Havakról

Lesugorodott. Nálunk felé így mondják a leguggolásnak. Az erdész-zöld gumicsizma nyikorgott. Sáros volt. Nagy, lipistes (idétlen) szélkabátja túlméretezett, meggy-piros, régimódi és veszettül koszos. És vizes is. Fején egy szürke sapka, amely már szebb időket is látott. A kezét nézte. A körme alá besettenkedő koszt. Rég nem látott koszt a körme alatt. 

Kezét a térdére helyezte. A csizma megint megnyikordult. Lent, a völgyben már alig látni valamit. Körülötte vörös testű cserjék, piros ágak. Szúró-pirosak. Szinte még a látványuk is szúr. Csend van, csak a kutya csörtet, lentébb. Valamit talált. A kezeit a térdére helyezte. Átölelte azt, onnan, térdei mögül tekintett le a völgyre. Megbabonázta a havak játéka.. a horizont beszűkült. A völgyből már csak egy kis házikót látni. Azt is csak alig. Letépett egy zsenge hajtást, s fogai között morzsolni kezdte. Érdekes, fiatal íz ez. Zsenge. Közben a távolba hunyorított. Felállott. Körültekintett. Mindenütt hó. 'Mindenütt hó, de legjobb otthon!'-ezen elmosolyodott. Leguggolt ismét. Úgy érezte magát, mintha az Olimposzon volna. Mint a deresfejű vezetője az isteneknek. Elgondolkozva és tanácstalanul. Tudott róluk, igen. Ismerte őket. Tisztában volt velük. A szétrágott hajtás-véggel kipiszkálta a körmeit. Jó. Most tiszták. Így már rendben van. Óriási pettyek jöttek Kolozsvár irányából. Hópelyhek. Nem is lehetett balra nézni, úgy fújta a szél. Nem is akart balra nézni. A kezeit nézte. Meg az, hogy hogyan olvad el a hópihe a tenyerén. Ő meg nem is érzi. Masaru Emoto doktor tanulmánya jutott eszébe. „Üzenet a vízben”. Hogy mennyire vizek vagyunk, mi is. Megvakarta az orrát. Majd kifújta. Majd megvakarta újra. Igen, vizek vagyunk, és függünk a víztől. A másik háromtól is, nem az. Persze. De a víz, a víz! Meg arra is gondolt, hogy mennyire nem tud, nem képes fennkölt dolgokra gondolni most. Vagy az ilyen pillanatokban. A hó, a szúró-piros fák fölött táncoló pötty-forgatag fergeteg, ahogy az óriási pihéivel táncol, forog, kacskaringózik hosszában, széltiben, keresztül meg kasul, aláhullik majd nevetve felsussan a magasba. Később a pihék is összementek, majd csak akkor lettek újra ilyen óriásiak, mikor a kiásott csemetékkel elindultak haza. De ezt még nem tudja. Nem is fontos még neki. És később sem lesz az. 

Oldalra tekintett. Távolabb, a fáktól védve a pelyhek lassan hulltak lefelé, libbentek megadóan. De mintha feloszlott volna a kép két síkra: a háttérre, a lassan hulló pihékre fókuszolva úgy tűnt, mintha az előtérben, a nedves arcához közel nem is havat fúj a szél, hanem apró, hófehér selyemfonalak tekerednének le... valahonnan, s azok sussannának el előtte, alig érintve a levegőt, alig súrolva az orrát-arcát. Kicsit ijesztő volt, de nem félt. Csend volt. A többiek zörgetése is mintha elhalt volna, a kutya is megunta ülni és várni a semmire. Egyedül volt. Mint a Deresfejű, ott fent, az Istenek Hegyén. Vagy a Sinai hegyen. Vagy a Golgotán. Mindegy az. Csak magasan legyen és egyedül. Elhagyatottan. Ne maradjon neki, csak önnön mítosza. Nem lehet már nagy dolgokra gondolni ilyenkor. A kebelemelő eszméket kiölte az egyetem, a 'magas-kultúra'. Ha másra nem is, de erre jók a felsőfokú végzettséget ígérő intézmények. Kiölik a mítoszt. A legendákat. Kiölik a hitet. Nem direkte, és nem erőszakosan. Nem. Csendben, lassan. Kérdésekkel. Válaszokkal. A válaszokra vonatkozó újabb kérdésekkel. És a válaszolás folyamata alatt elsütött szemhunyorgatásokkal és mosolyokkal. Nincs már hitem. Igen. Mért? Neked talán van? És most ha igennel válaszolsz, akkor vajon önmagad vered át(csak), vagy mindenki mást? Régen a hó... régen a hó.

Régen a hó mítoszokat szült. Elszigetelt a valós világtól. Ahogy a mocskait betakarta- úgy takart be engem is. Hős voltam, aki misszióban van, valakit meg kell menteni. Valamit meg kell menteni. Valamiért fel kell áldoznom magam. És olyankor elestem, suppantam a hóba, mélyen bele zuhantam. És vártam. Éreztem, ahogy felolvasztottam, s ahogy behatolt a hideg lé a ruháimba. Mintha vér volna, kihűlt vér. Igen. És jó volt. Mert megérte feláldozni magam. Érdemes volt elolvadó hófehér véremmel áldoznom valami nemlétezőért. Valami fantázia-szülte dologért, ami a téllel együtt újra és újra meghalt. De én nem haltam meg. Engem nemesítettek ezek a dolgok. Akkor még voltak könnyeim. Most már csak tanulmányaim vannak. Meg olvasatom. Az is olyan, amilyen. 

Leült. Sáros volt már. Meg vizes is. Egy kicsi még, ráadásnak- mit számít az? Nyöszörögni lett volna kedve. Nem fájt semmije. Ellenkezőleg. A hideg felpezsdítette. De a nyöszörgés hozzátartozott régen a hófehér elvérzéseihez. Most nyöszörögne. De nem tud. Nem is próbálgatja. Behunyja a szemét, pislog- hó ment a szemébe. Tüdőre szívja a világot. Majd még egyszer. Majd köhög. Köp egyet. Kis fejszéjét nézi. Könnyű jószág. Jól lehet vele. Alma a zsebében. Kiveszi. Bele harap. Savanyú. Még egyet. Savanyú. Igen. Finom. Csámcsog. Most jól esik. Nem a ruha teszi az embert. De ez csak akkor igaz, ha minden ember meztelen. Másképp a ruha teszi, kár is tagadni. A ruha is. Csámcsog. Csámcsogó, idétlen gondolkodó isten az Olimposzon. Vajon mi lenne a neve, ha lehetne neki? Güzü, a magasságos csámcsogó? Szirtyosz, az ízléstelen gondolkodó? Ki tudja. Őtet nem érdekeli. Nekije nem fontos. Mindegy. 

Még mielőtt elindulna vissza, túloldalt észreveszi a repülő sarus gyereket, amint meleget szürcsölve didereg, ugyanolyan magasan és ugyanolyan egyedül és ugyanolyan elhagyatottan, mint ezen az oldalon ő. Csóválja a fejét- ő legalább ember, játszhat ilyesmivel, gondolatokkal. Fantáziálhat. De a másiknak, ha itt gubbaszt, már rég befellegzett... 

  

A szavakról

Képzeljünk el egy elképzelhetőnek elképzelhető, ám soha meg nem valósítható társadalmat. Ebben a társadalomban mindenki meztelen, mindenki anyaszült pucér, csóré, és semmi ruha sincsen, hiszen nincsen rá szükség. Minden kedvez ennek a társadalomnak, az idő, a halál, a betegségek, az éghajlat. Egy új egyed születik – egy régi egyed meghal. És ez így van rendjén. Minden szökőévben kettő után hal meg egy s minden negyven évben minden frissen született egyed után kettő, olykor három is meghal. Minden évben tíz hónapig meddőség van. Ezek a meztelen emberek meg egész évben kefélnek, basznak, dugnak; repesztik ezerrel, poroznak mint állat, töcskötölnek, amennyi beléjük fér. Reggeltől estig, estétől reggelig. Nincsenek betegségek, medence alakú vízesés-kaparta mélyedések vannak, abban tisztálkodnak, vagy szexelnek épp, ha kedvük úgy tartja. Kis, egyszerű házikójuk van, mindenük a természettől ajándék, és csak annyi. Dekoráláshoz értenek, a faragások, a díszek, a szövetek, amivel az épületeket agyaggal összefogják: tele vannak díszítéssel, a falak, az ajtók, a kisebb és nagyobb használati cikkek: csurom ornamentumok. Nincs vezérük, közösen kommunikálnak, érzetek alapján, amik nem szavak, nem komplex dolgok, csak valami olyasmik lehetnek, s kb. olyan hatásúak, mint az 'itt' 'ott', 'erre', 'arra', 'ide', 'oda' szavaink, vagy az 'így' – 'úgy', 'ennyire' – 'annyira'. Mutogatnak. Szemmel, kézzel, ujjakkal, lábujjakkal fejeznek ki és értik meg egymást. Tekintettel. Házasság itt is van, és nagyon komolyan veszik. A szertartás egyszerű, levelekből, ágakból, és mandulavirágokból és vadcseresznye virágokból eszkábálnak össze egy kunyhót, s oda vonul vissza az újdonsült szerelmespár. Egy apró lángocska világít, kínlódik a kunyhóban, de nem is a fény a fontos: mikor a többiek, a násznép elvonult az új pár szerelmi kunyhója előtt, akkor a szerelmespár elfújja a gyertyát, betakarják egymás testét fehér lepelbe, hogy ne legyen „szem előtt” és lefogják egymás szemét, majd egymás fülébe súgják azt, hogy: szeretlek. Meg azt, hogy: gyönyörűbb és értékesebb vagy nekem sok-sok mandulavirágnál és vadcseresznye virágnál és levélnél és ágnál, fontosabb, értékesebb vagy nekem, mint a falu, mint a többiek, akikkel és akikben nap mint nap örömöm lelem, fontosabb és értékesebb vagy, mint az egész világ... még önmagamnál is fontosabb és értékesebb vagy te nekem. Majd együtt dalolnak, egymásnak súgnak még szerelmes szavakat, egymást csókolják, miközben suttogják: „szeretlek, szeretlek, o, mennyire szeretlek téged!”. Mert tudják: szavukat senki sem fogja hallani. És ők se egymásét, csak majd, ezután háromszor évente: kétszer a nagy meddőség alatt, egyszer, mikor a nő gyereket szül a férfinak. És feküsznek ott, és megérintik egymás ajkát és csókolóznak, játszanak az arcaikkal, mert az csak a párok jogosultsága. Fogják egymás kezét és beszélnek, suttognak, szöszmögnek, énekelnek, hőrögnek is szavakat, szavakat krákognak és gurguláznak- kihasználják a nyelvük határait, a fizikait. A szavakat megtanulják és általuk a másikat is. Öröklik a tudást, a nyelv tudását, nem tanulják, mint a mi világunkban. Mélyen, a gének szintjén öröklődik ez.

