelv, kérlekszépen, a képembe nyomja a szinonima-listáját, oszt a fejem fáj tőle, annyira sok van, és annyira kifejezéstelenek, vagyis nem is kifejezéstelenek, csak fogyatékosak: nem az én mondandómat akarják és hivatottak elmondani. Ám ha mégis megelégszem valamelyikükkel, akkor körül kell írjam, körülményesen, összetetten, többszörösen összetetten, kényszeredetten nyújtanom kell mondandóm, míg vagy elkezdik megérteni azt, amit mondani akarok-szeretnék, vagy tettetik magukat, hogy értik-forma, csak ne kínozzam őket tovább a körülírás leírásaival; vagy belezavarodok, de úgy, hogy elmém félig már megzavarodva kiutat talál a saját maga keltette útveszejtőből, illetőleg bágyadtan hagyja a fenébe az egészet, mert nem éri meg ennyit baszkódni egy csepp megértésért. És valóban: megéri-e?

Néha meg szavak sincsenek. Ez a legfurább. Ilyenkor olyan érdekes. Mintha beszéd közben elmenne a hangom. Vagy hirtelen amnéziám lesz, lapszusz kerülget, s én meg bambán bámulom a semmit, valahol a másik háta mögött, az a személy mögött, akivel épp társalogtam- mert nem tudom befejezni. Új szót kitalálni? Badarság-ez egy csomó időbe telik. És energiába. S ha meg történetesen sikerem is volna, mert az új, ropogósan-friss szó szerintem megfelel annak a dolognak a kifejezésére, melyet nekem kifejezni muszáj, akkor még meg kell győzni a plebs miserabilist, hogy nekem igenis jó a szavam, azt használni lehet, csak tessék, nyugodtan, kéremszépen, parancsolj, igen. Csurom ideg lenne ez a meló. Már inkább betonkeverőnek elkeveredni egy építőtelepre.. ám: akkor mit lehet tenni? Tudom a választ? Te tudod? Mert azért még vannak lehetőségek. Például egy régi szóhoz új értelmet társítunk. De ezt is el kell magyarázni. Szegény Foucault – ezért olyan nehéz őt megérteni, még a magyarázataival is, az általa használt más-értelmű szavak kimerítő szótárával, merthogy nélküle aztán lehetetlen zöld ágra vergődni gondolatai kapcsán... de nem is fontos mindig a megértés, mondhatnád: minek idegesítem magam, s vele téged is?! Hisz nem is biztos, hogy az emberek meg akarják/szeretnék egymást igazán érteni. Valóban. Meg kell-e értenünk egymást? Meg lehet-e értenünk egymást? Én mindig a szemekre figyelek, ilyenkor. Ha valakivel beszélgetek, mármint. Vagy az ajakra.. csak azok elcsábítják az embert. Elbódítják a világot, amit a szavak által próbálok építgetni, s langyos csókok párás ígéretével próbálják összedönteni épületeimet. És néha sikerül is nekik. Ez a nagyon furcsa. De nem ez a lényeg. Viszont meggyőződésem, hogy a testi kontaktus segít a megértésben. Szavak is kellenek- de magukra csak nem elegek. Nem mondanak sokat. Semmiképp sem annyit, mint a szavakon túli fizikai megnyilvánulások, rejtett, vagy kevésbé rejtett üzenet-formák. Persze van olyan, hogy végigcsiklandoz a szoknyám alatt a hideg, mikor rám néz azokkal a mély-zöld szemeivel, és közben meg épp azt részletezi, hogy milyen volt a 320 köbcentis KTM-jével a kiruccanása a hegyekbe... de ez nem ide tartozik. Igazán nem ide.