Minden pár egy új szót visz bele a köztudatba. Azt a szót, ami a legjobban összeköti őket, ami meghatározza őket. És ha elég erő szabadul fel a szó hallatán: magába fogadja a Közös Tudat. A szavakról tudni: hány pár volt, a szavakból meg azt, hogy milyen párok. Mert a szavak minősége a pár minősége.

Én is voltam itt. Érdekes hely... megtanít arra, hogy nem jó locsogni. Mert ha valaki megszólal nyilvánosan: az megszentségtelenítette az Isteni Jegyet- meg kell halnia. De senki sem csinál semmit: önnön hangja válik méreggé és sorvasztja el a hangoskodó egyént. De nász után... nász után, mikor kijöttem a mandulavirág-kunyhómból, oldalamon nőmmel, akit rögtön birtokba is vett két társam arra gondoltam: ilyen jót még soha sem szeretkeztem...

Cirkuit:.

-zsebredugott kézzel figyeltelek.
Lehajoltál
Szoknyád alatt
megtört a nap
Kacsintottál
szerelmes lettem. Majd elfelejtettelek
és újra megtaláltalak-


-még egyszer, elölről-

1Ső:.

Pilláid alatt egy fénysugár. 
a velődig hatott.

egy kép csak, tudom,
csendes, zajtalan, fordított
eperízű világ

formák, univerzumom
meleg csendje hatja át, ordított
magány, szilánk

keskeny képben az unom
a felhőtlen sirály s a megcsonkított-
de még szép Monroe- láng

e fénysugár, e kép neked nem fontos
tudom.
de fogadd el, kérlek, tőlem első
orgazmusom.

a vonalaid:.

 




A vonalaid nyugtatnak. Nem a szöveged.
Azt tartogasd másoknak, szivem.
Csendes éleiden pihen az íriszem.
Semmi sem hirdeti, súghatja szerelmed.


tested
eleven
melege
melled
remegő
kereke
kezed
csendes
erezete
.

Kéz Léna versei-4

alkony

csücsörít az ajkam cseresznyelevelek
zsenge árnyékában szeretni mertelek
lehetetlen libben tested lanyha fátyla
illatod álmaimat útvesztőbe zárja

fátylad kint az est is fátylak fázó násza
csörgedező kedvvel patakcsendben rázza
mosolygó holdnak zenekara mellett
fátylaid hangjára mellem remegett meg

bolondul a világ- tücsök is és sás is
játszó hang-selyemben gázolnak bokáig
nevető szeszéllyel mindent szerte-széjjel
szór a ledér sötét máris itt az éjjel

Kéz Léna versei-3

ugrókötél-álmok

ugrókötélálmok-ódákat járok
kerengek meg pergek felettem oktávok
keresem a helyem párnák között mélyen
keresem öledben egy másik ölében

ugrókötél- hajnal vár hófehér nyakkal
ébredek kávéval zörgő kávéhabbal
ugrándozok kerten háztetőknek élén
megunom életem zuhanok a végén

a csend is ugrókötél- megfogom a végét
utat ugrok vele egy autót egy tévét
halk reggeleken ezerszín illatot
ugrok ha megunom ugrálva meghalok

Kéz Léna versei-2

Játék

tenyered érintem hanyagul hagyom
hogy színezzen lehelleted vékony nyakamon
játék mint olyan igen ez is
játék vagy te meg én is nekem is

türelemmel játszom körbe-körbe
türelmeddel játszom a görbe tükörbe
tekinteted maszatos mélyén
ajkad titok csókod felező élmény

játszom igen ne kiabálj veled
tépem a bőröd a párás tekinteted
kacéran karcolom igen szemed ég-tükörét
fejem lent alattam felhő fölötte ég

:.:.:.

tegnap este történt. Igen, tegnap este...

Zuhanyoztam. Hosszan és sokáig. A nyirkos, őszi levegőjű fürdőszoba megtelt forró vízpárával. Minden elhomályosult, minden matt lett, minden veszített élességéből. S egy burok kezdte felvenni formáját, s kezdte kitölteni a teret: benne egy meztelen maggal, egy férfi nedves testével, aki a felhő-csempének támaszkodva hasítja szét gondolatait a forró, sűrű vízzel, a forró, sűrű víznek a párájával és a burokban köd van, eszünkbe jut egy idézet, amit egy kopasz nő mondott egy filmben: „god is in the rain” meg edward steichen „kis kerek tükör ” című fotográfiája, s mosolygott, mert mindig fél, hogy nem tud semmit. Mindig aggódik, hogy valaki rájön: mennyire buta is ő- holott nem is az, nem is az... itt, a mű-permet alatt nem. Itt, a burok leges-közepében nincs külvilág. Itt csak víz van, itt csak érzékek felfokozott letapogatása van, és ők tudták, hogy ebben a csendben mindenki, minden élőlény, a kis páfrány és a csótány-fiókák a mosógép mögött, hogy még ő is, meg a nem élők is, mosógépestől-fogkeféstől, szétmállott, rózsaszín budipapírostól, mindennel együtt- békét találtak. A béke illó és törékeny, és nagyon önkényesen befolyásolható. De kicsit olyan, mint az élőlények. Meg a nem élőlények. Ugyanis: víz kell hozzá. Csapi szent pára. Olyan ezüst-zselatinosan ragyogó. Nincs csend. És nincsenek gondolatok egyértelmű beszüntetése. De nem fertőznek meg mindent, nem változnak át ők is ádámmá és évává, nem rohadnak meg, és terjednek el a burok ködében, hogy megsemmisítsék a világot. Egy világot. Hermetikusan zárnak ezek a negatív gondolatok, s nagy, fekete kapszulákként ott terjengek-lebegnek a selyem-párában, mint lehetséges választási módok egy lehetséges, másik világ szerves része. Itt szervetlenek. És csak az ígéretük létezik.

Simogatták testük, igen. Párák függönyén túl, bezárt világokat elválasztó fürdőszoba-ajtóval, elhomályosított tükrökkel és ablakokkal és fényekkel-fényekkel-fényekkel, zavaros érzéki lánggal szemlélték paradicsomi önmaguk. A szemek vízcseppeket követtek, homlokra lecsapódott meleg folyamokat, amelyek szemöldökökről orr ívén keresztül végigcirógatnak arcot, végigcsókolnak ajkat, végignyalnak nyakat, simogatnak mellet, köldököt, ágyékot, térdet, lábfejről aztán beleveszve egy ismeretlen, fehéren-habos örvényektől szabdalt kicsike folyamba, amely egy 14lyukas földalatti járaton keresztül-bukdácsolva elviszi őket a cseppek mesterséges shebalbahjába. Ingyen. Vízcseppeket követnek a szemek, igen, meg vállakat is, keskeny ujjak fényes görbületét, millió szőrszál éledt életét, a fenék feletti két kis pont meseszép árnyjátékát, a lapockák játékától megbolondítva.. valami mereven elhajló hajszálat a halánték vonalán. Egy galaxist ábrázoló anyajegy-telepet a fenék fölött, jobb oldalt. Ezen ő mosolygott. Erre meg ő pirult el. Összenevettek: igen. Ez az élet. Ilyen az élet. Habot kavartak nedves tenyerükkel és rákenték egymás arcára, az orrok kiváltképpen viccesek voltak, mikor habfürtök lógtak le róluk. De a mellek is izgatóbbak lettek hirtelen, az ágyékok meg bársonyosan-puhák. S mályvaszínű lett a világ és elhalt a félelem, a maradék is, a kapszulák feloldódtak a falban, s fekete virágokat festettek a felhő-csempére, a szívverés egyesült a cseppek kopogásával, egyek voltak már, hogy kívül vert a szív és bent folytak, zubogtak, ömlöttek a cseppek, vízesés rejtett alakjában, apró. Színek robbanásoktól övezve... olyan jó zuhanyozni. Igen. A hasizom utólag is rándul még néhányat.

Kádból kiszállás. Puha kendő sercenése a bőrön, utána jóleső, piros foltok. A mellbimbó megkeményedik a hirtelen levegőváltozás miatt, kint, a kapun túl valahol, az egyik lehetségesben zene szól, de a burok még erős, fezes, a köd még mindig tartozéka, a mag még mindig mag, bár már kevésbé meztelen, épp most bújik bele egy finom anyagú alsóba, rája pizsamanadrág, meg vékony felső.