Szavak. Folyton csak szavak. Dömdödöm. Most nem csuklottam, csak Lázár Ervin mesealakja jutott eszembe.. tudod-az, amelyik mindig csak azt mondja, hogy dömdödöm. De valahogy mégis úgy, annyira árnyaltan, hogy mindenki érti, hogy mit akar. Igaz: csak egyedek tehetnek így, csak ők élhetnek ilyen nyelvi luxusban- elmondani az érthetetlennel a mindenséget- de mégis. Mégis meg kell kérdenem: kell-e nekünk 120 ezer magyar szó? Vagy mennyi is van- még nem tanultuk. De mégis, ha el lehet intézni egy szóval: akkor miért fárasztjuk magunkat? S ha nem elég: akkor mennyi elég? Én megértem, hogy kínai nyelv, s 4.000 jel(vagy mennyi)... de szóból mennyi? És mindenki hogyan ismerheti meg? És ha nem értenek úgy sem? Jaaaaaaaaajjj....


Fő a fejem. Rotyog. Kicsit. Mert gondolkodok. Neked nem? Persze: könnyű neked- te olvasol, te csak az én gondolataimat matatod végig... tapogatod, s élvezed, hogy neked nem kell gondolkodnod. Még.



Mit mondjak egy lánynak, ha akarom, hogy felfigyeljen rám? „Szeretlek”? „Figyelj rám”? „Dömdödöm”? Mit? Mert valamit mondanom kell. Még a James Bond-féle filmekben is először van a duma, utána a smár. Szöveg nélkül nem lehet. De hol a nyavalyában van a megfelelő szöveg? A pontosan találó? Az, aminek a mondanivalója szervesen eggyé olvad, és kifejez egy fél világot vele. Vagy egy fele királyságot. Királykisasszonyostul, lovastul, mindenestül. Ami átad, nem csak közöl, ami kiszolgáltat, nem csak felmutat. Ami beléd hatol, ahelyett, hogy körbebolyongana, folyton, újra, megint.

Kell egy új világ. Egy közlési forma, ami más, gazdagabb, mint ez a ronggyá likasztott, szeles (anya)nyelv. Mert üres, és félő, hogy egyszer csak úgy jár, mint a lufi: kilukad. Oszt ülünk majd, egymással szemben egy másikkal, a Másikkal és idegenebbek leszünk a teremtő Istennél. Nézünk, csodálunk, gondolunk, álmodunk, alkotunk- de mint tükör-kalitkában a fény: önmagunk sokszorosítjuk, önmagunk ragyogjuk be, ragyoghatjuk be- mert lehetetlen(?) lesz kiöklendeznünk a fényt bentről. És lehetetlen lesz felfognunk, megismernünk azt. Önnön fényünkbe rokkanunk, majd pusztulunk bele.


Tegnap a lakótársam mályva színekben ragyogott, álmában. Mikor kérdeztem, hogy mit álmodott: csak mosolygott. Mondta: nem tudja szavakkal leírni. És én annyira el tudtam hinni, hogy vele mosolyogtam. Meg a felkelő nappal. Hármasban.

hétfő, február 09, 2009

:.:.:.


tegnap este történt. Igen, tegnap este...

Zuhanyoztam. Hosszan és sokáig. A nyirkos, őszi levegőjű fürdőszoba megtelt forró vízpárával. Minden elhomályosult, minden matt lett, minden veszített élességéből. S egy burok kezdte felvenni formáját, s kezdte kitölteni a teret: benne egy meztelen maggal, egy férfi nedves testével, aki a felhő-csempének támaszkodva hasítja szét gondolatait a forró, sűrű vízzel, a forró, sűrű víznek a párájával és a burokban köd van, eszünkbe jut egy idézet, amit egy kopasz nő mondott egy filmben: „god is in the rain” meg edward steichen „kis kerek tükör ” című fotográfiája, s mosolygott, mert mindig fél, hogy nem tud semmit. Mindig aggódik, hogy valaki rájön: mennyire buta is ő- holott nem is az, nem is az... itt, a mű-permet alatt nem. Itt, a burok leges-közepében nincs külvilág. Itt csak víz van, itt csak érzékek felfokozott letapogatása van, és ők tudták, hogy ebben a csendben mindenki, minden élőlény, a kis páfrány és a csótány-fiókák a mosógép mögött, hogy még ő is, meg a nem élők is, mosógépestől-fogkeféstől, szétmállott, rózsaszín budipapírostól, mindennel együtt- békét találtak. A béke illó és törékeny, és nagyon önkényesen befolyásolható. De kicsit olyan, mint az élőlények. Meg a nem élőlények. Ugyanis: víz kell hozzá. Csapi szent pára. Olyan ezüst-zselatinosan ragyogó. Nincs csend. És nincsenek gondolatok egyértelmű beszüntetése. De nem fertőznek meg mindent, nem változnak át ők is ádámmá és évává, nem rohadnak meg, és terjednek el a burok ködében, hogy megsemmisítsék a világot. Egy világot. Hermetikusan zárnak ezek a negatív gondolatok, s nagy, fekete kapszulákként ott terjengek-lebegnek a selyem-párában, mint lehetséges választási módok egy lehetséges, másik világ szerves része. Itt szervetlenek. És csak az ígéretük létezik.

Simogatták testük, igen. Párák függönyén túl, bezárt világokat elválasztó fürdőszoba-ajtóval, elhomályosított tükrökkel és ablakokkal és fényekkel-fényekkel-fényekkel, zavaros érzéki lánggal szemlélték paradicsomi önmaguk. A szemek vízcseppeket követtek, homlokra lecsapódott meleg folyamokat, amelyek szemöldökökről orr ívén keresztül végigcirógatnak arcot, végigcsókolnak ajkat, végignyalnak nyakat, simogatnak mellet, köldököt, ágyékot, térdet, lábfejről aztán beleveszve egy ismeretlen, fehéren-habos örvényektől szabdalt kicsike folyamba, amely egy 14lyukas földalatti járaton keresztül-bukdácsolva elviszi őket a cseppek mesterséges shebalbahjába. Ingyen. Vízcseppeket követnek a szemek, igen, meg vállakat is, keskeny ujjak fényes görbületét, millió szőrszál éledt életét, a fenék feletti két kis pont meseszép árnyjátékát, a lapockák játékától megbolondítva.. valami mereven elhajló hajszálat a halánték vonalán. Egy galaxist ábrázoló anyajegy-telepet a fenék fölött, jobb oldalt. Ezen ő mosolygott. Erre meg ő pirult el. Összenevettek: igen. Ez az élet. Ilyen az élet. Habot kavartak nedves tenyerükkel és rákenték egymás arcára, az orrok kiváltképpen viccesek voltak, mikor habfürtök lógtak le róluk. De a mellek is izgatóbbak lettek hirtelen, az ágyékok meg bársonyosan-puhák. S mályvaszínű lett a világ és elhalt a félelem, a maradék is, a kapszulák feloldódtak a falban, s fekete virágokat festettek a felhő-csempére, a szívverés egyesült a cseppek kopogásával, egyek voltak már, hogy kívül vert a szív és bent folytak, zubogtak, ömlöttek a cseppek, vízesés rejtett alakjában, apró. Színek robbanásoktól övezve... olyan jó zuhanyozni. Igen. A hasizom utólag is rándul még néhányat.

Kádból kiszállás. Puha kendő sercenése a bőrön, utána jóleső, piros foltok. A mellbimbó megkeményedik a hirtelen levegőváltozás miatt, kint, a kapun túl valahol, az egyik lehetségesben zene szól, de a burok még erős, fezes, a köd még mindig tartozéka, a mag még mindig mag, bár már kevésbé meztelen, épp most bújik bele egy finom anyagú alsóba, rája pizsamanadrág, meg vékony felső.



A haj még nedves. Nem sokáig- egy mosoly jelenik meg a száj sarkában, véresen cseppenő, égető mosoly- majd a fogkefe fehér habjától övezve eltűnik a fej a kagylóban. Mikor feltekint- a tükör még homályos- összenéznek. A kéz sercen a fényes lapon, a cseppek rája tapadnak, egymás szemébe néznek, mosolyognak, kis cinkosul, pajzán-hazug módon. Még a melleit megegyengeti a pici felsőben, halvány parfümöt hint nyaka alá majd rákacsintva kimegyek a burokból. Kilépek belőle.