A haj még nedves. Nem sokáig- egy mosoly jelenik meg a száj sarkában, véresen cseppenő, égető mosoly- majd a fogkefe fehér habjától övezve eltűnik a fej a kagylóban. Mikor feltekint- a tükör még homályos- összenéznek. A kéz sercen a fényes lapon, a cseppek rája tapadnak, egymás szemébe néznek, mosolyognak, kis cinkosul, pajzán-hazug módon. Még a melleit megegyengeti a pici felsőben, halvány parfümöt hint nyaka alá majd rákacsintva kimegyek a burokból. Kilépek belőle.

Az meg készségesen összeomlik. Holnap este, ugyanilyenkor vár. Legyél pontos. Legyél.

nüance

keskeny halk vonalaid felett a nap 

néha kényszerítve újra meg-megáll 

neveletlen piszkos-zöld szemedben 

itat az élet és ott ringat millió halál 



karcsúra szopott cukorkád a lapon 

kéjes cukorszirup alkonyok egén 

nevető bíborba ölel téged a nap 

míg én elszállok, zuhanok lelkem szűk egén 



nem kényszerítlek tudod úgysem tenném 

csak fiktíven lenyelt lila csók- falatok 

csak érintelek szememmel-leheletemmel 

 s holnap új hajnalok új megálló-napok 

játék a porral, játék a fénnyel. egy harapásnyi béke. azt hiszem...

Cirkusz

porondba zárva lebeg a zászló,
Meredő szemek lesik a párás leheletet.
korgó sötét közepén, a körben
Felsikolt egy cirkuszi mord emlékezet.

tepsedő fenékkel szerteszéjjel
Unott közönség lesi halottak táncát.
így, hortyogó homályban figyelik
Éltes trapézmacák petyhüdt románcát.

lerágott csontok mindenütt. Képek.
Zörgő sátorhuzat-zenét sikongó víg bábok,
félős arcszerkezetek festék alatt.
Terhesen málló, kialvó láng-szilánkok.

                                                  Földtelen föld.
                                                 Égtelen boltozat.

karácsony előtt.

Kába vagyok. A szemhéjamon keresztül fura fény-figurákat látok. Még alszom... igen... még olyan jó nem érezni, hogy hol végződik a paplan s hol kezdődik az alvásban kiforrósodott , kissé izzadt bőröm. Még olyan finoman nehéz az agyam... homályos, tompa... csak az ősi ösztönök. Azok működnek csak. Becsukott szemmel betájolom magam. Még álmodom, még nem vagyok éber, de az agyam megkezdte az alapprogramok betöltését, ezeknek indítását. Jobb felől az ablak... ez a vörös fény a sötétítő. A játszi árnyék-minták? Biztos a függöny darabos, vörösen izzó háló-szemei. Akkor mögöttem van az asztal, fejem fölött, a képernyővel... a pénztárcámmal, az órával... tényleg, vajon még hogy nem csörgött? A kályha a lábamnál. Az ágy mellett biztos a könyvek. Olvasás... szesszió... Az ajtó. Valahol messze, balra. Szekrény. Ajtótól jobbra, illetve balra. Páratartalom-mérő a falon. Összecsukott ajkaim szétnyílnak, s a mély sóhajtáshoz nagy levegőt veszek... elbóbiskolok...

  ... ízt érzek a számban. Illatot az orromban. Az illat a fáé... halkan ropog a kályhában... friss meleg... fenyőillat. Kis ág, szaloncukrokkal, pici gömböcskével. Hugi hozta be. Ő is díszítette... ropogó fa és illatozó ág... meg az aprósütemény. Az is van. Vaníliás-kakaós. Lekvárral összeragasztva. Cseresznyéssel... gyertya-edzett viasz. Alvás szag, alvás illat. Az enyém. Az övé...

  ... megfordul. Érzem az ajkainak lüktető ízét a számban. Nagyon hevesen tudnak csókolni. Majd sikongva kényeztetnek... hozzám simul. Jobb kezét a mellkasomra tolja, az ujjai érintik a fülem. A mellei az oldalamhoz szorulnak... talán valahol éri bőrét a friss, hűs, reggeli levegő, olyan falusi, mert érzem kemény mellbimbóit. A ropogáson és az illatok zaján kívül csak az ő lehelete hallatszik. S egy-egy autó, valahol nagyon messze... messze... talán az épp Dácsia volt. Igen. Olyan a zúgása... érzem a leheletét Forrón-frissen csiklandozza nyakam. Forró levegő, mit kilélegez, de mire eléri nyakam csöpp szőrszálait már hűsült, de még mindig érződik a testből kivált élő levegő szerves melege...
  Kintről hangok szűrődnek be. Hangfoszlányok, olyanok, mint “tészta”, vagy “már megint jön egy adag” vagy “ezek a petárdák... borospohár ... nyavaja törje ki!”. Zsibbad a kezem. Ahogy a karomról a válamra csúsztatta a fejét, a haja a karom végigcsiklandozta... zsibbadt volt, de mégis... Mikor mozdította a kezét és fejét ösztönösen magamhoz öleltem, lágyan, mint alvó az alvót. Az ujjaim a puha válláról a hátgerincén keresztülbaktatva megállapodtak a csípője fölötti, melle alatti selymes részen. Finom a bőre. Illatos. Nő. Az érintése picit fel is villanyozott. A meleg paplan... az ő bőrének illata, ujjbegyekkel, tenyértővel való óvatos érintése... azt hiszem el fogok szundítani...

  ... ragyogó piros... lüktető kék... ezek az égők szépek. Megérte azt a pénzt. Az éjjel úgy maradtak. Túl gyors volt minden. Meg aztán nem az égő járt az agyamban. Az övében sem. Csak becsuktuk halkan az ajtót, hogy mamus ne ébredjen fel. Kicsi mamus!.. még kérdezősködött volna... vagy direkt nem jött volna ki. Nem tudom. Szeretem ezt a pirosat. Nem szemből, picit oldalról, úgy nem a szemedbe világít. A szemed sarkában látod csak. Itt érzed csak... így felüdít. A térde kúszik a combomon végig, s az ágyékomhoz ér. Érzem szeméremvölgyét. Gyönyörű Érzem az ízét a számban... majd a heves csókjainak mézes zamatát. Forró. Jó hozzáérni. Jó érezni. Keze lejön az arcomról, kúszik a mellkasomon keresztül, a hónaljamig Mintha át akarna ölelni... nyel néhányat. Az ajkait hallom, ahogy összeragadnak. Duzzadtak és vörösek a csóktól. Összeragadnak, majd halk zörejjel szétnyílnak Látom is, ahogy a nyál egyenletesen szétoszlik az ajkai peremén, a sarkokba még egy picit több is jut. Biztos csillog is. A hideg végigsiklik a hátamon. Az ő nyála... az én nyálam... csak. Szeretkezés.

  ... minden mozdulatával rést nyit a paplan védőburkán, s orromba tódulnak feromonjainak s feromonjaimnak a szörpkeveréke, az izzadt, egészséges fiatal testek álmos üde illata. De főleg az övé. Benne van teste minden apró felületének illata: a lábujjkájáé, a combjaié, a punciájé. A köldökéé, a hasáé. A melleié. A nyaka üdesége. Az arca frissessége. Pozsga. Pozsgás. Szemei mélysége. A pigmentcsomócskák. Látom, ahogy lüktet a testünk, s ő mélyen a szemembe néz. Nagyon mélyen... ívelt szemöldöke néha meg-megrándulhat most. Szokott. Biztos valami marhaságot álmodik.

  Sziporka-kék... olvadó-piros... jó vele szeretkezni. Zöld is volt a fénygépben. Tegnap este. A központban. Jó buli volt. Jó hangulat. Mindenki boldog. Munkaszünet. Vége a sulinak. Vagy messze még a szesszió. Szabadság. Nehéz magyarba, sok a munka. Szevasz. Sziasztok. Greffes vodka. Szívószál. Zolika eredeti szövege. Viccei. Mindenki nevet. Ő is nevet. Átesett a bemutatkozáson itthon. Ez már semmi. Élvezik őt. Keze a combomon. Tetszik a ruhája... lüktető-kék, álmatag-piros... táncol. Nézem. Tudja. Gyönyörű. Egyszerű ruha. Farmergatya. Vékony, lenge blúz. Nem láttat. Sejtet. De én látom... remeg a szoba. Kamion. Ilyenkor nem szoktak járni. Biztosan fát hoz. Valaki halkan bejön. Rak a tűzre, gyorsan kimegy. Lépések. Mint a szívverés. Halk, de ott van. Mozog a teste. Táncol. A haja finoman zilált. A szemében van. Néz. Tudom. Tudja. Figyeli az arcom. Mosolygok. Meghódított, már rég. Tudja. Tudom... kakas az udvaron. Kukorékolt. Ajaj... vajon mindjárt fel kell kelni?..

  ... elbóbiskoltam megint. Vagy mély álomba merültem. Lassú. Táncolunk. Mély levegőt vesz. Elfáradt; jól táncolt. A mellkasa emelkedik. Majd kifújja a levegőt. Majd ismét beszív, a mellkas emelkedik. Feje vállamon. Csípőjét fogom. Keze tenyeremben. Nagyon kívánom. Érzi. Tudom. Tudja. Más szám. Tempósabb. Elmegy táncolni. Mielőtt elment volna diszkréten végighúzza a kezét a hasam fölött. A poló alá is benyúl. Közben néz. És mosolyog. Greffes vodka. Finom. Egy petárda, valahol a közelben. Picit megébredt, begubózik, majd hátat fordít nekem. Kezei karom fogják körül Vagyis csak az egyik. A másik keze összekulcsolva az enyémmel... odajön. Iszik. A szívószállal játszik a nyelve. De nem tettetett ez a játék, nem mű: természetes, szinte magától értetődő, hogy piros, hegyes nyelvének játszania kell a szívószál görbített nyulványával. Őszinte játék ez, úgy a szívószál, mint az ő részéről és ugyanakkor izgató mások számára. Hamiskás mosoly. Tudja... a feneke... combomhoz feszül. Bal karom a mellei alatt... piros-kék, kék-piros, piros-kék...

  Arcához nyúl. Végigsimít az ujja, a tenyere a szeme alatt, valami szöszmő lehet. Biztos olyan morcipofit vág. Bulizok. Hülyéskedünk. Vadulunk. Odajön hozzám. Ajkait az ajkaimra tapasztja. Fogaink összekoccannak. Zöld fény is. Meg sárga is. Meg narancssárga. Greffes vodka volt a szájában. A nyelve lassan, finoman simogatja a nyelvem. Átölelem a derekát. Gyertyák is voltak. Gyönyörű. Arányos teste van. Gyönyörű lelke. Gyönyörű... édes ez a szó.
  Forrón csókolóztunk. A nemi szervem már megmozdult. Egy adag vér tódult belé. Elmosolyodott. Érezte. Tudom. Éreztem az illatát, az ő egyedi aromáját. Kevés feromon. Parfüm. Édes. Finom. Mikor a nyakáról hozzáért a nyelvemhez... szaporán lélegzett, közbe meglazította a nadrágom szíját. Megfogtam kezeit. Mögéje álltam. Átöleltem. Még mindég nem cseréltek ablakot a szórakozóhelyen. Egyik szem hiányzik... a hátsó. A haját félrevontam remegő válláról, szép hátáról... csupa-piros, csupa-kék... a nyelvem hegyével végignyaltam a csigolyákat fedő bőrt. Kirázta a hideg. Engem is. Megfordult. Lefejtettem lassan róla a blúzát. Tekintetem a szemeibe olvadt, majd mohón, mégis lassan, perzselően simogatta végig gyönyörű melleit, a nyakcsontjainak a lágy ívelését. A váll nemes, törékeny vonalát. A lágy, vékony, sötét kontúr-vonalat. Az árnyékot a mellei közt. Zavarja a szemem ez a fény... biztos az előszobában kapcsoltak villanyt. Az én blúzom is lekerült. Az ajkai közt vékony rés. A duzzadt ajkak miatt eltűnni látszó. Kezem az arcához ér, megcirógatja, majd lassan csúszik le a nyakán, a vállán... a melleihez. Behunyja a szemét: kezemet a szám, az ajkaim követik. Már a hasát csókolom; követem a dombjai közül elinduló titkos, képzeletbeli egyenest, mely a testet haránt két egyenes részre osztaná,de itt a legérzékenyebb. Tudom. Az ösztöneim súgták. Követem az egyenest, lassan, lágyan, ovatosan, néha meg-megvadulva... a köldökénél elidőzök egy keveset. A finom szőrszálakat ingerlem. Elképesztő. Milyen apró dolgok ezek, milyen parányiak, s milyen kellemes, bonyolult, összetett bio-kémiai reakciókat képesek kiváltani. Nézem. Tudja. Ő is néz. A vékony rés, a ragyogó szempár... “ t o v á b b ! ” … Egy gomb kigombolódott. Egy cipzár megbomlott. A finom női alsó susogva elválik a bőrtől. Egyre hangosabban lélegzik. Egyre sűrűbben. Mintha már délután volna... hol a reggel?.. a boka. A lábszár. A comb. A combtő. Mélyen behatol a nyelvem. Már amennyire mélyen lehet. A szeméremajkai robbanásig duzzadnak. Kis hasizma elősejlik, mikor megfeszül a teste. A csiklója is. Az ujjaim játszanak vele. Nagyon kívánom őt. Pattan egyet a kemencében a fa. Repednek a rostok... meleg. Nem bírja, ő is játszik velem. A nyelvével, az ujjaival... Élvezi. Tudja: én is. Szeretném már érezni. Közben kintről zaj. Nagymamám felébredt. Hallgatunk, visszafogjuk lüktetésünk. Nevetünk. Pajkos csók. Bűntárs. Elült a zaj. Lefeküdt a zaj forrása. Ismét játszunk. Majd beleül. Nézem a szemét...azt az igéző, őszinte, játékos tekintetet, amivel csak rám néz... nagyon mélyen. Érzem, ahogy a hüvelyizmai kényeztetnek. Tényleg gyatra ez a nyelv... nincsenek szavak. Kifejezések. Szépek. Őszinték. Tiszták. Lüktetünk, vonaglunk... nem is, inkább hullámzunk, valami fura, hála az égnek soha meg nem szokható, mindég valami újat, szépet sejtelmeset, istenit kinyilatkoztató víz színén A hangok beleolvadnak az illatok, a szinek, a meleg tikkasztó vízesésébe. Már sem idő, sem hely. Sem ketten. Eggyen...

  ... érdekesen hullott a hó, bulizni menet. Szent hó. Tiszta hó. Jó hó. Mocorog. Megint megfordul. Rám néz. Halvány mosoly. Őszinte tekintet. Az enyém is az. Könyv. Nyitott. Hozzábújik Első alkalom, hogy szeretkeztünk. Átölelem. Cirógatom kialudt, borzas haját. A halántékát csókolom. Az illata bódító. Elbóbiskolok. Mielőtt teljesen elaludnék, látom a tekintetét. Látom mosolyát. Szeret. Tudom. Én is. De most...




  ... csörög a kék-piros világ. Kikapcsolom. Felkönyökölök. Ropog a tűz. A fenyőág illatozik. A függöny mögöttem bíbor, már este van; fölöttem az égő kék. Kint a kutyánk ugat. Esik az eső.

  Magam mellé nézek. Senki. Mintha valamilyen távoli időből lenyomat volna, valakinek a nyomai mellettem az ágyon. De csak én látom. Képzelődöm. Megdörzsölöm az arcom. A szemem. Meleg van. Álmosító alvásszag, vagy illat. Kinek mi. Fával, fenyővel, sütivel, színnel, fűszerezve. Korog a gyomrom. Kár. Szép volt. Vagy szép lesz? Adok egy pofont magamnak, miközben sütit majszolok. Mindjárt zuhanyzás. Ünnep szombatja. Kántálás.

halvány halom álmom jegén. vagy csak egyszerűen: fantáziálás, kicsit.

Ha álmodnék, akkor villanykörtékkel álmodnék. Úgyis kiveszőben vannak... legeltetném őket fénnyel a felhők felett, tanyánk megett(ne keress, kérlek, logikát..) s este megfejnénk őket. Színtiszta fény, villanykörte-tej, képzeld el! Vagyis kicsit gazos lesz, fejés közben, ugye, de leszűrjük a habos manna-forma(persze csak szimbolikájában) életnedvet. Te palackozod, én meg elnézlek, elnézem az arcod fénytől megvilágítva, a tompa ragyogástól vonásaid mint tündökölnek köréd halvány aurát. Hozzád bújok, hátulról megölellek, igen, te mosolyogsz s két csészébe töltesz külön a fényből. Iszunk belőle és testünket átjárja a fény: érzem, ahogy kimossa a csúnya, sötét rosszat belőlem, s ahogyan kitárulnak a szárnyaim, előbújnak a rejtekükből, a rossz súlya alól és ruha nélkül ragyogunk fel, mind a ketten... megcsókollak, s mind a ketten tarisznyát veszünk, bele az üvegeket, s míg kint, a villanykörte-színben a kicsi nyájunk mélyen alszik, itt-ott néhol csilingelve egymásnak koccanó üvegtesttel: míg ők alusznak a világgal mi elbúcsúzunk egymástól s te jobbra, én balra tűnünk el a szürke egekben... leszállunk minden városban, minden faluban, minden településen ; berepülünk minden kicsi házba, tömbházlakásba, és fényt adunk az embereknek, ezüst-kiskanállal. Hogy legyen nekik, nekik is. Hogy jusson még a sötét világban a következő napra is a reményből, a hitből, a szeretetből, a szerelemből, a békéből s az érzelmekből, úgy, egyáltalán. Reggelre ismét leszállanánk kicsi tanyánkra s átvedlenénk egyszerű pásztorokká. A birkáknak álcázott villanykörtékkel ismét felrepülnék az égbe, hadd legeljenek újra, szépen, tömjék magukat fénnyel, hisz holnap új sötét nap jön..

Nem kell értelmezni. Érezni kell.

alternatív jelen(-ek)