Az meg készségesen összeomlik. Holnap este, ugyanilyenkor vár. Legyél pontos. Legyél.

hajnal




Szimfóniát zengnek a 
neonok
csókot zsongnak a 
kávéautomaták.
Csend.
Még csend.


Majd léptek mocskolják be
                      szórják szerte a hajnalok illatos porát.

szombat, február 07, 2009

nüance





keskeny halk vonalaid felett a nap 

néha kényszerítve újra meg-megáll 

neveletlen piszkos-zöld szemedben 

itat az élet és ott ringat millió halál 



karcsúra szopott cukorkád a lapon 

kéjes cukorszirup alkonyok egén 

nevető bíborba ölel téged a nap 

míg én elszállok, zuhanok lelkem szűk egén 



nem kényszerítlek tudod úgysem tenném 

csak fiktíven lenyelt lila csók- falatok 

csak érintelek szememmel-leheletemmel 

 s holnap új hajnalok új megálló-napok 

Káfé





lámpák fényében vérmes csillagok 

merednek lapokra 

merednek betűkre 



fekete-fehér játék, csendben, igen 



gondolat-homályban tanuló magányban 

libben az illatod 

csobog a zamatod  



orrokba, torkokra, reszkető lapokra, igen 



idegen vagy itt bent 

fekete magányod mégis keresi 

aki gémberedett már, aki szereti 

keserű tested bársonyos ízét 

a kávébabét mag a vízét 



misztikus sötéted nyugalmat ad neki.  



vasárnap, december 21, 2008

K.-i gondolatok, K. előtt 2 nappal:..

„Karácsony előtt. Sütés-főzés, lótás-futás, ropogó fa édesen illatozó meleg kemencében, kályhában, fűszeres sütemény-illatt, meg gyertyáé, meg illatosítóé(illó-olaj), ropogós ágynemű, mosolyok mindenütt, mindenki serénykedik, mindenki siska. Még én is. Csak én üres vagyok. És merev. És üres. Megint. 


Ismerős?

Ha nem: kérlek, te ne olvasd tovább. Bár megteheted. Tájékozódás szempontjából szerintem mindenképp jól fog: látni, hogy milyen egy.. hmm.. zombi? Vagy mi a csuda... De nem neked szól. 

Ha te is érezted már: akkor neked szól. És remélem tesz valamit. Picit megremegtet-mit is?- benned. Valamit. Akármit. Lehetetlen, hogy ne legyen ott valami.



22 éves vagyok. A 22 évem alatt 22 Karácsonyt értem meg, a családommal együtt. Volt mikor többen voltunk, de hát ilyen ez: egyesek meghalnak... sokáig hittem a Mikulásban. Meg az Angyalkában is. Kicsit furcsálltam, hogy angyalka, s oszt mégis néhol Télapónak nevezik. És olyankor kiköpött olyan, mint a Mikulás. Aztán kiderült, hogy nincs is Mikulás. Nem kellett sok időnek eltelnie(asszem egy évnek), hogy kiderüljön: Angyalka sincsen. Azaz nem angyalka az, hanem szülő, rokon, s ilyen átlagos szerzetek szövetsége.

Mikor megtudtam, hogy a két Csoda, mely minden évben visszajár: nem létezik... kicsit csalódott voltam. Nagyon. De titkoltam, mert ennek a vissza-visszatérő csodának az elvesztésével kaptam is valamit: felfedeztem, hogy milyen jó adni. Hogy milyen jó meglepetést okozni. Valakinek. Először a húgom volt az. Mikor láttam az arcán azt a nagy csodálkozást, a komoly örömöt és a megrendíthetetlen bizalmát, eltörölhetetlen hitét, hogy egy nem létező valami létezik mégis, bizonyára: felragyogtam én is. Az a láng, ami ilyenkor szikrát vetett és főnixmadárként önmagából kelt életre, az a meleg, ami ezt a lángot jellemezte: szétáradt bennem is. A zsigereimen keresztül, a vénáimon át, és felrobbant bennem, hogy egy pillanatra minden a régi lett, és minden igaz volt és létezett és lehetetlen volt nem hinni és létezése miatt akár a tűzbe tenni a kezünket. Azóta is ezt szoktam érezni, mikor ajándékot adok(több-kevesebb intenzitással). Ezért bármit megtettem. Később ezért güriztem, spóroltam a pénzem, hogy a kis lánykának meglepetése igazi, fellebbezhetetlen karácsonyi, nagybetűs Csoda legyen. Majd néhány év múlva ő is rájött a nagy titokra. És felnőtt egy kicsit. És kialudt egy kevés fény a szemében. Vagyis kevesebb lett a Fényből benne.