-Nézze: akkor én már végképp nem értem!
Füzet csattant az asztalon és elpattant egy ceruzahegy, lepottyanva a poros parkettára. A meleg fényben valahogy minden kissé elmosódott, valahogy élét vesztették a tárgyak és a közeledő éjszaka pókhálós magányának csendjét valahogy felverték az előbbi, itt tányércsörömpölésre emlékeztető hangok.
-Tudom.- mondta az, aki a tábla előtt ült, háttal ennek. Szemüvege mögül mosoly és pajkosság csillant az előbbi fiatal, még ránctalan homlokára, szemébe, enyhén zilált hajára, holott arcán nyoma sem volt sem mosolynak, sem valami ilyesmire emlékeztetőnek.- de így nem is fogja megérteni.
-Így?
-Így bizony. Például el tudná, kérem, magyarázni, hogy miért is dühödt fel azon, amit mondtam? És főleg: miért csapkodik itt, hisz felveri a Nagyokat!- ezzel a falon körbefutó Nagyaink-fotóláncra mutatott. Hangja nyugalmat sugárzott, de nem volt irónia mentes.
-Mertmert... mert nem is tudom.. mert nem létezhet! És mi az, kérem, hogy párhuzamos időcső, vagy idő-lift, vagy... vagy egyáltalán: honnan szedi ezeket a fogalmakat?!
-Honnan szedem? Nem szedem, tisztelt kolléga. Nem szedem. Ön rám nézett, mikor odacsapta a füzetet, ceruzástól az asztalomhoz. Ugye?
-Tessék? Hogy jön ez most ide?
-Csak válaszoljon, kérem.
-Hát... nem is tudom... azt hiszem igen.
-Figyelte a szétpattanó szén-darabokat, a ceruza hegyéről? És azt a furcsa hangot, amit a papírlapok egymáshoz való dörzsölése okozott, ebben a meglehetősen rendhagyó akusztikával ellátott teremben? És egyáltalán: figyeli-e, hogy a lámpa mind a 7 darab 40 wattos égőjének az izzó wolfram-szálja hogyan pulzál az elektronok egyre megújuló és ritmikusan ismétlődő hevítő áramlata által?
-NA DE PROFESSZOR ÚR! Minden tiszteletem, de... de lehet, hogy önnek megártott a zárt levegő. Hogy jön ez most ide? Mi köze van az időnek a pulzáló wolfram-szálhoz? A röpülő papírhoz, vagy akár a pattanó széndarabkákhoz a ceruza hegyéről? Miért kerüli, kérem a megválaszolását feltett kérdéseimnek?
-Nem kerülöm, Albert, nem kerülöm. Csak próbálom rávezetni.
-Egy villanykörtével? Ugyan mire?
-Önnön létezésének egyik alapvető okára. Ezért várom a választ a kérdésemre. És lenne még egy kérdésem. Kérem: legyen oly szíves és válaszoljon erre is. Ön szerint jobb lett volna a világ egy Hitler nélkül?
Csend lett a teremben. A halk reccsenések a falban, az ajtócsattanások a távoli folyósokon, a nemrég elszívott dohány füstjének mennyezet alatti utó-gomolygása valahogy mind-mind az óraketyegésre emlékeztettek. A falon is a Nagyok, a komoly tekintettel, monoklival, századeleji pápaszemmel, pödört bajusszal.. mind-mind az idő visszavonhatatlan csepegését, cseppjeinek ritmikus elpárolgását sugalmazta. A professzor összekulcsolt kezét arca elé téve szemlélte az ifjút, oly módon, hogy ez csak a sötéten és jóságosan, de mindazonáltal csalhatatlanul metszően rászegezett, belé fúrt szemeit láthatta csak. A régi kakukkos ingája suhant, megrepesztve ismételten a folyton újra összeálló csendet kattanásaival.

-Nézze, professzor úr: én nem tudom, hogy mi ez az egész, de remélem nem akar csúfot űzni belőlem...
-Nyugodjon meg, kérem: azt csak ön szeretné velem tenni.-Az egyik elpirul, a másik arcizmai pajkos mosolyba rándulnak, de egy pillanatra csak. - Én mutatni akarok önnek valamit. Hogy lássa- igazam van. De nem csak azért. Hogy ismerje meg önmagát, még jobban ; önnön valójában. És kegyetlenül őszintén. És hiszem: éjfél előtt sikerülni is fog ez a dolog nekem.
-És ugyan miért olyan biztos benne, hogy sikerül, ha szabad kérdeznem?
-Válaszoljon csak, kérem- újabb mosoly- a többit meg bízza csak rám.
-Felőlem.. és akkor sem hiszem, hogy... na, mindegy. Nem. Nem vettem észre sem az izzók ritmikus pulzálását, sem a pattanó ceruzahegy darabjait, sem a lapok sercegését.
-Gondoltam, hogy ezt mondja. De téved. Folytassa, kérem!
-És igenis: Hitler nélkül jobb lett volna! Gondoljon csak a sok halottra, a pusztulásra, a nyomorra, a tudomány és a művészetek elcsökevényesedésére, a kommunizmus megkérdőjelezhetetlen hatalmára és kihatására, Hitler halálára rákövetkezően..
-Ebben ismét téved. Vagy ha nem is teljes mértékben nincs igaza, mindenképp parányi mértékben van igaza.
-Tudja mit? Várom a magyarázatát!
-Készséggel. Mindazonáltal: meg kell kérnem, hogy vegyen elő egy lapot, és írjon három mondatot és rajzoljon három dolgot. Ami eszébe jut.
-Ön teljesen megőrült, professzor úr? Kérem: miért játszadozik itt velem? Nincs kedvem semmilyen ki-mit-tud-os csoda-mutatványra: egyszerűen csak válaszoljon. Kérem.
-5 perce van.- Kelletlen arckifejezés, majd halk sercegések a papíron.- közben én belekezdenék. Ön az időről faggatott. Én elmondtam, hogy hogyan látom. Ön enyhén szólva kinevetett és felháborodott az állításaimon. Íme: a válaszaim, amik egyben magyarázatok is. Még egyszer: lineáris egység, spirális egység, cső-egység, köteg-egység és massza. Ön kérem, mint én is, a lineáris egységet tapasztalhatja csak. Á-tól B-ig. A történelem is ilyen. Legalábbis az, amit láthatunk, azaz amiről olvashatunk. Ami benne van a könyvekben, amit reklámoznak a tévében és ami manapság ugyanolyan kereskedelmi árucikk, mint minden más. Azaz csak majdnem minden. Mindegy. A maják azonban, és az inkáknál is fellelhető, valamint a hindu és más keleti, illetve déli vallások és életfilozófiák is tartalmazzák magukban a krono-spiralitás fogalmát. Manapság meg annyira beépült a szókincsünkbe... végzett? Kérem: tűrje össze a lapot és tartsa a kezében mindaddig, amíg nem kérem, hogy bontsa ki és mutassa meg nekem is a lap tartalmát. Köszönöm... szóval: mint mondottam: ha valami spirál térben, akkor a legegyszerűbb spirál keresztmetszete ön szerint mi lehet? Gondoljon csak a golyóstoll rugójára..
-Egy kör.
-Úgy van: egy kör. Ez Apolló szekere is meg a horogkereszt a hindu ős-küllőivel, a magasságos nappal, ami a központi szimbóluma ennek a fogalomnak, bármennyire is furán hangozhat. Akár kerék, akár nap: mindegyik a kör-forgást mutatja. Általunk is érzékelhető megjelenése a természetben a női tisztulás, az évszakok váltakozása, az ár-apály, meg még csak az Isten tudná felsorolni, hogy mi minden más helyen fellelhető az idő ezen előfordulási formájában. A következő a cső-egység. Ezt már nem tapasztalhatjuk. De hipotetikusan boncolgathatjuk azért. Mi a véleménye a féreglyukakról?
-Ezt most a féregjáratokra érti a földben, meg a fában, meg... nem. Nem erre érti, ugye? A másikokra gondol? A teória szerint létezhetnek. De még nem hallottam, hogy valaki bekerült volna egy ilyen lyukba.
-Pedig én ismerek valakit. De ez most ne fontos. Tehát elismeri: elméletileg létezhetnek ilyen járatok.
-Igen.
-Jó. Tökéletes. Tudja, hogy hogyan elemzik visszamenőleg a föld éghajlatát, sok évre, századokra, ezredekre visszamenőleg?
-Igen... valamit olvastam róla, valami hidrogén-elmélet, és fagyott lég-buborékok, valami ilyesmi.
-Pontosan. Lefúrnak sok méterre a jégrétegbe az Antarktiszon, például, és elemzik a jégben konzerválódott molekulákat, baktériumokat, jégmintát, a H2O milyenségét, a konzerválódott levegőt bennük. Ezeket a mintákat aztán kb. másfél méteres jégcsövek alakjában tárolják. El tudna képzelni egy idő-spirált ilyen végtelenbe nyúló jégcső formájában?
-Igen, hogyne. De minek? Nem azt mondta, hogy folyton ismétlődik az adott időegység? Akkor meg hogyan lehetne végtelen?
-Ismétlődnek ugyan bizonyos tényezők, de a körülmények már nem ugyanazok. Képzeljen el egy Nagy Háborút, egy adott idő-intervallumban, majd ugyanezt a Nagy Háborút két-három ezer évvel később. Ön szerint ugyanolyan lesz a kettő? Ugyanúgy fog kinézni a kettő?
-Természetesen nem.
-Nos akkor: folytathatom?
-Igen.
-Köszönöm. Ám több helyen is lehet fúrni. Több helyről is lehet mintát venni. És a két minta nem fog teljesen egyezni, mert nem ugyan onnan vettük őket. Eltérnek egymástól, bár kétségkívül: kapcsolatban állnak egymással.
-És ön ezzel azt akarja mondani, hogy...?
-Hogy párhuzamos idő. Egy másik spirálban. Ahol például ön ül az én helyemen és ön magyaráz, miközben én hitetlenkedek. Érti?
-Értem, de nem értem, hogy ezzel mit akar..
-Várjon kérem. Ez a köteg-egység. Az idő egy irányba halad, de ugyanakkor más-más körülmények által lett befolyásolva, ezért másképp alakultak a történelmi viszonyok egy adott idő-intervallumon belül. És ezek a kötegek terjengenek, együtt a negatív idővel együtt, egy nagy, gigantikus masszát alkotva, mely finoman bár, de áthat mindent, ami létezik, ami ebben a világban előfordul és fellelhető.
-Bocsánat: mi is az a negatív idő?
-Az a visszafele-változata egy adott spirálnak. Van olyan idő-dimenzió, ahol Hitler fogalma csak ezután fog létezni.
-Borzalom...
-Meglehet.- Kint egyre sűrűbb a homály, a fény az utcai izzók plexiüvegjéről becsorog a terembe is..-
-De ha már Hitlernél tartunk..
-Ha már nála tartunk, akkor ki kell jelentenem, hogy kijelentése megfogalmazását megelőzően nem vett figyelembe néhány tényezőt, mely lehet módosította volna az ön becses véleményét, mármint a Hitlerre vonatkozót...
-Például?
-Például azt az aprócska tényt, hogy Hitler épp egy olyan kor hajnalán született, amelytől kezdve az ember túllépte addig meglévő folyton táguló, ám mégsem elég gyorsan növekvő határait, hogy még gyorsabban haladjon-Merre is?- és itt az a atombombára gondolok leginkább. Képzeljen el egy Hitlert most, hogy ennyire előrehaladt a technika! Szerintem végzetes volna. Úgy az emberiség, mint a Terra számára. Szerintem ha utolsó pillanatban is, de az embernek sikerült rádöbbennie: annyira előrehaladt technológiával rendelkezik már, szürkeállományának effektivitásából kifolyólag, hogy képes lenne egy egész bolygót elpusztítani, nemcsak egy országot. Aztán meg a politikai irányzatok! A szeretet átértelmeződése, a Homo Sapiens fogalmával egyszerre, egy ütemben... szerintem ez kellett.
-Nem tudom azért, lehet, hogy másképp meg lehetett volna...
-Lehet. De nem tudhatjuk.
-És mit is akart a ceruza hegyével, meg a wolfram-szálakkal?
-Azt, hogy ön is láthassa: az idő tőlünk is függ. Tőlünk függ csak igazán.
-Miért?
-Mert bár mi is nagyon függünk tőle: felfedeztük, hogy van.
-És ezt hogyan tudja, kérem, bizonyítani ezen a példán keresztül?
-Talán úgy, hogy elmondom önnek: ha a számításaim nem csalnak, akkor a 7 izzószál összesen 1610 szer pulzált, ha egy másodpercre becsüljük az egész intervallumot, mely alatt az egész történt, a lap sercegése pontosan 67 dB. volt a csúcspontján, mindazonáltal a füzet csattanása, a terem akusztikájának köszönhetően majdnem meghaladta a 100 dB-t és a ceruza hegye pontosan 74 darabra tört, a 4 makro-méternél kisebb elemeket nem számítva, mert ahhoz több idő kellett volna.
 
Hirtelen iszonyú csend lett a teremben. Valakinek a keze elkezdett lüktetni. És a pulzus is felgyorsult.
-Ön... ön azt állítja, hogy az alatt az idő alatt meg tudta számolni a pulzálásokat, a decibeleket és a darabkákat?
-Nem. Ilyet én sosem állítottam. Én csak ezeket az értékeket tártam ön elé, mint tényeket.
-Nem értem.
-Pedig egyszerű. Ha valaki itt lett volna, hogy megszámolja az egész egy másodperc alatt megtörtént pulzálásokat, decibeleket és széndarabokat: ezeket az eredményeket kapta volna.
-De honnan tudja, hogy valósak ezek az eredmények?
-Hát onnan, hogy valaki ténylegesen lemérte ezeket.
-Ugyan ki figyelhette mégis mindezeket, hisz rajtunk kívül nincs itt senki!
-Hát: én.
-De... de hiszen most mondta, hogy nem tudta egy másodperc alatt kiszámítani a fenti eredményeket!
-Természetesen lehetetlen egy embernek gépek nélkül mindezt egyszerre megfigyelni.
-De akkor hogyan sikerülhetett önnek mégis?! Gépeket használt, netalán? Rejtett kamera, meg ilyenek?
-Nem. Egyszerűbb dolgot tettem, kedves kolléga. Az időt lassítottam le és úgy figyeltem meg a fenti eredményeket. Közben kimentem a kávéautomatához, a bejárati ajtó mellé, és ittam egy dupla feketét, tejjel, cukor nélkül. De lefröcsköltem magam, így ki kellett kefélnem a nadrágomat a férfivécében. Utána meg bejöttem, elővettem a hangrezgés-mérőt, a szén-darabokat szerencsére nem kellett a földről összeszedegetnem, de mégsem volt olyan egyszerű lefotózni, először 3 különböző szögből le kellett fotózni, fehér háttérrel, majd egy 3D-s képet készíteni, számítógépen keresztül, ahol aztán könnyen meg tudtam számlálni a darabokat. Érdekesen tört meg a szén-hegy, szerintem ön élvezné. Fura alakzatok. A pulzálásokat csak az első tízet számoltam, utána kiszámítottam az egészet. Mindent felírtam egy lapra, és az összes dokumentumot megsemmisítettem, még mielőtt arra a gondolatra jutna, hogy számon kéri tőlem.

Recsegett a fotel karfáján a bőr- az ujjak bevésődtek, le akarták marni onnan. A szem enyhén kidülledt, és az egész test előre hajolt, mélyen be, az asztal fölé.

-Azt akarja, kérem, mondani, hogy önnek sikerült..- nyelés hangja hallatszik- sikerült megállítani az időt és egy három-négy órát is igénybe vevő kutatómunkát végzett, egy mondat kedvéért, majd csak egy papírlapnyi feljegyzést őrzött meg?
-Igen. Pontosan azt.- Pajkos mosoly, ismét, de csak a szemek ráncainak a környékén.- Pontosan azt, kolléga.
-Ön meg van, kérem, őrülve!
-Az nem kizárt. De öt perc múlva éjfél. Lassan be kellene fejeznem. Emlékszik még, hogy hol találkoztam önnel először, Albert?
-Igen. Az egyetem kantinjában.
-Pontosan. És utána még hol?
-Hát- az egyetem kertjében, a platánok alatt, egy padon. Olvasott.
-Emlékszik arra kis, hogy mit?
-Igen... azt hiszem a Quo vadist.
-Igen. Ki vagyok én, Albert?
-Tessék? Nem igazán értem a...
-Ki vagyok én?
-Hát... azt hittem, hogy egyetemi professzor, itt, nálunk, hogy fizikával foglalkozik...- hangzik a kissé megszeppent válasz.
-És ön szerint hányban születtem?
-Hát... olyan hatvanöt-hatvannak néz ki a professzor úr. Akkor az 1800-as évek végén?
-Majdnem. Tegyen meg nekem egy szívességet.
-Készséggel.
-Mielőtt kimenne a teremből legyen olyan szíves és fussa át a Nagyjaink képsor bal oldali, ajtó mellett kezdődő sorozatának első húsz képét. Köszönöm. Ha most megbocsájtja: fáradt vagyok kissé.. tudja, az én koromban...
-Persze, ez csak természetes. Sajnálom, hogy ilyen sokáig fenntartottam.
Nem tesz semmit. Jó éjszakát, kolléga. Kérem: a ma esti beszélgetés maradjon közöttünk. Nem másért, csak önnek meggyűlhet a baja.
-Természetesen, professzor úr. De lehet még egy utolsó kérdésem?
-Persze, fiam.
-Megmutatná azt a papírlapot?

Ajtó zárja kattant, és megnyikordult a fém, egy pillanatra. Széles, jóságos és a most iszonyúan öregnek tűnő arcot megfiatalító pajkos mosoly jelent meg a professzor arcán.

-Az ember soha sem léphet bele kétszer ugyanabba a folyóba. Mert ő is változik, meg a folyó is. A papírlap ott van, a kezedben, Albert. Jó éjszakát!



A csendben, az iszonyú és nyomasztó csendben papír zörög a hétszer negyven wattos fényű teremben, miközben léptek zaja hallatszik- egyik az ajtón túlról, távolodóban ; a másik, a benti a z ajtó felé tart, a bal oldali részébe a Nagyjaink képsorozatnak. A hetedik képnél megáll a kopogó cipőhang, egy papír hull a földre és másnap reggel, mikor a teremben valaki felrázza Albertet önkívületéből, ő nem tud semmi mást mondani, mint azt a fura mondatot, amit a professzor képe alatt is olvasni lehetett: Az ember sohasem léphet bele kétszer ugyanabba a folyóba...

pirosvirág

Egyszer nekem is volt szívem. De elvesztettem valahol.


 Manapság sok helyen el lehet veszíteni egy szívet a szív olyan kicsi.. a világ meg akkora nagy.. könnyen elkallódhat az öklömnyi holmi.

 Már nem is igazán emlékszem, hogy hol történt.. csak egyszer arra eszméltem rá: üres vagyok. Baj van. Nem létezik már semmilyen töltelék ott, ahol a szívemnek lennie kell..

 Te mit írsz most? Nem figyelsz... jah, hogy azt, amit mondok? Akkó írd nyugodtan. Még úgysem írta le senki ezt. Főleg azért, mert nem hiszik. De nem baj. Nem zavar. Az én bajom, végülis, nem?

Már egy ideje keresem. Először tárgyakban. Pénz, autó, ilyesmi. Tudod: a szokásos. Nem találtam, persze.. majd jöttek a növénykéim, a halaim, a macskák, meg a kutyák.. még makim is volt. De ők is érezték: üres vagyok. Nekem kellett volna adnom. De nem tudtam. Most sem tudok. Üres vagyok.

 Egyszer, mikor kicsi voltam, egy lány adott nekem egy piros virágot. Körülbelül így nézett ki, ni! Ezek maradtak meg nekem, ezek a szív-hiány csökkentők.. vagy nem is, inkább: stabilizálók. Az emlékeim. Meg az illatok. Azz illat, az több, mint emlék. De kevesebb van belőle a fejemben, mint az emlékből. A lányt nevezék vala .:. –nak. Azóta sok idő telt el. Azóta sok minden megváltozott. Csak a pirosvirág nem. Az állandó. Az az örök. Tudod.. nem is tudom, hogy magyarázzam el.. nekem a pirosvirág az Isten. Benne van. Benne létezik.



 Most őt keresem. A lányt. Vagy egy lányt. Akinek van szíve, kettőnk helyett is. S aki szereti a pirosvirágot. A pirosvirágokat. Nem tudom, ki ő. Csak annyit, hogy: van. Biztos létezik. Néha vele álmodom. Anyajegy van a jobb térd hátulsó részénél. És a bal mellén. Néha nevet is. Vagy gyakran?.. ezek a lökött álmok annyira bolondok! És olyan ködösek, mikor felkelek. Múltkor is azt álmodtam: rátottát sütünk. Mikor felébredtem, merevedésem volt. Biztos volt ott más is.. de nem lényeges. Mindegy.