22 Karácsonyt írtam, fentébb. Karácsonyig még van 2 nap. 2 kerek nap. Ez lesz a huszonkettedik. Volt olyan Karácsony is, mikor veszélyeztetve volt a közösen eltöltött idő szent tere. De megoldódott. Isten volt az, tudom én. Odabent, az emberekben. Benned is. Mégis, hogy folytassam a gondolatmenetet: ez a Karácsony rendhagyó lesz. Új. Már az előkészületek is azok. Egyszerűen: üres vagyok. 

Nem büszkeség. Sőt-egy kicsit szégyenlem is magam, épp emiatt. De meg kell ezt írnom. Másképp... másképp nem is tudom, hogy mi történne. Valami csudás dolog, mindenképpen. Üres vagyok és nem tudom, hogy mikor ürültem ki. Hihetetlen: ezt sosem lehet észrevenni. Legalábbis én ezt gyanítom. Persze: pontosan nem lehet tudni... de mégis. Pedig sok mindent megéltem. Ha esetleg nem tudnád: voltam külföldön egy évig önkéntes, egy parányi öregotthonban. Utána, miután mindez lejárt(gazdag év volt, de nem anyagi szempontból)hazajöttem, és túl-át-megéltem egy balesetet. Úgymond: „csodával határos módon“. Majd miután javarészt felépültem: megkezdtem egyetemi tanulmányaim 3. évét. Azt hiszem, hogy itt kezdtem el kiürülni. Igen. Valószínűleg igen.

Egy rendszerezett, pontosan kiszámított, biztosos világ nyugalma után következett a totális káosz. A ritmusból kiesve, az órákat nem tudva, a szokásokat elfelejtve-az újakat még nem ismerve: olyan voltam, mint egy űrlény. Mint egy olyan földönkívüli, aki nem csak azt nem tudja, hogy hova pottyant, de azt sem, hogy most, a megváltozott körülmények között mit kezdjen magával. És az ilyen óriási kaliberű dilemmák sok, nagyon sok energiába kerülnek. Sokat, sok mindent felemésztenek.

Nem panaszkodni akarok. Csak tisztázni akartam.

Egy ideig nem tudtam, hogy milyen lehet annak, aki üres. Egyáltalán: hogyan is lehetséges, hogy kiürüljön valaki, ennyire. Szerintem nem létezik. Nem.. lehetetlen...

És mégis. Üresnek lenni olyan-most már tapasztalat alapján állíthatom, az enyém tapasztalat alapján- mintha körülötted sok-sok kisgyermek ugrabugrálna, nagy, selymesen színes lufikkal a kezükben, nevetnének rád, simogatnának, és ölelnének, hisz felnéznek rád , apró praclijukat arcod feléd nyújtják és minden vágyuk téged is szökellni látni. Te meg üresen nézed őket. És nem csinálsz semmit. Zsebre dugott kézzel nézed végig az egész komédiát, s oly módon, hogy nyilvánvalóvá válik: előtted most egy ház is éghet, vagy egy ló szarhat, egy egész cirkusz is felvonulhatna pompázatosan cirádás díszmenetben, pénzt kaphatnál, érdemdíjat, limuzint, házat, luxuskurvát, drogot, italt, vagy épp agyonlőhetnének előtted valakit- nem hatódnál meg. Egykedvűen néznéd azt is. Hmmm.. az agyonlövést asszem ki kell húznom. Habár nem vagyok meggyőződve az ellenkezőjéről. De hagyjuk ezt: körülbelül így tudnám leírni az ürességemet.