 Ha látsz majd lányt, aki majd pirosvirágot szagol szólsz nekem? Vagy bár gondolj rám. Nem az, úgyis megtalálom.. csak így gyorsabban menne, azt hiszem. Köszönöm. Sziaszia.. nem, hagyd csak, elmosogatok én. Gyere még. Ehj.. az a pirosvirág..

Világ világa
 Világnak virága.. mikor jössz már?..

.:szilánk:.

Alszom.
Alszunk.
Vele alszom.



Lefeküdtünk. A helyes értelme a szónak. Két ember egyszerre fekszik le. És, jobb esetben, egy helyre. Picit fura volt. Kicsit kényelmetlen. Az elején. Az első másodpercekben. Percekben. De utána felengedett az, amit az emberek pirulásként érzékelnek.


 Teljesen átlagos leányzó. Vagyis első pillantásra az. De ki nem változik át a második pillantásra, vagy a harmadikra? Az ember olyan(is lehet, mármint mint hasonlat, ugye..), mint egy könyv. Első olvasásra kész az impresszum róla. Plusz még aza legeslegelső benyomás, a kóperta milyensége -díszítettsége, hogy kemény-e, fóliázott, műanyag- meg a füljegyzetek, a filológizáltak nagy részének és a nemfilológizáltak nagyonnagyrészének. De a második.. meg a harmadik. Az már más. Akkor nem az alap-könyvet bújod át csak. Akkor a könyv már megmutatja mosolyát-vicsorát. Akkor már igazán önmaga, minden nyomtatási, fogalmazási hibáival, az apró, szem elől nyiltan elrejtett csodáinak varázsával. Akor egyre inkább maga lesz a könyv. Ezt talán ritkán lehet így kimagozni. Talán ha te szerkeszted azt a könyvet. Vagy bibliofil vagy. Vagy Eszterházííí Petrusként arra vetemedsz, hogy az egész könyvet rámásolod egy lapra. Egyetlen egy lapra.. szegény Ottlik Gézuka.. volt mit silabizálnia aztán az ajándékából.

 Látszik a talján vér. Főleg az arcán. Mint a múzeumokban folyton és belefáradhatatlanul kiemelt-aagyonindirrektvilágosított márvány patrícius-feleségeké. Valahogy telt. Valahogy erősek a vonások. Valahogy a szemöldökében van. Az orrában. Az ajkaiban. Valahogy római-göndör a haja. Valahogy a csípője jellegzetes. Tudod: olyan szabinnő-fajta. Valahogy a lábujjai is egy letűnt kor kizsigerelt, megduzzasztott és elprofanizált nőinek a lábujj-csokra.

Mikor először volt másnap reggel, meglepődtem. Keveset alszom. És erőltett menetben. Apám áldása, hogy gyorsan elalszom, az anyámé, hogy éberen(leggyakrabban) s ahogy nálunk felé mondják: röviden sokat. Errefel reggel fél 7kor kipattantam az ágyból, hogy elkéstem a reggelit, mert annyira pihent voltam, kipihent, hogy meg voltam győződve róla: legalább 1O óra van. Nem volt. Ő volt.

Csupa ösztön. Lefekvéskor megölelt,s hozzámbújt. Nem el-fordult: felém-. A karomat fogta. Reggel puszit kaptam az arcomra. És egy mosolyt, a szemeim közé. Aztán ő tovább durmolt. A fal felé fordúlva. Gondolkoztam. Valami megváltozott. Valahogy a teljesség illúziója lengett körül engem. Egydarabig. S nem tudtam megfejteni: miért.

 Teljesen átlagos. Csak gondolkozik intenzíven. Csak zenél. Csak felfedez. Csak: kíváncsi. S csak kíváncsiságát szavakba, mosolyokba, emberekbe, mozgásokba, horizontokba kódolja bele. S kíváncsiságával saját magát. De, min mondom, teljesen átlagos, úgy máskülönben. Direkt. Tudja, mit akar, mit nem. S el is mondja. Meg ki is. Kifejezi. Őszinteségének csak a neveltetése szab határt.

 Mikor megkértem, picit csodálkozott. Gyerekesen mosolygott. Töprengett. Az ösztöneivel pásztázott – letapogatott – megszűrt: valóban azt akarom tőle, amit? De nem talált semmit. Nem találhatott: belement. Akar. Fotózni, rajzolni, meg csupa-csupa ilyen haszontalan dolgot akar. És midig kérdez. Folyton. S figyeli, mohón, a választ: hátha a világot meg/át-reformáló varázsige van benne. És belement.

Mikor kinyitom a szemem, tudom, hogy nem történt semmi. Aludtunk. Csak. Ő másvalakire gondolt, esetleg. Nekem is más arcok-szemek-mosolyok lüktettek a szinapszisok szintjén, trillió elektront felszabadítva a másodpercek töredékeiben. A másodpercek szilánkjaiban.

 Felkelünk. Ismét. Már kitudja, hányadszorra. Szemünk megnyílik, szemünk, ami nemrég még önmagunkba tekintett, a tükröződő lélekfolyam csillám-felszínének sziporkáitól megvilágítva. S fantáziánk, a mentsvár és az erényöv, a kéjelgő élvezethajhászó és az ember-, a hús fölötti über-egó kristályosan visszavetülő isteni kreációja, ez a nagy és borzasztó bipoláris Akármi, hogy túléljük a lassan csepegő életünk bepárásodott ablakának szétmálló anyaga által keltett örjítő és megbénító látványt, a múltszázadeleji dekonstruktív zenétől és illatuktól kisérve, szóval a Fantáziánk, az őrző-védő angyalunk, ez a házi kedvenc, hogy átteleportálhasson bennünket egy újabb felkelésbe, megteszi azt amit csakis ő tud, az egyetlen dolgot amit tud, amit szemtelenül jól tud: pufók ábráddá varázsolja a kiszikkadt valóságot, kecses kis puttóvá a megsavanyodott vén ember-maradékokat – hogy lehetőleg a legesleg szemléletesebb lehessek - és beragyogja csuri-csodájával a gondolataink boltozatos előcsarnokát.

A Szilánkból a lehető leglehetségesebb tökéletes Valóságutánzat -egészet hozza létre.


Asszem ez a Remény..

szag? illat? aroma..

Annak idején szinte már három éve, mikómég másvilágvótitt, atyámfija, nem gyermekjátík.. no, hát így nem fog hihetően hangzani.. próbálkozzunk másképp:

Szóval, három éve, mikor be sikeredett kerülni a filológusok erdélyi fellegvárába(mert a sok kő-denevérrel s faragott bagolyval, meg az érdekes díszítésű kapuival kicsit fellegváros. Főleg mert olyan árnyas, meg hűs. De leginkább azért, mert nemmessze tőle nyugoszik már egy ideje a Fellegvár..), érdekességként tapasztaltam azt a tényt, hogy nem egyformán beszélünk, mi, filósok. Nóu, felfedezted a spanyolviaszt, mondhatnák egyesek, de várni kell: mert nem a szavak mások. Vagyis azok nyilvánvalóan mások, főleg, ha egy erdővidéki léjánykát lökünk egy szamosvölgyi lányzó mellé. De a szavakat más jelentéssel használjuk, s más-más értelmi halmazt társítunk egy-egy szóhoz, mint ahogy azt az évfolyamtársnők/-ak tennék.

Első ilyen élményem az volt, mikor az egyik székőjj lányka- nem akarom szűkíteni az azonossági-kört, mert ha kiderülne, hogy hol is lakik, tuti, hogy többet szóba sem állna velem- felvilágosított, hogy, kérlek, a rózsának nem szaga van, hanem illata. Biztos címeres parasztnak tarthatott, hogy egy ilyen nemes növénykét ennyire deminutivizáló jelzővel illetek, hehe.. de engem elgondolkodtatott. Nagyon. S valahogy el lett bennem ez a gondolat-csomag ZIP-formátumban raktározva. Valahova. Nagyon messze, nah, oda, be. Ám nemrég, mikor legedes legelőször olvastam vala amaz Saint-Éxuperynek azt a csodabogárról szóló röpke firkálmányát, már csak néhány hétre volt szüksége a hippergyóóóórs agyacskámnak arra, hogy felfedezze: nem is lehet illata egy rózsának. Számomra semmiképp. Ez olyan( ha egy kicsit feltuningolva szemléltetnénk), mintha minden lánynak azt mondanám(hazudnám): szeretlek. Nem lehet, nem sikerülhet. Még azoknak se akik ebből sportot űznek-mire az összes látott jánykát megszólítják, s eldadogják-sóhajtják-nyekergik-vihogják-nyöszörgikhogy: szeretlek, bakker.. háát.. egy kis időbe beletelik. Meg idegekbe, persze.

Fura. Mikor rájöttem: naagyon felragyogott a képem. Tudniillik felsoroltam magamnak-vagyinkább megpróbáltam összeszámolni: mik nekem illatok, s mik csak szagok. Az aromáról később. Nevetnem kell: az az illat, vagyis sima beszélgetésben valószínűleg azt nevezném illatnak-amihez kötődök. Ami fontos számomra. Vagy valami fontosat takar. Valaki azt mondta nekem, aki szintén fontos számomra máskülönben, hogy nem írok semmi konkrétat magamról. Nos ennél konkrétabbat nem is írhatok. Azt, hogy vizuális lények vagyunk, mert az agyunk(több vicces kísérlet kimutatásában) a legtöbb világra vonatkozó infót a képekből szedi: ezt nem tagadhatom. A soksoksok fotóból. De ami a legjobban befolyásol minket.. hát.. azbizony az illat. Mondok példát. Egy vonzó külsejű személy gyanús szaggal? Mindenképp távolságot tartasz. Legalább addig, amíg meg nem szokod az őt körülvevő illatot. Vagy meg nem ismered. Most mind a kettőt használni szeretném, mert mindkettő használható. Mármint a két szó. De ha egy nem túl megnyerő személyből valami elképesztően kellemes illat árad... mmmmmmmmm... az kétségkívül vonzz. Vagy legalább szimpatikussá teszi a hordozóját. Nem?