Nem a véleményed érdekel. Sem a sajnálatod, vagy az együttérzésed. Nem. Ez nem olyan. Olvasd tovább. Ne félj, mindjárt vége. S ha kapsz valamit, pakold el. Ha nem: csak simán kapcsold le az ablakot. 

Ezt az egészet le lehet írni még másképpen is, egyszerűbben. Nagyon rövid. És ijesztő. Íme: nem érzem a szeretetet. Sok emberke eltűnt életemből. Az az egy év alatt is. Még a napokban is jöttem rá dolgokra, ezzel kapcsolatban: hogy miért tették azt, amit, és úgy, ahogy, hogy miért néztek rám oly módon, amilyen módon tették, hogy mit jelentettek a kimondott szavaik, és azok, amiket nem mondtak ki de mégis: testükkel közölték. És kiürültem. Üresen jobban figyel az ember. Majd meglátod. Vagy már láttad. 

Emberek, néhányan, megajándékoztak. És ajándékoznak. Pillanatokat. Olyan eszméletlen élményeket, hogy az ember lélegzete áll el tőle. Nemrégiben is volt ilyen élményem. De mind egy. Mert olyannak érzem magam, mint egy kút, melynek nincs feneke. Belém hullnak a dolgok, az ilyen csodás élmények... és kongnak-döngetnek lefele estükben. És aztán semmi. Nem érzek lángot. És nem érzek meleget. És nem érzek hitet sem. Ennyi, egész egyszerűen.

Ennyi lenne. De még van két nap Karácsonyig. És olyan nagy mennyiségű információm, vagy inkább (érzelmi) tapasztalatom van a csodák létezéséről, hogy nem tudom őket kitagadni. Nem tudom őket nem számba venni. Ők, szerintem csakis ők azok, akik hozzáférhetnek szívemhez. Most. Nem azért, mert nem akarok mást közel engedni. Hanem mert úgy kiszáradt, hogy olyan parányivá töpörödött, hogy csakis a mindent és mindenkit meglelő csodák bukkanhatnak rá. 

Azt hiszem szeretlek. Vagy szerettelek. Valami érzelmem mindenképp volt, számodra. Most úgysem érzem. Tehát leírni sem tudom. Kérlek: nézd el nekem.  

Úgy emlékszem, hogy adni is tudtam. Csodákat, mármint. Lehet most is tudok: te tudod leginkább. Mert asszem ezt is elfelejtettem. Most csak ezt a történetecskét adhatom. Mások kíséretében. Neked.

Még két nap van Karácsonyig. Kicsit mindig is telhetetlen voltam. Szerelmet kértem, vagy sikert, világbékét, ilyeneket. Most tudom: életem egyik legfontosabb vágya megrekedt. Valahol. Ki kell szabadítanom. És ahhoz, hogy megtehessem hinnem kell. Hinnem kell! Megint. Vagy újra. Mind 1. Egy csodát kérek hát. Karácsonyra. Olyan élesztő-csodát. Olyat, mely robbanás lángját csempészi be testembe, mely émelyítően pikáns és zörgő módon sistereg a szívemben, csilingel melegen és felráz, mint Csipkerózsikát a csókja. egy elektron méretű ősrobbanást, ami.. ami megint nyilvánvalóvá teszi azt, ami elfelejtett nyilvánvaló maradni. hogy.. hogy tudjak hinni. Neked. És benned. És mindenekelőtt magamban. Hogy érezzem: nem reménytelen. És nem felesleges. nem hiábavaló a létezésem, a hitem, a szemem, a karom... a gondolataim. Hanem igen: valamiért van. Valamiért vagyok. A kis dolgokban, a részletekben rejlik a nagyság, a szépség, a szerelem... vagy éppen a remény. És a nagy kívánságok ezekből lesznek. A kicsikből.  Az elemiekből. Igen.



És te milyen ajándékot kívántál magadnak?“

(... akár én is írhattam volna...)