S amiért igazán mosolygok, hogy groteszk módon az otthoni disznóganéj szag itt, most, Németország dél-nyugati részében határozottan illat. Meg a tej. Meg a frissen lekaszált/levágott fű. Meg a picit izzadt bőr. Meg a kutya. Meg a... de sok van. Inkább nem is sorolom tovább... még túlságosanis megismersz a végén. S hogy mi a szag? Körülbelül: mindenmás. Az, ami másnak illat. Meg szag. Meg bűz. Meg ilyenek.

Aroma. Tejnek, kávénak van. És a női bőrnek. De most nem A Parfüm című filmre szeretnék utalni, vagy belőle merítkezni.. bár meg kell hagynom: eszméletlen az a film! Csak saját tapasztalatomra. Mert egyike azon illatoknak, amik pihentetnek. Csendet árasztanak. Nyugalmat. Mint mikor kisbaba voltam. S később is, gondolom. Valami ami ezerszer több, mint a szag, s tízszer, mint az illat. Valami, ami képes visszahozni pillanatokat. Akár napokat is. Egy régi önmagam.


A te mélyebb bőröd jut most eszembe, Cortázartól. Fantasztikus. Elképesztő. Újabb csoda. Illat. S benne egy élet. Világ. A Minden.

Ennyi. Kinyíltak az ablak alatt a körtefa-virágok. Mind. Azt szippantom most, a nyirkos éjszakában.. és illatokról álmodok. Szagokról. Meg aromákról. Meg rólad, szerelmem.

..bár még gőzöm sincs, ki lehetsz. S miféle.

és ez akkó mi, avagy szeretkezni így is lehet!(?)

Valaki azt mondta, hogy a politikusban és a művészben csak egy közös vonás van. Mindketten hazudnak. De míg a politikus azért hazudik, hogy elfedje az Igazságot, addig a művész hazugsága felfedi azt.
Ehhez még csak egy aprócska dolgot szeretnék hozzátenni, tudniillik azt a tényt, hogy minden ember hazudik..









.. de ki tudja: ki hogyan?

Lássuk az én példámat: én tuti nem vagyok művész (ha az lennék, nem TANULNÁM a filológiáát-A. doctus-, hanem TUDNÁM a filológiát- A. natus- pontosabban: én LENNÉK a filológia!) ééés politikus-homlokcsontom, meg pofalemezem sincs.. én hogy hazudok? De: íme, tegyünk egy próbát! Hazudok-lássuk, mi sül ki belőle..


Tapétázás. Még kicsit új ez a tudomány. De mégis gyakorolni kell: a főnök szabadságon. S épp téged szúrt ki, hogy helyettesítsd. Te meg azt teszed. Vagyis én. Tapétázok. De előnye is van.
Kapsz egy pucér szobát, s fel kell öltöztetned.


Mindig van valami izgi, ha valakit öltöztetni kell. Most konkrétan lányra gondolok, aki.. mert a vetkőztetés az egy dolog. Érdekes. Mikor gyors, mikor lassú- ahogy a személy és a nemi ösztöneid intenzitása(vagy miafene..) engedik-diktálják. De öltöztetni.. mikor már a nemi vágyak el, s már nem a dugáson jár az agyad.. hanem a másikon. A Másikon. Azon, akit öltöztetsz. S az agyad ilyen-olyan fogaskerekei elkezdenek visszafelé tekerődzni: hogyan, mi módon kell, lehet visszaaggatni a szegény lánykára a cuccait, hogy az utána nézzen is ki valahogy. Nem könnyű, becsszóra. Szerintem majd csak körül-belül a második gyerek után lesz az.

Meztelen. Nem pucér: meztelen szobát. A pucér az olyan pórias ebben az esetben. Parlagi.

S az a meztelen szoba még értékesebb, ha te vetkőztetted. Már ismered a testét. Az előző rukáját úgy szaggattad le, mint egy utolsó repedtsarkú kúrvának. Kegyetlenül, durván, bekenve mindenféle oldó szarral, hogy könnyebben leváljon a testről. A húsról a régi bőrre. Amivel közben megismerkedtél. Ami már járt a kezed alatt. Már érezted egyenlőtlenségeit, hogy ne mondjam: domborulatait. Már tudod, hogy hol ütöttek beléje lyukat a fránya népek, s előre örülsz, hogy ebből semmi-semmi sem fog látszani. Mert átváltozik. Mert újra vissza nyeri az évek során elherdált szüzességét. Rá is fért már..

Pacsuli szaga volt. Irritáló. Meg olyan másik, olyan undorító az is: kilakott szoba-szag. A padlója, mondjuk ,hogy a cipő, is kopott volt, tele millió apró sebbel, az Idő visszaküldhetetlen ajándékával: karcolással. A szemein hályog, meg mindenféle cicoma, amik a hályogot hivatottak takarni. Randa. Kibírhatatlanul gusztustalan. Undorító. Hányáskeltő. Lehetetlen benne lakni, lehetetlen megtermékenyíteni. Egy elhajítani való, olcsó, használt lyuk.



S én ezzel szeretkezem.


Lassan kezdünk neki. Most úgysem zavarhatnak.. magunkra zárom az ajtót. A kopasz, csontos szoba rám mosolyog a felkelő nap sugárka-mosolyával. Izgul, érzem. Verítékezik A tegnapi elspaklizott padló alá-valótól nyirkos a levegő. Lassú vagyok- úgy mindég jobban élvezik. Csak lassan adják ide magukat nekem. Hiába.. a szobák már csak ilyenek! Felállítom a tapétázó asztalt. Minden mozdulatot, minden apró kattanást kiélvezünk. Ez megvan. Most a tapétázógép. Bele a vén ribanc frissen illatozó szűzlány-bőrét-- a tapéta-tekercs is már a helyén. 8 liter víz, két csomag ragasztópor. Keverem. Ő gyönyörködve figyel. Tudom-érzem. Ragasztót betölteni. Most jön az előjáték. Először a smink. A spaklival levakarom a száraz húsáról a régi bőr-maradékokat, hogy teljesen rá tudjon tapadni az új bőre. Közben a kezemmel finoman simogatom, gyanús papírcsomók után kutakodva.. és a remegését keresve. Majd az olaj, hogy üde legyen a hús. És nedves. Nagyon híg előragasztóval végigsimogatom. A roló halkan pezsegve cirógatja a felületet. Éled a szoba.

S már elindulnak nedvei.. a zárt ablak mellett, feltekert fűtéssel tejüveg az ablak. Elindult. Közeledik! Itt a megújulás!

Egy pillanat csend. Semmi sem mozdul, csak az agyamban a gondolatok. Épp fel próbálják mérni a terepet. Hogy honnan kezdeni meg, hogyan a legelőnyösebb a dolog, hol takarja az illesztést a fény, hol árulja el egy árnyéksáv.. hogyan lehetne úgy összehozni, hogy a keleti oldalra néző ablakokból úgy tűnjön: az egész egy darabból lett készítve Egy egészből. Aztán zene. Nem hangos- csak a szoba hallja. Meg én. S jön a fő tétel. A szeretkezés.

Egy falás bőrt letekerni. Azt levágni. Nincs rajta ugyanis ragasztó. Majd letekerni a következőt a megfelelő hosszra. Ez már csurom ragasztó, nyirok és vér, életet ad és összeforraszt. Összehajtogatni. Következő darab. Majd még 1. Majd az élettel átitatott Újat felvinni a létrára. Szétbontani. Óvatosan!-megpuhult. Majd elhelyezni az első lap első 1O cm.-ét. Eligazítani. Elegyengetni. Tovább. Mikor kész, akkó a másodikat. És mind így.
Nincs olyan centiméter, amit nem érintenék meg belőle. Nincs olyan darabka, ami ne remegne össze tenyereim alatt. S egyszerre oda a pacsuli. Oda minden szag. Illat van. A szűz papíré. A lágy ragasztóé. A napsugáré. Meg kávé- frissen hoztam magammal, mint megérdemelt jutalmat. S ő nem siettet, tudja, hogy jó munkához idő kell, bombasztikus szeretkezéshez meg szintén. Idő. És csend. És Ketten. Mikor kulcsra zárom, kívülről, kéjes mosoly visszhangzik végig az arcomon. Megint egy újabb lett kész.


A szoba éjszaka hallgat. Magányában felszárítja kibocsájtott nedveit. A lágy testiségből átkeményedik a ragasztó a szent tisztaságba. Holnap kifestem. Holnapután a cipellőjét vikszolja fényesre Frau Syri. Azután? Én ékesítem. Gyöngyökkel, csecsebecsékkel, dugaszoló aljzattal és kapcsolóval. Szeretettel. Azután reggel, mikor a nap még alig búvik majd csak elő: benézek. Cipőm vidáman kopog majd a padlón. Nem vitatjuk, hogy mi is történt. Tudjuk: mindkettőnknek jó volt, mert az élvezet mellett friss tapasztalatokat is szereztünk. Minek osztani a semmit? Csak mosolygok. És ő is. Szememmel végigtapogatom minden zugát, minden élét és sarkát. Minden porcikáját. Persze, csak hogy lássam: mindent rendben hagyok-e. Hogy minden pontosan úgy van, ahogy szeretném, hogy legyen. Minden ránca, minden fodra. Minden hajlata és domborulata. Igen. Még egy utolsó pillantás- a villanyok ki. Kulcs csattog. Ez is megvolt.



Jöhet a következő.